Berzsenyi alkotásai közül manapság talán ez a mű a legismertebb. Azért is, mert sem történelmi, sem klasszika-filológiai ismeretek nem nagyon kellenek teljesebb befogadásához, ám elsősorban mégiscsak azért, mert bárki által átélhető léthelyzetet ragad meg. A szöveg ugyan magán viseli keletkezési korának stílusjegyeit és szemléletét, de át is lép rajtuk, és nyelvi, stiláris archaizmusai nem eltávolítanak, hanem ma is közelebb vezetnek a teljesebb megértéshez.
A vers Niklán keletkezett 1805 és 1808 között, és tudjuk, hogy jelenlegi címét Kazinczy javaslatára kapta Az Ősz helyett. Berzsenyi csak módjával fogadta meg a széphalmi mester javaslatait, ez esetben feltehetően maga is ráérzett arra, hogy a közhelyes cím helyett A közelítő tél nemcsak pontosabban, hanem szimbolikusabb erővel is fejezi ki mondanivalóját.
A mű ugyanis nem általában az ősz képével indul, hanem annak kései szakaszát állítja a középpontba. A harminc év körüli, életereje teljében lévő férfi alkotása nem a Szeptember végén tájrajzi helyzetéből kapja első impulzusát, hanem október végének, november elejének időszakáéból. Azaz a mű a tájleírás szintjén nem a még pompázó természetben érezteti az elmúlás jeleit, hanem a drasztikusan téliesre váló tájba képzelteti bele a márciustól októberig tartó virágzást és életteljességet.
Egy pozitív és egy negatív értékdimenziójú táj kontrasztja figyelhető meg. Nem egymást kiegészítve, hanem tagadva kapcsolódnak: a van és a nincs, az élet és a halottság tája ez. A "közönyös" természet számára magától értetődő lehet az évszakok rendje, hiszen az mindig meghozza a megújulást is, a körforgás alapján a télre mindig tavasz következik.
Az emberi lét nem belefejlődött, az egyén beleszületik ebbe a rendbe, s éppen ez a ciklikus körforgás képes megnyugtatni, ha a halál tudatával birkózik: a nemzedékek láncolatában is megjelenik ugyanez a rend. Az egyén azonban olyan tudatos lény, aki nem képes konfliktusmentesen tudomásul venni önmaga megszűnését, azt a tényt tehát, hogy ő maga ki fog hullani ebből a körforgásból.
Berzsenyi költeménye ezt a konfliktust állítja középpontba, s a gondolatmenetet elmélyíti, hogy nem egy életút alkonyán, hanem delelőjén néz szembe a lírai alany a véggel. Ekkor mutatkozik ugyanis a leginkább természetellenesnek az elmúlás.
Közvetve vagy közvetlenül a műnek szinte minden eleme ezt a létfilozófiai konfliktust bontakoztatja ki. A szimbolikussá vált cím után legátfogóbban a szerkezet. Az első három szakasz tájfestésében tartalmi, képi és mondattani szinten is minden a kifosztottságot hangsúlyozza, s ugyanakkor elő is készíti a negyedik szakasz általánosítását.
A nyitó képbe belép az időtényező, s kétféle értelemben is nyomatékossá válik. Előbb egy megállíthatatlan pusztulási folyamat legutolsó szakaszának leszünk tanúi. Minden hervad, hull, zörög, borong, "minden szomorú s kiholt". Ugyanakkor a szemlélő emlékezik a természet megelőző, a mostanival ellentétes állapotára, arra, ami "nincs már". A pusztulási folyamat végponthoz közeledését kiélezi tehát az ellentétes állapot érzékletes rajza, az életteljesség választékos sokszínűsége. S bármily nyomatékos a nem, a nincs már, ez a felidézés lenyűgöző erejű, szinte elnyomja a közelítő tél képzetét, de mindenesetre vitatkozik vele.
Többen rámutattak már, hogy e mű hangulatfestő ereje, zeneisége elementáris. Horváth János negatív festésnek nevezte az első három szakasz eljárásmódját, szemléletesen, de némileg talán félrevezetően, hiszen nem a festés negatív, hanem a pozitívként lefestett táj hiánya. A zeneiség egyrészt tartalmi elemként jelenik meg: a pompázó természet "dalolt" (symphonia, gerlice búgása, öröm víg dala), míg a télies némaság, ha hangot ad is, zörög, tehát zeneietlen.
Erőteljesen zenei a ritmus is, amely a hazai szakirodalomban elsőnek nevezett aszkIepiadészi versszaké. Ez három aszklepiadészi sorból és egy rövidebb glükoniból áll, s a 12 szótagos hosszabb sorok közepén erős cezúra található. A sorok ereszkedőek, s ez is, a felező tizenkettesre emlékeztető sorhossz és metszet is közelebb hozza a magyar versérzék számára az időmértékes ritmust. De jelen van a zeneiség a hangok szintjén is. A levelek zörgése például hanghatásában ritkán nevezhető szépnek, a "Tarlott bokrai közt sárga levél zörög" sor viszont ritmusában és hanghatásaiban is feltűnően zenei. A költő egy elillant tájat fest tudatosan megválogatott szavakkal és azok hanganyagával, .és mintha a leghíresebb szimbolistákat előlegezné meg, "valami titkos és mély egység tengerén" itt is "egymásba csendül a szín és a hang s az illat" (Baudelaire, Szabó Lőrinc fordításában). Nem összekeveri, nem felcseréli az egyes érzékleteket, csak egy időben és igen szuggesztíven felmutatja őket, ezzel is megidézve az eltűnő világ teljességét.
Az első három szakasz ellentétességet egymás mellé rajzoló tájképe még megengedhetne olyan folytatást, amelyben a természet ciklikussága is helyet kap. A 4. versszak azonban oly módon általánosítja az egyediesnek, szinte életrajziasnak mutatkozó tájrajzot, hogy az újjászületés képzete teljesen kiiktatódik. Az idő egyirányú folyamatnak mutatkozik, mind természeti, mind történelmi értelemben: minden műre, élőre és élettelenre egyaránt vonatkozik az, hogy "csak jelenés; minden az ég alatt, / Mint a kis nefelejcs, enyész". Az életnek nem a körforgása, hanem egyedi és egyszeri, megismételhetetlen volta lesz a leglényegesebb ismérve.
E felismerést alkalmazza az 5-6. szakaszokban önmaga sorsképletére a költő, vagy talán pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy e felismeréséhez hívta segítségül a kopárrá váló késő őszi tájat, a közelítő telet. Hiszen a vers teljes értelmét e záró szakaszokkal nyeri el. A van és a nincs az általánosító 4. szakasznak is központi ellentéte volt: az elrepülés, az elenyészés, a lét szétfoszlása, a természeti törvényeknek való alárendeltség fensége és melankóliája egyszerre mitikus és racionális képben fogalmazódik meg: "Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül, / S minden míve tünő szárnya körül lebeg!"
Az eltűnő körüli lebegés a lírai énnek is léthelyzete. Nem is életének nyarában, de még tavaszában jár, azt is "még alig ízleli", de mindez elmúlik, s a teljességgel egyenértékű ifjúságot nem hozhatja semmiféle új kikelet vissza. E miatt az emberi sorsra vonatkozó tény miatt nem kerülhet be a műbe a ciklikusság szemlélete, s az emberi léthez hasonlóan a természet is "egynyárivá" változik. A tájrajz festi, készíti elő a lélekét, de a lélek rajza határozza meg a tájrajz hangsúlyait, minősítését. (Ún. „benső táj” - W. I.)
A negatív festés, a tagadások nagy száma is itt nyeri el igazi értelmét. A nem, a nincs, a sem, a se, a soha, a kifosztódást kifejező igék, melléknevek, idő-, hely- és állapothatározók mind a döbbenetszerű felismerés érzékeltetésére irányulnak: még éppen csak örülni kezd az ember a maga életének, s máris közel a vég. A természet rendjében jöhet még tavasz, bármily csodálatos kikelet, a tudat már nem feledheti a felismerést. A nyitott szem láthat még szépséget, a "béhúnyt szem" már semmi által fel nem igézhető, a legkedvesebb szerelem sem rejtheti el a létről való leglényegesebb tudást.
A közelítő tél ennek a tudásnak válik jelképévé, vibrálóan megőrizve lét és élet, behunyt és nyitott szem kettősségét.
A liget, az a kert, amely a vers első felében megjelenik, lehet akár niklai kert is, de ugyanúgy kötődhet hetyei vagy sömjéni, korábbi emlékekhez. Annál is inkább, mert Berzsenyi ifjúságának tája az volt, oda kötődik az a "gyönyörű kor", amely "Itt hágy, s vissza se tér majd". S a niklai dombocskáknál inkább illik a Sághoz, a Somlóhoz „A hegy boltozatin néma homály borong" sor is.
Beláthatjuk azonban, hogy e kertnek nem a konkrét tájhoz kötöttsége a lényeges. Az igen régi gyökerű s a felvilágosodás korában meglehetősen általános kertmotívum az ekkori természetszemlélet egyik leggyakoribb kifejezője. Vörös Imre négy jellegzetes megjelenési formáját különböztette meg. Lehet mulatókert, a szerelem kertje, a sztoikus megnyugvás kertje és sorskert (élet- és halálkert). A közelítő télben mind a négy motívumtípus megjelenik. A meghatározó a sorskerté, de éppen ennek érzékletes rajzához van szükség a mulatókert motívumára a természetben is és az emberi sorsban is.
A szerelem kertjének varázsa lehetne a legnagyobb ellenerő, de a sorsot az sem akaszthatja meg. Mindazonáltal a sors még nem befejezett. A természet ugyan - átmenetileg - "szomorú s kiholt", de az emberi életben még "csak" sejtelem, hogy "Lassanként koszorúm bimbaja elvirít". Azaz tovább tart az élet - e sejtéssel-tudással terhelten.
Mindezt a sztoikus megnyugvás teheti normálisan elviselhetővé: ez a sorskert így a sztoicizmus kertje is, amely már nem adhatja meg az idill felhőtlen örömét sem a mulatókertben, sem a szerelem kertjében. Az idill a most már elérhetetlen, az egyszerű (mert haláltudat nélküli) szépség világa. Az egyszerűé és egyszerié, de nem az együgyűé; ezért az elvesztése miatt a rezignált fájdalom, ezért az elégia műfaja.
Az elvesztés azonban a jövő idő ténye lesz, "majd" egyszer fog bekövetkezni, s ezért lehet oly erőteljes az ifjúság idilljének, előbb meg a természetének a rajza. A természetben a volt és a van között robban a feszítő ellentét; az emberi sorsban a van és a leendő között. A tél a tájat szemlélve szinte látvány, az emberi sorsban a képzelet előrevetítése. Az időnek ez a kettőssége, mozdulatlansága és határolt dinamikája nemcsak beleilleszti, hanem el is különíti az embert a természettől: sorsának korlátozottsága ellenére is - az időélmény birtokbavételével - a végtelen lét polgárává is teszi. Nem a levelek zörgése, hanem a "behunyt szem" az emberi lét metaforája.
Forrás:
Vasy Géza: Berzsenyi Dániel: A közelítő tél. In: Székely Éva (szerk.): 99 híres magyar vers. Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, Budapest, 2002. 100-105. oldal
apró stilisztikai javításokat végzett rajta Wenczel Imre, a győri Révai Gimnázium magyartanára: >>>