A portré
A 16. század óta a portréfestés népszerűsége szinte évtizedről évtizedre növekedett. Mégis a 18. századot kell a műfaj virágkorának tekintenünk. Az arc, a személyiség titkai talán egyetlen korszak emberét sem foglalkoztatták annyira, mint a rokokó műpártoló, művészetszerető közönségét. Az új életmóddal, a társadalmi valóság megváltozásával összefüggésben a portréban is új esztétikai ideálok alakultak ki, s ezek a műalkotás szerepét, alakítási elveit is befolyásolták. Ahogy az egyén a reprezentáció, a ceremónia helyett a magánéletben, a közélettől visszavonulva keresi életének értelmét, boldogságát, úgy válik a műalkotás is a bensőséges magánélet örömeinek hirdetőjévé, megörökítőjévé.
A veduta
A tájkép műfaja a 18. század során új témakörrel gazdagodott: a városlátképekkel. Bár az új képtípus, a veduta* előzményei még a megelőző évszázadra nyúltak vissza, igazi jellegzetességei, képi törvényszerűségei csak a settecentóban* alakultak ki. E korszakban Itália Európa legvonzóbb, legérdekesebb, leglátogatottabb térségének, a kultúra és civilizáció bölcsőjének, a "modern" művészet hazájának számított. Az útvonal két legfontosabb állomása Velence és Róma volt. Mindkét városban számos művész szakosodott veduta festésre, s egész festőiskolák alakultak az igények kielégítésére.
A 18. században a veduta két fő változata fejlődött ki: az "idealizált" és a "reális" városkép. Az első a múlt emlékeinek felidézésére, hangulatának visszaálmodására vállalkozott, a másik a pontos, valóságos összkép, a hiteles részletek segítségével az adott, tényleges városkép bemutatására törekedett. A műfaj legnagyobb egyéniségei összeegyeztették a két törekvést, s mind a képzeletnek, mind a valóságnak teret szenteltek.
A veduta népszerűségének megteremtésében a velencei Canaletto (igazi neve Antonio Canal, 1697-1768) játszotta a főszerepet. Festményein szinte "fotografikus" hűséggel, dokumentatív tárgyilagossággal bontakozott ki a Canale Grande, a Palazzo Ducale, a Piazzetta, a San Marco és Velence számos más, ismert részlete.
Források:
A rokokó festészet műfajai
A francia festészetben bekövetkezett változást semmi sem bizonyítja jobban, mint a műfajok népszerűségének, egykori rangsorának módosulása. A XIV. Lajos idején virágzó történelmi, allegorikus és vallásos festészet a rokokó korában teljesen háttérbe szorult; megnőtt a jelentősége viszont két, az intimebb szférához kapcsolódó műfajnak, az életképnek és a portrénak.
A 18. századi művészet új közönséghez, az udvarnál liberálisabb, az új iránt fogékonyabb arisztokrata és polgári megrendelő-műélvező réteghez szólt, s az ő eszméiket juttatta érvényre. A hétköznapi, az emberi, az idilli, a természetes, a szép iránt lelkesedő néző igényelte az életkép új formáját, melyet Antoine Watteau (1648-1721) teremtett meg. Az élet "gáláns" oldalait bemutató zsánerképen, a "fête galante"-on* vidám, társaság látható a szabadban, kosztümszerű ruhában, s a férfiak és nők felszabadultan szórakoznak, muzsikálnak, táncolnak. Igazi cselekmény nincs; e képek valódi témája az idill, a gondtalan, vidám élet, az "árkádiai*" boldogság. A szándék az, hogy a művész a megfestés, a szín fizikai szépségével nyújtson élményt a szemlélőnek.
Watteau után minden megváltozott a francia festészetben. A könnyed, szórakoztató előadás, a féte galante műfaja, a színpad világa, a "pásztori" - tehát a "komoly" történelmet felváltó - s az egyszerű, a magánélet szféráját idéző témák fokozatosan tért hódítottak. A régensség kora óta a szalonok ízlése, a magánmegbízások az "olümposzi" fennköltség helyett intim ábrázolásokat és kifinomult, egyéni, szeszélyes előadásmódot részesítettek előnyben. E "boudoir" stílus ünnepelt képviselője, a király és Madame de Pompadour kedvenc festője, Francois Boucher (1703-70) a dekorativitás, a könnyed, súlytalan szórakoztatás nagy mestere volt.
fête galante ('gáláns ünnepség'): a rokokó zsánerképfestészet önálló műfaja: legjellemzőbb motívumai az idilli környezet, az álomszerű ligetek, a vidéki táj, az udvarlás, a zarándokként vagy pásztor ruhába öltözött szerelmespárok.
Árkádia: eredetileg: pásztornép által lakott vidék Görögországban; átvitt értelemben: a boldogság, a gondtalan pásztorok országa (az idillikus költészetben).
veduta: a városi látképábrázolás műfaja
settecento: értsd: az 1700-as évek, az itáliai művészettörténet egyik korszaka