A vers forrása Horatius A rómaiakhoz című ódája (Ad populum Romanum, az Ódák III. könyve, 6. óda), ennek kezdő sorai szerepelnek is mottóként az akadémiai kézirat elején.
Romlásnak indult hajdan erős magyar!
Nem látod, Árpád vére miként fajul?
Nem látod a bosszús egeknek
Ostorait nyomorult hazádon?
Nyolc századoknak vérzivatarja közt
Rongált Budának tornyai állanak,
Ámbár ezerszer vak tüzedben
Véreidet, magadat tiportad.
Elszórja, hidd el, mostani veszni tért
Erkölcsöd: undok vípera-fajzatok
Dúlják fel e várt, mely sok ádáz
Ostromokat mosolyogva nézett.
Nem ronthatott el tégedet egykoron
A vad tatár khán xerxesi tábora*
S világot ostromló töröknek
Napkeletet leverő hatalma;
Nem fojthatott meg Zápolya öldöklő
Századja* s titkos gyilkosaid keze,
A szent rokonvérbe feresztő
Visszavonás* tüze közt megálltál:
Mert régi erkölcs s spártai férfikar*
Küzdött s vezérlett fergetegid között;
Birkózva győztél, s Herculesként*
Ércbuzogány rezegett kezedben.
Most lassu méreg, lassu halál emészt.
Nézd: a kevély tölgy, mellyet az éjszaki
Szélvész le nem dönt, benne termő
Férgek erős gyökerit megőrlik,
S egy gyenge széltől földre teríttetik!
Így minden ország támasza, talpköve
A tiszta erkölcs, melly ha megvész:
Róma ledűl, s rabigába görbed.
Mi a magyar most? - Rút sybaríta* váz.
Letépte fényes nemzeti bélyegét,
S hazája feldúlt védfalából
Rak palotát heverőhelyének;
Eldődeinknek bajnoki köntösét
S nyelvét megúnván, rút idegent cserélt,
A nemzet őrlelkét tapodja,
Gyermeki báb puha szíve tárgya. -
Oh! más magyar kar mennyköve villogott
Atilla véres harcai közt, midőn
A fél világgal szembeszállott
Nemzeteket tapodó haragja.
Más néppel ontott bajnoki vért hazánk
Szerzője, Árpád a Duna partjain.
Oh! más magyarral verte vissza
Nagy Hunyadink Mahomet* hatalmát!
De jaj! csak így jár minden az ég alatt!
Forgó viszontság járma alatt nyögünk,
Tündér szerencsénk kénye hány, vet,
Játszva emel, s mosolyogva ver le.
Felforgat a nagy századok érckeze
Mindent: ledűlt már a nemes Ílion*,
A büszke Karthágó* hatalma,
Róma s erős Babylon* leomlott.
1796-1810 között. Végleges formája: 1810
A vad tatár khán xerxesi tábora: a jelzővel az 1241-es magyarországi tatárjárást a szöveg Xerxész perzsa vezér görögök ellen indított i. e. 5. századi hatalmas hadjáratához hasonlítja.
Zápolya öldöklő századja: a mohácsi vész utáni időszak, a három részre szakadt Magyarország kora. Zápolya (vagy Szapolyai) János ekkor Erdély és a keleti országrészek királya volt.
visszavonás: értsd: viszály, viszálykodás
spártai férfikar: az ókori spártaiak híresek voltak bátorságukról és edzettségükről.
Hercules: (görögös formában Héraklész): a görög mitológia rendkívüli erejű, a zeuszi világrendet és az emberi életeket veszélyeztető szörnyeket (pl. a lernéi hüdrát, a nemeai oroszlánt) kiirtó félisteni hérosza, aki halála után istenült.
sybarita: a Szübarisz nevű dél-itáliai görög városból való. A szübariták elpuhultságukról voltak híresek.
Mahomet: II. Mohamed török szultán (uralkodott: 1451-1481), akinek seregét Hunyadi János győzte le 1456-ban Nándorfehérvárnál.
Ilion: értsd: Trója
Karthágó: a punok fővárosa Észak-Afrikában, melyet a rómaiak hódítottak meg, és i. e. 146-ban földig leromboltak.
Babylon: Az ókori Babilónia fővárosa. A perzsák uralkodása idején kultúrája és hatalma pusztulásnak indult.
Kesergés (1796)
Romlásra indult hajdan erős magyar!
Nem látod, Árpád vére miként fajul?
Nem látod a bosszús egeknek
Ostorozó kezeit hazádon?
Sok századoknak vérzivatarja közt
Rongált Budának tornyai állanak,
Ámbár ezerszer vak tüzedben
Véreidet, magadat tiportad.
Elszórja, hidd el, számkivetett ösi
Erkölcsöd átka s mostani veszni tért
Romlott fajultság, s nemsokára
Ércfalain viperák süvöltnek.
Nem ronthatott el tégedet, oh magyar!
A vad tatár chán xerxesi tábora
S világot ostromló töröknek
Napkeletet leverő hatalma.
Nem vert le téged Zápolya öldöklő
Századja s Bethlen vérbe merült kora,
Rákóczi vérengző haragján
S rettenetes tüze közt megálltál.
Mert régi erkölcs s spártai férfikar
Küzdött, vezérlett fergetegid között:
Birkózva győztél, Herculesként
Achaji* kard rezegett kezedben.
Most lassú méreg, lassu halál emészt,
S mint egy kevély bikk*, mellyet az éjszaki
Szélvész le nem ront, benne termő
Férgek erős gyökerit megőrlik.
Bátran merül most a buja ifjuság
Undok bűnében, s úszva folárkodik*,
Még gyenge a szűz, s már kacéros
S gerjedező tüzeit kínálja.
A férfi - ó bűn! - már ma kereskedik
Szép párja testével, maga alkuszik
Gazdag folárral, s gyenge társát
Fajtalanúl teregetni hagyja.
Vallástalanság rút szüleményei,
Erkölcstelenség s minden utálatos
Fertelmek áradnak hazánkra,
Régi nemes magyarok porára!
Fegyverre termett szép, deli ifjuság
Kardforgatásban nem gyakoroltatik,
Nem tud nyeregben, nem tud ugró
Gyors paripán leragadva szökni.
Ó, más magyar kard mennyköve villogott
Atilla dicső harcai közt, midőn
A félvilággal szembeszállott
Nemzeteket tapodó haragja!
Más néppel ontott bajnoki vért hazánk
Szerzője, Árpád a Duna partjain,
Ó, más magyar kard verte vissza
Hunnyadival Mahomet hatalmát!
Akkor vitéz hírt s bajnoki érdemet
Szerzett az ifjú Pélides utjain,
Most íme - oh, szégyen, mivé lett -
Módi majom, s gunyolásra méltó.
Átok reátok, Harpia fajzati!
Erkölcseinket vesztegető fenék!
Fessen le hiv Gvadányi tolla,
Nemzetemet csufoló bolond korcs!
De jaj! csak így jár minden az ég alatt!
Forgó viszontság járma alatt nyögünk,
Tündér szerencsénk változandó,
Hol mosolyog, hol utálva néz ránk.
Felforgat a nagy századok éjjele
Mindent, leomlott a magos Ilion,
S a büszke Karthago hatalma,
Mint az erős Babilon, leromlott.
Volt oly idő már, mellybe' nemes hazánk
Fénylő dicsőség polca felett virúlt,
Jön olly idő még, melyben gyászos
Hamvaiból gyülevész kavarc kél.
achaji: értsd: akháj
bikk: értsd: bükkfa
folárkodik: bujálkodik
A magyarokhoz (1810)
Romlásnak indult hajdan erős magyar!
Nem látod, Árpád vére miként fajul?
Nem látod a bosszús egeknek
Ostorait nyomorult hazádon?
Nyolc századoknak vérzivatarja közt
Rongált Budának tornyai állanak,
Ámbár ezerszer vak tüzedben
Véreidet, magadat tiportad.
Elszórja, hidd el, mostani veszni tért
Erkölcsöd: undok vípera-fajzatok
Dúlják fel e várt, mely sok ádáz
Ostromokat mosolyogva nézett.
Nem ronthatott el tégedet egykoron
A vad tatár khán xerxesi tábora
S világot ostromló töröknek
Napkeletet leverő hatalma;
Nem fojthatott meg Zápolya öldöklő
Századja s titkos gyilkosaid keze,
A szent rokonvérbe feresztő
Visszavonás tüze közt megálltál:
Mert régi erkölcs s spártai férfikar
Küzdött s vezérlett fergetegid között;
Birkózva győztél, s Herculesként
Ércbuzogány rezegett kezedben.
Most lassu méreg, lassu halál emészt.
Nézd: a kevély tölgy, mellyet az éjszaki
Szélvész le nem dönt, benne termő
Férgek erős gyökerit megőrlik,
S egy gyenge széltől földre teríttetik!
Így minden ország támasza, talpköve
A tiszta erkölcs, melly ha megvész:
Róma ledűl, s rabigába görbed.
Mi a magyar most? - Rút sybaríta váz.
Letépte fényes nemzeti bélyegét,
S hazája feldúlt védfalából
Rak palotát heverőhelyének;
Eldődeinknek bajnoki köntösét
S nyelvét megúnván, rút idegent cserélt,
A nemzet őrlelkét tapodja,
Gyermeki báb puha szíve tárgya. -
Oh! más magyar kar mennyköve villogott
Atilla véres harcai közt, midőn
A fél világgal szembeszállott
Nemzeteket tapodó haragja.
Más néppel ontott bajnoki vért hazánk
Szerzője, Árpád a Duna partjain.
Oh! más magyarral verte vissza
Nagy Hunyadink Mahomet hatalmát!
De jaj! csak így jár minden az ég alatt!
Forgó viszontság járma alatt nyögünk,
Tündér szerencsénk kénye hány, vet,
Játszva emel, s mosolyogva ver le.
Felforgat a nagy századok érckeze
Mindent: ledűlt már a nemes Ílion,
A büszke Karthágó hatalma,
Róma s erős Babylon leomlott.