Avagy: hogyan lesz a saját odúdból az emberiség egyetemes lelki térképe
Jung doktor megérkezett dr. Bubó rendelésére. Nem késett, mert az időnek is van tudattalanja, de ezt most nem akarta szóba hozni. Hónapok óta nyugtalanította valami. Nem az, hogy nem érti az embert. Hanem hogy talán túlságosan is érti.
A bakonyi völgy öreg tölgyfájában dr. Bubó fogadta. Az uhu a szemüvege fölött nézett rá, majd a mohadíványra mutatott.
– Foglaljon helyet, Jung doktor. Mi a panasza?
– Kérem, doktor úr, én már nem tudom, hol végződöm én, és hol kezdődik az emberiség.
Bubó bólintott. Nem először hallott ilyet. Egy korábbi páciense a múlt héten a családi ebédjéből vezette le a világtörténelmet, de ő legalább csak a vasárnapi húslevest akarta megérteni.
– Fejtse ki.
Jung elővette a jegyzeteit. Vastag kötet volt, tele álmokkal, mitológiai alakokkal, vallási szimbólumokkal, hősökkel, anyákkal, árnyékokkal és bölcs öregekkel. Egy kisebb könyvtár is elfért volna benne, ha a könyvtárnak nem lettek volna saját komplexusai.
– Doktor úr, én egész életemben a lélek mélységeit kutattam. És azt vettem észre, hogy az emberek álmaiban, mítoszaiban, képzeletében újra és újra hasonló képek bukkannak fel. Ugyanazok a motívumok, ugyanazok a belső alakzatok. Arra következtettem, hogy létezik valami közös, egyetemes pszichés réteg: a kollektív tudattalan.
Bubó megigazította a pápaszemét.
– És honnan tudja, hogy ez a közös réteg létezik?
– Mert a képek visszatérnek.
– És honnan tudja, hogy ugyanazt jelentik?
Jung elhallgatott.
– Hát… a hasonlóságukból.
– Értem – mondta Bubó. – Ha két ember ugyanúgy fél a sötétben, akkor közös a sötétségük?
– Ez így túlságosan leegyszerűsítő.
– Természetesen. Én csak egy bagoly vagyok. Maguk, emberek, ennél sokkal bonyolultabban tudnak félni.
Jung felállt, és járkálni kezdett az odúban.
– De doktor úr, gondoljon a mítoszokra! A hős alászáll az alvilágba, szembenéz az árnyékkal, majd újjászületve tér vissza. Ezek a képek különböző kultúrákban is megjelennek. Nem lehet mindez véletlen.
– Nem is mondtam, hogy véletlen – felelte Bubó. – Csak azt kérdezem, hogy a hasonlóság bizonyítja-e az ön magyarázatát. Lehet közös emberi tapasztalat. Lehet kulturális örökség. Lehet, hogy bizonyos történetek azért maradnak fenn, mert jól mesélhetők. És lehet az is, amit ön mond. De ha mindegyik jelenséget ugyanazzal a fogalommal magyarázza, akkor honnan fogja tudni, mikor téved?
Jung visszaült.
A kérdés nem volt kellemes. Nem azért, mert ostoba lett volna, hanem mert túlságosan egyszerű volt ahhoz, hogy egy vastag könyv mögé lehessen rejteni.
– Ön szerint tehát az archetípusok nem léteznek?
– Én ilyet nem mondtam. Maga azt kérdezte, mit gondolok az elméletéről. Én meg azt kérdezem, hogyan lehet megkülönböztetni azt, ami valóban magyaráz valamit, attól, ami csak nevet ad neki.
Jung a noteszére nézett. Az árnyék. Az anya. A hős. A bölcs öreg. Mindennek megvolt a maga helye a térképen.
És ekkor valami kellemetlen gondolat kezdett motoszkálni benne.
Mi van, ha nemcsak a világot látja a saját elméletén keresztül, hanem az elméletét is a saját belső tapasztalataiból építette fel? Mi van, ha azok a képek, amelyek számára az emberiség egyetemes lelki örökségét jelentik, részben azért váltak ilyen fontossá, mert ő maga is ezekkel a képekkel dolgozott, ezekben talált rendet, ezekkel értelmezte saját belső világát?
Nem azt jelentette ez, hogy az elmélete hamis. De azt igen, hogy a személyes tapasztalat és az egyetemes igazság közötti út talán nem olyan egyenes, mint ahogyan a térképen látszik.
– Doktor úr – mondta lassan –, lehetséges, hogy az ember a saját lelkének mélységeiből indul el, aztán egy ponton már az egész emberiségről beszél.
– Lehetséges – mondta Bubó. – És az is lehetséges, hogy közben valóban felfedez valamit. A kettő nem zárja ki egymást. Csak nem ugyanaz a kettő.
Jung sokáig hallgatott.
Aznap este hazament, és újra elővette a jegyzeteit. Nem dobta tűzre a könyveit, nem vonta vissza az elméleteit, és nem írt bocsánatkérő levelet az emberiségnek. Csupán néhány kérdőjelet tett a margóra.
Másnap előadást tartott.
A terem zsúfolásig megtelt. Professzorok, tanítványok, érdeklődők ültek a padsorokban. Jung felment az emelvényre, letette a jegyzeteit, és körbenézett.
– Hölgyeim és uraim! Az emberi lélek mélységeiben olyan képekkel találkozunk, amelyek különböző kultúrákban, mítoszokban és álmokban is visszatérnek. Ezeket archetípusoknak neveztem.
A hallgatóság bólogatott.
– De ma szeretnék hozzátenni valamit. Az elmélet nem azonos azzal, amit magyarázni próbál. A térkép nem a táj. És attól, hogy egy fogalommal sok jelenséget értelmezni tudunk, még nem bizonyítottuk, hogy minden jelenség ugyanannak a mélyebb törvénynek engedelmeskedik.
A közönség elcsendesedett.
Jung ivott egy korty vizet.
– Ezért az archetípusokról szóló elméletemet nem tekintem az emberi lélek végleges térképének. Inkább olyan értelmezési keretnek, amely bizonyos jelenségeket megvilágíthat, másokat pedig talán elhomályosít.
A terem végében valaki felemelte a kezét.
– Professzor úr, akkor most azt állítja, hogy az archetípusok mégsem egyetemesek?
Jung elmosolyodott.
– Azt állítom, hogy a kérdés bonyolultabb annál, mint amilyennek elsőre látszik.
A hallgatóság összenézett. Néhányan jegyzeteltek, mások csalódottan hátradőltek. Egy fiatal doktorandusz már a folyosón azon gondolkodott, hogyan lehetne Jung óvatosságát egy új, egyetemes elmélet alapjává tenni.
Az előadás után egy kiadó odalépett Junghoz.
– Professzor úr, ebből remek könyv lehetne. A kollektív tudattalan bizonytalanságai. Vagy még jobb: Az archetípus, amely nem tudja magáról, hogy archetípus.
Jung elnevette magát.
– Tudja mit? Ezt most inkább hagyjuk.
A kiadó elment. A doktorandusz már a címvariációkat írta. A közönség lassan szétszéledt, de a folyosón még sokáig vitatkoztak arról, mit is akart mondani a professzor.
Az egyik szerint Jung ezzel mélyebbre jutott a kollektív tudattalan megértésében. A másik szerint visszavonta korábbi állításait. A harmadik szerint az egész előadás az árnyék archetípusának tudattalan megnyilvánulása volt.
Jung hazament, és leült az íróasztalához.
A papírra felírta: „A térkép nem a táj.”
Aláhúzta.
Aztán mellé írta: „De vajon a térképről szóló mondat is csak egy térkép?”
Sokáig nézte a kérdést. Végül becsukta a noteszt.
Másnap reggel dr. Bubóhoz levél érkezett.
„Kedves Doktor úr! Köszönöm a beszélgetést. Nem állítom, hogy minden kérdésére megtaláltam a választ. De talán sikerült különbséget tennem aközött, amit látok, és aközött, amit a látottakból következtetek.
Tisztelettel: C. G. Jung.”
Bubó elolvasta, összehajtotta, és eltette a fiókba.
– Hm – mondta. – Talán gyógyul.
Aztán elővette a saját jegyzeteit, és felírta a lap tetejére:
„Aki mindenben archetípust lát, annak előbb-utóbb az is archetípus lesz, hogy mindenben archetípust lát.”
Elégedetten hátradőlt.
Majd hirtelen felült.
– Várjunk csak! Ez vajon nem az én árnyékom?
És gyorsan becsukta a noteszt.