1992-ben, amikor a régi világ már szétesett, az új pedig még nem tudta pontosan, mit akar a helyén felépíteni, Smirglis János úgy döntött, hogy vállalkozó lesz. Nem volt hozzá üzleti terve, tőkéje, korszerű szerszámkészlete, de volt egy határozott elképzelése a világról: az embernek dolgoznia kell, a munkához pedig előbb-utóbb gépet is lehet szerezni.
János addigra már sok mindennel foglalkozott. Ha kellett, lakatolt, ha kellett, kerítést javított, ha kellett, meghegesztett valamit, ami másnak már rég menthetetlennek tűnt. Nem mondhatni, hogy különösebb szakértelemmel rendelkezett volna, de a szakértelem hiánya sohasem tartotta vissza attól, hogy munkát vállaljon. A világ változott körülötte, a munka azonban nem várhatott.
Az első komolyabb megrendelést Imre bácsitól kapta.
Imre bácsi nyugdíjas mozdonyvezető volt. Negyven éven át vezetett mozdonyokat, amihez értett is, de nyugdíjba vonulása után sem tudott megülni a fenekén. Otthoni műhelyében lakatolt, bütykölt, javított, szétszedett, majd többnyire össze is rakott dolgokat. Ha valami elromlott a ház körül, először megpróbálta maga megjavítani, és csak akkor hívott szakembert, amikor már minden más lehetőség kimerült. Smirglis János éppen egy ilyen kimerült lehetőség volt.
Imre bácsi lakásában a régi parketta megérett a felújításra. A deszkák megkoptak, a felületük megszürkült, és az egykor lakkozott padló úgy festett, mintha az elmúlt évtizedekben nem emberek jártak volna rajta, hanem kisebb mezőgazdasági gépek.
János a helyi újság apróhirdetési rovatában talált megrendelőre, Imre bácsi pedig a szakemberkeresőben akadt rá Jánosra. A hirdetésben az állt: parkettafelújítás, csiszolás, lakkozás, korrekt áron.
A korrekt árat különösen hangsúlyozták, mert a szakértelemről egyiküknek sem volt pontos elképzelése.
János megérkezett, körbejárta a szobát, megkopogtatta a parkettát, majd közölte, hogy ehhez bizony gép kell. Imre bácsi megkérdezte, van-e neki.
– Hát, gépem az nincs – felelte János. – De dolgozni tudok.
Imre bácsi, aki egész életében gépekkel dolgozott, ezt a mondatot nem találta különösebben megnyugtatónak, de nem akart mindjárt az elején bizalmatlannak mutatkozni. A gépet kibérelték, János pedig munkához látott.
Az első órában még mindenki bizakodott. A másodikban már csak Imre bácsi. A harmadikban a gép egyre gyakrabban állt le, János egyre többször káromkodott, a parketta pedig olyan barázdákat kapott, mintha valaki szántani próbált volna benne.
– Ez a gép rossz – jelentette ki János. – Nem lehet vele rendesen dolgozni.
Imre bácsi közelebb hajolt. A gép tetején meglátott egy tekerőt, mellette a feliratot: fogásmélység.
– János, ez micsoda?
János megnézte a tekerőt, aztán Imre bácsit.
– Valami állítócsavar lehet.
Imre bácsi, aki mozdonyvezetőként megszokta, hogy a gépeknek nemcsak hangjuk, hanem működési logikájuk is van, óvatosan megkérdezte, nem kellene-e ezen állítani. János nem válaszolt, de az arcán megjelent az a kifejezés, amelyet a szakma később úgy ismert meg, mint a tapasztalt ember hallgatását, amikor a körülmények nem teszik lehetővé, hogy tudásával előálljon.
Imre bácsi lejjebb tekerte a fogásmélységet.
A gép hangja megváltozott. Már nem hörgött, nem rángatott, nem próbálta egyetlen menetben eltüntetni a parketta fél évszázados történelmét. Egyenletesen dolgozott, a felület kisimult, és a munka hirtelen haladni kezdett.
János figyelte a műveletet. Nem szólt semmit.
Aznap este, amikor a parketta elkészült, Imre bácsi kifizette a munkadíjat. János elrakta a pénzt, megköszönte a bizalmat, majd az ajtóból még visszafordult.
– Ha esetleg tapétázni kellene, azt is vállalok.
Imre bácsi bólintott. Nem akarta elvenni az ember kedvét a jövőtől.
János pedig hazament, és hosszasan gondolkodott a történteken. Arra jutott, hogy a szakmában nem az a legfontosabb, hogy az ember mindent tudjon, hanem hogy semmitől se riadjon vissza. A tudás ugyanis megszerezhető, a megrendelő pedig rendszerint csak a munka végén értesül arról, hogy a kettő között különbség van.
Ezzel a felismeréssel indult Smirglis János pályafutása.
A kilencvenes években, amikor a régi munkahelyek megszűntek, a régi bizonyosságok eltűntek, és mindenki vállalkozni kezdett, aki már nem tudta, miből fog megélni, János jó érzékkel ismerte fel a piaci rést. A falvakban mindig akadt valami, amit meg kellett javítani, fel kellett újítani vagy legalább el kellett tüntetni a szem elől. Ehhez pedig nem feltétlenül kellett szakember. Elég volt egy olyan ember, aki azt mondta magáról, hogy szakember.
János pedig ezt egyre meggyőzőbben mondta.
Tavasszal meszelt. A mész eleinte a falra került, később a bútorokra, az ablakkeretre és olykor a megrendelő ruhájára is, de János szerint ez csak azt bizonyította, hogy a munkát nem szabad túl közelről ellenőrizni.
Nyáron festett. A mennyezetet fehérre, az ajtót barnára, a kerítést pedig olyan színűre, amilyen festék éppen maradt. Ha a festék megfolyt, azt mondta, a fal egyenetlen. Ha a fal egyenes volt, akkor a festék túl híg. Ha mindkettő rendben lévőnek látszott, a fényviszonyokkal volt baj.
Ősszel vízvezetéket szerelt. Csapot cserélt, szifont javított, csövet toldott. A víz ugyan néha a kötés mellett is utat talált magának, de János ezt nem tekintette feltétlenül hibának. A víznek ugyanis nyomása van, és aki ezt nem veszi figyelembe, az nem érti a vízvezeték-szerelés lényegét. A megrendelőnek pedig azt tanácsolta, hogy egy ideig tegyen lavórt a mosogató alá, amíg az anyagok összeszoknak.
Télen az ajtók és ablakok utólagos hőszigetelésével foglalkozott. Szivacsot ragasztott a tokra, gumicsíkot az ajtóra, ahol pedig a huzat továbbra is bejött, ott megállapította, hogy a ház szerkezeti adottságai sajnos kedvezőtlenek. Egyik megrendelője megkérdezte, miért nem csukódik be az ablak a szigetelés után.
– Mert most már rendesen szigetel – felelte János. – Szakember vagyok, nem varázsló.
A válasz szakmailag nem tisztázott semmit, de a megrendelő végül maga igazította meg az ablakot. János ezt a munka közös sikerének tekintette.
Ha kellett, tapétázott, ha kellett, lambériázott, ha kellett, kerti kaput hegesztett. Egy alkalommal még egy bojler javítását is elvállalta, noha a bojler belsejéről csak annyit tudott, hogy odabent valami történik. A javítás után a bojler ugyan működött, de a biztosítékot leverte, mire János közölte, hogy a régi elektromos hálózat nem bírja a modern technikát. A tulajdonos villanyszerelőt hívott, János pedig elismerően bólogatott, amikor az megérkezett.
– Na látja, ezért kell mindenkinek a saját szakmájában maradnia – mondta.
A villanyszerelő nem kérdezte meg, hogy Jánosnak mi a szakmája.
Jánosnak ugyanis nem egy szakmája volt, hanem egy életfilozófiája: minden munkát el lehet kezdeni, és ha az ember elég határozottan kezdi el, előbb-utóbb valaki más fejezi be.
A rendszerváltás utáni években, amikor az ország a piacgazdaság szabályait tanulta, János a maga módján már gyakorlott piaci szereplőnek számított. A versenyben az alacsony árakkal, a gyors határidőkkel és a korlátlan vállalási kedvvel vett részt. A határidőt ritkán tartotta, az alacsony árhoz időnként pótdíjat számolt fel, a vállalási kedve azonban töretlen maradt.
Amikor Magyarország csatlakozott az Európai Unióhoz, János azt hallotta, hogy ezután minden szabályosabb, korszerűbb és hatékonyabb lesz. Azt is hallotta, hogy a nyugati szakembereknek papírjuk van arról, amit csinálnak.
– Nekem meg harminc év tapasztalatom – mondta, ha valaki képesítést kért tőle.
Azt nem tette hozzá, hogy a tapasztalatainak jelentős része abból állt, hogy látta, mit nem sikerült előzőleg megcsinálnia.
Az uniós csatlakozásból mindenesetre annyit érzékelt, hogy egyre több lett a papírmunka, a megrendelők pedig egyre gyakrabban kértek számlát. János alkalmazkodott. A számlát kiállította, a munkát elvégezte, és ha a kettő között valamilyen összefüggés mutatkozott, azt a maga módján a vállalkozás sikereként könyvelte el.
A munkáját ritkán dicsérték. Ha mégis, az többnyire úgy hangzott, hogy „hát, végül is nem lett olyan rossz”. János ezt szerény elismerésnek tekintette, és a következő megrendelésnél már úgy hivatkozott az előzőre, mint referenciamunkára.
Így telt el több mint három évtized.
Tavaly aztán baleset érte. Hogy pontosan mi történt, arról a faluban több változat is elterjedt, de abban mindenki egyetértett, hogy János egy ideig nem dolgozhatott, végül pedig rokkantsági ellátásba került. A munkától elszakadni nehezére esett, de a körülményekkel szemben ezúttal nem volt mit tenni. A falusi házak továbbra is meszelésre, festésre, szigetelésre és javításra vártak, az emberek pedig lassan megtanulták, hogy János nélkül is fel lehet újítani egy lakást.
Most, hogy már megengedhette magának, elhatározta, hogy a saját lakását rendbe teszi. Nem akart nagy dolgot, csak egy tisztességes felújítást. A parkettát természetesen nem bízta akárkire: keresett egy fiatal mestert, aki a hirdetése szerint korszerű gépekkel, precíz munkavégzéssel és többéves tapasztalattal dolgozott.
A fiatalember megérkezett, beállította a gépet, és munkához látott.
János a szoba széléről figyelte. Először csak a fejét csóválta. Aztán közelebb lépett. A fiatalember a fogásmélységgel bajlódott, a gép erőlködött, a parketta pedig kezdett olyan képet mutatni, amely Jánosban régi, kedves emlékeket ébresztett.
A fiatal mester lehajolt a géphez, próbált állítani rajta, de János ekkor már nem bírta tovább.
– Hagyjad, majd én megmutatom!
A fiatalember félreállt. János megfogta a tekerőt, ránézett a skálára, és a nyolc milliméteres fogásmélységet egy határozott mozdulattal 12-re tekerte.
A gép felordított. Egy pillanatra még megpróbált megfelelni az elvárásoknak, aztán hörögni kezdett, rángott egyet, és végleg megadta magát.
Csend lett és amperszag. János elengedte a tekerőt. Megnézte a gépet, aztán a fiatal mestert, végül mélyen, szinte fájdalmasan megrázta a fejét.
– Bezzeg az én időmben még tudtak gépeket csinálni.
Rádli Róbert