A fürtrablás tartalomismertetője

Napként ragyog az ámulók felé,

és mint a napfény, minden emberé.

Most hallunk először Belinda két ellenállhatatlan hajfürtjéről, melyet a férfinép romlására hullajt alá elefántcsont nyakára, s arról is, hogy van egy lord, aki mindenre hajlandó, csak hogy e hajfürtöket megszerezze. Épp ezért még Phoebus felkelte előtt áldozati oltárt állított a szerelmes Vágynak, hogy annak fölszálló füstjénél segedelméért könyörögjön; imádkozik, hogy „legyen joga a tincs fölött örök”.

Meghallja ím az ég a vágy felét,

másik felét szél szórja szerteszét.

Az ifjú dámák és ficsúrok most a vízre szállnak. (A Temzén tett hajókirándulás leírása a vígeposz legszebb része; szinte tündérmesei, mitikus távlatot ad a mesének.) A hajót szilfek hada követi a légben, akikből – minthogy láthatatlanok – a versben csupa zene lesz, és fényözön:

De most a vízen cifra bárka száll,

s lengő habon hintáz a napsugár,

lágy dal repül az ég kékjébe fel,

s víg hangokat a fodros víz nyel el.

Ariel az árbóc köré szólítja harcosait, hogy megbeszéljék a haditervet, kifundálják, hogy lehetne megóvni Belindát a katasztrófától. Kiosztja a harci feladatokat, felszólítja az alvezéreket a becses nimfa legnagyobb értékeinek, a legyezőnek, a fülönfüggőnek, a kedvenc tincseknek és a Shock nevű ölebnek a védelmére. Majd a legfelelősségteljesebb feladat következik:

Ötven szemet szilf többszörözze még

az alsószoknya* szoros őrizetét;

gyakran kevés az éber őrizet,

csonttal, kapoccsal bár erőditett.

Ezüst csattjánál jó őrség legyen,

s ügyeljetek a tág szegélyeken.

A III. ének a Hampton Courtba, Anna királynő udvarába viszi a társaságot, hogy megízlelhessék az udvar örömeit. Egy darabig cseverésznek a hölgyek és urak („minden szó egy hirnevet nyakaz”), majd Belinda kártyacsatára hívja ki két lovagját, hogy eldöntse sorsukat. (A kártyacsata leírása az eposzi csatajelenetek paródiája, de egyben a főszereplőket összekötő szerelmes indulatok megmérkőzésének áttételes megrajzolása.) A játékot, úgy tetszik, a nimfa nyeri meg, de

Ó fontolatlan földiek, buták!

Örömből búba gyorsan csaptok át,

elszáll a dicsfény oly váratlanuk,

s a győztes napra átok fátyla hull.

A sors váratlan fordulatot hoz. Kávét szolgálnak fel, s a kávétól felfrissülve a lord bátorságra kap, a fürtökre szegzi tekintetét, s a szerencsétlen sorsra szánt nimfa barátnéja, Clarissa már nyújtja is felé a rettenetes fegyvert, a kisollót, s hiába őrzi a tincseket ezer szilf, hiába rángatják a nimfa fülönfüggőit, hogy figyelmeztessék a veszélyre, Ariel maga is tehetetlen, mert látja, hogy szívében Belinda már trónra emelte a lordot, így hát tehetetlenül visszavonul, és lesújt az éles acélpenge,

s a szöszke fejről annyi drága szál

lenyesve rútúl mindörökre már!

A IV. énekben az események irányítását Unbriel, a gnómok egyike veszi át. Pálmaággal a kezében leszáll az Alvilágba*, hogy felkeresse Spleen királynőnek, az elegáns dámákban a mélabút elöltető istennőnek a barlangját, ahol egy varázsbatyut szerez, amelybe a szeleket még „Ulysses* zárta rég”, s a női praktikákkal, sóhajjal, jajjal, könnyel teli zsákkal visszasiet Hampton Courtba, a zsák száját kinyitja a hölgyek feje fölött, s a hajadonok menten fúriákká változnak. Harcra tüzelik Belindát a gavallérok ellen, hősnőnk pedig megátkozza a napot, amelyen először Hampton Courtba lépett.

Az V. ének elején Clarissa, hogy a már-már elkerülhetetlen összecsapást a hölgyek és úrfiak között meggátolja, megpróbál a józan észre apellálni*. Intelmeit persze a hölgykoszorú szellemi távlataihoz méri: kár viszálykodásra pocsékolni az időt, a szépség mulandó, s vénlány marad, aki idejében szépségével és jó kedélyével társat nem talál magának:

S most, lám, a szépítő-szekrényke jön,

misztikus rendben ezüst tál-özön.

A kozmetikus hatalmak előtt

a pőre arcu nimfa zeng előbb,

majd a tükörbe égi arc suhan:

Hajlong előtte, nézi boldogan*.

Oltárán a papnő elkezdi most

a hiuság-dicsérő szent ritust.

Kincseket tár föl, súlyos garmadát,

mit áldozat gyanánt a föld csak ád;

mindegyikükből révedezve vesz,

s mind az istennő gazdag éke lesz…

Emitt szikrázó ékes tűk sora,

s pamacs, levél, pomádé, Biblia.

A szörnyü Szépség most fegyverre kap,

báját növeszti minden pillanat,

mosolyt próbálgat, kelleti kecsét

az arc hamvával fűszerezve még,

szűz hajnalpírt ült orcáján a bőr,

szemébe égbolt villámlása gyűl.

A II. ének elején a hősnő a Temze-partra vonul, s ahogy szemét körbejáratja, megelevenedik a világ, ennek a kiseposzban ábrázolt világnak ugyanis az éltető napja, a fókusza az ő két szeme:

Csupáncsak egy, mit őrződ kérni tud:

félj mindent, ám kivált a férfiút!

A szilf persze éppoly tehetetlen, mint az eposzok halhatatlan szereplői a Sorssal – az emberi gyarlósággal – szemben: Belinda kinyitja szemét, egy szerelmes levélre esik pillantása, s egy csapásra elfelejti az intő látomást. Majd tükre elé ül, hogy méltóképpen felkészüljön a hódolóival való találkozásra. (Ez A fürtrablás méltán leghíresebb szakasza. Szóhasználatával Pope az eposzok elmaradhatatlan jelenetére utal: a rettenetes hős felölti fegyverzetét a végzetes csata előtt.) Belinda a férfiak ellen (vagy a férfiakért) folyó hadviselés kellékeivel ékesíti fel magát:

Kegyetlen sértést, mit szított a vágy,

csip-csup dologból nőtt heves tusát

dallok ma. Múzsa, Carylt* illeti

e mű, s Belindát*, csak tessék neki.

Könnyű a tárgy (nem úgy a jutalom!),

ha ők sugallják s helyeslik dalom.

Mondd, istennő, egy gyönge nőt mi zord

okon sért vérig egy valódi lord?

S mi rejtező, még-furcsább ok miatt

taszít el ily gyöngéd báj egy urat?

Halandónak nem túl nagy munka ez?

lágy szívben éghet ily düh, ily heves?

In medias res kezdődik a történet. Dél felé jár már, de Belinda még szendereg. Álmában délceg ifjú képében megjelenik előtte őrszilfje*, s feltárja neki a világmindenség működésének rejtett titkát, melyet „nagy tudósi gőg” fel nem foghat, csakis szüzek és gyermekek ártatlan képzelete képes megsejteni*. A jót és a rosszat, a planétákat és az ember tetteit láthatatlan légi erők igazgatják, az elegáns dámák minden léptére a szilfek megszámlálhatatlan légiói vigyáznak. Őt magát, Arielt* Belinda őrzésével bízták meg az égiek, s most tudomására jutott, hogy „még mielőtt tengerbe hull a nap”, szörnyű baj szakad a gyönyörű nimfára, csakhogy nem tudni, „mikor, hol és miképp”. Ariel egy tanácsot adhat hát az ártatlan szűznek: