Rádli Róbert a díványon
– Helyezkedjen el kényelmesen, Rádli úr – mondta Dr. Bubó, és megigazította a szemüvegét. – Nem kell félnie. Itt mindent a maga helyén kezelünk.
Rádli Róbert hanyatt feküdt a díványon. Cipő nem volt rajta, zokni sem. A lábujjait nézegette.
– Doktor úr, én mezítláb szerettem futkosni.
– Értem – mondta Bubó, és máris feljegyzett valamit. – És ki akadályozta meg ebben?
– Az anyám. Zoknit húzott rám, aztán szandált. Nyáron is.
Bubó letette a tollat.
– Zoknit. Szandállal.
– Igen.
– Együtt?
– Együtt.
Az orvos lassan hátradőlt. Arcán annak a felismerésnek a komolysága jelent meg, amely az emberiség történetében rendszerint közvetlenül egy új elmélet születése előtt szokott feltűnni.
– Rádli úr, elképzelhetőnek tartja, hogy ez a korai élmény egész későbbi életére kihatott?
– Nem tudom, doktor úr. Én csak futni akartam.
– De nem futhatott szabadon! A lábát beburkolták. Előbb a zokni, aztán a szandál. Két réteg! Két egymásra épülő korlátozás! Talán itt kell keresnünk az ön későbbi viszonyát a társadalmi normákhoz, a tekintélyhez, a lábbelikhez…
– Én nem szeretem a zoknit szandállal – mondta Rádli.
Bubó felkapta a fejét.
– Pontosan! Az ellenállás! A gyermekkori elnyomás későbbi kompenzációja! Ön a zokni-szandál traumáját az abszurditás művészetévé szublimálta!
Rádli egy ideig hallgatott.
– És ha csak hülyeségnek tartom?
– A hülyeség – mondta Bubó, és újra felvette a tollát – gyakran a tudattalan legőszintébb vallomása.
– Doktor úr, maga mindig mindent megmagyaráz?
– Ez a hivatásom.
– És azt is meg tudja magyarázni, hogy miért akarja mindenáron megmagyarázni?
Bubó megmerevedett.
A toll hegye megállt a papír fölött.
Odakint egy kutya szaladt el az ablak alatt. Mezítláb ugyan nem volt, de nem is viselt szandált. A kutyát láthatólag nem foglalkoztatta a kérdés.
– Érdekes – mondta végül Bubó. – Most ön elemez engem.
– Nem – felelte Rádli. – Én csak fekszem.
Bubó felállt, és az ablakhoz lépett. Odakint sütött a nap. A rendelőben csend lett, olyan csend, amelyet az ember könnyen összetéveszthet valamilyen mély lelki folyamat kezdetével.
– Akkor talán mára befejeztük – mondta az orvos.
Rádli felült, felhúzta a nadrágját, és mezítláb az ajtóhoz indult.
– Rádli úr! – szólt utána Bubó. – Még egy kérdés. Amikor az édesanyja zoknit húzott önre, érzett haragot?
Rádli visszanézett.
– Nem emlékszem. De most, hogy mondja, doktor úr, maga nagyon szép szandált visel.
Bubó lenézett a lábára.
Valóban. Szandál volt rajta. És zokni.
Rádli becsukta maga mögött az ajtót.
Dr. Bubó sokáig nézte a lábát. Aztán elővette a jegyzetfüzetét, és felírta:
„A zokni-szandál együttes viselése mögött esetleg feldolgozatlan anyai minta húzódik meg.”
Elolvasta.
Áthúzta.
Majd újra leírta.
Odakint a kutya ugatott egyet.
Bubó ezt is feljegyezte.
Rádli Róbert