nyersanyag

Nyersanyag/Erdő

Karácsony előtti hirdetés: „Az illékony örömért ne vágjanak ki egy fát! Válasszon ön is cserepes fenyőt karácsonykor, hiszen az illat és a hangulat igazi, aztán a növény visszatérhet az övéihez.” –Az „övéihez” szó szíven üt; a fa visszatérne az „övéihez” – ha hagynánk, ha nem vágnánk ki, díszítenénk föl üveg és műanyag csecsebecsékkel. Ha nem szállítanánk be a fűrészmalomba, ha nem aprítanánk, darabolnánk rönkökre, szeletelnénk deszkákra és lécekre, ha nem gyalulnánk gyufaszálra és fogpiszkálóra. Míg a nyersanyag-rönkök további felhasználásra a malomba érnek, az övéi az erdőben várják vissza. A kiállítótérben úgy tűnik, mintha a fák Takács Lídia fény és árnyékpászmákból épített idilli környezetébe vágynának vissza. Elmosódó, édeni világot vizionálnak, miközben becsúsznak a vaskarikás, csapos nagy vasfűrész alá. Övéikről az álom puszta ábránd marad, fátyolos látomás. A fűrész becsapódása előtt hirtelen hangok szűrődnek a fa tudatába, madarak hangjai, melyek egykor ágán pihentek. Az erdő önálló rendszer. Fák, csillagok, állatok és füvek; flóra és fauna, ragadozók és zsákmányállatok szimbiózisa. Tisztásain nappal erős, éles fény világít, az ágak között délben is szűrt homály, éjszaka sötét borul; pihen a természet is. A madarak ekként meg vannak zavarodva, amikor az erdő szélére sodródva az ipari-városi környezet beszippantja őket. Budapesten, az ecetfák árnyékában szokatlan hónapokban és napszakokban is hallani madárcsicsergést. Ez azért lehetséges, mivel a madarak megszokott bioritmusát teljesen felborítják az olyan mesterséges tényezők, mint a város éjszakai fényei. Molnár Judit Lilla installációja éppen erre a problémára reflektál, szignaletikus rendszerek mentén.

Ádám Zsófia Időcsomó-sorozata fák belsejébe vezet. Az évgyűrűkhöz, amiket csak akkor láthatunk, ha a fát már kivágtuk, előtte csak magasságából, törzsének, ágainak és gallyainak méretéből, számosságából következtethetünk korára. A sorozat befordított családfa – az évgyűrűk koncentrikus körein belül emberalakok, mind külön világ. A három képen a fába belevesző emberek egyre fiatalabbak, egyre többen vannak, ezzel érzékeltetve a generációk folytonos körforgását, feltűnését, majd letűnését, és végül eltűnését egy olyan világba, melyből létrejöttek. A kör bezárul.

Kapronczai Evelin balzafalemezt éget, csiszol, pácol, így alkot fiktív tájat, teret. Megyik János műveit idéző minimalizmussal teremt széles horizontot. A milliméter-vékony lemezeket meggyújtja, hagyja, hogy megegyék, parázsolják a lángok a lapokat. A tűz épít, a tűz pusztít. A nyári kánikulában folyamatosan halljuk, hogy erdőtüzek dúlnak a Mediterráneumban, Olaszországban, Horvátországban, Görögországban. Többnyire annyit fogunk fel a híradásokból, hogy vannak-e magyarok veszélyben a területen, hogy hány embert evakuáltak és mekkora a személyi sérülés mértéke. Az erdőtüzekről szóló tudósítások szokásos koreográfiájának megfelelően nyilatkozó figurák garmadáját látjuk, a védőfelszerelésbe öltözött, névtelenségbe burkolózó tűzoltókat, lánglovagokat annál ritkábban. Erményi Mátyás festményén nem tűzoltók, hanem gázmaszkot viselő munkások szerepelnek – a tűzoltókkal szemben uniformisuk nem is biztonságot, sokkal inkább veszélyérzetet kelt, nézőként nem vagyunk benne biztosak, hogy rajtunk is van-e védőruházat, vagy éppen mi vagyunk a vírushordozók. Az erdőtüzek után egy területnek évekre, évtizedekre van szüksége a regenerálódáshoz. De mindig van néhány mag, ami túléli a perzselést. Példának okáért az óriás mamutfenyő tobozaiból a magok többsége csak erdőtűz vagy rovarkár idején szabadul ki. A tűz után maradó hamu egyúttal az ultraibolya sugarak káros hatásától is óvja a magokat. Bizonyos területeken ezért is van szükség ellenőrzött erdőfenntartási tüzek beindítására: a zöld koboldmoha vagy a gólyaorr kifejezetten igényli, hogy időnként felgyújtsák termőterületüket, a kucsmagombagyökér szintén tűz után bukkan fel. Az erdő tehát elpusztul, de néhány mag mindig túléli a tüzet, amiből később új élet tud serkenni. Gallov Péter szotyijai viszont kétségtelenül a tűz martalékává válnának. Vigasztaljon minket a tudat, hogy Norvégia és az Északi-sark közt félúton, egy, a Spitzbergákon található, a biodiverzitás fenntartására létrehozott magbankban -18 Celsius fokon napraforgómagokat is tárolnak. A magbunkerbe a megnyitó napjára összesen 100 millió mag érkezett különféle ázsiai, európai, dél-amerikai és afrikai haszonnövények fajtáiból, mintánként 500 darab vetőmag – Gallov képe lehetne akár a magyar kontingens vizuális leltára is.

A csupasz téglafalak között, a néhai szentendrei fűrészmalomban a fára elsősorban nyersanyagként gondolunk. Kemény, rostos, lignifikálódott szövetként, ami a fás növények – fák, cserjék – szárának farészeiből áll. Formálható és formálandó kezdetként, felhasználásra továbbítandó holt anyagként. Hozzávetőlegesen is nehéz megmondani, hogy hány köbméternyi fát dolgoztak fel a malomban, és hogy merre sodorta őket az élet. Hogy faház alapanyagaként, a ház parkettájaként, a parkettán lévő karosszékként, a karosszékben olvasott könyv lapjaiként köztünk vannak-e még az egykori deszkák – vagy porként és hamuként fújta a szél őket messze Szentendrétől.

Szalipszki Judit

***