Levéltöredék barátnémhoz

Ne kérdezd, barátném! mint töltöm időmet,

    S távolléted alatt kedvem miben lelem!

Tudod, elvesztettem édes enyelgőmet,

    Tudod, magam vagyok, mert te nem vagy velem.

Lefestem szüretem estvéli óráit,

    Ha már cselédimet nyugodni eresztem,

És csak alig hallom a vígság lármáit,

    Agg diófám alatt tüzemet gerjesztem.

Leplembe burkolva könyökemre dűlök,

    Kanócom* pislogó lángjait szemlélem,

A képzelet égi álmába merűlök,

    S egy szebb lelki világ szent óráit élem.

Az őszibogárnak búsongó hangjai

    Felköltik lelkemnek minden érzéseit,

S az emlékezetnek repdező szárnyai

    Visszahozzák éltem eltűnt örömeit.

Életem képe ez. - Már elestvéledtem,

    Béborúlt az élet vidám álorcája!

Még két mulatótárs van ébren mellettem:

    A szelíd szerelem hamvadó szikrája

    S bús melancholiám* szomorgó nótája.

1804 után