ESSZÉ[K]

A DIÓFA HAJLÉKÁBAN

Testvéröcsémnek: Zoltán Pálnak

Emlékeim egyike ez a számtalanszor megismétlődő, gyermekkori. A belső szem fotográfiája, úgy lehet. Negatívján, több mint ötven esztendő távolából egy idillikus kert kora délutáni csendjének hangulata körvonalazódik, s abban, a Diófa árnyékában, mint szobor szeletei tájban, a fehérre festett ágy rácsokkal; benne egy újszülött karjait az égre tárva mozdulatlanul és hangtalan. A szeme nyitva már...

A most előhívott pozitívon látszólag semmi sem történik. De csak látszólag! Sorsunkból olvasva is, így látni. Mert ott és akkor valami olyasmi mehetett végbe: „ami egyedül a világ születéséhez fogható”. Egy néma csecsemő tekintete erejével, egész létezésével a külvilágra figyel, egy néma fa beszédére. „Olyan ez a fa, mint egy óriás dajka, első tanító. Csecsemő korunkban Ő oktat minket a világra, a létezés beszédére. És csak egy csecsemő figyelme lehet olyan erős, hogy ezt a beszédet meg is értse.”

Az első találkozások, rácsodálkozások, az első felismerések soha vissza nem térő pillanatai ezek. Születésnapok – a legbensőségesebbek. Azé a belső világé, amely életre tévedt egyszeriségünk gyönyörű bizonyossága, s ami nem más, mint a természet, a külvilág, a puszta tények szintézise a valóság szintjén; a megismételhetetlen az elmúlás szorításában. S ebben az átváltozásban finomodhat mibennünk a természeti, a Diófa is szellemivé, s múlhatja fölül önmagát az alkotásban: a zenében, a lírában, a fotográfiában és mindmegannyi más kifejezési formában. De ennek az átváltozásnak ára van. Fájdalma és minden terhe az alkotó elméé. „Mert mit is mond egy fa a csecsemőnek? Pontosan azt, ami kimondhatatlan. És ez a néma nyelv mégis létezik, sőt minden lehetséges beszéd közül a legerősebb. Arról szól, hogy a világ van. Ez az egyetlen hatalmas szó alkotja szótárát. Később a világ arról beszél majd, hogy ami van, miként és milyen formában létezik. Ez a beszéd már kimondható, tengernyi szóból és végtelen mondatból áll.

Ez a világ második nyelve, a felnőttkor beszéde.”

Ám a fák beszédét idővel elfeledjük. De nem egészen. „A felnőttkor gyakorlati nyelve olykor el-elnémul bennünk, – ha csak pillanatokra is – hogy visszatérjünk az első paradicsomi eszmélésünk” némaságához, hogy úgy láthassuk a világot, ahogy a Teremtő tenyerén fekszik, vállalva az: „ÉN VAGYOK, AKI VAGYOK” keresztjét.

De miért is hívtam segítségül az itt idézetteket? Úgy érzékelem azért, mert ami megmagyarázhatatlanul egy, mélyen közös és testvéri ezekben az egymástól karnyújtásnyira lüktető kép- és verstestekben: az óriás dajkánkkal való végtelen párbeszédünk gyümölcse. Ő tanított mindkettőnket ott lent a kertben, a délutáni csendben: a világra, arra a beszédre, belső monológra: „ami a világ szüntelen keletkezésével érintkezik”.

Azóta azonban történt valami. Valami, ami csodát-tevőn hátborzongató ebben az egészben. A hajlék reménye szertefoszlott. Diófánkat kivágták. Talán azért – egy belső hang azt súgja: – legyen kihez méltón élnünk, szeretnünk és meghalni is – azt hiszem.

(Az idézetek Pilinszky János Szög és olaj c. Könyvéből valók).

Németh Péter Mikola

V prístreší orechu

k mladšiemu bratovi Zoltánovi

Jedna z mojich spomienok je tá, čo sa viackrát zopakuje od detstva, možno je fotogra-fia „Vnútorného oka“. Z dialky dvadcťpäť rokov cez jej negatív sa rysuje tichá nálada idi-lickej záhrady v skorých poobedňajších hodinách. V tieni orechu, kde ako socha v kra-jine je nabielená posteľ s mrežami: v nej je novorodenec, jeho ruky sú vystreté do neba nehybne a nemo. Jeho oči sú otvorené...

Na fotografii, teraz vyvolanej sa , zdanlivo nedeje nič. Ale len zdanlivo! Keď lis-tujeme v našom živote, vidíme to isté. Lebo tam a vtedy sa mohlo diať niečo také : „čo môžeme prirovnať jedine iba k vzniku sveta“. Jedno tiché bábätko silou svojho pohľadu, celou svojou existenciou sa pozerá na vonkajší svet, na hlasy jedného tichého orechu. „ Ten strom je ako velká pestúnka, prvá učiteľka. V detstve on nás učí na svet, na reč existencie. Iba pozornosť nemluvniatka môže byť taká silná, že tej reči sa rozumie.“

Sú to okamihy prvého stretnutia, prvého počudovania, prvého spoznania, ktoré sa nikdy nevrátia. Dni narodenia - - sú najintímnejšie. Patria k tomuto vnútornému svetu, ktorý je prekrásnym dôkazom našej jedinečnosti, ktorá nie je nič iné len syntéza prírody, von-kajšieho sveta a suchých faktov na úrovni skutočností, v tlaku zániku, ktorý je neopa-kovateľný. V tej premene sa v nás môže zjemňovať ten prírodný, ten orech, na duchovný, a môže prekonať sám seba v tvorbe, v hudbe, v lyrike, na fotografiách a vo všetkých iných formách.

Ale táto premena má aj cenu. Všetky bolesti a ťarchy musí zniesť tvoriaca myseľ. „Lebo čo hovorí strom bábätku ? Práve to, čo je nevysloviteľné. Tá nemá reč predsa existu-je, a dokonca spomedzi všetkých rečí je najsilnejšia. Hovorí o tom, to svete existuje. To jediné obrovské slovo tvorí jeho celý slovník. Neskoršie svet hovorí o tom, ako a v akej forme existuje to, čo existuje. Tá reč už je vysloviteľná, a pozostáva z mnohých slov a viet. To je druhým jazykom na svete, je to reč dospelosti.“

Lenže na slová stromov časom zabúdneme. No nie celkom. „Občas praktická a vy-sloviteľná reč, reč dospelosti onemie, aby sme sa – i keď len na okamih - mohli vrátiť k tichu prvého a rajského spamätania“, aby sme mohli vidieť svet tak, ako leží na rukách stvoriteľa, a prijať kríž výroku „JA SOM, KTO SOM“.

Prečo som volal o pomoc tieto citáty ? Zdá as mi,že preto, lebo to, čo je nevysvetli-teľne celé, hlboko spoločné a bratské v týchto od seba na dotyk rúk pulzujúcich telách obra-zoch a básniach: je ovocím nekonečného dialógu s našou mohutnou pestúnkou. Ona nás oboch naučila, tam dole v záhrade, v poobedňajšom tichu: čo je na svet, reč, vnútorný mo-nológ: „čo sa dotýka nekonečného vzniku sveta“.

Avšak odvtedy sa stalo niečo. Niečo, čo je zázračne postrašujúci v tom celom. Nádej na prístrešok sa už rozpadla. Orech už vyrúbali. Možno práve preto - vnútorný hlas mi to šepká – aby sme mohli žiť, ľúbiť a umierať dôstojne.

( Úryvky sú z prozaického diela Jánosa Pilinského „Klinec a olej“.)

Ford.: Seres Róbert