A rokokó szót gyakrabban használjuk, mint ahányszor azt akarjuk kifejezni vele, amit szakszóként jelent. Szűk értelemben egy főként az iparművészetben hódító díszítési irányzat neve, ami 1720 és 35, majd 1770 és 80 között virágzott, legtágabb értelemben pedig egy művészettörténeti stílusirányzaté, ami Európa különböző területein, különböző művészeti ágakban a 18. század elejétől a 19. század első negyedéig, harmadáig tartott.
A rokokó szó kagylót jelent (a francia rocaille-ból származik). A kagylóhoz hasonlóan finom mívű, apró tárgyak díszítőelemként való felhasználása jellemzi ugyanis a stílusirányzatot.
A rokokó és a barokk között egyes értelmezések szerint genetikus kapcsolat van, azaz a rokokó a barokk továbbélése, ám olyan módon, hogy válaszol a barokk túlhajtásaira. Hiányzik belőle a fennkölt eszmeiség, a túlfűtött érzelmesség; a barokkra jellemző nagyságot kicsinyíti (emiatt nevezik néha "miniatűr barokknak"), az erőt tompítja, a pátoszt az intimitással cseréli fel. Az antik mitológia a rokokóban hol puszta keretként, díszítőanyagként, hol pedig takaróként, az erotika leplezésére szolgált.
Mások szerint a rokokó a klasszicizmus utolsó korszakában jelentkező felvilágosodás kihívására születik, a 18. század második felében. E második megközelítés voltaképpen csak a hangsúlyok elhelyezésében tér el az elsőtől.
A rokokó legfőbb stílusjegyei: könnyed, játékos formák; rendkívül finom, aprólékos megmunkálás (különösen a szobabelsők kialakításában, használati tárgyakon); intim, erotikus témák (festményeken, versekben).
A rokokó szellemi háttere kettős, de ez a kettősség nem tartalmi jellegű kétféleség, csak az eredetét illeti. Egyrészt a rokokó érzékiség- és élvezetközpontúsága, hedonizmusa válasz a XIV. Lajos uralkodására (1715-ig) jellemző etikett zártságára (deformált klasszicizmus) és az udvar egyre bigottabb katolicizmusára (késő barokk). A régensség (Fülöp orleans-i herceg uralkodása, 1715-1723), majd XV. Lajos uralkodása alatt (1723-1774) válik olyanná az élet - természetesen az arisztokrácia számára -, hogy Talleyrand (Charles-Maurice de Talleyrand-Périgord, francia politikus, diplomata és államférfi, 1754-1838) méltán mondhatta: "aki nem élt 1789 előtt, nem ismeri az élet édességét".
A később jelentkező irányzat a libertinus gondolkodás. (A liberalizmus kifejezéssel szemben, amely szabadelvűséget jelent, a libertinizmus jelentését a szabadosság szóval lehet visszaadni). Lényege a rousseau-i szabadságfelfogás abszolutizálása. Mivel pedig az abszolút szabadságot közéleti szinten megvalósítani lehetetlen, ezért a magánélet területére szorul vissza, és mert a szabadság érzékelése rövid időn belül csupán fiziológiailag lehetséges, ezért a magánéletben az élvezetekre koncentrálódik: evés, ivás, kényelem, szórakozás, szexualitás. A rokokó emberének a célja az élet örömeinek kinyilvánítása és hajszolása. A kor szalonéletének központi figurája a szerető, a kegyencnő, aki nagymértékben befolyásolta a kor bútor- és tárgykultúráját.
Források: