MADÁCHRÓL

MADÁCH IMRE ÉS AZ EMBER TRAGÉDIÁJA

A GÉNIUSZOK RENDSZERÉBEN

(Szinopszis: Vázlatpontok és szempontok egy készülő tanulmányhoz)

Bevezető >< A géniusz, mint valamely eszmény, idea megtestesítője…………

Madách Imre őrangyala >< Hamvas Béla véd szelleme…………………….

Az “északi géniusz” szülötte Madách Imre…………………………………

- “Az emberi lélek születése előtt megválasztja sorsának helyét

és a helyet a géniuszról ismeri fel.”;

- “a zseniális emberi is ott fejlődik, ahol sok

a hatástényező és kereszteződés,”;

- A Palócföldön nincs hagyomány? ;

- “Északon az ember legnagyobb mélysége a naiv rajongás.”;

- Az emberi képzelet és természeti szükség a két teremtő erő;

- “Egy szót sem tudott atyám tótul”;

- A név pedig valami, - a földrajzi és családi név egyként az –

amit, nem lehet másképpen mondani;

- Az sztregovai mentsvár >< “Északon egyetlen szociális realitás a család”;

- A Tragédia, mint elsőrendű erkölcsi tettnek számító morális ereklye;

MADÁCH IMRE

AZ “ÉSZAKI GÉNIUSZ” SZÜLÖTTE

. Mért ültette Isten édenébe Megszakadt a mindenség gyűrűje,

A tudásnak széles ágú fáját? Melyben Isten, ember együtt éltek,

A fa terjed s lassanként elölte S a nagy űrt tán át sem tudja szállni

Árnya a kertnek minden virágát. Isten gondja és emberremények.

(Madách: Hit és tudás – részlet)

Madách Imre Hit és tudás című versében érezhetően, életre szólóan tömören és sűrítetten ott bolyong az az örökös kétely, amit “úrverte ajándék” – ként a hit és tudás, a tudományokban olykor el – elhalványuló, a spiritualitásban ellenben fel- és megerősödő, ugyanakkor, a természetben időről - időre valóban megsemmisülni látszó világérzés táplál, s amit

Hamvas Béla a Világ Egész metafizikus diagnózisaként esszenciálisan összegzett a XX. század üzeneteként, s amellyel, azóta, minden idők művelődésfilozófiája szembesülni kényszerül.

(………..)

Dr. Horváth Károly Madách- kutató közléséből tudjuk, hogy Madách Imre barátjával Lónyay Menyhérttel folytatott fiatalkori levelezésében a Bibliát hasonlítgatja össze a hinduk és perzsák szent könyveivel. Kiemelt fontosságúvá válik ez a közlés akkor, amikor felvezető gondolatainkban arra teszünk kísérletet, hogy a madáchi életművet bele- és elhelyezzük a hamvasbélai egyetemes filozófiai Világ - Egészbe(n).

Abban, a teljesség igényével építkező kultúrfilozófiai világképben, amelynek mély és összefüggő szempontjait Hamvas számára a Tao, a Veda, a budhizmus hagyománya, a héber Ótestámentum, a Korán, az iráni Zarathustra és az egyiptomi Hermes Trismegistos tradíciója, az azték, a maya, inka, görög, alexandriai hagyomány alapozza meg.

Madách és Hamvas a szellem hullámhosszán eltérő életutakon, ám mégis, azonos intuícióval, azonos ihletettséggel érezhetett rá arra, hogy a” Scientia Sacra” , a Szent Tudás, ha napjainkra érezhetően elhomályosul is, ezekből a könyvekből még mindég kiolvasható.

(…………)

“Az emberi lélek születése előtt megválasztja sorsának helyét és a helyet

a géniuszról ismeri fel.” - írja Hamvas Az öt géniusz című kultúrfilozófiai művében.

Miért is történt volna ez másképp Madách Imrével? Ő, felmenői ágán az egész Kárpát – hazára kiterjesztett, a történelmi Magyarország területén érvényesülő védőszellemek, szabadságeszmények megtestesítője: - Délnyugat; Nyugat; Észak; Alföld; Erdély géniusza közül - a harmadikat, az északit választotta őrangyalául, annak is a peremvidékét, határát.

A helyet, ahol 1823. január 21-én Madách Imre megláthatta az “északi géniusz” opálosan rideg, fagyosan metsző napvilágát, Alsó - Sztregovának hívják. Az ősi, Nógrád megyei családi birtokok egyike ez, ahol a Madáchok már Nagy Lajos királysága, az 1300-as években jelen vannak, úgy, mint Cserényben, Sápon, Ludrován, úgy Alsó – Sztregován is, ahol templomokat kúriákat építenek, építtetnek az elődök, Kürtösi vagy Oszlári Madách – Zubratha III. Endre király ispánja leszármazottai, Madách fia Pál gyermekei, akik hadi érdemeikért kapják ősi földjeiket.

Ha képzeletünkben, földrajzi elhelyezkedése szerint kívánjuk körbejárni, körülírni Sztregovát, Madách születése helyét, akkor a régi és új térképeket egymásra vetítve, arra a megállapításra juthatunk, hogy a helyszín Felső - Magyarországon, a Felvidéken van, azon a helyen, ahol a Sztregova és Kakatka patak szeszélyes, tavaszi, nyári esőzésektől zavaros vize az Ipoly folyócska felé siet. Ez a két vízfolyás Észak felől, a hegyek erősen kékeszöld, olykor ködbe vesző karéja alól bukkan ki, s a dimbes-dombos vidéken át, kanyargós folyással, mintha nehezen tudna megválni Alsó- és Felső - Sztregova szeretett völgyétől, üde zöld rétségek vadvirágos szőnyegén átcsorogva köti össze az itt élő népeket: tótokat, magyarokat, cigányokat az Ipoly – táji hazában egymással, valamint az Ipoly menti kultúrkörrel.

Ha közigazgatási szempontból akarjuk meghatározni Sztregova múltját és jelenét, akkor azt kell megállapítanunk, hogy egykor szervesen a történelmi Nógrád megyéhez tartozott. Ma, Dolná Strehová, ahogy a jelenlegi neve is mutatja, szlovákiai falu, strandjáról, kellemes vizéről ismert fürdőhely. Közigazgatási szempontból a Vel’ky Krtís városához, a Nagykürtösi Járáshoz és a 2001 - ben megalakult Banská Bystricai / Besztercebányai Kerülethez tartozó térség.

Ha pedig képzeletünket még tovább szálazzuk, s kultúrtörténeti szempontból közelítjük Madách bölcsője színhelyét, akkor azt kívánatos figyelembe vennünk, hogy a falu a Palócföld felső határára esik.

“Mindig a határ területek a fontosak “- olvashatjuk Az öt géniuszban. S most nem politikai határvonalakról beszélünk, hanem a hely szelleme szerintiekről. Csak itt van lehetőség, egy ilyen sztregovai művelődéstörténeti holdudvarban, Észak és az Alföld géniuszainak határ mezsgyéjén, kettős kisugárzásában arra, hogy a mindennapi, drámai létben sokszerű ellenállást lehessen legyőzni, és így, ezekből a szorongató élethelyzetekből fakad a megedzett spiritualitás, az az ideális lelki és szellemi erő, amely képes választ adni az élet olykor megmagyarázhatatlan jelenségeire.

Vagyis: “a zseniális emberi is ott fejlődik, ahol sok a hatástényező és kereszteződés,”-

állítja Hamvas.

A Madáchok sztregovai létére ez hatványán igaz, mert valóban az egymást keresztező hatástényezők jellemezték életüket: a természetközelség és bizonyos értelemben vett gyakorlatiatlanság, az abból adódó kiszolgáltatottság (hatezer holdon gazdálkodott Madách Imre, s meg kell állapítani, hogy nem valami jól); a közvetlen környezethez fűződő laza szociális kapcsolatok, a mélabú, az erőteljesen provinciálisnak mondható életrend. S ezért évszázadokon át, a család életében szellemtörténeti szempontból is meghatározó az a tényező, hogy ők az ősi Palócföld szülöttei az “északi géniusz” határán. Azt persze, hogy a palócok földje, Palócia, “Görbeország” eredendően hol volt, hol nem volt, azt a beleszületetteknek legalább annyira nehéz meghatározniuk, mint ama tudós, néprajzban és nyelvészetben is jártas “szent kívülállóknak”, akik le is írták, amit gondoltak, annak ellenére, hogy biztosak lehettek volna a dolgukban.

A pontos meghatározás már csak azért sem könnyű, mert: “ Dombországot, a palócok földjét nem jelöli térkép” – olvasom épp a minap Szepesi Attila Erdőmaszkok című esszékötetében. Vagy, ha mégis, akkor az meg úgy néz ki, mint ahogy Manga János néprajzkutató térképe, aki több – több bizonytalan szigetet bekarikázva Balassagyarmattól csaknem Miskolcig, Rimaszombattól Egerig jelöli ki a palócság helyét a történelmi Magyarország térképén.

Tóth Imre pedig a született “huntyi palóc”, Az Ipoly menti palóc tájszótár szerzője a palóc nyelvjárások közepét, az északi magyar nyelvterületen a közép palócnak tartott nyelvjárás elterjedtségét a Vágtól a Hernádig terjedő Szenc – Cegléd – Kassa háromszögben jelöli ki.

Ezek persze még a jobbik változatok, mert bizonyossággal ma is csak annyit állíthatunk, mi az ide születettek, erre a földre, a Palócra, hogy az volt és van. A középpontját illetően, a Cserhát és Mátra vidékét megjelölve, egyetértenek a kutatók. Ám a széleit tekintve nincs egyezség, - erről is Szepesi: A nagy palóc árnyéka című írásából szerezhetünk tudomást. Némelyek meg a hat történelmi megyét ( Gömör, Nógrád, Heves, Bars, Hont, Borsod) vették számításba, illetve a mai Észak – Heves, Észak – Borsod, Észak – Pest megyéket. Másféle, szintén nagy lelkűnek mondható feljegyzések a Rákospataktól és Dunakeszitől a Hernád völgyéig, a Nagyalföld északi peremétől Selmecbányáig minden földet “lepalócoztak”.

Nem is volna ebben semmi szégyenkezni való, hiszen a maga palócságát, jellegzetes tájszólását, népviseletét ország – világ előtt, bárki, aki palóc, büszkén vállalhatja, többnyire vállalja is, hiszen annyira sokszínű, olyan egyedülállóan archaikus, ahogy arról Madách unokaöccse, Balogh Károly visszaemlékezéseiben, a sztregovai népről tett vallomásaiban, emlékirataiban megállapította:

”… a falu lakossága levetette már a magasabb felvidéki tótság jellegét. Nem viselte a csak gyomorig érő rövid inget, a széles rézcsatos bőrövet (tüszőt), s a nagykarimájú kalapot.

Asszonyaik viselete is inkább az Ipoly menti palócság viseletét közelítette meg. Szerették a fiatalok az ünneplőhöz a cifra arany főkötőt, a széles ingvállat (oplecko), az élénkszínű, de a magyarokénál hosszabb viganót, tarka fejkendőt. A férfiak nyáron a gyolcs, télen a halina (durva posztó) öltözethez, barna bőr ködmenhez (kozuch) általában bocskort, téli időben patkós csizmát is, a nők csizmát (de sosem pirosat) viseltek” .

A “Jó palócok” és a “félig – meddig palócok” is szívesen hivatkoznak szokásaikra, de attól még sajnos nem tudatosult bennük, s nem is tudják, hogy mettől meddig terjed az ő birodalmuk, s hogy ők maguk mitől azok, akik. Mitől olyan alaktalanok és lelkileg mégis mélyek, naivan rajongók, mitől olyan hitesek, vallásosak és mégis babonásak? Azért is, válaszolhatnánk minderre hamvasbélai életfilozófiával, mert ők jellemzően azok, akik, menthetetlenül” az “északi géniusz” szülöttei. Akkor tehát, ennek a filozófiának, a Palócság önismerete szolgálatában, azt a kitételét talán nem árt tudatosítanunk, , hogy “Északnak nincs tartása, nincs iránya, nincs alakja és, ezenfelül minderről nem is tud. Ehelyett van benne valami ártatlanság és szűziesség, negatív esetekben fejletlenség és korlátoltság. Északon az ember legnagyobb mélysége a naív rajongás.”

De kik valójában a Palócok, ezek a szívükben naivan – rajongó, lelkületükben mély és érzékeny emberek? Parasztok, akik jellegzetes tájnyelvet beszélnek? Földművesek, akik szót, csak tótul értenek ? Esetleg teljesen elmagyarosodott szlovákok? Vagy félig elszlovákosodott magyarok? Kunok, vagy kabarok?

Az eddig leírtakból is kitűnik, hogy ők ugyan pontosan érzékelik a maguk különösségét, ami a jellegzetes tájnyelvükben, népviseletükben, viselkedésükben, szokásaikban él, de mindazonáltal mégsem képesek megfogalmazni életminőségük mélyebb, metafizikus összefüggéseit, azt, hogy mitől is olyanok, amilyenek: lelki, testi épségükben.

És ennek minden bizonnyal történelmi okai vannak. “Északon nincs hagyomány”, állítja Hamvas. Ez persze így nem igaz. Akkor azonban mégis, ha elfogadjuk, hogy hagyomány csak egy van. Az azonban igaz,hogy a Palócföldön valóban az az érzése az embernek, mintha minden egyszerre élne, s úgy is él, kivételesen és véletlenül. Társadalmi és történeti tradíció az irrealitásban, és a mese különös változataiban érhető tetten. A gazdaság ugyanolyan anarchikus, mint az életrend. Tervszerűség épp úgy nincs, mint történet, vagy hagyomány.

Az emberi képzelet és természeti szükség a két teremtő erő.

A Felvidék az ott lakók számára regionális hely. Természetes, hogy minden itt élő ember lényén saját régiójának bélyege a legerősebb. Nehézségnek még az sem nevezhető, hogy a többi négy géniuszról egész egyszerűen nem szerez tudomást, és azt, mint önmagával egyenrangút nem hajlandó felismeri , hanem az jelenti a nehézséget, hogy a többi archetípussal görcsösen szemben áll, és pedig ellenségesebben és kizárólagosabban áll vele szemben, mintha az idegen származású lenne.

Mindebben érezhetően van valami fátumszerű, s eleve elrendeltetett, miként azt, az imént idézett Balogh Károly visszaemlékezéseiből megtudhatjuk, A falu népe című fejezetből, abból a részből, amiben a korabeli Sztregovát jellemezi, hogy ti. ”A Nógrád megye északi részében fekvő falu lutheránus lakosságának nyelve abban az időben általában tót volt, valami kevés reám is ragadt belőle, a szentbeszédet is e nyelven tartották templomukban. A katolikus elemet családunkon kívül a mesteremberek, a belső cselédség s a cigányok (a falu zenészei) képviselték. Ezek már felében magyarok voltak, ezért szentbeszédet is felváltva a magyar és tót nyelven tartotta a lelkész.”

Egy ilyen erősen kettős kis nyelvközösségben joggal gondolhatnánk, hogy Madách Imre természetesen megtanulta a szlovák nyelvet, de ez nem is olyan biztos, hogy így történt, hiszen Fabriczy Pálné, született Madách Jolánnal, a legidősebb, akkor már, a testvérek közül utolsóként élő Madách lánnyal, Wallentínyi Dezső által készített interjúból, a drámaköltő születése századik évfordulóján, arról értesülhetett a szélesebb közvélemény, a Prágai Magyar Hírlap hasábjain, hogy, idézzük:

- Nem maradt tőle valami szlovák feljegyzés, vagy írás ?

- Nem. Egy sor sem.

- De, beszélni beszélt szlovákul?

- Nem. Egy szót nem tudott atyám tótul. Otthon mindig német volt a társalgási nyelv.

S valóban, életrajzi tényként kezelhetnénk ezt az állítást, amit később az irodalomtörténet, Horváth Károly közlése is megerősít, hogy ti. Madách Imre magyar anyanyelvén kívül latin, francia és német nyelven írt és olvasott. A szlovák nyelvről tehát, Horváth sem tesz említést.

Ugyanakkor közben Kiss Gy. Csaba sajtótörténeti közléséből megtudhatjuk, hogy Madách országgyűlési képviselővé választásakor, 1861 márciusában a balassagyarmati megyeháza erkélyéről szlovák nyelvű beszédben köszönte meg választóinak a személyére leadott szavazatokat, amit a korabeli sajtó szlovákul közzé is tett. Ez valóban két egymásnak homlok egyenest ellentmondó, ráadásul jól dokumentált állítás. Egyszerűen érthetetlen, hogy Madách Jolánnak miért állt volna érdekében, hogy valótlant állítson, azt. hogy “Nem. Egy szót sem tudott atyám tótul.”. Vagy egyszerűen csak időskori emlékezete csalta meg? De az is elképzelhető, hogy ő úgy értette, hogy apja nem gondolkodott szlovákul. S az is elképzelhető, hogy Madách csak olvasni tudta a nyelvet, s valaki más írta neki, vagy előre megírt magyar textusból fordította a szlovák szövegeit, beszédeit, mondjuk a sztregovai lelkész, amire egyébként vannak is irodalomtörténeti utalások.

Bárhogy is legyen, ennek a feloldhatatlannak tűnő ellentmondásnak hatására tanulságképp nem árt szóvá tennünk a szlovák irodalomtörténet írásnak, azt a, mind a mai napig meglévő, erőszakosan “szelíd óhaját”, kísérletét, miszerint Az ember tragédiája halhatatlan drámaíróját a világirodalom lapjain szlovák nemzeti költőként kívánja feltüntetni. Most így, a tények ismeretében, láthatóvá válik, hogy az itt megfogalmazott dilemma szerint, ez a “kísérlet” a

20. században nem is számított olyan lehetetlen vállalkozásnak.

Mindazon által, az azonban az életben többnyire mégiscsak úgy képzelhető el, ahogy azt Hamvas Béla élettapasztalatra építő elmefuttatásaiból tudni lehet, hogy az ember megszületik és környezetének nyelvéhez, szokásaihoz, öltözködéséhez, táplálkozásához és törvényéhez hasonul. Belenő a helybe.

A legtöbb embernek hely neve van, mint, ahogy a Madáchoknak is az van. Példának okáért, ilyen földrajzi nevekkel azonosak az Alföldi, a Csallóközy, a Bőzsöny, az Erdély, a Felföldi,

a Gyarmati, a Rimay stb. vezeték nevek. Vagy a helység nevekkel megegyező Abházy, Almássy, Eperjes, Garammikolai, Honti, Ivády, Ipolyi, Majthényi, Krasznahorkay, Rimaszombathy, Trencsény családnevek például.

Ez a jel és a jegy rajtuk, megmondja, hogy ki honnan jött. A géniusz, a lángelme a hely szelleme nevét viseli és viszont. Talán kevesek előtt ismert, hogy a sztregovai völgy fölé emelkedő Liszecnek 699 m-es sziklakúpját, Madách tetőnek nevezik. Ugyanakkor, Madách Imre családfakutatásából tudhatjuk, hogy a XIII. századig visszavezetett családi nemességét egy bizonyos Radon de Oszlán nevén jegyezték, akinek az egyik fia a keresztségben a Madách nevet kapta. Az ő keresztnevéből lett a későbbiekben a Madách családi név.

A név pedig valami, - a földrajzi és családi név egyként az – amit nem lehet másképpen mondani. Varázslat, amely olyasmit nyit meg, amit másképpen nem lehet.

Mert a helynek nemcsak fizikai állapota, fizikája van, ahogy Hamvas Béla írja , hanem metafizikája is. És a hely nemcsak látvány, hanem jóval több annál. A helynek szelleme van: Genius Locija. Ezért nem határozható meg csak úgy, sokkal inkább lerajzolható, vagy körülírható. Ez azért is van így, mer a helynek Arca van.

Ám a hely, mint olyan, sohasem definiálható, ezért a helynek nincs tudománya, ellenben van költészete, művészete és mítosza.

Hamvas szerint Észak jellegzetes költője, a Rimaszombatban született, Tompa Mihály.

Ugyanakkor Petőfi költészetét idealitása, lelkesültsége, naív rajongása okán főként tájleíró lírája alapján, meglepetés szerűen, nem alföldinek, hanem úgyszintén felvidékinek, tipikusan északinak minősíti. Miközben, az Észak géniuszában született alsósztregovai Madách Imréről említést sem tesz. Nyilván azért nem, mert jó oka van rá. Madách drámaköltészete nem nevezhető tipikusan északinak, még akkor sem, ha bizonyos elemeiben az. S akkor sem, ha személyiség jegyei épp mutatnak is némi rokonságot Tompáéval (melankólia, érzékenység). Általános érvénnyel, a tipológia építés kedvéért sem mondható el ugyanaz Madáchról, mint ami Tompáról hogy ti. “ Néhol Wordworth – i, - Isteni értékű hang – de metafizikai mélység nélkül. Ha valaki metafizikai mélységekre szállt filozófiai alapokon a műteremtésben, az épp Az ember tragédiája írója volt. Ugyanakkor a kor szellemének megfelelően vallásos költők mindketten, de hogy Madách vallásossága konvencionális lett volna, mint ahogy Hamvas szerint Tompáé az volt, nem valószínű. Hogy miért nem, annak a személyesen túl, minden bizonnyal hitéleti okai is voltak, többek között az a tény például, hogy a Madáchok a Rimayakkal való rokonsásban – Rimay Jánosról, a költőről van szó - a XVI – XVII. század fordulóján protestáltak és áttértek az evangélikus hitre. Mintha mindez útkeresésük során azért történt volna meg velük, hogy később sorsukban megtisztulva Madách Sándor, a költő nagyapja , akit Migazzi Kristóf váci püspök gyámsága szerint kitaníttatott, katartikus erővel megtéríthesse, visszavezethesse családját a római katolikus anyaszentegyházba.

Hiszen Északon egyetlen szociális realitás a Család. Olyan, amilyen évszázadokon át a Madáchok Családja is lehetett. Ezért természetszerűen a Ház az “északi géniuszában” mindig fontosabb, mint máshol, teszem azt Délnyugaton, Nyugaton vagy épp Alföldön. Mert az északi kiszolgáltatottságban nemcsak otthon, nem csak fészek, hanem menedék is, “mencsvár”. Godoljunk csak Kossuth Lajos titkárának, Rimóczy Jánosnak rejtegetésére, ami miatt 1852-ben a császári hatóság Madáchot letartóztatja, s a pozsonyi vízikaszárnyába zárják. De legyünk belátóak, ezekre a “mencsvárakra”, szellemi védvárakra a XX. században is legalább annyira szüksége volt a szellem embereinek Északon, odaát, a felvidéken, Szlovákiában a kisebbségi sorsban, mint ahogy hajdanán szüksége volt a börtönviselt, a rendőri felügyelet szégyene elől menekülő, az elvált, a porig alázott Madách Imrének. Aki,

1854 – ben gyermekeivel együtt haza is költözik a “szregovai mencsvárba”, a meleg családi fészekbe édesanyjához Kesseleőkeői Majthényi Annához, a kiszolgáltatottságában is biztonságosabb életet remélve.

”A Madáchok ősi kastélyának az idők viharaitól kormosult falai előtt állunk.- így mutatja be az öreg kastélyt Balogh Károly.

A kapu fölé illesztett kőlap latin felirata az épületnek több százados múltjáról beszél.

1430 – ban már a Madáchok lakták, 1552-ben a török rombolta el, jelenlegi alakját Madách Sándor idejében nyerte, 1899-ben. A régi bástyaszerű körfalazat saroktornyaival, lőréseivel harcias időkre vall. A látogatók léptei alatt tompán dübörgő tölgyfalépcsőzet kőbalusztrádjával, az emelet nyitott, boltíves tornácára vezet. Erre nyílnak a szobák ajtai.” Itt van az “Oroszlánbarlang” Madách Imre dolgozó szobája, ahol, élete művében olvasva tudni lehet, óriási szellemi erőfeszítések árán, roppant mélységekből mentette létre emberiség költeményeit.

Aki járt már Alsó – Sztregován a Madách – féle várkastélyban, az a valaki kellő szenzibilitással nem csak megfigyelhette, de meg is érezhette annak erejét, hogy ez az erődítmény szerű épület vastag, fehérre meszelt falaival valóságos szellemi védvár, ahol a tudomány és irodalom ereje és szeretete, kisugárzása legalább olyan régi, mint maga a Család, s maga az épület. A két költőt (Gáspár és János), egy orvostudományi írót, szintén Gáspár nevezetűt, a két kiváló törvényhozót (János és László) és egy nagyszabású jogtudóst számba véve, nem is olyan nehéz ezt belátni.

A Madách család számára a világmindenség közepe, szíve: Sztregova maradt és volt. Minden, ami velük kapcsolatos, s mindenki, innen indult el életútjára, s szinte minden és mindenki ide tért vissza: élni és meghalni. Szakrális kör volt ez az ő életükben, miként Madách Imréében is az volt.

Ők sejtjeikben érezhették, hogy az, aki az “északi géniusz” szülötte, az teljes értékű közösségben csak a középponthoz képest létezhet és határozhatja meg önnönmaga létét a kozmikus egészben.

Mégis, életük drámai ellentmondásossága, pont erre az ösztönösen érzékelhető felismerésre volt visszavezethető. Egészen pontosan arra, hogy az “Észak géniuszának” nincs és nem is volt közép-, vagy tájolási pontja, úgy, mint mondjuk Nyugatnak Párizs, vagy mint Délnek Róma és Athén.

Észak tehát középponttalan, szívtelen. S ez a tény kiszolgáltatottá teszi a bele, az oda született embert. Mint ahogy kiszolgáltatottá tette évszázadokon át Madáchokat is. Ugyanakkor, Észak minden irányban nyitott, ez a legfőbb értéke, erénye is egyben.

Északi költészet, vagy művészet, vagy zene, önmagában, önállóan mégsem létezik, mint ahogy déli, vagy nyugati művészet sincs tisztán, még úgy sem, akkor sem, ha hatósugarának irányultsága, középpontja jól betájolható. Összefüggéseiben mindez jelentőséget csak akkor nyerhet és nyer, figyelmeztet Hamvas, ha kapcsolódik legalább egyetlen másik géniusszal.

A magyart főképpen az teszi azzá ami, hogy felvidéki és alföldi és nyugati egyszerre, mint Kemény Zsigmond, és alföldi és nyugati és erdélyi, mint Arany János.

Magyarnak lenni annyit jelent, mint az öt géniusz világában egyensúlyt teremteni.

Ám ez az egyensúly, történeti emlékezetünk szerint, még soha senkiben nem valósult meg, – mondja ki a megmásíthatatlannak ható ítéletet Hamvas. Vagy ha mégis, később engedékenyebben így fogalmaz, a szellemi kaszt fokáról elemezve a magyar nép helyzetét, akkor az “öt géniusz” egységét a történet folyamán csak néhány kimagasló személyiség egészen kivételesen és csak rövid időre volt képes megvalósítani.

Ilyen kivételes, teremtő szellemnek érzékelhetjük Madách Imrét, aki egy rövid időre, az időtlen tudatosság állapotában, időntúlivá nőtt sztregovai pillanataiban, a ”szituáció irgalmas kegyelméből”, a világirodalomi klasszikusok között is, egy egészen kivételesnek ható műben, drámai költeményben, Az ember tragédiájában képes volt arra, hogy észrevétlenül, “művészi gyanútlansággal” megteremtse a Hamvas Béla által oly hőn áhított, nemzeti sajátosságnak minősített harmóniát: az északi, az alföldi, az erdélyi, a nyugati és délnyugati géniuszok

együttállását, magyar költőként az “öt géniusz” összhangját, egyensúlyát.

Ugyan ezt az érzésünket erősítheti meg Pilinszky János a Tragédia bécsi, 1967 – s jubileumi bemutatóját elemző, ma is, morális apályunk idején még inkább érvényesnek ható megállapítása is: “Egy minden vagy szinte minden költői eszközt nélkülöző lélek “remekel” benne – írja, ez a nyers igazság. Ezért érezhetjük – bár műnek is remek – elsőrendű erkölcsi tettnek, ezért válhatott egy nehéz sorsú kis nép nem is annyira művészi, mint inkább morális ereklyéjévé.”

Madách géniuszáról, Az ember tragédiájáról, erről az elsőrendű erkölcsi tettről, morális ereklyénkről, a „ géniuszok” világában egyensúlyt teremteni vágyó magyar álomról folytatjuk a továbbiakban elmélkedésünket.

(……………)

Forrásként használ irodalom:

– Hamvas Béla: Az öt géniusz (Életünk könyvek - Szombathely, 1988.)

– Horváth Károly: Madách Imre (A Mikszáth Kiadó Irodalmi Könyvsorozata 2. – Horpács )

– Szepesi Attila: Erdőmaszkok (Kertek 2000. – Bp.)

– Tóth Imre: Ipoly menti palóc tájszótár (Magyar Nyelvtudományi Társaság – Bp. 1987.)

– Balogh Károly: Gyermekkorom emlékei (Madách Irodalmi Társaság – Bp. 1996.)

– Hamvas Béla: Scientia Sacra ( Magvető Könyvkiadó – Bp. 1988.)

Az ember tragédiája színről – színre

a géniuszok rendszerében

“Magyarnak lenni annyit jelent,

mint az öt géniusz világában

egyensúlyt teremteni.”

(Hamvas Béla)

Igen, bele születni, bele nőni Európába, a Kárpát-hazába, a magyar nyelvű kultúrába. Ha hihető, hogy, már jóval a születésünk előtti időkben évezredes szándékkal eldőlt az, hogy mikor, hol és kikkel fogunk együtt élni, egész egyszerűen csak lélegzetet venni, itt, ezen a glóbuszon, ebben a Platón–i árnyékvilágban, továbbá ha belátjuk, hogy sorsa helyét az emberi lélek a géniuszról ismeri fel, akkor kell, hogy létezzen igazságtartalma ennek az állításnak.

S így talán elfogadható az is, hogy magyarnak lenni testileg-lelkileg, azt jelenti, hogy az európai kontinens egészére kiható Nyolc géniuszból: –– a déli, a nyugati, az északi, a keleti, a bizánci, az afrikai, valamint az atlanti partok térsége, és a sarkvidék ősalakzatai közül –– a történelmi Magyarországon jelen való Öt alkotóerő világában egyensúlyt teremteni. Fogadjuk el alapállásként ezt a Hamvas Béla-i nagy esszéből, Az öt géniuszból választott mottót együtt gondolkodásunk, elemzésünk vezérfonalául. Fogadjuk el még akkor is, ha ugyanott és ugyanakkor a költő-filozófus arra a következtetésre jut, hogy a magyarságnak nincs más választása, minthogy ebből az Öt archetípusból, annak egységéből merítsen, mégsem élt, és, azóta sem él ezzel a lehetőséggel. Szerinte az „öt géniusz” együttállása emberemlékezet óta még soha senkiben nem öltött testet, nem valósult meg. Hamvas ezzel előrelátón kinyilatkoztatja ítéletét, amit nem kell föltétlen elfogadnunk, azt ti., hogy a magyar történelmi valóságban eddig nem létezett olyan formátumú nagy egyéniség, személyiség, aki egyesíteni tudta volna annak a kultúrkörnek, kultúrának az értékeit, amelybe bele született. Madách az „északi géniusz” szülötte című dolgozatomban, amely egyik fejezetét képezi tervezett tanulmány kötetemnek, kifejtettem már, hogy Madách szülőföldjének, Kelet-Közép-Európában felső–Magyarországnak, Nógrádnak, a felvidék régiójának, – ma a szlovákiai Bánska Bistrica / Besztercebánya Kerületének – a Palócföldnek, az Ipoly-táji hazának, szűkebb pátriájának Alsó–Sztregovának, Csesztvének, Cserénynek, Sápnak, Ludovának ­– a „genius loci”-ja, a hely szelleme szerinti sajátos bélyege, látlelete hogyan mutatható ki, érhető tetten a Madách–ok fel- és lemenői, majd a drámaköltő életében és műveiben. Így végkifejletképp már korábban arra a következtetésre jutottam, hogy talán Madách Imre az egyik olyan zseniális alkotóelme, akiben az Öt géniusz együttállása valósággá lett. S hogy ez valóban így van–e, azt életművének a géniuszok rendszerébe való elhelyezésével, „hamvasi logikával” elemezve kívánom most megvizsgálni, s ha lehet, úgy egyértelművé tenni. Vállalásomat nehezíti az az irodalomtörténeti tény, hogy több évtizedes kutató munkám eredményeképp se találtam Hamvas Béla írásaiban vonatkozó utalást arra, hogy ő maga írói szándéka szerint valaha is foglalkozott volna Madáchcsal. Olyanformán se találtam adatot, ahogy az „északi géniusz” összefüggésében elemzi például, meglehetősen negatív értékítélettel ­–– miközben ő maga is északi, hiszen Eperjesen látta meg a napvilágot 1897 márciusában ­–– Tompa Mihály a „Wordsworth - i”, az igazi metafizikai mélységek nélkül túl istenülő költő, vagy épp Mikszáth Kálmán a babonás palóc, a „hiszékeny ateista” írói munkásságát. Madách Imréről még csak negatív értelemben se tesz említést Hamvas, a nevét egész egyszerűen le sem írja. Vajon miért nem? Mi lehet ennek az oka? A kérdés megfejtése túl mutathat az életmű egészén. Éppen ezért e tárgykörben, legutóbb Budapesten a Hamvas Körben tartott előadásom kapcsán bontakozott ki polémia, a lehetséges indokokat, magyarázatokat keresve.

Miklóssy Endre filozófus meglátása szerint Hamvasnak 1919-1923 között a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészkara magyar-német szakán végzett egyetemi tanulmányaira vezethető vissza többek között az a tudományos vélekedés, amely a magyar irodalom kánonjában Madách–ot egyműves drámaköltőként tartja számon. S ezt így, nagy valószínűséggel, alapállásként Hamvas Béla is elfogadta. Sajnálatos, hogy vélekedése bizonyos értelemben még ma is tartja magát. És hát Erdélyi János korabeli kritikáját is gyakran hangoztatták akkoriban azok, akiknek érdekében állt, a drámai mű eszmei tartalmát vizsgálva az Ördög komédiájának titulálni Az ember tragédiáját, amely szerintük nem más, mint „keserű tréfaűzés az eszmékkel”. A Madách által ábrázolt világ színről-színre, és a drámai eseményekből levont végkövetkeztetések feloldhatatlan világnézeti és művészeti ellentétekhez vezettek, írja Lukács György 1955-ben, a Szabad Nép lapjain, elhíresült Madách Tragédiája című értekezésében, történelemfelfogásában végzetesen pesszimista hangvételűnek ítélve meg a színpadra szánt művet, mondván 1848/49-et követően, egy vesztett forradalom és szabadságharc után a hazafi becsületessége átcsap a költő, a gondolkodó tragédiájába. „Úgyde, mondják a sötét álomképek egyeznek a világtörténettel.

Ezt én tagadom.” –– vallja Arany János Madách védelmére kelve, többek között Erdélyi ellenében, mert ő még képes volt arra, ­–– mai szóhasználattal élve ­–– hogy megkülönböztesse a virtuális valóságot az élő valóságtól. Nem így Lukács György a filozófus, aki szerint „A drámában a valóság azonos azzal, amit a színpadi cselekmény mutat”, így tehát szerinte ezen a sötéten pesszimista Madách-i világon, a Tragédián az Isten végszavai sem segítenek, csupán ész feletti happy end-et teremtenek, de nem adnak választ a dráma menete szerint feltett kérdésekre. Annak ellenére, hogy Hamvas Béla és Lukács György egy „igen és egy nem” hírében állottak, a korszellem valamilyen oknál fogva, egy bizonyos összefüggésben mintha mégis azonos módon hatott volna gondolkodásukra, így történhetett meg az, s ezt a Hegel-i ész cselének nevezném, hogy bár más-más megközelítésben, de a Madách-i életmű egésze megítélésében, anélkül, hogy tudtak volna egymás véleményéről, látensen egyetértettek. Ezt a feltételezésemet erősítették meg a Hamvas–tanítványok vélekedései is, s azok a gondolkodók, akik még személyes kapcsolatban álltak a mesterrel, hogy ti. Hamvas világ- és magyar irodalmi értékrendjébe nem igazán fért bele a Madách–i életmű. Hamvas nem sokra tartotta Madách verseit, drámáit, komédiáját, bölcseleti és politikai írásait, ezért tudatosan, tapintatból talán, kikerülte azokat, és sajátos meggondolásból inkább nem foglalkozott velük.

Bárhogy is történt, az alábbiakban most mégis megkísérlem kimutatni, bizonyossá tenni a Madách–i oeuvre klasszikus remekében: Az ember tragédiájában, színről-színre

a Nyolc géniusz „hatásmechanizmusát”. Első lépésben, vázlatosan, Hamvas Béla nyomán szabadon, sajátos szempontokat adva magamnak értekezésem megírásához.

A MŰELEMZÉS SZEMPONTJAI

< HATÁSOK > TÁJOLÁSI KÖZÉPPONTOK > ŐSALAKZATOK > SAJÁTOSSÁGOK >

A Lelki tájak hatásai az álomszínekben érvényesülnek mindenek előtt, a képszerű képzetek sorozatában, amelyeknek legfőbb sajátossága a történelem küzdelmeiben nem

részt venni, kívül állóként szemlélni a világot.

Ez alapján a következő színek elemezhetők: Az Első szín ( A mennyekben);

Második szín (A paradicsomban); és a Tizenharmadik szín (Az űr);

1. Dél géniuszának hatása Pannóniában, az az, a Dunántúl délnyugati részén érvényesül. Tájolási középpontjai a görög Athén és a latin Róma.

Dél ősalakzatának jellemzői: oldottság, derű, nyugalom, félálom, egyensúly, csökkent aktivitás, aranykor–ösztön, ritmikus életigény, idealitás, közvetlen életélvezet;

Sajátossága a derűs életeszmény. Itt a Kultúra és Civilizáció hatása és ellenhatása érvényesül.

Dél géniusza egyesíti Magyarországot Horvátországgal és Dalmáciával, Isztriával és Olaszország délibb földrészeivel, Görögországgal, Szerbia déli részével, Provence-szal, Spanyolország keleti tájaival és Kisázsia nyugati sávjával.

A felsoroltak alapján a következő színek tehetők a „déli géniusz” szempontjai értelmében elemzésünk tárgyává: Ötödik szín (Athén); Hatodik szín (Róma);

2. Nyugat géniuszának hatása Pozsony és Szentgotthárd közötti nyugati sávban érvényesül; Tájolási középpontja: Párizs;

Nyugat ősalakzatának jellemzői: civilizáltság, fejlődéseszme, hétköznapi munka étosz, szociális tagozottság, intenzív művelés, ráció, állandó tanulás, tevékenység, praktikum, lojalitás;

Sajátossága, hogy hagyományát Délről kapja. A kultiváltság és a szociális egyensúly, valamint a civilizáltság következményeként az erős iparosodás jellemzi;

A felsoroltak alapján a következő színek elemezhetőek a „nyugat géniusz” szempontjai szerint: Kilencedik színben (Párizs); Tizenegyedik színben (London);

3. Kelet géniuszának hatása az Alföldön érvényesül. Kiszögelési pontja a felföldi Csallóköznél kezdődik, s keleten a párciumi Szatmáron át folytatódik, s délen a délvidéki Szabadkánál fejeződik be.

Tájolási pontja a dél–oroszországi sztyeppe–világa, amely lehúzódik Kelet–Ázsiába

és át Szibériába, egészen Mongóliáig, s a Sárga–tenger irányába mutat.

Kelet ősalakzatának jellemzői: a nomádság és az állandó letelepedés között, szabadság–sóvárgás, letargia és kitörő indulat, tiltakozás minden ellen, ami nem ő, hiúság, kevélység, zaklatottság, irreligiozitás, bomlott szocialitás (egyéniség–fragmentumok), a tanulás és az alkalmazkodás nehézsége, uralmi ösztön, lázongás, ellenkezés, ideiglenesség;

Sajátossága: “A keleti géniusz soha semmit, amit a nyugati civilizáció nyújtott nem tudott ellenkezés nélkül fogadni.”

A felsoroltak alapján a „keleti géniusz” szempontjai értelmében elemzésünk tárgyává a Tizenkettedik szín (A falanszter) tehető;

4./Erdély géniuszának hatása a bizánci kisugárzásból ered, amely a földrajzilag a zárt

Erdély területén érvényesül; Tájolási középpontja: Konstantinápoly, illetve Isztambul.

Erdély ősalakzatának jellemzői: szakadékosság, mély ellentétek és azok áthidalása, humor (groteszk), sokrétűség, kettősség, megalkuvás, bonyodalmak, okos gyakorlatiasság, magas életigény, ízlés, rafinéria;

Sajátossága: a szövevényes gazdagság. Bizác géniusza a Balkán nagy része, amely átnyúlik Kisázsiába, de felhúzódik mélyen Oroszországba, Moszkván túlra és a Kaukázusba.

A felsoroltak alapján az „erdélyi géniusz” szempontjai értelmében elemzésünk tárgyává egyértelműen a Hetedik szín (Konstantinápoly) tehető;

5./Észak géniuszának a hatása: a Pozsony–Sárospatak–Sátoraljaújhely közötti távon az

északi közép-hegység alatti területeken érvényesül.

Sajátossága: hogy tájolási pontja nincs, az „északi géniusz” minden irányban nyitott, egész egyszerűen középponttalan. Nyugat kulturális provinciája.

Észak ősalakzatának jellemzői: provinciális életrend, természetközelség, önálló kultúra nélkül, félműveltség, laza szociális kapcsolatok, melankólia, gyakorlatiatlanság, szekták, irrealitás;

A felsoroltak alapján a következő színek tehetők az „északi géniusz” szempontjai értelmében elemzésünk tárgyává: Nyolcadik szín ( Prága ); Tizedik szín (Prága II.);

Az öt géniusz rendszerébe eddig be nem sorolható Tragédia-színeket, Európában, Magyarországon kívül létező három géniusz valamelyike alakzatának összefüggésében tehetjük majd elemzésünk tárgyává, mert a helyet, Hamvas intelme szerint nem szabad összetévesztenünk a térrel. Vagyis nem jártunk volna el helyesen, ha bármelyik színt csupán az objektív tények ismeretében helyeztük volna el az öt géniusz rendszerében. A tér és a hely között az a különbség, hogy a térnek száma, a helynek Arca van. S a helynek nem csak fizikája, hanem metafizikája is létezik, ­- állítja Hamvas ­- így nem csak látvány, hanem géniusz.

6. Atlanti géniusz, amelynek hatása az Atlanti-óceán keleti partvidékén terjed egészen az északi fokig, földrajzilag ez, mondjuk, a Golf-áram köre, szellemi szempontból ősi hatalmas civilizáció helye. Ezen az alapon a Harmadik szín (Pompás vidék a paradicsomon kívül) elemezhető;

7. Sarkvidéki géniusz, amelynek hatása Oroszország, Franciaország, és Skandinávia északi részére terjed ki, átlép az Urálon és mélyen behúzódik Szibériába. Így egyértelműen

a Tizennegyedik szín (Hóval és jéggel borított hegyes, fátlan vidék >< az Eszkimó szín)

vehető górcső alá;

8. Afrikai géniusz, amelynek hatása Spanyolországban, Szicília déli felén érződik, de átsugárzik Dél-Oroszoroszágba és Dél-Franciaországba is. Ide végezetül elemzésre a

Negyedik szín (Egyiptom); Tizenötödik szín ( Ébredés; A negyedik szín pálmafás vidéke) sorolható be.

NÉHÁNY KIEGÉSZÍTŐ GONDOLAT MÉG

Jó tudni, hogy a Kelet–Nyugat-ellentét, ­–– keleti lélekkel Nyugatra igyekezve ­–– a „kompország” ma is létező problémáját, csak úgy számolhatjuk fel, ha a nemzet a magyarsága ötrétegűségének tudatára ébred, az alföldi és nyugati közé beiktatja a délnyugatit, az északit és az erdélyit, vagyis azt a zseniális erőt, amely a feszültséget feloldja. Szinte minden magyar szellem, de legfőképpen a költők, az apáktól és nagyapáktól örökségbe kapott legbensőbb világuk kibékíthetetlennek tűnő ellentéteit, időről–időre, a korábbi évszázadokban is, csak így voltak képesek feloldani önnönmagukban.

Ugyanakkor látni kell azt is, hogy Nyugat géniusza tulajdonképpen Európa véd-szelleme.

Ez a géniusz kisugárzik az egész kontinensre, ez táplálta, és táplálja ma is, globalizálódó világunkban Európa szellemi erőit: tudósait, művészeit, költőit, íróit, formálva és deformálva földrészünk jövőképét.

Továbbá fontos szem előtt tartanunk azt is, hogy elsősorban nem kultúrtörténeti szempontból vizsgálódunk, amikor Az ember tragédiáját elhelyezzük a géniuszok rendszerében, merthogy követjük a „hamvasi logikát”, miszerint a kultúrát és civilizációt, a társadalmat és az államot fogalmilag külön kezeljük a „géniuszoktól”. Képzetünk szerint a géniuszok fogalmi rendszere a Szent Könyvek tanításai alapján az égiek és a földiek, ennek kapcsán az emberiek összefüggésében jön létre oly módon, hogy vissza kell térnünk gondolatilag az alapokhoz, – ezt nevezem én VisszaSejtesítésnek – vissza a „realitások elíziumi mezején át” a metafízisz tradíciójához, ahhoz a ősi örökséghez, hagyományhoz, ahhoz az Egyhez, amelyet a szent könyveinkből: a héber Ó– és a keresztény Új Testamentumból, a Koránból, a Taoból, a Védákból, és másféle szentírásokból talán még a harmadik évezredben is megérezhetünk, megérthetünk, kiolvashatunk.

Vác,2009.április 02.