5. ének

Bevégezé szép nimfánk már szavát,

S könnyzáport öntözött a társaság,

De bárónk nem, csak ő maradt süket,

Amor s a Sors mert így rendelkezett.

Thalestris rá hiába támadott:

Ha szép Belinda sem, ki győzhet ott?

Ilyen szilárd még Aeneas se volt,

Habár Dido jajára nem hajolt.

De keccsel ím Clarissz, a kis komoly,

Most csendet int és ígyen szónokol:

„Mit ér, ha léha s bölcs szerelmesek

Bálvány gyanánt tisztelnek szépeket?

Mit ér, ha hordjuk, mit föld kincsül ád,

S a férfinép mint angyalt, úgy imád?

Mit ér: fehérkesztyűs ficsúr-hadak

Kocsink körül ha sűrűn rajzanak?

Mit ér, ha ott ülünk a parteren,

S a páholysor hajbókol lelkesen?

Muló a dics, mit szépség nyer nekünk,

Ha meg nem őrzi értelmünk-eszünk:

Hogy elmondhassa bámész férfinép –

E hölgy szintoly erényes, mint mi szép!

Ha ó! a tánc hosszú báléjeken,

Öltözködés mind szűnös-szűntelen

Elsimíthatna rút himlőragyát,

S elűzhetné a vénséget magát:

Kinek ne esnék házi gond zokon,

Fejét ki törné hasznos dolgokon?

Kacsintgatás egy szenthez illenék,

Kendőzött arc nem vón' bűn semmiképp.

De szépségünk, jaj, illanó nagyon,

Megül a dér, bár bodrozott hajon,

A festett orca is csak elvirul,

S ki büszke, lány marad, míg sírba hull.

Használjuk hát erőnk, mi mást tegyünk,

Bármit vesztvén, csak jókedvvel legyünk.

Hidd, édesem, győz a derűs kedély,

Ahol hiába gőg, harag, negély.

Kacérkodni, mint szépeink, minek?

Báj csak szemet, erény hódít szívet."

Igy szólt a hölgy, de tapsot nem nyer ő:

Belinda zord. „Te kis szenteskedő!" –

Mond bősz Thalestris. „Harcra, harcra fel!"

Sebes villámként menten hadra kel.

Egy pillanat: pártokká fejlenek,

Halcsont ropog, brokát, selyem reped;

Vad zűrzavarban hősnők, hős urak,

Szoprán, basszus egyként az égre csap.

Nem-köznapi fegyverrel küzdenek,

Mint istenek: mit nékik mély sebek!

Épp mint midőn olimpi istenek

Homér szavára víni kezdenek,

S megannyi mennyei szív és kebel

Vad földi indulattal telve el;

Mars, Hermes: Leto s Pallas ellene,

A szent hegyet hadlárma tölt be:

Dördíti nagy Zeus villámait,

Megrendítvén az égnek sarkait,

A kék, Neptun felverte tengerek

Viharzanak, üvöltve zengenek;

Tornyok remegnek, föld reng, meghasad,

S a fényre száll sok sápadt rémalak.

Egy gyertyatartón trónol Umbriel,

Örvendve szárnyival már tapsra, kel,

A gombostű-pikás gnómok hada

A harcra les, vagy küzd is jómaga.

Thalestris ott, hol legsürűbb a had,

Halált tüzes szemével osztogat,

Így pusztul az ellen két bajnoka:

Egy szépfiú, s egy mamlasz ostoba.

Képes beszéddel ajkán múl el ez,

Az haldokolván kis dalt zengedez.

„Kegyetlen hölgy! Élő halott vagyok!"

Így Joe Washalt, s a parkettára rogy.

Guy Gerly az égre gyászosan mered,

S végsőt lehel: „Ti gyilkos szép szemek!"

Halódó hattyú dallja el eképp

Virágos parton búcsúénekét.

Sir Tholl, a hős, Clarisszt elejti, de

Szíven döfi Cloe tekintete,

Mosolyogva nézi Tholl vesztét a nő,

Am ettől támad épp fel újra ő.

Már légben függ aranyló mérlege,

Hogy összevethessen Zeus vele

Nagy férfiészt és női tincseket —

A mérlegnyelv bár hosszan integet,

De végül mégis billen egy nagyot:

Az ész ím könnyebbnek találtatott.

Belinda, nézd, vadul bárónkra ront,

Szeme még égetőbb szikrákat ont.

Hatalmasabbal küzdenünk mit ér?

De harcba száll bárónk, a hős vezér,

Akit csupán egyetlen cél tüzel,

Szép ellenének testén halni el.

Am mindhiába férfiúerő,

Két ujjal is lebírja őt e nő:

Megcélozván rablóját orrlikán,

Burnótot szóra cselvető leány.

Terelgeti a gnóm-nép lelkesen

A csikló port: ne vesszen szemje sem.

Patakzó könnyet önt bárónk szeme,

S a szálát rengeti az orr-zene.

Kiált Belinda: „Lásd most végzeted!”

S gyilkot ragadván, emel rá kezet

(Lánc volt e dísztű, ükjének nyakán

Hivalkodott egykor, haj-hajdanán,

Öröklé ettől aztán özvegye,

S belőle ménkő csattot öntete,

Utóbb hősnőm nagyanyjának maradt,

Ki gyermek volt még: síppá lett a csatt.

Majd anyja hajtűként viselte ezt,

S végül Belinda keble-dísze lett).

„Bukásommal ne kérkedj, ellenem!

Maholnap majd neked, ha most nekem!"

– A hős kiált. – „Mit nékem száz halál,

De hátrahagynom téged fájva-fáj.

Csak ezt ne! Így kegyelmért esdek én,

Égjek – de élve – Ámor hő tüzén!"

A hölgy kiált: „Add fürtöm vissza hát!"

S a boltozat echózza szózatát.

A Mór hangjában sem volt ily erő,

Hogy vad szivét gyötré a keszkenő.

De most is, lám, veszélyben a siker,

A becsvágy öncélját emészti fel,

Eladdig küzd egymással sok vezér,

Mikorra már volt-nincs a pályabér!

A Fürt, amit bűn szerze, elveszett,

Bár felkutattak minden szögletet.

„Ily díjat ember meg nem érdemel!"

Döntött az ég, s lázadni vajh ki mer?

A Hold körébe szállt – így egyesek.

Ott kap helyet, mi itt lent „elveszett":

Nagy kelyhekben hősöktől értelem,

Tubákpikszisben áll a dandy-nem,

Van udvaronc-ígéret rengeteg,

Ringyó-mosoly, s mit kér a nagybeteg;

Szerelmes szív, mit szallag nyűgöz és

Örököskönny, megszegett esküvés;

Szunyogkalit, bolhára csöpp iga,

s sok kötetnyi kazuisztika.

De higgyetek Muzsámnak: íme fürt

– Bár költő láthatá csak – felrepült.

(Így szállt az égbe hajdan Romulus:

Ki látta s állítá? Csak Proculus.)

Csillag hasít a tág mennybolton át

Vonván nimfák sugárzó gyöngyhaját,

Mellette már-már szűnnek fényleni

Berenicének ködlő fürtjei.

A sylphi had örvendve szertelen

Merész röptét kíséri lelkesen.

Szemléli majd a felső tízezer,

Áldást hozón ha Mall fölött delel;

Szerelmespár Vénusznak véli majd,

Rá Rosamond tavánál felsohajt;

Partridge is kémleli derűlt egen,

Kukucskálván Galileo-szemen,

S jövendöli e rossz mágus-kuvik:

Meghal Louis és Róma elbukik.

Siratni, nimfa, szűnj orzott hajad,

Mely villó szférák díszeül marad:

Szép hölgy fején nem volt még fürt, amely

Ily sok irígy szívet dúlhatna fel;

Mert hogyha szép szemed pusztíta már

Százezreken, sorsod szintúgy halál,

Ha két kicsiny napod lealkonyult

És minden fürtöd is a porba hullt –

Örökkön zengi Múzsám tincsedet,

S a csillagok közt tündököl neved.

She said: the pitying Audience melt in Tears,

But Fate and Jove had stopp'd the Baron's Ears.

In vain Thalestris with Reproach assails,

For who can move when fair Belinda fails?

Not half to fixt the Trojan cou'd remain,

While Anna begg'd and Dido rag'd in vain.

Then grave Clarissa graceful wav'd her Fan;

Silence ensu'd, and thus the Nymph began.

Say, why are Beauties prais'd and honour'd most,

The wise Man's Passion, and the vain Man's Toast?

Why deck'd with all that Land and Sea afford,

Why Angels call'd, and Angel-like ador'd?

Why round our Coaches crowd the white-glov'd Beaus,

Why bows the Side-box from its inmost Rows?

How vain are all these Glories, all our Pains,

Unless good Sense preserve what Beauty gains:

That Men may say, when we the Front-box grace,

Behold the first in Virtue, as in Face!

Oh! if to dance all Night, and dress all Day,

Charm'd the Small-pox, or chas'd old Age away;

Who would not scorn what Huswife's Cares produce,

Or who would learn one earthly Thing of Use?

To patch, nay ogle, might become a Saint,

Nor could it sure be such a Sin to paint.

But since, alas! frail Beauty must decay,

Curl'd or uncurl'd, since Locks will turn to grey,

Since paint'd, or not paint'd, all shall fade,

And she who scorns a Man, must die a Maid;

What then remains, but well our Pow'r to use,

And keep good Humour still whate'er we lose?

And trust me, Dear! good Humour can prevail,

When Airs, and Flights, and Screams, and Scolding fail.

Beauties in vain their pretty Eyes may roll;

Charms strike the Sight, but Merit wins the Soul.

So spake the Dame, but no Applause ensu'd;

Belinda frown'd, Thalestris call'd her Prude.

To Arms, to Arms! the fierce Virago cries,

And swift as Lightning to the Combate flies.

All side in Parties, and begin th' Attack;

Fans clap, Silks russle, and tough Whalebones crack;

Heroes and Heroins Shouts confus'dly rise,

And base, and treble Voices strike the Skies.

No common Weapons in their Hands are found,

Like Gods they fight, nor dread a mortal Wound.

So when bold Homer makes the Gods engage,

And heav'nly Breasts with human Passions rage;

'Gainst Pallas, Mars; Latona, Hermes arms;

And all Olympus rings with loud Alarms.

Jove's Thunder roars, Heav'n trembles all around;

Blue Neptune storms, the bellowing Deeps resound;

Earth shakes her nodding Tow'rs, the Ground gives way;

And the pale Ghosts start at the Flash of Day!

Triumphant Umbriel on a Sconce's Height

Clapt his glad Wings, and sate to view the Fight,

Propt on their Bodkin Spears, the Sprights survey

The growing Combat, or assist the Fray.

While thro' the Press enrag'd Thalestries flies,

And scatters Deaths around from both her Eyes,

A Beau and Witling perish'd in the Throng,

One dy'd in Metaphor, and one in Song.

O cruel Nymph! a living Death I bear,

Cry'd Dapperwit, and sunk beside his Chair.

A mournful Glance Sir Fopling upwards cast,

Those Eyes are made so killing---was his last:

Thus on Meander's flow'ry Margin lies

Th' expiring Swan, and as he sings he dies.

When bold Sir Plume had drawn Clarissa down,

Chloe stept in, and kill'd him with a Frown;

She smil'd to see the doughty Hero slain,

But at her Smile, the Beau reviv'd again.

Now Jove suspends his golden Scales in Air,

Weighs the Mens Wits against the Lady's Hair;

The doubtful Beam long nods from side to side;

At length the Wits mount up, the Hairs subside.

See fierce Belinda on the Baron flies,

With more than usual Lightning in her Eyes;

Nor fear'd the Chief th' unequal Fight to try,

Who sought no more than on his Foe to die.

But this bold Lord, with manly Strength indu'd,

She with one Finger and a Thumb subdu'd,

Just where the Breath of Life his Nostrils drew,

A Charge of Snuff the wily Virgin threw;

The Gnomes direct, to ev'ry Atome just,

The pungent Grains of titillating Dust.

Sudden, with starting Tears each Eye o'erflows,

And the high Dome re-ecchoes to his Nose.

Now meet thy Fate, incens'd Belinda cry'd,

And drew a deadly Bodkin from her Side.

(The same, his ancient Personage to deck,

Her great great Grandsire wore about his Neck

In three Seal-Rings which after, melted down,

Form'd a vast Buckle for his Widow's Gown:

Her infant Grandame's Whistle next it grew,

The Bells she gingled, and the Whistle blew;

Then in a Bodkin grac'd her Mother's Hairs,

Which long she wore, and now Belinda wears.)

Boast not my Fall (he cry'd) insulting Foe!

Thou by some other shalt be laid as low.

Nor think, to die dejects my lofty Mind;

All that I dread, is leaving you behind!

Rather than so, ah let me still survive,

And burn in Cupid's Flames,---but burn alive.

Restore the Lock! she cries; and all around

Restore the Lock! the vaulted Roofs rebound.

Not fierce Othello in so loud a Strain

Roar'd for the Handkerchief that caus'd his Pain.

But see how oft Ambitious Aims are cross'd,

And Chiefs contend 'till all the Prize is lost!

The Lock, obtain'd with Guilt, and kept with Pain,

In ev'ry place is sought, but sought in vain:

With such a Prize no Mortal must be blest,

So Heav'n decrees! with Heav'n who can contest?

Some thought it mounted to the Lunar Sphere,

Since all things lost on Earth, are treasur'd there.

There Heroe's Wits are kept in pondrous Vases,

And Beau's in Snuff-boxes and Tweezer-Cases.

There broken Vows, and Death-bed Alms are found,

And Lovers Hearts with Ends of Riband bound;

The Courtiers Promises, and Sick Man's Pray'rs,

The Smiles of Harlots, and the Tears of Heirs,

Cages for Gnats, and Chains to Yoak a Flea;

Dry'd Butterflies, and Tomes of Casuistry.

But trust the Muse---she saw it upward rise,

Tho' mark'd by none but quick Poetic Eyes:

(So Rome's great Founder to the Heav'ns withdrew,

To Proculus alone confess'd in view.)

A sudden Star, it shot thro' liquid Air,

And drew behind a radiant Trail of Hair.

Not Berenice's Locks first rose so bright,

The heav'ns bespangling with dishevel'd light.

The Sylphs behold it kindling as it flies,

And pleas'd pursue its Progress thro' the Skies.

This the Beau-monde shall from the Mall survey,

And hail with Musick its propitious Ray.

This, the blest Lover shall for Venus take,

And send up Vows from Rosamonda's Lake.

This Partridge soon shall view in cloudless Skies,

When next he looks thro' Galilaeo's Eyes;

And hence th' Egregious Wizard shall foredoom

The Fate of Louis, and the Fall of Rome.

Then cease, bright Nymph! to mourn the ravish'd Hair

Which adds new Glory to the shining Sphere!

Not all the Tresses that fair Head can boast

Shall draw such Envy as the Lock you lost.

For, after all the Murders of your Eye,

When, after Millions slain, your self shall die;

When those fair Suns shall sett, as sett they must,

And all those Tresses shall be laid in Dust;

This Lock, the Muse shall consecrate to Fame,

And mid'st the Stars inscribe Belinda's Name!