MADÁCH IMRE ÉS AZ EMBER TRAGÉDIÁJA

A GÉNIUSZOK RENDSZERÉBEN

(Szinopszis: Vázlatpontok és szempontok egy készülő tanulmányhoz)

Bevezető >< A géniusz, mint valamely eszmény, idea megtestesítője…………

Madách Imre őrangyala >< Hamvas Béla véd szelleme…………………….

Az “északi géniusz” szülötte Madách Imre…………………………………

- “Az emberi lélek születése előtt megválasztja sorsának helyét

és a helyet a géniuszról ismeri fel.”;

- “a zseniális emberi is ott fejlődik, ahol sok

a hatástényező és kereszteződés,”;

- A Palócföldön nincs hagyomány? ;

- “Északon az ember legnagyobb mélysége a naiv rajongás.”;

- Az emberi képzelet és természeti szükség a két teremtő erő;

- “Egy szót sem tudott atyám tótul”;

- A név pedig valami, - a földrajzi és családi név egyként az –

amit, nem lehet másképpen mondani;

- Az sztregovai mentsvár >< “Északon egyetlen szociális realitás a család”;

MADÁCH IMRE

AZ “ÉSZAKI GÉNIUSZ” SZÜLÖTTE

. Mért ültette Isten édenébe Megszakadt a mindenség gyűrűje,

A tudásnak széles ágú fáját? Melyben Isten, ember együtt éltek,

A fa terjed s lassanként elölte S a nagy űrt tán át sem tudja szállni

Árnya a kertnek minden virágát. Isten gondja és emberremények.

(Madách: Hit és tudás – részlet)

Madách Imre Hit és tudás című versében érezhetően, életre szólóan tömören és sűrítetten ott bolyong az az örökös kétely, amit “úrverte ajándék” – ként a hit és tudás, a tudományokban olykor el – elhalványuló, a spiritualitásban ellenben fel- és megerősödő, ugyanakkor, a természetben időről - időre valóban megsemmisülni látszó világérzés táplál, s amit

Hamvas Béla a Világ Egész metafizikus diagnózisaként esszenciálisan összegzett a XX. század üzeneteként, s amellyel, azóta, minden idők művelődésfilozófiája szembesülni kényszerül.

(………..)

Dr. Horváth Károly Madách- kutató közléséből tudjuk, hogy Madách Imre barátjával Lónyay Menyhérttel folytatott fiatalkori levelezésében a Bibliát hasonlítgatja össze a hinduk és perzsák szent könyveivel. Kiemelt fontosságúvá válik ez a közlés akkor, amikor felvezető gondolatainkban arra teszünk kísérletet, hogy a madáchi életművet bele- és elhelyezzük a hamvasbélai egyetemes filozófiai Világ - Egészbe(n).

Abban, a teljesség igényével építkező kultúrfilozófiai világképben, amelynek mély és összefüggő szempontjait Hamvas számára a Tao, a Veda, a budhizmus hagyománya, a héber Ótestámentum, a Korán, az iráni Zarathustra és az egyiptomi Hermes Trismegistos tradíciója, az azték, a maya, inka, görög, alexandriai hagyomány alapozza meg.

Madách és Hamvas a szellem hullámhosszán eltérő életutakon, ám mégis, azonos intuícióval, azonos ihletettséggel érezhetett rá arra, hogy a” Scientia Sacra” , a Szent Tudás, ha napjainkra érezhetően elhomályosul is, ezekből a könyvekből még mindég kiolvasható.

(…………)

“Az emberi lélek születése előtt megválasztja sorsának helyét és a helyet

a géniuszról ismeri fel.” - írja Hamvas Az öt géniusz című kultúrfilozófiai művében.

Miért is történt volna ez másképp Madách Imrével? Ő, felmenői ágán az egész Kárpát – hazára kiterjesztett, a történelmi Magyarország területén érvényesülő védőszellemek, szabadságeszmények megtestesítője: - Délnyugat; Nyugat; Észak; Alföld; Erdély géniusza közül - a harmadikat, az északit választotta őrangyalául, annak is a peremvidékét, határát.

A helyet, ahol 1823. január 21-én Madách Imre megláthatta az “északi géniusz” opálosan rideg, fagyosan metsző napvilágát, Alsó - Sztregovának hívják. Az ősi, Nógrád megyei családi birtokok egyike ez, ahol a Madáchok már Nagy Lajos királysága, az 1300-as években jelen vannak, úgy, mint Cserényben, Sápon, Ludrován, úgy Alsó – Sztregován is, ahol templomokat kúriákat építenek, építtetnek az elődök, Kürtösi vagy Oszlári Madách – Zubratha III. Endre király ispánja leszármazottai, Madách fia Pál gyermekei, akik hadi érdemeikért kapják ősi földjeiket.

Ha képzeletünkben, földrajzi elhelyezkedése szerint kívánjuk körbejárni, körülírni Sztregovát, Madách születése helyét, akkor a régi és új térképeket egymásra vetítve, arra a megállapításra juthatunk, hogy a helyszín Felső - Magyarországon, a Felvidéken van, azon a helyen, ahol a Sztregova és Kakatka patak szeszélyes, tavaszi, nyári esőzésektől zavaros vize az Ipoly folyócska felé siet. Ez a két vízfolyás Észak felől, a hegyek erősen kékeszöld, olykor ködbe vesző karéja alól bukkan ki, s a dimbes-dombos vidéken át, kanyargós folyással, mintha nehezen tudna megválni Alsó- és Felső - Sztregova szeretett völgyétől, üde zöld rétségek vadvirágos szőnyegén átcsorogva köti össze az itt élő népeket: tótokat, magyarokat, cigányokat az Ipoly – táji hazában egymással, valamint az Ipoly menti kultúrkörrel.

Ha közigazgatási szempontból akarjuk meghatározni Sztregova múltját és jelenét, akkor azt kell megállapítanunk, hogy egykor szervesen a történelmi Nógrád megyéhez tartozott. Ma, Dolná Strehová, ahogy a jelenlegi neve is mutatja, szlovákiai falu, strandjáról, kellemes vizéről ismert fürdőhely. Közigazgatási szempontból a Vel’ky Krtís városához, a Nagykürtösi Járáshoz és a 2001 - ben megalakult Banská Bystricai / Besztercebányai Kerülethez tartozó térség.

Ha pedig képzeletünket még tovább szálazzuk, s kultúrtörténeti szempontból közelítjük Madách bölcsője színhelyét, akkor azt kívánatos figyelembe vennünk, hogy a falu a Palócföld felső határára esik.

“Mindig a határ területek a fontosak “- olvashatjuk Az öt géniuszban. S most nem politikai határvonalakról beszélünk, hanem a hely szelleme szerintiekről. Csak itt van lehetőség, egy ilyen sztregovai művelődéstörténeti holdudvarban, Észak és az Alföld géniuszainak határ mezsgyéjén, kettős kisugárzásában arra, hogy a mindennapi, drámai létben sokszerű ellenállást lehessen legyőzni, és így, ezekből a szorongató élethelyzetekből fakad a megedzett spiritualitás, az az ideális lelki és szellemi erő, amely képes választ adni az élet olykor megmagyarázhatatlan jelenségeire.

Vagyis: “a zseniális emberi is ott fejlődik, ahol sok a hatástényező és kereszteződés,”- állítja Hamvas.

A Madáchok sztregovai létére ez hatványán igaz, mert valóban az egymást keresztező hatástényezők jellemezték életüket: a természetközelség és bizonyos értelemben vett gyakorlatiatlanság, az abból adódó kiszolgáltatottság (hatezer holdon gazdálkodott Madách Imre, s meg kell állapítani, hogy nem valami jól); a közvetlen környezethez fűződő laza szociális kapcsolatok, a mélabú, az erőteljesen provinciálisnak mondható életrend. S ezért évszázadokon át, a család életében szellemtörténeti szempontból is meghatározó az a tényező, hogy ők az ősi Palócföld szülöttei az “északi géniusz” határán. Azt persze, hogy a palócok földje, Palócia, “Görbeország” eredendően hol volt, hol nem volt, azt a beleszületetteknek legalább annyira nehéz meghatározniuk, mint ama tudós, néprajzban és nyelvészetben is jártas “szent kívülállóknak”, akik le is írták, amit gondoltak, annak ellenére, hogy biztosak lehettek volna a dolgukban.

A pontos meghatározás már csak azért sem könnyű, mert: “ Dombországot, a palócok földjét nem jelöli térkép” – olvasom épp a minap Szepesi Attila Erdőmaszkok című esszékötetében. Vagy, ha mégis, akkor az meg úgy néz ki, mint ahogy Manga János néprajzkutató térképe, aki több – több bizonytalan szigetet bekarikázva Balassagyarmattól csaknem Miskolcig, Rimaszombattól Egerig jelöli ki a palócság helyét a történelmi Magyarország térképén.

Tóth Imre pedig a született “huntyi palóc”, Az Ipoly menti palóc tájszótár szerzője a palóc nyelvjárások közepét, az északi magyar nyelvterületen a közép palócnak tartott nyelvjárás elterjedtségét a Vágtól a Hernádig terjedő Szenc – Cegléd – Kassa háromszögben jelöli ki.

Ezek persze még a jobbik változatok, mert bizonyossággal ma is csak annyit állíthatunk, mi az ide születettek, erre a földre, a Palócra, hogy az volt és van. A középpontját illetően, a Cserhát és Mátra vidékét megjelölve, egyetértenek a kutatók. Ám a széleit tekintve nincs egyezség, - erről is Szepesi: A nagy palóc árnyéka című írásából szerezhetünk tudomást. Némelyek meg a hat történelmi megyét ( Gömör, Nógrád, Heves, Bars, Hont, Borsod) vették számításba, illetve a mai Észak – Heves, Észak – Borsod, Észak – Pest megyéket. Másféle, szintén nagy lelkűnek mondható feljegyzések a Rákospataktól és Dunakeszitől a Hernád völgyéig, a Nagyalföld északi peremétől Selmecbányáig minden földet “lepalócoztak”.

Nem is volna ebben semmi szégyenkezni való, hiszen a maga palócságát, jellegzetes tájszólását, népviseletét ország – világ előtt, bárki, aki palóc, büszkén vállalhatja, többnyire vállalja is, hiszen annyira sokszínű, olyan egyedülállóan archaikus, ahogy arról Madách unokaöccse, Balogh Károly visszaemlékezéseiben, a sztregovai népről tett vallomásaiban, emlékirataiban megállapította:

”… a falu lakossága levetette már a magasabb felvidéki tótság jellegét. Nem viselte a csak gyomorig érő rövid inget, a széles rézcsatos bőrövet (tüszőt), s a nagykarimájú kalapot.

Asszonyaik viselete is inkább az Ipoly menti palócság viseletét közelítette meg. Szerették a fiatalok az ünneplőhöz a cifra arany főkötőt, a széles ingvállat (oplecko), az élénkszínű, de a magyarokénál hosszabb viganót, tarka fejkendőt. A férfiak nyáron a gyolcs, télen a halina (durva posztó) öltözethez, barna bőr ködmenhez (kozuch) általában bocskort, téli időben patkós csizmát is, a nők csizmát (de sosem pirosat) viseltek” .

A “Jó palócok” és a “félig – meddig palócok” is szívesen hivatkoznak szokásaikra, de attól még sajnos nem tudatosult bennük, s nem is tudják, hogy mettől meddig terjed az ő birodalmuk, s hogy ők maguk mitől azok, akik. Mitől olyan alaktalanok és lelkileg mégis mélyek, naivan rajongók, mitől olyan hitesek, vallásosak és mégis babonásak? Azért is, válaszolhatnánk minderre hamvasbélai életfilozófiával, mert ők jellemzően azok, akik, menthetetlenül” az “északi géniusz” szülöttei. Akkor tehát, ennek a filozófiának, a Palócság önismerete szolgálatában, azt a kitételét talán nem árt tudatosítanunk, , hogy “Északnak nincs tartása, nincs iránya, nincs alakja és, ezenfelül minderről nem is tud. Ehelyett van benne valami ártatlanság és szűziesség, negatív esetekben fejletlenség és korlátoltság. Északon az ember legnagyobb mélysége a naív rajongás.”

De kik valójában a Palócok, ezek a szívükben naivan – rajongó, lelkületükben mély és érzékeny emberek? Parasztok, akik jellegzetes tájnyelvet beszélnek? Földművesek, akik szót, csak tótul értenek ? Esetleg teljesen elmagyarosodott szlovákok? Vagy félig elszlovákosodott magyarok? Kunok, vagy kabarok?

Az eddig leírtakból is kitűnik, hogy ők ugyan pontosan érzékelik a maguk különösségét, ami a jellegzetes tájnyelvükben, népviseletükben, viselkedésükben, szokásaikban él, de mindazonáltal mégsem képesek megfogalmazni életminőségük mélyebb, metafizikus összefüggéseit, azt, hogy mitől is olyanok, amilyenek: lelki, testi épségükben.

És ennek minden bizonnyal történelmi okai vannak. “Északon nincs hagyomány”, állítja Hamvas. Ez persze így nem igaz. Akkor azonban mégis, ha elfogadjuk, hogy hagyomány csak egy van. Az azonban igaz,hogy a Palócföldön valóban az az érzése az embernek, mintha minden egyszerre élne, s úgy is él, kivételesen és véletlenül. Társadalmi és történeti tradíció az irrealitásban, és a mese különös változataiban érhető tetten. A gazdaság ugyanolyan anarchikus, mint az életrend. Tervszerűség épp úgy nincs, mint történet, vagy hagyomány.

Az emberi képzelet és természeti szükség a két teremtő erő.

A Felvidék az ott lakók számára regionális hely. Természetes, hogy minden itt élő ember lényén saját régiójának bélyege a legerősebb. Nehézségnek még az sem nevezhető, hogy a többi négy géniuszról egész egyszerűen nem szerez tudomást, és azt, mint önmagával egyenrangút nem hajlandó felismeri , hanem az jelenti a nehézséget, hogy a többi archetípussal görcsösen szemben áll, és pedig ellenségesebben és kizárólagosabban áll vele szemben, mintha az idegen származású lenne.

Mindebben érezhetően van valami fátumszerű, s eleve elrendeltetett, miként azt, az imént idézett Balogh Károly visszaemlékezéseiből megtudhatjuk, A falu népe című fejezetből, abból a részből, amiben a korabeli Sztregovát jellemezi, hogy ti. ”A Nógrád megye északi részében fekvő falu lutheránus lakosságának nyelve abban az időben általában tót volt, valami kevés reám is ragadt belőle, a szentbeszédet is e nyelven tartották templomukban. A katolikus elemet családunkon kívül a mesteremberek, a belső cselédség s a cigányok (a falu zenészei) képviselték. Ezek már felében magyarok voltak, ezért szentbeszédet is felváltva a magyar és tót nyelven tartotta a lelkész.”

Egy ilyen erősen kettős kis nyelvközösségben joggal gondolhatnánk, hogy Madách Imre természetesen megtanulta a szlovák nyelvet, de ez nem is olyan biztos, hogy így történt, hiszen Fabriczy Pálné, született Madách Jolánnal, a legidősebb, akkor már, a testvérek közül utolsóként élő Madách lánnyal, Wallentínyi Dezső által készített interjúból, a drámaköltő születése századik évfordulóján, arról értesülhetett a szélesebb közvélemény, a Prágai Magyar Hírlap hasábjain, hogy, idézzük:

- Nem maradt tőle valami szlovák feljegyzés, vagy írás ?

- Nem. Egy sor sem.

- De, beszélni beszélt szlovákul?

- Nem. Egy szót nem tudott atyám tótul. Otthon mindig német volt a társalgási nyelv.

S valóban, életrajzi tényként kezelhetnénk ezt az állítást, amit később az irodalomtörténet, Horváth Károly közlése is megerősít, hogy ti. Madách Imre magyar anyanyelvén kívül latin, francia és német nyelven írt és olvasott. A szlovák nyelvről tehát, Horváth sem tesz említést.

Ugyanakkor közben Kiss Gy. Csaba sajtótörténeti közléséből megtudhatjuk, hogy Madách országgyűlési képviselővé választásakor, 1861 márciusában a balassagyarmati megyeháza erkélyéről szlovák nyelvű beszédben köszönte meg választóinak a személyére leadott szavazatokat, amit a korabeli sajtó szlovákul közzé is tett. Ez valóban két egymásnak homlok egyenest ellentmondó, ráadásul jól dokumentált állítás. Egyszerűen érthetetlen, hogy Madách Jolánnak miért állt volna érdekében, hogy valótlant állítson, azt. hogy “Nem. Egy szót sem tudott atyám tótul.”. Vagy egyszerűen csak időskori emlékezete csalta meg? De az is elképzelhető, hogy ő úgy értette, hogy apja nem gondolkodott szlovákul. S az is elképzelhető, hogy Madách csak olvasni tudta a nyelvet, s valaki más írta neki, vagy előre megírt magyar textusból fordította a szlovák szövegeit, beszédeit, mondjuk a sztregovai lelkész, amire egyébként vannak is irodalomtörténeti utalások.

Bárhogy is legyen, ennek a feloldhatatlannak tűnő ellentmondásnak hatására tanulságképp nem árt szóvá tennünk a szlovák irodalomtörténet írásnak, azt a, mind a mai napig meglévő, erőszakosan “szelíd óhaját”, kísérletét, miszerint Az ember tragédiája halhatatlan drámaíróját a világirodalom lapjain szlovák nemzeti költőként kívánja feltüntetni. Most így, a tények ismeretében, láthatóvá válik, hogy az itt megfogalmazott dilemma szerint, ez a “kísérlet” a20. században nem is számított olyan lehetetlen vállalkozásnak.

Mindazon által, az azonban az életben többnyire mégiscsak úgy képzelhető el, ahogy azt Hamvas Béla élettapasztalatra építő elmefuttatásaiból tudni lehet, hogy az ember megszületik és környezetének nyelvéhez, szokásaihoz, öltözködéséhez, táplálkozásához és törvényéhez hasonul. Belenő a helybe.

A legtöbb embernek hely neve van, mint, ahogy a Madáchoknak is az van. Példának okáért, ilyen földrajzi nevekkel azonosak az Alföldi, a Csallóközy, a Bőzsöny, az Erdély, a Felföldi,

a Gyarmati, a Rimay stb. vezeték nevek. Vagy a helység nevekkel megegyező Abházy, Almássy, Eperjes, Garammikolai, Honti, Ivády, Ipolyi, Majthényi, Krasznahorkay, Rimaszombathy, Trencsény családnevek például.

Ez a jel és a jegy rajtuk, megmondja, hogy ki honnan jött. A géniusz, a lángelme a hely szelleme nevét viseli és viszont. Talán kevesek előtt ismert, hogy a sztregovai völgy fölé emelkedő Liszecnek 699 m-es sziklakúpját, Madách tetőnek nevezik. Ugyanakkor, Madách Imre családfakutatásából tudhatjuk, hogy a XIII. századig visszavezetett családi nemességét egy bizonyos Radon de Oszlán nevén jegyezték, akinek az egyik fia a keresztségben a Madách nevet kapta. Az ő keresztnevéből lett a későbbiekben a Madách családi név.

A név pedig valami, - a földrajzi és családi név egyként az – amit nem lehet másképpen mondani. Varázslat, amely olyasmit nyit meg, amit másképpen nem lehet.

Mert a helynek nemcsak fizikai állapota, fizikája van, ahogy Hamvas Béla írja , hanem metafizikája is. És a hely nemcsak látvány, hanem jóval több annál. A helynek szelleme van: Genius Locija. Ezért nem határozható meg csak úgy, sokkal inkább lerajzolható, vagy körülírható. Ez azért is van így, mer a helynek Arca van.

Ám a hely, mint olyan, sohasem definiálható, ezért a helynek nincs tudománya, ellenben van költészete, művészete és mítosza.

Hamvas szerint Észak jellegzetes költője, a Rimaszombatban született, Tompa Mihály.

Ugyanakkor Petőfi költészetét idealitása, lelkesültsége, naív rajongása okán főként tájleíró lírája alapján, meglepetés szerűen, nem alföldinek, hanem úgyszintén felvidékinek, tipikusan északinak minősíti. Miközben, az Észak géniuszában született alsósztregovai Madách Imréről említést sem tesz. Nyilván azért nem, mert jó oka van rá. Madách drámaköltészete nem nevezhető tipikusan északinak, még akkor sem, ha bizonyos elemeiben az. S akkor sem, ha személyiség jegyei épp mutatnak is némi rokonságot Tompáéval (melankólia, érzékenység). Általános érvénnyel, a tipológia építés kedvéért sem mondható el ugyanaz Madáchról, mint ami Tompáról hogy ti. “ Néhol Wordworth – i, - Isteni értékű hang – de metafizikai mélység nélkül. Ha valaki metafizikai mélységekre szállt filozófiai alapokon a műteremtésben, az épp Az ember tragédiája írója volt. Ugyanakkor a kor szellemének megfelelően vallásos költők mindketten, de hogy Madách vallásossága konvencionális lett volna, mint ahogy Hamvas szerint Tompáé az volt, nem valószínű. Hogy miért nem, annak a személyesen túl, minden bizonnyal hitéleti okai is voltak, többek között az a tény például, hogy a Madáchok a Rimayakkal való rokonsásban – Rimay Jánosról, a költőről van szó - a XVI – XVII. század fordulóján protestáltak és áttértek az evangélikus hitre. Mintha mindez útkeresésük során azért történt volna meg velük, hogy később sorsukban megtisztulva Madách Sándor, a költő nagyapja , akit Migazzi Kristóf váci püspök gyámsága szerint kitaníttatott, katartikus erővel megtéríthesse, visszavezethesse családját a római katolikus anyaszentegyházba.

Hiszen Északon egyetlen szociális realitás a Család. Olyan, amilyen évszázadokon át a Madáchok Családja is lehetett. Ezért természetszerűen a Ház az “északi géniuszában” mindig fontosabb, mint máshol, teszem azt Délnyugaton, Nyugaton vagy épp Alföldön. Mert az északi kiszolgáltatottságban nemcsak otthon, nem csak fészek, hanem menedék is, “mencsvár”. Godoljunk csak Kossuth Lajos titkárának, Rimóczy Jánosnak rejtegetésére, ami miatt 1852-ben a császári hatóság Madáchot letartóztatja, s a pozsonyi vízikaszárnyába zárják. De legyünk belátóak, ezekre a “mentsvárakra”, szellemi védvárakra a XX. században is legalább annyira szüksége volt a szellem embereinek Északon, odaát, a felvidéken, Szlovákiában a kisebbségi sorsban, mint ahogy hajdanán szüksége volt a börtönviselt, a rendőri felügyelet szégyene elől menekülő, az elvált, a porig alázott Madách Imrének. Aki,

1854 – ben gyermekeivel együtt haza is költözik a “szregovai mencsvárba”, a meleg családi fészekbe édesanyjához Kesseleőkeői Majthényi Annához, a kiszolgáltatottságában is biztonságosabb életet remélve.

”A Madáchok ősi kastélyának az idők viharaitól kormosult falai előtt állunk.- így mutatja be az öreg kastélyt Balogh Károly.

A kapu fölé illesztett kőlap latin felirata az épületnek több százados múltjáról beszél.

1430 – ban már a Madáchok lakták, 1552-ben a török rombolta el, jelenlegi alakját Madách Sándor idejében nyerte, 1899-ben. A régi bástyaszerű körfalazat saroktornyaival, lőréseivel harcias időkre vall. A látogatók léptei alatt tompán dübörgő tölgyfalépcsőzet kőbalusztrádjával, az emelet nyitott, boltíves tornácára vezet. Erre nyílnak a szobák ajtai.” Itt van az “Oroszlánbarlang” Madách Imre dolgozó szobája, ahol, élete művében olvasva tudni lehet, óriási szellemi erőfeszítések árán, roppant mélységekből mentette létre emberiség költeményeit.

Aki járt már Alsó – Sztregován a Madách – féle várkastélyban, az a valaki kellő szenzibilitással nem csak megfigyelhette, de meg is érezhette annak erejét, hogy ez az erődítmény szerű épület vastag, fehérre meszelt falaival valóságos szellemi védvár, ahol a tudomány és irodalom ereje és szeretete, kisugárzása legalább olyan régi, mint maga a Család, s maga az épület. A két költőt (Gáspár és János), egy orvostudományi írót, szintén Gáspár nevezetűt, a két kiváló törvényhozót (János és László) és egy nagyszabású jogtudóst számba véve, nem is olyan nehéz ezt belátni.

A Madách család számára a világmindenség közepe, szíve: Sztregova maradt és volt. Minden, ami velük kapcsolatos, s mindenki, innen indult el életútjára, s szinte minden és mindenki ide tért vissza: élni és meghalni. Szakrális kör volt ez az ő életükben, miként Madách Imréében is az volt.

Ők sejtjeikben érezhették, hogy az, aki az “északi géniusz” szülötte, az teljes értékű közösségben csak a középponthoz képest létezhet és határozhatja meg önnönmaga létét a kozmikus egészben.

Mégis, életük drámai ellentmondásossága, pont erre az ösztönösen érzékelhető felismerésre volt visszavezethető. Egészen pontosan arra, hogy az “Észak géniuszának” nincs és nem is volt közép-, vagy tájolási pontja, úgy, mint mondjuk Nyugatnak Párizs, vagy mint Délnek Róma és Athén.

Észak tehát középponttalan, szívtelen. S ez a tény kiszolgáltatottá teszi a bele, az oda született embert. Mint ahogy kiszolgáltatottá tette évszázadokon át Madáchokat is. Ugyanakkor, Észak minden irányban nyitott, ez a legfőbb értéke, erénye is egyben.

Északi költészet, vagy művészet, vagy zene, önmagában, önállóan mégsem létezik, mint ahogy déli, vagy nyugati művészet sincs tisztán, még úgy sem, akkor sem, ha hatósugarának irányultsága, középpontja jól betájolható. Összefüggéseiben mindez jelentőséget csak akkor nyerhet és nyer, figyelmeztet Hamvas, ha kapcsolódik legalább egyetlen másik géniusszal.

A magyart főképpen az teszi azzá ami, hogy felvidéki és alföldi és nyugati egyszerre, mint Kemény Zsigmond, és alföldi és nyugati és erdélyi, mint Arany János.

Magyarnak lenni annyit jelent, mint az öt géniusz világában egyensúlyt teremteni.

Ám ez az egyensúly, történeti emlékezetünk szerint, még soha senkiben nem valósult meg, – mondja ki a megmásíthatatlannak ható ítéletet Hamvas. Vagy ha mégis, később engedékenyebben így fogalmaz, a szellemi kaszt fokáról elemezve a magyar nép helyzetét, akkor az “öt géniusz” egységét a történet folyamán csak néhány kimagasló személyiség egészen kivételesen és csak rövid időre volt képes megvalósítani.

Ilyen kivételes, teremtő szellemnek érzékelhetjük Madách Imrét, aki egy rövid időre, az időtlen tudatosság állapotában, időn-túlivá nőtt sztregovai pillanataiban, a ”szituáció irgalmas kegyelméből”, a világirodalmi klasszikusok között is, egy egészen kivételesnek ható műben, drámai költeményben, Az ember tragédiájában képes volt arra, hogy észrevétlenül, “művészi gyanútlansággal” megteremtse a Hamvas Béla által oly hőn áhított, nemzeti sajátosságnak minősített harmóniát: az északi, az alföldi, az erdélyi, a nyugati és délnyugati géniuszok együttállását, magyar költőként az “öt géniusz” összhangját, egyensúlyát.

Ugyan ezt az érzésünket erősítheti meg Pilinszky János a Tragédia bécsi, 1967 – s jubileumi bemutatóját elemző, ma is, morális apályunk idején még inkább érvényesnek ható megállapítása is: “Egy minden vagy szinte minden költői eszközt nélkülöző lélek “remekel” benne – írja, ez a nyers igazság. Ezért érezhetjük – bár műnek is remek – elsőrendű erkölcsi tettnek, ezért válhatott egy nehéz sorsú kis nép nem is annyira művészi, mint inkább morális ereklyéjévé.”

Madách géniuszáról, Az ember tragédiájáról, erről az elsőrendű erkölcsi tettről, morális ereklyénkről, a „ géniuszok” világában egyensúlyt teremteni vágyó magyar álomról folytatjuk a továbbiakban elmélkedésünket.

A Madáchok krími hársfája Csesztvén

A kidőlt krími-hárs fatörzsén ücsörögve a Madách Tanulmányi Napokon 2006-ban

a csesztvei Madách-kúria (ma múzeum) kertjében

Az ember tragédiája színről – színre

a géniuszok rendszerében

“Magyarnak lenni annyit jelent,

mint az öt géniusz világában

egyensúlyt teremteni.”

(Hamvas Béla)

Igen, bele születni, bele nőni Európába, a Kárpát-hazába, a magyar nyelvű kultúrába. Ha hihető, hogy, már jóval a születésünk előtti időkben évezredes szándékkal eldőlt az, hogy mikor, hol és kikkel fogunk együtt élni, egész egyszerűen csak lélegzetet venni, itt, ezen a glóbuszon, ebben a Platón–i árnyékvilágban, továbbá ha belátjuk, hogy sorsa helyét az emberi lélek a géniuszról ismeri fel, akkor kell, hogy létezzen igazságtartalma ennek az állításnak.

S így talán elfogadható az is, hogy magyarnak lenni testileg-lelkileg, azt jelenti, hogy az európai kontinens egészére kiható Nyolc géniuszból: –– a déli, a nyugati, az északi, a keleti, a bizánci, az afrikai, valamint az atlanti partok térsége, és a sarkvidék ősalakzatai közül –– a történelmi Magyarországon jelen való Öt alkotóerő világában egyensúlyt teremteni. Fogadjuk el alapállásként ezt a Hamvas Béla-i nagy esszéből, Az öt géniuszból választott mottót együtt gondolkodásunk, elemzésünk vezérfonalául. Fogadjuk el még akkor is, ha ugyanott és ugyanakkor a költő-filozófus arra a következtetésre jut, hogy a magyarságnak nincs más választása, minthogy ebből az Öt archetípusból, annak egységéből merítsen, mégsem élt, és, azóta sem él ezzel a lehetőséggel. Szerinte az „öt géniusz” együttállása emberemlékezet óta még soha senkiben nem öltött testet, nem valósult meg. Hamvas ezzel előrelátón kinyilatkoztatja ítéletét, amit nem kell föltétlen elfogadnunk, azt ti., hogy a magyar történelmi valóságban eddig nem létezett olyan formátumú nagy egyéniség, személyiség, aki egyesíteni tudta volna annak a kultúrkörnek, kultúrának az értékeit, amelybe bele született. Madách az „északi géniusz” szülötte című dolgozatomban, amely egyik fejezetét képezi tervezett tanulmány kötetemnek, kifejtettem már, hogy Madách szülőföldjének, Kelet-Közép-Európában felső–Magyarországnak, Nógrádnak, a felvidék régiójának, – ma a szlovákiai Bánska Bistrica / Besztercebánya Kerületének – a Palócföldnek, az Ipoly-táji hazának, szűkebb pátriájának Alsó–Sztregovának, Csesztvének, Cserénynek, Sápnak, Ludovának ­– a „genius loci”-ja, a hely szelleme szerinti sajátos bélyege, látlelete hogyan mutatható ki, érhető tetten a Madách–ok fel- és lemenői, majd a drámaköltő életében és műveiben. Így végkifejletképp már korábban arra a következtetésre jutottam, hogy talán Madách Imre az egyik olyan zseniális alkotóelme, akiben az Öt géniusz együttállása valósággá lett. S hogy ez valóban így van–e, azt életművének a géniuszok rendszerébe való elhelyezésével, „hamvasi logikával” elemezve kívánom most megvizsgálni, s ha lehet, úgy egyértelművé tenni. Vállalásomat nehezíti az az irodalomtörténeti tény, hogy több évtizedes kutató munkám eredményeképp se találtam Hamvas Béla írásaiban vonatkozó utalást arra, hogy ő maga írói szándéka szerint valaha is foglalkozott volna Madáchcsal. Olyanformán se találtam adatot, ahogy az „északi géniusz” összefüggésében elemzi például, meglehetősen negatív értékítélettel ­–– miközben ő maga is északi, hiszen Eperjesen látta meg a napvilágot 1897 márciusában ­–– Tompa Mihály a „Wordsworth - i”, az igazi metafizikai mélységek nélkül túl istenülő költő, vagy épp Mikszáth Kálmán a babonás palóc, a „hiszékeny ateista” írói munkásságát. Madách Imréről még csak negatív értelemben se tesz említést Hamvas, a nevét egész egyszerűen le sem írja. Vajon miért nem? Mi lehet ennek az oka? A kérdés megfejtése túl mutathat az életmű egészén. Éppen ezért e tárgykörben, legutóbb Budapesten a Hamvas Körben tartott előadásom kapcsán bontakozott ki polémia, a lehetséges indokokat, magyarázatokat keresve.

Miklóssy Endre filozófus meglátása szerint Hamvasnak 1919-1923 között a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészkara magyar-német szakán végzett egyetemi tanulmányaira vezethető vissza többek között az a tudományos vélekedés, amely a magyar irodalom kánonjában Madách–ot egyműves drámaköltőként tartja számon. S ezt így, nagy valószínűséggel, alapállásként Hamvas Béla is elfogadta. Sajnálatos, hogy vélekedése bizonyos értelemben még ma is tartja magát. És hát Erdélyi János korabeli kritikáját is gyakran hangoztatták akkoriban azok, akiknek érdekében állt, a drámai mű eszmei tartalmát vizsgálva az Ördög komédiájának titulálni Az ember tragédiáját, amely szerintük nem más, mint „keserű tréfaűzés az eszmékkel”. A Madách által ábrázolt világ színről-színre, és a drámai eseményekből levont végkövetkeztetések feloldhatatlan világnézeti és művészeti ellentétekhez vezettek, írja Lukács György 1955-ben, a Szabad Nép lapjain, elhíresült Madách Tragédiája című értekezésében, történelemfelfogásában végzetesen pesszimista hangvételűnek ítélve meg a színpadra szánt művet, mondván 1848/49-et követően, egy vesztett forradalom és szabadságharc után a hazafi becsületessége átcsap a költő, a gondolkodó tragédiájába. „Úgy de, mondják a sötét álomképek egyeznek a világtörténettel.

Ezt én tagadom.” –– vallja Arany János Madách védelmére kelve, többek között Erdélyi ellenében, mert ő még képes volt arra, ­–– mai szóhasználattal élve ­–– hogy megkülönböztesse a virtuális valóságot az élő valóságtól. Nem így Lukács György a filozófus, aki szerint „A drámában a valóság azonos azzal, amit a színpadi cselekmény mutat”, így tehát szerinte ezen a sötéten pesszimista Madách-i világon, a Tragédián az Isten végszavai sem segítenek, csupán ész feletti happy end-et teremtenek, de nem adnak választ a dráma menete szerint feltett kérdésekre. Annak ellenére, hogy Hamvas Béla és Lukács György egy „igen és egy nem” hírében állottak, a korszellem valamilyen oknál fogva, egy bizonyos összefüggésben mintha mégis azonos módon hatott volna gondolkodásukra, így történhetett meg az, s ezt a Hegel-i ész cselének nevezném, hogy bár más-más megközelítésben, de a Madách-i életmű egésze megítélésében, anélkül, hogy tudtak volna egymás véleményéről, látensen egyetértettek. Ezt a feltételezésemet erősítették meg a Hamvas–tanítványok vélekedései is, s azok a gondolkodók, akik még személyes kapcsolatban álltak a mesterrel, hogy ti. Hamvas világ- és magyar irodalmi értékrendjébe nem igazán fért bele a Madách–i életmű. Hamvas nem sokra tartotta Madách verseit, drámáit, komédiáját, bölcseleti és politikai írásait, ezért tudatosan, tapintatból talán, kikerülte azokat, és sajátos meggondolásból inkább nem foglalkozott velük.

Bárhogy is történt, az alábbiakban most mégis megkísérlem kimutatni, bizonyossá tenni a Madách–i oeuvre klasszikus remekében: Az ember tragédiájában, színről-színre a Nyolc géniusz „hatásmechanizmusát”. Első lépésben, vázlatosan, Hamvas Béla nyomán szabadon, sajátos szempontokat adva magamnak értekezésem megírásához.

MŰELEMZÉS SZEMPONTJAI

< HATÁSOK > TÁJOLÁSI KÖZÉPPONTOK > ŐSALAKZATOK > SAJÁTOSSÁGOK >

A Lelki tájak hatásai az álomszínekben érvényesülnek mindenek előtt, a képszerű képzetek sorozatában, amelyeknek legfőbb sajátossága a történelem küzdelmeiben nem részt venni, kívül állóként szemlélni a világot. Ez alapján a következő színek elemezhetők:

Az Első szín ( A mennyekben);

Második szín (A paradicsomban); és a Tizenharmadik szín (Az űr);

1. Dél géniuszának hatása Pannóniában, az az, a Dunántúl délnyugati részén érvényesül. Tájolási középpontjai a görög Athén és a latin Róma.

Dél ősalakzatának jellemzői: oldottság, derű, nyugalom, félálom, egyensúly, csökkent aktivitás, aranykor–ösztön, ritmikus életigény, idealitás, közvetlen életélvezet;

Sajátossága a derűs életeszmény. Itt a Kultúra és Civilizáció hatása és ellenhatása érvényesül.

Dél géniusza egyesíti Magyarországot Horvátországgal és Dalmáciával, Isztriával és Olaszország délibb földrészeivel, Görögországgal, Szerbia déli részével, Provence-szal, Spanyolország keleti tájaival és Kisázsia nyugati sávjával.

A felsoroltak alapján a következő színek tehetők a „déli géniusz” szempontjai értelmében elemzésünk tárgyává:

Ötödik szín (Athén); Hatodik szín (Róma);

2. Nyugat géniuszának hatása Pozsony és Szentgotthárd közötti nyugati sávban érvényesül; Tájolási középpontja: Párizs;

Nyugat ősalakzatának jellemzői: civilizáltság, fejlődéseszme, hétköznapi munka étosz, szociális tagozottság, intenzív művelés, ráció, állandó tanulás, tevékenység, praktikum, lojalitás;

Sajátossága, hogy hagyományát Délről kapja. A kultiváltság és a szociális egyensúly, valamint a civilizáltság következményeként az erős iparosodás jellemzi;

A felsoroltak alapján a következő színek elemezhetőek a „nyugat géniusz” szempontjai szerint: Kilencedik színben (Párizs); Tizenegyedik színben (London);

3. Kelet géniuszának hatása az Alföldön érvényesül. Kiszögelési pontja a felföldi Csallóköznél kezdődik, s keleten a párciumi Szatmáron át folytatódik, s délen a délvidéki Szabadkánál fejeződik be.

Tájolási pontja a dél–oroszországi sztyeppe–világa, amely lehúzódik Kelet–Ázsiába és át Szibériába, egészen Mongóliáig, s a Sárga–tenger irányába mutat.

Kelet ősalakzatának jellemzői: a nomádság és az állandó letelepedés között, szabadság–sóvárgás, letargia és kitörő indulat, tiltakozás minden ellen, ami nem ő, hiúság, kevélység, zaklatottság, irreligiozitás, bomlott szocialitás (egyéniség–fragmentumok), a tanulás és az alkalmazkodás nehézsége, uralmi ösztön, lázongás, ellenkezés, ideiglenesség;

Sajátossága: “A keleti géniusz soha semmit, amit a nyugati civilizáció nyújtott nem tudott ellenkezés nélkül fogadni.”

A felsoroltak alapján a „keleti géniusz” szempontjai értelmében elemzésünk tárgyává a Tizenkettedik szín (A falanszter) tehető;

4./Erdély géniuszának hatása a bizánci kisugárzásból ered, amely a földrajzilag a zárt

Erdély területén érvényesül; Tájolási középpontja: Konstantinápoly, illetve Isztambul.

Erdély ősalakzatának jellemzői: szakadékosság, mély ellentétek és azok áthidalása, humor (groteszk), sokrétűség, kettősség, megalkuvás, bonyodalmak, okos gyakorlatiasság, magas életigény, ízlés, rafinéria;

Sajátossága: a szövevényes gazdagság. Bizác géniusza a Balkán nagy része, amely átnyúlik Kisázsiába, de felhúzódik mélyen Oroszországba, Moszkván túlra és a Kaukázusba.

A felsoroltak alapján az „erdélyi géniusz” szempontjai értelmében elemzésünk tárgyává egyértelműen a Hetedik szín (Konstantinápoly) tehető;

5./Észak géniuszának a hatása: a Pozsony–Sárospatak–Sátoraljaújhely közötti távon az

északi közép-hegység alatti területeken érvényesül.

Sajátossága: hogy tájolási pontja nincs, az „északi géniusz” minden irányban nyitott, egész egyszerűen középponttalan. Nyugat kulturális provinciája.

Észak ősalakzatának jellemzői: provinciális életrend, természetközelség, önálló kultúra nélkül, félműveltség, laza szociális kapcsolatok, melankólia, gyakorlatiatlanság, szekták, irrealitás;

A felsoroltak alapján a következő színek tehetők az „északi géniusz” szempontjai értelmében elemzésünk tárgyává:

Nyolcadik szín ( Prága ); Tizedik szín (Prága II.);

Az öt géniusz rendszerébe eddig be nem sorolható Tragédia-színeket, Európában, Magyarországon kívül létező három géniusz valamelyike alakzatának összefüggésében tehetjük majd elemzésünk tárgyává, mert a helyet, Hamvas intelme szerint nem szabad összetévesztenünk a térrel. Vagyis nem jártunk volna el helyesen, ha bármelyik színt csupán az objektív tények ismeretében helyeztük volna el az öt géniusz rendszerében. A tér és a hely között az a különbség, hogy a térnek száma, a helynek Arca van. S a helynek nem csak fizikája, hanem metafizikája is létezik, ­- állítja Hamvas ­- így nem csak látvány, hanem géniusz.

6. Atlanti géniusz, amelynek hatása az Atlanti-óceán keleti partvidékén terjed egészen az északi fokig, földrajzilag ez, mondjuk, a Golf-áram köre, szellemi szempontból ősi hatalmas civilizáció helye. Ezen az alapon a Harmadik szín (Pompás vidék a paradicsomon kívül) elemezhető;

7. Sarkvidéki géniusz, amelynek hatása Oroszország, Franciaország, és Skandinávia északi részére terjed ki, átlép az Urálon és mélyen behúzódik Szibériába. Így egyértelműen a Tizennegyedik szín (Hóval és jéggel borított hegyes, fátlan vidék >< az Eszkimó szín)

vehető górcső alá;

8. Afrikai géniusz, amelynek hatása Spanyolországban, Szicília déli felén érződik, de átsugárzik Dél-Oroszoroszágba és Dél-Franciaországba is. Ide végezetül elemzésre a Negyedik szín (Egyiptom);Tizenötödik szín ( Ébredés; A negyedik szín pálmafás vidéke) sorolható be.

NÉHÁNY KIEGÉSZÍTŐ GONDOLAT MÉG

Jó tudni, hogy a Kelet–Nyugat-ellentét, ­–– keleti lélekkel Nyugatra igyekezve ­–– a „kompország” ma is létező problémáját, csak úgy számolhatjuk fel, ha a nemzet a magyarsága ötrétegűségének tudatára ébred, az alföldi és nyugati közé beiktatja a délnyugatit, az északit és az erdélyit, vagyis azt a zseniális erőt, amely a feszültséget feloldja. Szinte minden magyar szellem, de legfőképpen a költők, az apáktól és nagyapáktól örökségbe kapott legbensőbb világuk kibékíthetetlennek tűnő ellentéteit, időről–időre, a korábbi évszázadokban is, csak így voltak képesek feloldani önnönmagukban.

Ugyanakkor látni kell azt is, hogy Nyugat géniusza tulajdonképpen Európa véd-szelleme.

Ez a géniusz kisugárzik az egész kontinensre, ez táplálta, és táplálja ma is, globalizálódó világunkban Európa szellemi erőit: tudósait, művészeit, költőit, íróit, formálva és deformálva földrészünk jövőképét.

Továbbá fontos szem előtt tartanunk azt is, hogy elsősorban nem kultúrtörténeti szempontból vizsgálódunk, amikor Az ember tragédiáját elhelyezzük a géniuszok rendszerében, merthogy követjük a „hamvasi logikát”, miszerint a kultúrát és civilizációt, a társadalmat és az államot fogalmilag külön kezeljük a „géniuszoktól”. Képzetünk szerint a géniuszok fogalmi rendszere a Szent Könyvek tanításai alapján az égiek és a földiek, ennek kapcsán az emberiek összefüggésében jön létre oly módon, hogy vissza kell térnünk gondolatilag az alapokhoz, – ezt nevezem én VisszaSejtesítésnek – vissza a „realitások elíziumi mezején át” a metafízisz tradíciójához, ahhoz a ősi örökséghez, hagyományhoz, ahhoz az Egyhez, amelyet a szent könyveinkből: a héber Ó– és a keresztény Új Testamentumból, a Koránból, a Taoból, a Védákból, és másféle szentírásokból talán még a harmadik évezredben is megérezhetünk, megérthetünk, kiolvashatunk.

Forrásként használ irodalom:

– Hamvas Béla: Az öt géniusz (Életünk könyvek - Szombathely, 1988.)

– Horváth Károly: Madách Imre (A Mikszáth Kiadó Irodalmi Könyvsorozata 2. – Horpács )

– Szepesi Attila: Erdőmaszkok (Kertek 2000. – Bp.)

– Tóth Imre: Ipoly menti palóc tájszótár (Magyar Nyelvtudományi Társaság – Bp. 1987.)

– Balogh Károly: Gyermekkorom emlékei (Madách Irodalmi Társaság – Bp. 1996.)

– Hamvas Béla: Scientia Sacra ( Magvető Könyvkiadó – Bp. 1988.)

A drámaköltő portréja előtt a Madách Tanulmányi Napok váci piarista diákjaival, 2007-ben

Árpás Károly - Németh Péter Mikola - Hubay Miklós a Madách Tanulmányi Napokon

Alsó-Sztregova, 2007

Madách Tanulmányi Napok Tablója 2006, Csesztve

Németh Péter Mikola

Hősök nélkültől az Elnémulásig

In memoriam Hubay Miklós

( 1918 – 2011 )

„Aztán mi végre az egész teremtés?”

„Mennybemenetel”

„Zarándoklás ez, minden ősz kezdetén megtesszük, a kettévágott – a történelmi Neogradiensis, a Palócföld girbe-gurba tájain – Nógrád megyében, hogy előbb – még magyar részen – a csesztvei udvarház körüli pusztuló park csendjében tűnődjünk el a Teremtés bizarr kalandján és a vele járó sete-suta világtörténelmen. Mert talán épp egy ilyen kidőlő fára leülve – a krími hárs törzsére, melynek terebélyes lombozata alatt születhetett meg a Tragédia néhány verssora – tűnődött el Madách Imre is azon, hogy hogyan lehet egyetlen képletben kifejezni ezt a végtelen térben és időben terjengő „izét”, amit történelemnek nevezünk.

Aztán folyatjuk a zarándok utat tovább, még a megyehatáron belül, de már az ország határon túl, Alsó-Sztregovára, – ma Dolná Strehovának nevezik a falut ugyanott, a Felvidéken, de már a Szlovák Köztársaságban, – ahol a várkastély gyűjteményében láthatjuk egy magyar író családi képmásait. Az ivadékokat és az ősöket. (A feliratok megértéséhez nélkülözhetetlen a zsebszótár használata.)

De most – a szlovákiai nyelvtörvény következtében, vagy ki tudja, hogy miért? – nem engedik be a Magyarországról érkezőket, akik itt ez évben is megtartanák előadásaikat szűk körben, csak úgy egymásnak Alsó-Sztregova szülöttjéről. /…/ Legutóbb átballagtunk – kisded zarándok csoport – a falu másik végébe, a katolikus templomhoz. S ez lett az előadótermem. Itt talán jobban is kiéleződött a létkérdések transzcendenciája.”

S valóban, így történt ez az Ipoly Eurorégió Szabadegyetem Madách Tanulmányi Napjain 2004–2008 között. A váci Madách-Kör szervezésében, a Madách Irodalmi Társaság tagjai, valamint magyarországi és szlovákiai középiskolások, főiskolások és egyetemisták azzal a reménységgel jöttek össze évről-évre, hogy klasszikusainknak nem árthat semmiféle politikai fondorlat az egyesülni vágyó Európában, még a Benes'-dekrétumok sem. A magyar-magyar, a magyar-szlovák kapcsolatok épülhetnek úgy, ahogyan Hubay Miklós is sejtetni engedi az itt idézettek értelmében, a Napkút Kiadónál 2010-ben megjelent „Aztán mi végre az egész teremtés” – Jegyzetek az Úr és Madách Imre műveinek margójára – című vallomásos könyvében. --------------------------------------------------------------------------

(Ikarosz requiem)

Pilinszky-palimszeszt(usz)

Milyen lesz az a VisszaSejtesedés,

amiről csak hasonlatok beszélnek,

olyanfélék, mint oltár, szentély,

kézfogás, megtérés, áldozás, ölelés;

Fűben, fák alatt megterített asztal,

ahol, nincsen első és utolsó vendég.

Végül is milyen lesz, milyen lesz

az a nyitott szárnyú emelkedő zuhanás,

VisszaHáramlás a világ közös fészkébe

lángoló szívébe? – Nem tudom,

és mégis, hogyha valamit ismerek,

hát ezt igen, e forró folyosót,

a nyílegyenes labirintust, melyben

mind tömöttebb és mind tömöttebb

és egyre szabadabb a tény, hogy repülünk.

„Szemben velem, otthon, a József Attila utcai szobám falán, – mesélte Hubay Miklós 2007 januárjában az Írók Boltjában Mysterium Carnale / Hommage 'a Pilinszky című kötetbemutatóm felvezetőjében – az egyik nagy magyar grafikusnak, a ma már klasszikusnak számító Kéri Imrének egy fametszete függ”. Ha valaki átléphette egyszer is a Hubay-szentély küszöbét, meggyőződhetett róla, hogy az előbb említett grafika Michelangelónak a Sixtus kápolna mennyezet freskóján, „A Nap, a Hold és a növények teremtése” című részén látható figurájával állítható párhuzamba. Ott az Istennek csak a feneke látszik, ahogy egy hatalmas köpenyben átsuhan a levegőégen, s kifelé repül a képből, a fenekét mutatva felénk, mint akinek elege van a világból, amit Ő maga teremtett, elege van az emberből, akit saját orcájára formált. Ezzel a michelangelói látomással szembesült tudatosan, nap mint nap, kilencvenen túl is, Hubay Miklós, a drámaíró. Mert Ő jól tudta – amióta valóban elhittük Nietzschének azt a közhellyé lett kijelentését, hogy: „...az Isten meghalt”; Babitsnak modern próféciáját, hogy ”Az emberek elhagyták Istent, / Most Isten hagyja el a világot.”; Pilinszkynek jelenkorunkra hatványán igaz állítását, hogy ti. „ez az a föld, amit Isten elhagyott” – azóta senki sem kerülheti meg ezt a kérdést, valamennyiünknek valamilyen formában, újra és újra át kell gondolnunk a fent idézett megállapításokat. Jelen pillanatban ennek legfőbb akadálya, hogy mindennapjainkban eljutottunk, arra a mélypontra, ahol már gyakran a tényeket sem vagyunk képesek megkülönböztetni a valóságtól, hova tovább, a virtuális valóság egyre inkább összekeveredik a realitással. Vajon miért lett ez így, mi lehet ennek az oka? Valószínűsíthetően Rilkének az a felismerése adhat választ erre az életre szóló kérdésre, ami egész földi létünk ellentmondásosságára képes rávilágítani, s amire úgyszintén Pilinszky hívta fel a figyelmünket, hogy ti. „Rettenetes, hogy a tényektől sose ismerhetjük meg a valóságot!” Igen. Pilinszky János erről a könyörtelen igazságról tovább elmélkedve megállapítja azt is, hogy a tények, emberi világunk tényei mindenkori részei a valóságnak, de sohasem azonosak egészen vele. A tények az emberéi. A valóság Istené. Földeríthetjük a tényeket, s igyekezhetünk egyeztetni azokat a valósággal – ez minden. Ez minden!? Kérdezek rá kétségek között vergődve, miközben újabb kérdéseket hívok elő tudatom mélyrétegeiből menekvésként a drámaíróval folytatott dialógusban. Akkor mire való a színház? A színház csak játék? És az élet csak valóság? Nem, – állítja határozottan Hubay Miklós a Napló nélkülem jegyzeteiben – a színház mindkettő: játék és valóság is – csak máshol és másképpen. Ha a színházat csak játéknak vagy csak megjelenítésnek tekintem, – írja a továbbiakban – legfőbb erejétől fosztom meg. Mert egy drámaíró nem csak az életében, de a művében, a színpadon is bűnbe eshet és megtérhet. A színház morális intézmény. Az új színháznak el kell felednie, nem azt, hogy játék, hanem azt, hogy elmeszülemény, fikció. Amikor a függöny fölmegy, „itt és most”, valóságosan megtörténik valami, semmivel se kevesebb súllyal, mint amikor az életünkben kétségbeesésbe kergetünk, vagy épp megvigasztalunk valakit. Az egyetlen különbség az, hogy a színház „mesterséges” síkján a valóság másképp történik meg, mint egyebütt. De mégis, hogyan? Talán olyasformán, ahogy Az ember tragédiájában, ahol már az első szín második megszólalásában azt halljuk az Úr hangján Madáchtól, hogy „Be van fejezve a nagy mű, igen / A gép forog, az alkotó pihen”. Á, dehogy van befejezve, kiált fel határozottan Hubay, a dramaturg. Isten itt nagyot tévedett, hiszen az egész Tragédia arról szól majd, hogy valami hiba történt, homok került a gépezetbe. Ettől az újra, meg újra felforrósodik, begerjed…” Ráadásul mindezek után a Teremtő eltűnik a történelmi színekből. De mitévő lesz aközben, amíg a világtörténelem kereke recsegve-ropogva ugyan, de körbejár? – kérdez rá Hubay. Majd így válaszol: – Pascal szerint elbújik; Szkhárosi Horváth szerint: elalszik, így nem lát; Nietzsche szerint: meghal; Vörösmarty szerint: megőszül; Kosztolányi szerint: álmatlanul ül aranyágon. A Biblia szerint a Mindenható bánkódik, megbánja, hogy embert teremtett. De mégis miért? Meglehet azért, mert Ádám, mikor a bűnt elkövette, nem érzett semmiféle megrázkódtatást, bűnbánatot. A „Bűn és bűnhődés” erkölcsi parancsa számára ismeretlen, mert meggyőződése szerint, ő nem bűnt követett el, hanem természetes emberi módon lázadt az isteni tiltás ellen. Ahogy az első emberpár a Tudás fájának gyümölcsét megízlelte, a Halhatatlanság fája közelébe se férkőzhetett, mert az Arkangyal útjukat állta, s tüzes pallosával kitessékelte őket a Paradicsomból. Madách szerint, ez sem egészen így történt, hiszen Ádámot így beszélteti: „El innen, hölgyem bárhová, el, el! / Idegen már ez a hely”. Vagyis Ádám és Éva önszántukból hagyják el a Paradicsomot, ha valaki tartóztatná őket, akkor se maradnának. Itt válik érzékelhetővé, olvashatjuk Pilinszkynél, hogy „a modern világ többek közt két rendkívül fontos dolog jelentését mosta el bennünk. Az egyik a bűné, a másik a vezeklésé”. Valójában ugyanerről, pontosabban a „Bűn és bűnhődés”, a „Bűn és vezeklés”, a „Bűn és bűnbocsánat” ok és okozati összefüggéseiről elmélkedik Hubay Miklós is, aki azt írja Jegyzetek az Úr és Madách Imre műveinek margójára, idézem: „A bűnbeeséssel és a kiűzetéssel mintha a színét veszítette volna minden… Szürke lett a föld. Értelmetlen. A teremtett világ, amely nem régen még az Erő, az Értelem és a Jóság fényében ragyogott, működik azért tovább, csak éppen azt nem lehet tudni, hogy minek. Kérdés az, nem volna-e jobb leállni az egésszel. Mert minél nagyobb szabású az univerzum, s minél olajozottabban funkcionál, s minél tökéletesebbnek látszanak törvényei, – voltaképpen annál szembeszökőbb a botrány, hogy mire való ez a felhajtás?” Úgy érzékelni tehát, hogy a harmadig évezred küszöbén átbukdácsolva, a huszonegyedik század előterében téblábolva, ugyanez a dilemma még inkább felerősödik, elhatalmasodik rajtunk. Lucifer provokatív kérdése így talál totálisan célba, így talál el ismét bennünket: „Aztán mi végre az egész teremtés?” . Ádám se tudja, de a Mindenható se képes egyértelmű isten-emberi választ adni erre a gyötrő kérdésre, állapítja meg Hubay. Mindettől függetlenül, vagy mindezzel együtt Ádám útját minden nemzedéknek újra és ismét végig kell járnia. Nincsen változtatásra mód, minden időkre szóló parancsolat ez. De mindazonáltal, mégis, mi legyen ennek a Planétának a sorsa, a jövője, ahol sorsunk szerint a Teremtő szabta Úton, a születéstől a halálig „kötelező gyakorlatként” végig kell haladnunk? Ha Isten nem képes választ adni erre a sarkalatos kérdésre, úgy valóban nincsen értelme a földi létnek, így a teremtésnek se sok. És mégis, ennek ellenére „Szegény Ádám, – sajnálkozik Hubay – ő fogja majd kiizzadni és kiverekedni, korszakról korszakra, a teremtés művének értelmét. A magányos Ádám. De magányos maga a Mindenható is. Most válik rejtőzködő Istenné. Nem is fogjuk Őt többé látni a történelem folyamán. Beteljesedett Isten büntetése. Ez a kifejezés színére és visszájára is forgatható. (A büntetést elszenvedő Istent is jelenti, és a minket büntetőt is.) Így is, úgy is megvan az értelme Az ember tragédiájában. Figyeljük csak milyen szöveget ad Madách Ádám szájába:

„Érzem Isten, amint elhagyott,

Üres kézzel taszítván a magányba,

Elhagytam én is.”

Ez a világban való kivetettségünk, teljes elmagányosodásunk kulcsmondata. Hubay Miklós olvasatában: „Nem csak Isten bünteti Ádámot kiűzetvén őt a Paradicsomból – Ádám is az Istent. Mondhatni egymást taszítják a magányba”.

Ó, jaj, mi lesz veled árvaságra jutott emberiség!?

(„Hősök nélkül”)

Mi lesz velünk hősök nélkül? Hubay Miklós1940-ben, azonos című drámájában, erre a lelkeken átviharzó és elhatalmasodó nemzeti sorskérdésre keresi a választ, s akkor a mohácsi csatavesztés és a Buda eleste utáni időket idézi, azt a korszakot, amikor az ország tragikus módon hosszabb időre elveszti függetlenségét. De miért pont azt, a magyar történelemnek miért nem valamelyik dicsőséges hőskorszakát eleveníti meg tanú- és tanulságként? Minden bizonnyal azért nem, mert szinte testközelből érzékeli Nagyvárad szülöttjeként Ady intelmét: – „Nekünk Mohács kell” – az ő üzenetének végzetre hangolt aktualitását: „Ne legyen egy félpercnyi békességünk, / Mert akkor végünk, végünk”. Ugyanolyan szorongatóak voltak a körülmények már akkor is, mint manapság. A kérdés továbbra is az maradt, hogy az ország mindenkori vezetői képesek lesznek-e a kialakult drámai helyzetben a tragédiát, személyes tragédiaként vállalni, megélni, vagy megszöknek a hamis tudatba és árulásba? A nemzethalál gondolata, „az elfogyni, mint a gyertyaszál” félelme azóta is, és most is kísért. Ugyanígy van ez a kortársak: Németh László, Márai Sándor, Sarkadi Imre, Illyés Gyula drámáiban is, s a rá következő nemzedékek már egy elesésre méltó csatateret se találnak maguknak, ami a „senki földjén”, a „senki idején” heroikus küzdelmeik színtere lehetne. Arany János kétségbeesett bölcseletéig jutnak el ők mindahányan, ahogy Hubay is megírja: a rosszat tovább rontani – „No, lássuk Úristen, mire megyünk ketten”. Ebből, a majd félezredes életérzésből, tapasztalásból, tragikus hagyományból tör elő, fel a magasba, a csillagos égre Madách Imre – vélekedik a drámaíró. Az emberiség lét-nemlét kérdésének megragadásában kétségtelen, hogy egy olyan egyedülálló drámai koncepcióval, amiben megadatik, hogy eljusson a leg-lényegig, megfogalmazva a legfontosabb létkérdéseket, amelyeket minden élőlény végigél itt, ezen a Földön: a VerőKöltő Bodobácstól, a tudós Baglyon át Shakespeare Vilmosig. Az egyik sarkalatos madáchi kérdés így hangzik: „Miért, miért e percnyi öntudat, hogy lássuk a nemlét borzalmait?” Igen, földi halandóságunkkal kell szembesülnünk mindenek előtt, avval a felismeréssel, hogy ittlétünk születésünk pillanatától feltartóztathatatlanul vezet a megsemmisülés felé, a nemlétbe, a semmibe. Ez a felismerés életünknek olyan paradoxona az utódok szempontjából is, amelybe csoda, hogy már a felismerés pillanatában bele nem pusztulunk. S ez az az ellentmondás, ami csakis a hit által, üdvözülésünk reménységével kezelhető. De hogyan, milyen formában, ha a tudományok racionalizmusa felszámolta Isten fogalmát? És vajon mi okból? Hiszen így az emberbe olytott haláltudat még inkább félelmessé, fel- és megoldhatatlan gonddá válik a lélek hullámhosszán. Ha nincsen odaát, transzcendencia, akkor, Madách szavával a „végetlenbe” plántált jövőkép is megsemmisül. De mi van helyette? Csak a jelen van! De miért is? Ádám erre így válaszol: „Segítség, Lucifer! El innen, el, / Vezess a jövőmből a jelenbe vissza, / Ne lássam többé ádáz sorsomat...”. A jelen múlásában élünk ma is, se múltunk, se jövőképünk. Miért nem vesszük hát észre végzetünk? Vagy egész egyszerűen önvédő reflexként az ész csele érvényesül itt is? Ha nincsen jövő és csak jelen van, akkor halál sincsen? Pillanatnyilag azt hihetnők, hogy ez így még igaz is. Ám az élet biológiai törvényei szerint, a végkifejletet tekintve nincsen menekvés, ezért „egészséges” haláltudat nélkül teljes életet élni, képtelenség. De mi van a tudat mélyén, a tudatunk rejtett bugyraiban? Mi tévők lehetünk ma, ha az „Isten halálával a spirituális harmónia helyébe a spirituális rettegés lépett” megsemmisítve aranykori álmainkat? Valószínű, hogy nem tehetünk másként, minthogy emlékezünk, a drámaíró ajánlása szerint, a halottainkat tovább szerepeltetjük az élők sorában.

(„Az álomfejtő álma”)

„Madách nagy leleménye volt, – írja Hubay Miklós – hogy álomlátásként dramatizálva egybeállított egy a priori fikciójú („Ádám látta”) képsort a történelemről. S hogy ez a művészetben – így, csak így – el is hihető.” Ettől a pillanattól a drámaköltőn nincs miért, és nem is lehet számon kérni a tények szintjén a történelmi hűséget, valóságot, mert különben sincs lehetőség arra, hogy a tapasztalatoktól függetlenül, vagy azt megelőzően, bárki is hitelesen rekonstruálhassa az emberiség történelmét. Egyébként meg csak azt fogjuk fel, ami már realizálódott, megtörtént velünk, megvalósult, ezt már Hegeltől is megtanulhattuk. Hubay ilyetén Freud: az álomfejtő álma című drámájában az első világháború kitörésének érthetetlen körülményeit vizsgálja, elemzi. Valójában, azt a megmagyarázhatatlan talányt szeretné megfejteni, hogy a „boldog békeidőkben” mi késztethette az európai embert arra, hogy szinte dalolva háborúba kezdjen. A szerző tétovaságát mi sem jellemzi jobban, minthogy darabja címét több rendben is megváltoztatta, így Álomfejtés, Analízis, Mintha már megtörtént volna, Különös nyáreste volt, Utolsó császárkeringő, avagy Ausztria a világvége laboratóriuma címeken jelentette meg Európa színpadain is előszeretettel játszott opusát. Ez utóbbi címadás korszakolja leginkább a tartalmi lényeget, hiszen az Osztrák-Magyar Monarchiában játszódik a darab, akkor, amikor a pszichoanalízis megalapítója, az ideg- és elmegyógyász Sigmund Freud (1856–1939), az álomfejtő, és a magyar királyi fenség, I. Ferenc József (1830–1916) osztrák császár, „egy doktor senki, s egy apostoli valaki” hírében, egy légtérben, kibékíthetetlen ellentétben élnek a korabeli császárvárosban. Időnként együtt kávézgatnak – ez persze fikció – a király barátnéjánál, Schratt Katalinnál Bécsben. Konfliktusuk ok és okozati összefüggéseit nem elsősorban a társadalomban betöltött szerepkörük, pozíciójuk motiválja, hanem sokkal inkább a jellembeli különbségek, a homlok egyenest ellentétes személyiségük, életszemléletük, életvitelük, illetve a korszellem. Továbbá egymásnak feszülésük, abból az időszámítás előtti 6. századi tapasztalásból eredeztethető, ami a 20. századra teljesen elhalványuló hérakleitoszi felismerésből vezethető le, hogy ti. mi, emberek álmainkban különbözünk a leginkább egymástól. Ugyanakkor, mint tudni lehet, a pszichoanalízis egy olyan orvosi módszer, „via regia, azaz királyi út, amely a tudatalattihoz vezet”, s amelynek segítségével az individuum működése bizonyos vonatkozásaiban jól elemezhető, racionálisan értékelhető. Freud kutatásai szerint az Ego (én) – „az éber állapot és a hatékony tevékenység szíve” – a Szuper-ego (felettes-én) és az Ösztön-én között „liftezik”, s amikor az Ösztön-én túl nagy konfliktusba keveredik a Felettes-énnel, akkor az Én és a Felettes-én eltávolítják az Ösztön-ént, olyasformán, hogy annak tartalmát a lélek tudattalanjába gyömöszöli. Ezt az elfojtó folyamatot nevezi Freud Cenzúrának. S ezek az elfojtott tartalmak rejtetten hatnak aztán idegrendszerünkre. A tudós elme megállapításai a művészi, alkotói tevékenységre vonatkoztatva lényegi következtetéseket tartalmaznak, tekintettel arra is, hogy a kreativitás forrását minden esetben az elfojtott érzelmek nemesítésével, szublimációjával magyarázza. Freud iskolája gondolkodásában nem volt ugyan képes megváltoztatni Európát, hiszen „Ausztria a világvége laboratóriuma” volt és maradt a XX. században, – ezt Hubay Miklós is megtapasztalhatta a második világháború idején – ám a valóságról alkotott világképet árnyalta, azon a szinten mindenképp, hogy ebben a globális Karneválban, ami azóta körénk keveredett, s amelyben élni kényszerülünk, legalább hellyel-közzel képesek legyünk különbséget tenni: Arc, Maszk és Álarc között.

(„Római karnevál”)

Karneváli állapotok uralkodnak ma a világban. A „kettősségben-lét szindrómája” elhatalmasodott a lelkeken. De mit jelent ez? „Dupla sorsunk lett, egy macbethi és egy hamleti, illetve egy Don Quijote-i és egy Sancho Panza-i, vagyis egy hivatalos/nyilvános és egy privát „szélmalom-történet”, ez vált Európában „természetessé”. S ez arra figyelmeztet mindannyiunkat, hogy a harmadik évezred küszöbén átbukdácsolva a „tökéletes személy”, a „tökéletes szabadság” ideája még inkább viszonylagossá vált, és a tökéletességre való törekvés önmagában is egyre elhalványulni látszik, mint a korábbi évszázadainkban. De mit is értsünk ma tökéletesen, ráadásul a szabadságvágyaink – „...a szabadság: az emberiség fejlődésének Abszolút Nulla Foka” – összefüggésében mit ? És egyáltalán, ki lehet ma közülünk „tökéletes személy”, személyiség, akkor, amikor az „európai személyesség” már a kezdetek kezdetén „tudathasadásos” kettősséget teremtett, nem tudva, hogy Maszkot, vagy Álarcot visel e? Az Álarc és Maszk ősi jelképek, rituális kellékek, amíg a helyükön voltak, vannak, nincs is velük semmi baj. Jézus az Emberfia, Isten maszkját viseli földi létében, a Veronikon is ennek bizonyossága, olvasom a minap a Vigíliában. S valóban, a baj akkor kezdődött, amikor Arcunkon, a megismételhetetlenen, bemocskoltuk Teremtőnk képmását. Amikor Arc, Maszk és Álarc funkciójukban összekeveredtek. Pedig egyik a másikával föl nem cserélhető, hiszen a Maszk az olyan Arc-lenyomat, amely a személy felismerhetőségét az örökkévalóságba emeli. Ilyen Ady, Babits, Pilinszky, Szabó Lőrinc, Németh László és Szentkuthy Miklós, vagy épp Liszt és Beethoven, Nietzsche és Hegel halotti maszkja. A Maszk tehát szakralizál. Az Álarc ugyanakkor: a karneváli, a farsangi, a maskarázó egy olyan, az emberi Arc elé helyezett műtárgy, ami nem föltétlenül emberre emlékeztető, dezantropomorfizál tehát, s amely az illető személy alakoskodását, eltakarását, felismerhetetlenségét szolgálja, így tehát profanizál. A kettő ilyen értelemben annak ellenére, hogy vannak közös vonásaik, lényegileg különbözik egymástól, a közgondolkodásban funkciójuk mégis összekeveredik. A XX. század emberének a külvilággal való egyre kilátástalanabb és zavarodottabb kapcsolata szinte már csak mitikus alapokon, a csodavárással kezelhető. Hubay Miklós Római karnevál – Katarzis két felvonásban, prológussal és közjátékkal – című drámája is erről beszél. A darabot Itáliában többször is színre vitték. Genovában például, a híres Aldo Trionfo rendezte meg. De én most szívem szerint a váci előadás körülményeit idézném, hiszen ott élek, ott láttam a bemutatót az 1980-as évek elején. Huszárik Zoltán kezdte el, az A piacere című film rendezője, majd betegsége miatt végül is Ruszt József rendezte meg, Ruttkai Évával a főszerepben Vácott a Római karnevált. A dráma magyarországi fogadtatása több volt, mint rendhagyó, arról a tragikus sorsú színésznőről, Lánczy Margitról szólt, akinek akkorra már az Arca is a feledés homályába merült, de akinek Widmar, a Tragédia olasz fordítója, mint „A legszebb Évának” ajánlotta fordítását. Magyarországon a '70-es években szinte minden sztár, amikor már eljött annak az ideje, hogy a rivalda fényből a háttérbe vonuljon, szerepkört váltson – ezt, magától a szerzőtől tudom – önként kérte színi igazgatójától a Római karnevál női főszerepét. Így tett Mezey Mária, Dayka Margit, Tolnay Klári és Ruttkai Éva is – mondanom se kell: egyikük sem kapta meg az öregedő, az elmúlással szembesülő színésznő hősi szerepét. Ám, Ruttkai nem nyugodott. Őt, a „színészkirály” korai, tragikus halála miatt érzett fájdalma, Latinovits Zoltán iránt érzett sírig tartó szerelme – „Sírj vagy nevess, zokogó víz Balatonszemes” – hatására talán, elfogta valamiféle profetikus asszonyi hevület. Akkoriban a legnépszerűbbnek ismert színésznő ki-kiszökött a budapesti nagy kőszínházak zárt világából, s ott volt szinte minden pinceszínházi premieren, mint aki lázasan az ideális társulatát, a szeretet-közösségét, az otthonát keresi… Éva kész tervvel érkezett hozzám... – így emlékezett vissza a bemutatót megelőző történésekre Hubay. Előre megegyezett a váci Madách Imre Művelődési Központ akkori igazgatójával, Végh Károllyal, hogy a város befogadó színházában fogja eljátszani a főszerepet, és csodák-csodája, halálos betegsége ellenére el is játszotta. Igen, a Római karnevál már önmagában is azt sugallja, arról beszél, hogy megtörténhet mindenkivel a csoda, az, amit az ókori krónikák is följegyeztek, hogy ti., a karneválok idején a Via del Corson versenyfutást rendeztek a nyomorékoknak, a féllábúaknak, a bénáknak, sántáknak, csonkáknak-bonkáknak, és mert ők az életükért futottak, elszántságukban időnként legyőzték az olimpikonokat, a profi atlétákat is. Hubay Miklós írja minderről a váci előadás felvezetőjében, hogy, amikor először meghallotta a történetet, úgy érezte, hogy az mindenképpen drámába kívánkozik. S mindennél jobban kifejezi ez a karneváli helyzet és hangulat az akkori, a hetvenes évekbeli szocialista országokban elhatalmasodó abszurd létállapotokat. Valójában azt, hogy „odafent” az „elit” köreiben egyre kevésbé hisznek már a forradalmi eszmékben, de működik a bürokrácia, és működik a protokoll. És paradox módon – csodaszerűen – mégis fellobog az eszme – „egy-eszme, aranyeszme, rögeszme” – a pályáról leszorítottak világában. Ők futottak versenyt a római Corsón is, ők voltak a szocializmus sztahanovistái, „hősei”, és most ők adják bele utolsó leheletükig mindenüket abba a színpadi próbába, mint egyetlen lehetőségbe, amiből meg lehet, hogy sohasem lesz előadás. És, így van ez most is. Ha mások már nem is, ám ők, a társadalomból kiszorítottak, a hajléktalanok, a jogfosztott „tisztátalanok” még mindig hisznek. Egyes egyedül lassan már csak ők hisznek a fordulatban, a gyökeres változásokban. Esélyük van az esélytelenségben! Az analógia az antik drámák történetéből való, ezt maga Hubay Miklós többször is megvallja, hiszen elleste a kontamináció technikáját a klasszikusoktól. Ami azt jelenti, hogy az igazi drámai helyzet csakis ott és akkor születhet meg, ha két, vagy több élmény metszik egymást. Továbbá Madáchtól megtanulhatta, hogy „A színpadon az Idő és Tér nem szab határokat. Mindkettő átjárható. Együtt lehetnek ugyanazon a színpadon a világtörténelem főszereplői a Big Bang pillanatától a Föld kihűltéig”. S így is van ez Hubay legtöbb művében, köztük az Egy magyar nyár, az Egyik Európa, a Nero játszik, az Antipygmalion, a Tüzet viszek, a Párkák, avagy: Isten szeme mindent lát, a Te Imre, itt valami ketyeg, a Zsenik iskolája („27 rövid dráma”), a Színház a Cethal hátán, az Ők tudják, mi a szerelem, a Késdobálók, a Mennyből egy angyal, Hova lett a Rózsa lelke?, a Pünkösd, A bál után, az Elnémulás címűekben, és más műveiben.

(„Néró, a legszebb fiú”)

1968 – a francia diáklázadások, a prágai tavasz, a terrorizmus első nagy hullámai Itáliában – új fejezetet nyitott Európa történetében, miközben Magyarországon az '56 utáni megtorlások, a diktatúra konszolidációjának, az új gazdasági mechanizmus kezdetének és ellehetetlenítésének időszakát éljük. A zsarnok megszilárdítva hatalmát közöttünk él, folytatja „kisded játékait”, amiről az időközközben felnövekvő nemzedékek érdemben szinte semmit sem tudnak, vagy ha igen, akkor sem az igazságot.

Hubay Miklós Kegyelmes Néró isten, avagy a császár jól érzi magát című drámáját, miként ő maga nyilatkozta, tanítványa, Márkus László „hisztérikus, kaján és kéjenckedő, fölényesen ironikus, effeminált, agresszív, magamutogató, mindig ambivalens” játékára komponálta, több éves kényszerű hallgatás után, felkérésre, 1968-ban. A nérói személyiség nyolc etűdjét Nero játszik címmel a hatalom és a színjátszás témájára mutatták be a Madách Színházban, Kerényi Imre rendezésében, Almási Évával Poppea, Tolnay Klárival Agrippina szerepében. Nero a „szürrealista császár” „a véres költő” története jól ismert Kosztolányi Dezső regényéből, akit anyja, Agrippina is megátkoz, tudva, hogy „Ő szülte az átok-sarját”, azt a fiút, aki szülőanyja gyilkosává lesz. De, hogy a császár embertelenségében, beteges anyagyűlöletében még arra is képes lett volna, hogy élő varangyos békát nyeljen csak azért, hogy testiekben „átélhesse” az anyaság gyönyörűségét, ezt már csak kevesek tudhatták róla. Mint, ahogy Néró császár és Szent Pál „apokrif találkozásáról” is csak kevesen tudhattak, hiszen az nem szerepelt az Evangéliumokban. A Nerone e morto színháztörténeti eseménynek számító bemutatója nevet szerzett szerzőjének Itáliában, a torinói Teatro Stabile társulata játékával, majd Rómában, a Teatro Argentinában történt vendégjátékával. A Nero a későbbiekben az európai színházi fesztiválok „iskola drámájává” lett. Így mutatták be Arezzóban, Olaszország nagyobb városaiban, és '93-ban eljutott a darab a franciaországi Avignonba is.

2005 augusztusában, a Ferragosto idején, amikor családommal Szőnyi Zsuzsa római vendégszeretetét élvezhettük, nem először, a „Triznya-kocsma” teraszán lóbálva lábunkat az esti langymelegben, valahogy a színházakról folytatott diskurzusunkban szóba kerültek Hubay olaszországi bemutatói is. Hiszen Miklós annak idején, ahhoz képest, hogy útlevelet csak kevesen kaphattak Magyarországról Nyugatra, s akkor is csak rövid, meghatározott időre, ahhoz képest ő viszonylag sűrűn járt Itáliában, s így gyakran megfordult a Római Magyar Akadémia hallgatóival együtt az Aventinuson, a Via Annia Faustina 19. legfelső emeleti lakásában, a híres és nevezetes „Triznya-kocsmában” is. A Triznya házaspár, Mátyás és Zsuzsa Miklóssal való kapcsolata az úgy alakult, hogy volt nekik egy kedves tudós ismerősük, a Michelangelo Múzeum igazgatója személyében, a Charles de Tolnay professzor. Triznyáék gyakran ellátogattak hozzá Firenzébe, vagy éppen ő utazott át Rómába, hogy magyarul elmélkedhessen valakikkel a világ folyásáról. Szőnyi Zsuzsa mesélte, hogy Tolnay, egy olyan személyiség volt, aki különösen szerette a társasági életet, szeretett hosszasan elbeszélgetni, szeretett elmélyedni gondolataiban, a történelmi múltban, a magyar- és világirodalomban, a művészetekben. Egyszer egy ilyen maratoni beszélgetés alkalmával, Hubay Miklós nevét is megemlítette, akinek műveit, köztük az ikertestvér Ferenczyekről írt vallomásait, Noémiről írt monográfiáját, valamint a fentiekben említett Hősök nélkül, Nero játszik című drámáját már korábbról ismerte, s jó véleménnyel volt a könyvekről. S ezért is kérdezett rá Triznyáéknál, hogy szerintük a firenzei egyetem megüresedett magyar tanszékére meg lehetne-e hívni vendégtanárnak Hubayt? Erre Mátyás és Zsuzsa derűsen válaszolták: – miért ne!? Hiszen Hubay Miklós nem csak kiváló magyar író, de jól beszéli az olasz nyelvet, remek társaságbeli ember, s még annál is tehetségesebb előadó, akit Szőnyi István háború utáni genfi tanulmány útjának köszönhetően, amit Hubay a magyar szellemi elitnek szervezett, ők már régóta ismernek. Azt persze, hogy van-e egyetemi előmenetele, azt nem tudták megmondani, de Olaszországban az egyetemi hierarchia soha sem volt olyan szigorú, mint épp akkoriban Magyarországon. Így történhetett meg az, hogy nem sokkal később örömmel hallották, meséli Szőnyi Zsuzsa, hogy Hubay Miklós katedrát kapott Firenzében. A „Professore” szeretett ott élni, és hál’ istennek őt is megszerették olasz kollégái. Megbecsülés és tisztelet övezte pedagógiai munkásságát, személyét, 1997-ben Róma város díjával, 2005-ben az Olasz Szolidaritás Csillag-rendjével tüntették ki. És ami a legfontosabb, imádták a tanítványai, akik olykor, saját bevallásuk szerint, többet tudtak Hubay professzor előadásainak köszönhetően a magyar klasszikus költőkről, írókról, így Janus Pannoniusról, Balassiról, Berzsenyiről, Vörösmartyról, Petőfiről, Aranyról, Madáchról, Komjáthyról, Adyról, Babitsról, Kosztolányiról, Kassákról, József Attiláról, Pilinszky Jánosról, Weöres Sándorról és folytathatnánk még a sort, akiknek életművét fejből idézte Hubay, mint az itáliai klasszikusokról. Ő maga mesélte, hogy amikor megkérdezte firenzei tanítványait, hogy melyik verset tartják a legszebb magyar költeménynek, akkor kórusban válaszolták, hogy az Anyám tyúkját, amiről talán még ő sem tudta, hogy Petőfi ezt a versét épp Vácott átutazóban költötte, szüleinél, 1848 februárjában tett látogatásakor, mint ama „tyúkanyó, kend” a kiscsibéit. Ám a költő mindenségen átvirágzó szabadságszeretete mintha, itt a Duna-tájon már nem éreztetné oly lelkesültséggel hatását a felnövekvő nemzedékek lelkében, mint az Appeninek dombjai között az Arnó folyó völgyében, pedig, még emléktábla is tudatosítja a vers keletkezésének színhelyét. Hubay Miklós 1974-től tizenöt esztendőn át tanult és tanított a művészetek nagy mecénásainak hírében álló Mediciek, Botticelli és Michelangelo, Dante és Petrarca, és persze a máglyára küldött, majd a közel múltban szentté avatott Savonarola városában, nem mindennapi módon. És hogy mégis hogyan? Arról Csillaghy András filológussal és nyelv-pszichológussal írt Két kuruc beszélget című közös könyvükből értesülhettünk 2009-ben, a Napkút Kiadó gondozásában. Hubay meséli Csillaghynak, hogy ellentétben olasz professzor kollégáival, akik Dante Divina Commediáját is úgy tanították, hogy minden pillanatban belenéztek a kötetbe, ő memoriterként, sorról-sorra táblára írta a kiválasztott magyar verset, úgy, hogy nyersfordításban – annyira már kezdet-kezdetén is bírta a nyelvet – minden szónak megadta az olasz megfelelőjét. Maga az a tény, hogy Hubay Miklós betéve tudta az előadott költeményeket, az hitelesítette a lelkekben és a fejekben az elhangzottak értelmét, tartalmi súlyát, belső logikáját, asszociációs hátterét, zenéjét. Így a diákok sajátos módon megnyíltak, felszabadultak előadásain, hiszen úgy érezték, mintha épp, ott és akkor születne meg egy-egy műremek. S így a szemináriumok végén a hallgatóság hatványán érezhette a motivációt, azt, hogy egy olyan poézissel találkozott, amit lehetősége szerint meg kell tanulnia. Ez a tapasztalás nem csak abból adódott, hogy a tanítványok megértették a vers mondanivalóját, hanem, hogy megsejtették a mélyebb asszociációs összefüggéseket, a rejtett szövegbeli kapcsolatokat is. Valójában arra az egészséges szellemi világra csodálkoztak rá, ami egy-egy költemény mélyrétegeiből a felszínre kerülhetett, egy számukra teljesen ismeretlen nyelv, a magyar nyelv gazdag világából. Európai kultúrmisszió volt ez Hubay Miklós részéről a magyar irodalom szolgálatában, amit felejthetetlenül termékenynek, örömtelinek értékelt drámapedagógusként ő maga is, ezért tartom fontosnak végezetül felidézni a Napút című folyóirat kortárs drámairodalmat tematizáló, Színre szín című, 2010-es számából, élete utolsó éveinek vallomásos összegzését. Íme: „… én se mulaszthatom el „hogy búcsúzáskor kalapot ne emeljek a fiatalok előtt” – írja. S ugyanott maliciózusan állapítja meg, hogy – Idézem: „Valóban: láttam, végig lelkesedtem, végigszenvedtem a XX. században nagyszerű magyar drámaírók nemzedékeinek együttes jelenlétét és legjobb szándékainak elpangását.” Ma már kimondható, hogy megsemmisülését! „Akik még élünk e nagyra hivatott nemzedékből, emelt fővel állíthatjuk, hogy nem egy olyan drámát gondoltunk el, amely versenyezhetett (volna) a Nagyvilágban olvasható külföldi szenzációkkal”.

Majd később így folytatja: „…személyesen ismertem a Nemzeti Színháznak azokat az igazgatóit, akik számára halálosan fontos volt, amit ez a plejád (az az iskola) teremteni tudott – egy új aranykort…Még jártam Hevesi Sándor emeletes könyvtárszobájában, a neki dedikált Bernard Show-arcképek között. A zöldfülű senkinek, nekem, premiert rendezett Németh Antal. Az ezerarcú Major Tamástól kaptam felmondólevelet, s utána új darabomnak nagyszerű rendezését (Ez volt Színház a cethal hátán). Ebben a megvalósult aranykori évtizedben a nagy prózaíró, Márai Sándor is drámaírásra adta a fejét. És a legnagyobb költő: Weöres Sándor is. A magam sorsán mérve, húszéves koromban úgy érezhettem, hogy a nemzeti színházi kispadon ülve, a művészbejárónál reám várnak azok a félistenek: Csortos Gyula, Tőkés Anna, Bajor Gizi, Szörényi, Jávor Pál, Maklári… és ma pedig, az ötvenedik dráma megírása után, a tizedik X-et taposva, nincs Pesten színház, amelybe bemerészkedhetnék a művész-bejárón. Kiöregedtem? Meglehet.

Ám az is lehet, hogy ez az egész civilizáció öregedett ki, valamilyen falanszter utáni állapotra… Így aztán, ha valamikor, most volna igazán szükség a dolgok lényegéig ható drámaírói pillantásra”. Erre az ihletett pillantásra várva, az eszkimó-szín témájára született, – a „lidérces messze fény”, a „legelviselhetetlenebb idegenség” világa ez, ahol az sem segíthet, hogy Istennek nézik Ádámot az eszkimók – A bál után címmel Hubay Miklós utolsó egyfelvonásos variációinak egyike. Ami túl a világtörténelem utolsó katasztrófáján, túl a természeti környezet pusztulásán, egy túlszaporodási hullámon is túl, a kihalásról, a teljes megsemmisülés idejéről beszél, Madách mottójára építve: „Ez óra / Csodálatos átvizsgálása ám / A gazda nélkül készült számvetésnek”. Az utolsó földi emberpár, A Nő és A Férfi dialógusában a végső számvetés így hangzik: „Az emberiség egyszer úgy is elpusztul – mondtam magamban. Ha most pusztul el, legalább látom a világtörténelem legnagyobb eseményét... Világvége. Megszólalnak a harsonák… De ki gondolta volna, hogy ilyen lesz? Ilyen semmilyen. Csak, mint egy gyermektelen házaspár élete”, amiben A Nő nem mondhatja ki, bármennyire kilátástalan és tragikus is az élethelyzet, azt a reményt keltő és jövőt igenlő mondatát, hogy: „Anyának érzem, oh, Ádám magam”. Igen, Hubay a drámaíró legfontosabb felismeréseinek egyike a Tragédia összefüggésében, hogy „Madách áttörte az Idő falát, s amelyben megközelítette a XX. század utolsó harmadának három nagy szorongató élményét: a falansztert, az űrutazást és az élettelen földgolyót. Egy az emberiség. Ennek valóságát csak most kezdjük igazában felfogni.” … Csak nehogy későn vegyük észre: egyetlen emberiség van és volt. Megismételhetetlenül.

„Elnémulás”

Hubay Miklós Kossuth- és József Attila-díjas drámaíró, műfordító, esszéista, a magyar kultúra nemzetközi elismertségű nagy alakja, a Magyar PEN Club tiszteletbeli elnöke, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia alapító tagja, életének 94. évében, 2011. május 7-én elhunyt. Amikor a gyászhírt olvastam, abban a tavaszi lassú körém feketedésben, szorongva, – „Mindig a másik ember hal meg, nem te!” – az Elnémulás című drámájából Madách: „Csak az vég! – csak azt tudnám feledni! – ”; Babits: „Ha meghalok, az Isten behunyja egy szemét.”; graffitiként a börtöndíszlet, a siralomház falán felvillanó sorai jutottak az eszembe. A háromszereplős dráma – A Renegát, Aleluja és Patrick – egy kihaló kultúrának, egy még élő nyelv in extremisének a megjelenítése, ami a herderi jóslat szerint, akár a magyar is lehetne. Vagy épp az az Észak-olaszországi friuli nyelv, amely Pier Paolo Pasolíni költői nyelve, a magyar történelemben az első világháborús véres csaták, Isonzó és Doberdó színtere, ahol a Monarchia katonájaként több ezer magyar huszár, tüzér és gyalogos vesztette életét, s ahol földrajzilag pontosan, San Vito városában a darab ősbemutatója, az alig ötvenezer lelket számláló ladinok nyelvén valósult meg, és csak évekkel később mutatták be Debrecenben, a Csokonai Színházban. Az ezredforduló nyitányaként az Elnémulást többek között az teszi drámaian aktuálissá, hogy Magyarország csökkenő lélekszámának szorongató jeleit igazolva – Babitsét, Németh Lászlóét, Illyését, Fekete Gyuláét – a statisztikai mutató valóságosan is a 10 millió alá süllyedt. Ez pedig a demográfia számszerű törvényei szerint cezúra a nemzet létezésében, 2050-re várhatóan 7 millióan leszünk. A kritikus lélekszám határa alá zsugorodó nációk, mint ahogy a színmű drámaírói alapötletét adó Nyugat-szibériai szamojéd népek is, akik többek között az un. kamasz nyelvet beszélték, előbb vagy utóbb, de eltűnnek a törtelem sülyvesztőjében, akiknek helyén, s ez már a történelem fintora, épp távoli nyelvrokonaink, a finnugor hanti-manysi népek honosodnak meg, mára pedig már ők kerültek végveszélybe. Ez volna hát a történelem természetes folyása? Domonkos Pál Péter, Lükő Gábor, Jean-Luc Morean, Schmidt Éva s más elkötelezett etnográfus és lingvista szerint természetesen nem, hiszen egy nyelvben az emberiség lángelméjének megismételhetetlen isteni csodája, kultúrája van jelen, amelynek megőrzése kötelezően humánus cselekedet. Miként azt, Hubayval majdnem egy időben az odaátba, az elíziumi mezőkre távozó Juvan Sesztalov (1937–2011) vogul (manysi) sámánköltő tette, aki hihetetlen módon, az 1930-ban létre-mentett vogul írásbeliséggel élve, – „Torum jisz teli, / Korsz jisz telí – / Ton laven...” (Isten kora eljő, / Kozmosz kora eljő – Majd akkor beszélj...) – a manysi népköltészetből forrásoztatva megteremtette az alig 10 ezer lelket számláló nemzete identitását tápláló vogul irodalmat. „Az irodalom mégiscsak irodalom lesz, még ember és kultúra lesz” – ebben is Adynak van igaza, mint annyi minden másban – állítja erre hitelt érdemlően Hubay Miklós, akinek Elnémulása zárásaként egy lokalizálhatatlan, a mindenséget átlényegítő Hang a Szentírás (Márk 13,2-37.) Evangéliumából idéz, íme: „Látod ezeket a nagy épületeket? Nem marad kő kövön, amely le nem romboltatik. Mikor pedig hallani fogtok háborúkról és háborúk híreiről, meg ne rémüljetek, mert meg kell lenniük; de ez még nem a vég… Mert nemzet-nemzet ellen és ország-ország ellen támad; és lesznek fölindulások mindenfelé; és lesznek éhségek és háborúságok. … Halálra fogja pedig adni testvér testvérét, atya gyermekét; és magzatok támadnak szülők ellen, és megöletik őket. … A háztetőn levő pedig le ne szálljon a házba, se be ne menjen, hogy házából valamit ki vegyen; … Mert azok a napok olyan nyomorúságosak lesznek, amilyenek a világ kezdete óta, amelyt Isten teremtett, mind ez ideig nem voltak, és nem is lesznek. … Bizony mondom néktek, hogy el nem múlik ez a nemzetség, amíg meg nem lesznek mindezek. … Az ég és a föld elmúlnak, de az én igéim soha el nem múlnak...” Ám azt a napot vagy órát senki sem tudja, – így folytatódik az evangélium – sem az ég angyalai, sem a Fiú, hanem egyedül az Atyaisten. Az „Isten tenyerén ülünk” hát azóta is, lábainkkal kalimpálva a tátongó mélység felett. Mióta is? Születésünk pillanatától, amiről, mármint a Teremtettségünkről hajlamosak vagyunk idő előtt elfeledni, hogy az az újszülött, aki egykoron voltunk, aki világra vergődött „vérben és mocsokban” az „az életet a halálra ráadásul kapja”, hiszen „a teremtés teleologikus kimenetele is a semmi felé mutat. Abszurd.” Ezt már Madách is jól tudta. „Aztán mi végre az egész teremtés?” luciferi kérdésfeltevése is ezt erősíti. Ha ez így van, akkor miért nem abszurd drámát írt Madách Imre? Albert Camus a kortárs F.M. Dosztojevszkij életművére vonatkozóan teszi fel ugyanezt a kérdést, olvasom Pilinszky János Ars poetica helyett című esszéjében. Egészen pontosan azt, hogy F.M.D. felismeri ugyan a világ abszurditását, mégsem ír abszurd regényeket, hanem a hit világába menekült. Igen, ez igaz. Csakhogy a világ abszurditásán túl – és épp a menekvés irányában, világosít fel a továbbiakban Pilinszky – van egy még következetesebb, ha úgy tetszik még abszurdabb lépés, s ez a világ képtelenségének vállalása. Ezért is ad Madách drámai költeménye újra és megint alkalmat arra, hogy létünk életre tévedt egyszeriségének egészét végiggondolhassuk. Hadd mondjam így: – kéri a színházban elmélyülő Hubay Miklós – hogy „végiggondoljuk a dramaturgia módszereivel. ... S ezt az alkalmat kár kihagyni. Szembesítsük tehát Madách világkoncepcióját jelen töprengéseinkkel a történelem értelméről és/vagy értelmetlenségéről, valamint az emberiség mindent túlélő tehetségéről és/vagy önpusztításáról, valamint a teremtés sikeréről és/vagy kudarcáról”. S ezt fontos is hogy időről-időre megtegye a kutató elme. Ha én rendezném Az ember tragédiáját, játszik a gondolattal Hubay, akkor Jézus Krisztust is a Tragédia élő szereplőjévé tenném, s úgy lehet, ezzel a lépésemmel Madách is egyetértene, csak azért, hogy végkifejletként a szentháromságos Isten nevében maga a Fiú Isten szólíthassa fel a keresztségben bűneitől megváltott Ádámot a folytatásra: „Küzdj,...!”. De mire elég ma ez a felszólítás? Elég-e még a történelem folytatásához, vagy a jóslatok szerint történelmietlenné válik maga a valóság is? Most még nem tudni. Azt ellenben egyre inkább érzékelni, hogy a mindennapi lét abszurditása nőttön-nő. Ádám a szikla meredélyén áll, s lábainál a „mélység éjszakája tátong”, ő az abszurd ember megtestesítője abszurd helyzetben, aki Lucifer sugallatára öngyilkosságra készül, s ha megteszi, azzal, mint első ember az emberiség jövőjére mond áment. Ebben a drámai helyzetben a „bízva bízzál!” óhaja képtelenség. Hacsak a credo quia absurdum (hiszem, mert képtelenség) által nem válik értelmezhetővé. Láttunk már olyan Tragédia előadást, Paál István szolnoki (1980) rendezésében, amelyből az utolsó mondatot kihúzták, arra gondolva, hogy aki olvasta a drámakölteményt az úgy is képes lesz megidézni a záró akkordot, így állhat össze alanyi szinten „a keserű valóság és az utópisztikus vég kettőssége” a lelkekben, ezzel lobbantva fel a belülről kimondható igazság katarzisának tisztító tüzét. A „Mondottam ember: küzdj, és bízva bízzál!” isteni intelmének valójában a credo ut intelligam (a hiszem, hogy megértsem) vonatkozásában van igazán értelme, így a mindennapjaink összefüggéseiben annak, hogy Arany János nyomán tovább folytatva az eszmélkedést, válaszokat keressünk Madách, Hubay Miklós által ránk testált lét-kérdéseire:

– „Miért, miért-e percnyi öntudat,

hogy lássuk a nemlét borzalmait?”;

– „Mit állsz tátongó mélység lábaimnál?”;

– „Megy-é előbbre fajzatom...”?;

– „Mi lesz első hőséből a keresztnek?”;

– „A nő, méregből s mézből összegyúrva.

Mégis miért vonz?”;

– „Aztán, mi végre az egész teremtés?”.

(XIX. Madách Szimpózium – Szeged, Somogyi-könyvtár, 2011.11.15. – Az elhangzott előadás átirata)