Turizmus

Az ember, aki a bölcsőt ringatta

Ankner Béla kalandos élete

(Részletek Hartdégen Ákos: Menedékház a Vértesben című, kiadás előtt álló könyvéből. Az itt közölt könyvrészleteket szerzői jogok védik, amelyeknek értelmében a szöveg elemei sem egészükben, sem részben nem másolhatók a szerző engedélye nélkül.)

KERÉKPÁROSBÓL MATRÓZ

Ockenfusz Árpád Gyula 1896. április 28-án született Újpesten. Édesanyja Missig Mária. Apjáról semmit sem tudunk. Az örökbefogadási okirat szerint születése óta Ankner Péter budapesti üveges, Ganz-gyári munkás neveli feleségével, Kardos Lujzával.  Nevelőszülei Bélának hívják, Ankner Bélának. Elemi tanulmányait a VIII. kerületi Homok utcai Községi Polgári Fiúiskolába folytatta, osztályzatai alapján jó tanuló volt. 1912-ben már az MTK színeiben versenyzett kerékpárosként. Utolsó kerékpáros hír róla 1915 szeptemberében jelent meg, ami a 2000 méteres akadályverseny megnyeréséről tudósít. Állítása szerint összesen 42 díjat nyert. Miután kitanulta a vas- és fémesztergályos szakmát, rövid ideig dolgozott is benne. Itt egy figyelmetlenség miatt elveszítette jobb keze mutatóujjának két percét. Ennek ellenére besorozták katonának. Bevonulása után a honvédségtől kivezényelték a diósgyőri acélművekhez esztergályosnak.

A MONITORLÁZADÁS FŐSZEREPLŐJE

Június 24-én katonai zendülés tört ki Budapesten: a flottilla hajói a Dunáról lőtték a népbiztosok szálláshelyéül szolgáló Hungária Szállót (korabeli elnevezéssel Szovjetházat), s a ludovikás tisztnövendékek is fellázadtak. A zendülést a tanácskormány kegyetlenül elfojtotta. A harcok Budapesttől délre, a Duna két partján még három napig folytatódtak, de a fehérgárdisták a túlerővel szemben ott is vereséget szenvedtek. 

Ankner életében meghatározó szerepet játszott ellenforradalmi tevékenysége. A fellelt iratokból kiderül, hogy 1919. áprilisától, mint tengerész a Budapesti Katonai Tanács választott tagja. A Tanácsköztársaság idején kinevezik a hadihajózás főparancsnokává, de visszautasítja. A monitorlázadás volt az első nagy szeg a 133 napot élt Tanácsköztársaság koporsójában. De vajon mennyire köztudomású az ellenforradalom eme mozzanatának részletekbe menő története? Petneházy Zalán átfogó és alapos munkában elevenítette fel a monitor legénységének az ellenforradalomban játszott szerepét.  A Vörös Dunai Hajóhad című dolgozatában így ír az akkori eseményekről: 

„A Bizalmi Jegyzőkönyvek 1919. március [...] hó 26-án említik Ankner Béla kinevezését a Dunaőrség parancsnokává. Ankner személye máig sem tisztázott a Dunai Hajóraj történetében. Eredetileg géptisztes (rajostizedes) volt, feltételezhetően még a Császári és Királyi Dunaflottillánál. Nevével többször találkozunk szociáldemokrata vonatkozásban. Egyes szemtanúk és az előtalált iratok tanúsága szerint annak idején jelentős szerepet játszott a Tanácsköztársaság elleni június 24-i ellenforradalmi lázadás előkészítésében, kirobbantásában és a hajók tisztikarának a beszervezésében.[...] 

A monitorlázadás végül nem járt sikerrel, Ankneréknak menekülniük kellett az országból.  „A dán Vöröskereszt segítségével és egy belgrádi ügyvéd közbenjárására a szerb kormány lehetővé tette, hogy 1919. július végén öten Szegedre kerüljünk és közbenjárjunk a szegedi kormánynál a legénység szabadon bocsájtása érdekében. Közbenjárásunk eredménye az lett, hogy Benkő Kálmánt és engemet letartóztattak. Pár nap múlva szabadon bocsájtottak, szállásunknak a 46-os kaszárnyát jelölték ki, de Szegedet nem volt szabad elhagynunk. A legénység és a tiszti karunk érdekében semmi sem történt. Mi is csak a román megszállás után kerültünk el Szegedről. Én a szegedi rendőrkapitányságtól kapott kényszerútlevéllel jutottam vissza vasúton Budapestre szüleimhez. Megérkezésem után jelentkeztem az óbudai folyamőrségi laktanyában és kértem leszerelésemet, illetve munkakönyvemet, mert ha jól emlékszem 1919 február havától a flottilla legénysége civil munkásokként szerepelt az Óbudai Hajógyár nyilvántartásában. A parancsnokságon csupa ismeretlen tiszt volt. Egy ismeretlen civil ruhás egyén a nyakamba borulva könnyezve kért bocsánatot, mondván, hogy súlyosan vétkezett ellenem. Visszacsókoltam orcáját és kezet adtam, kijelentve, hogy én megbocsátok. Ezek után munkakönyvem birtokában távoztam és ezzel minden összeköttetésem a folyamőrséggel megszakadt. 

Ezek után a szoc. dem. vasmunkás szövetségnél jelentkeztem munkába helyezésem miatt. Közvetítés helyett az esztergályos szakosztály titkára azzal utasította el kérésem, hogy előbb a fegyelmi bizottság előtt kell  tisztáznom szerepemet. Bosszantott a fennhéjazó, nyegle magatartása. Egyébként is valahogy kiábrándultam a szociáldemokratákból. Egy ismerős munkatársam javaslatára a keresztényszocialista vasmunkás szövetségbe kértem felvételem. Felvettek és mint gépészt az OTI. Fiumei úti központjába közvetítettek. A szakszervezetbe jegyzőnek, majd később a küldöttgyűlés főtitkárnak választott meg. Kimondottan gazdasági kérdésekkel foglalkoztam: 8 órás munkaidő, nyereségosztalék rendszer, progresszív adózás, fizetéses szabadság, létminimum, aggkori és nyugdíjbiztosítás stb. megvalósításáért és törvényes biztosításért.

A Horthy kormány idején az ügyészség még az 1919-es tengerész ellenforradalomban való részvételem miatt felségsértés, lázadás, rablás stb. címen vádat emelt ellenem. A Zrínyi utcai főkapitányságra idéztek. A detektívfőnök a nacionalém felvétele után ismertette Wulff Olafnak (aki az első világháború idején a dunai flottilla főparancsnoka volt) jegyzőkönyvbe vett tanúvallomását, illetve annak első mondatát, melyben a következőket mondotta: »Ankner Bélát mindig nagy szocialistának ismertem, ténykedésével azonban  milliókat érő értékeket mentett meg az ország javára.« Tovább nem  is olvasom, mondotta. Ön ellen a további eljárást megszüntetjük. Az ügyészségi végzést majd kézhez kapja.” - írta Ankner 1964-ben.

MAGYAR MUNKÁSOK TURISTA EGYESÜLETE

„Turistaegyesületet alakítottak a keresztényszocialista munkások. A keresztényszocialista szakszervezetek tagjai a napokban megalakították a Magyar Munkások Turista Egyesületét. Az új egyesület a feladatát igen komolyan veszi és már több túrát rendezett. Az egyesület helyisége VIII., Scitovszky-tér 2, I. em. alatt, a ker. szoc. vasmunkás szövetség helyiségében van ideiglenesen. A belépni óhajtó keresztényszocialista szakszervezeti tagok ott jelentkezhetnek.” Egy jelentés szerint, amelyet a Püspöki Karnak írt a keresztényszocialista szövetség vezetősége, kiderül, hogy a turistaegyesület mellett egy sportegyesületet is alakítottak „Vasakarat Sport Egyesület” néven. Kezdetben az egyesület rövidebb túrákat szervezett szerte az országban, főként hegységekben. Barlangásztak, sziklát másztak, a rossz idő beálltával pedig csütörtökönként előadásokat tartottak. 1927-ben már arról olvashatunk a Fővárosi Közlönyben, hogy az MMTE 800 pengő támogatásban részesült. Ugyanaz év júniusában már a későbbi munkaterületük, a Vértes az úticél: „Magyar Munkások Turista Egyesülete junius 16. Szár,  Gesztes, Csákivári rom, Pusztakőhányás, Kozmaszár (sic!). Indulás reggel 6.50 órakor a kelenföldi pályaudvarról. Vezető: Kleiner Imre. Útiköltség 2.20 pengő.”

Ankner a szakszervezeti főtitkár-helyettesi teendői mellett sem hanyagolta a turistaságot, ami nemcsak kirándulásokból állt. 1928-ban például két sasfiókát fogtak és adtak át a Fővárosi Állatkertnek. Novemberben az egyesület a MTE-hez fordult kérelemmel, amelyben kedvezményes belépőket kért a dobogókői és klastrompusztai menedékházakba. A dr. Cholnoky Jenő által elnökölt választmányi ülésen a kérelmet megszavazták. A Szövetséghez beadott tervekhez (Vértes hegységbeli jelzések, körtvélyesi védkunyhó építése és propagandaplakátok) 2000 pengőt kértek. Azonban az MTSZ mindezek közül csupán az átjelzésekhez kívánt hozzájárulni 300 pengővel.

A Vértesnek bizonyos részeit az 1900-as években nyitotta meg az Esterházy család a turisták előtt a Magyar Turista Egyesület Budapest Osztálya kérésére. Az egyre több turista megjelenése a Vértesben azonban nem  volt zökkenőmentes.

A HIRCZY EMLÉKMŰ AVATÁSA (1929)

A SZARVAS-KÚT FORRÁS FOGLALÁSA (1930)

„A Magyar Munkások Turista Egyesülete, mely Ankner Béla elnök, Gombos József titkár és Kleiner Imre pénztáros vezetésével, 200 tagjával dicséretes és lelkes turistamunkát végez, Csepelen alakítja meg első vidéki csoportját. Az egyesület munkaterülete a Vérteshegység, melynek átjelzéseit mintaszerűen végezte. Június 1.-én, Vitány várromjainak közelében avatja az általa foglalt Szarvaskút forrását, melyhez a résztvevők a kelenföldi p. u.-on 8 órakor gyülekezve, a 8 ó. 45 p.-es vonattal utaznak Szárig.” írta H.K.L., azaz Horn K. Lajos hegymászó, korábbi labdarúgó a Turistaság és Alpinizmus hasábjain 1930. május 15-én. A Pesti Napló is írt egy beharangozót ugyanazon hónap 23-i számában. A szokásos invitáláson kívül megjegyezte, hogy: „A forrás az. 1. jelzésű út mellett, Vitányvártól alig 10 percnyire van. Ez a forrás lesz a Vértes első foglalt forrása.” A Vértes első forrásfoglalásának előkészületeiről jelenleg még nem sokat tudunk. Mindenesetre májusban még folytak a munkálatok, amelyekre újsághirdetésben kerestek dolgos kezeket. A Pesti Napló május 10., 17. és 24-én is hirdette a munkatúrákat „Útjelzés és forrásfoglalás” címen. Általában este 21 órakor volt a találkozó a kelenföldi vasútállomáson. A túrákat a fent említett hirdetések szerint Kaiser M., Nagy József, Borbély F. és maga a forrás tervezője, Antal Károly vezette. Az akkor 21 éves Antal a Magyar Képzőművészeti Főiskola harmadéves hallgatója volt, az MMTE oszlopos tagja. Nem kizárt, — noha erről írott adatunk nincsen még —, hogy a Hirczy-emlékművet is ő tervezte. Van adatunk viszont arról, hogy egy évvel korábban, 1929-ben a Magyar Turista Szövetség által a világháborúban elesett turistahősök emlékére a mátrai Saskőn felállított emlékmű pályázatán első helyen szerepelt Antal Károly terve.

A mátrai emlékmű felavatása előtt egy héttel, június elsején adták át a vértesi Szarvas-kút forrást. Ankner a Turisták Lapja júniusi számába írt cikket az avatóról: „[...] Papp Dénes a Magyar Turista Egyesület, valamint a Törekvés Sport Egylet  turista-szakosztálya nevében üdvözölte a forrásépítő egyesületet, elismerő beszédében szép szavakkal fejtve ki, hogy ha a magyar társadalomban mindenütt ilyen összetartás, szeretet és megértés uralkodna, komoly alkotási vággyal párosulva, mint a M.M.T.E. tagjai között, úgy rövidesen eltűnnének a csonkaország határai és újból Nagymagyarországon élhetne a magyar. Fejér Hugó a Pannónia Turista Egyesület nevében meleg szeretettel emlékezett meg az új turistaalkotásról és azok alkotóiról. Úgy látszik — mondotta —, hogy a M.M.T.E. bár fiatal egyesület, amelynek korában más egyesületek a régiektől, az öregebbektől tanulni szoktak, itt fordítva áll a helyzet, amennyiben nem egy régi turista egyesület vehet példát a fiatal M.M.T.E.-től összetartás, alkotási vágy, munkaszeretet dolgában. Szöllösy Jenő a B.E.T.E. nevében, mint testvér a testvért üdvözölte az egyesületet s annak további munkálkodására Isten áldását kérte. A Magyarországi Kárpát Egyesület megbízottja is felszólalt, mondván, ha a maroknyi M.M.T.E. gárdának sikerült erős akarattal és összetartással ezen alkotását megvalósítani, úgy ez példa arra vonatkozólag, hogy az ország minden egyes fiának összefogásával sikerülni kell a történelmi Magyarországot visszaszerezni.[...].”

A Budapesti Orvosok Turista Egyesülete (BOTE) úgy szervezte az aznapi túráját, hogy részt tudjon venni az eseményen: Vértes túrát szervezett Szárról a Vitányvárhoz, majd a forrásavatáson vettek részt. Vezetőjük Dr. Vitéz Mihály volt. Ankner is túrát szervezett aznapra Szár, Vitányvár, Kapberek, Pusztakörtvélyes érintésével. Ők is 8 órakor találkoztak a kelenföldi pályaudvaron, akárcsak az orvosok. Érdekesség, hogy 1930 őszén a MMTE a Szép Ilonka-forráshoz is szervezett munkatúrákat Albuczi Ferenc vezetésével.Bár a hirdetés forrásfoglalást említ, erről a későbbiek során csak egy említést találunk, 1931 márciusából, a Pesti Naplóban megjelent „kis színes”cikk így ír: „A Magyar Munkások Turista Egyesülete a tavasz folyamán egy új forrást foglal munkaterületén a Vértes hegységben. Az egyesület az elmúlt évben foglalta a Vértes első forrását és a múlt évben fejezte be a Vértes engedélyezett utainak lejelzését.” Nincs információnk arról, hogy ténylegesen milyen munkát végeztek ott, illetve befejezték-e azt. 

A következő évben, január 26-án rendkívüli tanácsülésen tárgyalta a Szövetség az államsegélyekre vonatkozó javaslatokat és a tilos területek felsszabadítása érdekében folyó mozgalom további teendőit. A Magyar Munkások Turista Egyesülete részére 300 pengőt szavaztak meg útjelzések és forrásfoglalások jogcímen. Itt még nem találjuk nyomát bármilyen folyamatban levő építkezés támogatásának, pedig a várgesztesi várhoz már áprilistól indultak a különféle újságokban hirdetett munkatúrák. 

A VÁRGESZTESI MENEDÉKHÁZ (1932)

1931 márciusában jelent meg Ankner első nagyobb írása a munkaterületüknek választott Vértesről. Barangolás a Vértesben című publikációja a Turisták Lapjában jelent meg. A cikk (amire még a Magyarság is felhívta olvasói figyelmét megjelenése után Ankner május 27-én a Magyar Turista Szövetség előadótermében előadást tartott a Vértesről, és ugyanezzel a névvel (Barangolás a Vértesben) túrákat szerveztek.

A vértesi munkatúrák novemberben megszaporodtak és egész télen folytak. Karácsony első napján a Magyarság írt egy kisebb tudósítást a munkáról: „A Magyar Munkások Turista Egyesülete még az ősz folyamán hozzáfogott a gesztesvári menedékház építéséhez. A lovagterem boltíveire épített közel 50 négyszögméteres belső területtel bíró faház karácsonyra 15 emeletes ággyal, vagyis összesen harminc fekvőhellyel áll már a Vértest járó turisták rendelkezésére. A belső berendezés és felszerelés csak tavasszal lesz teljesen kész. Az ünnepélyes avatást a derék munkásturisták, akik az építést maguk végezték, pünkösdre tervezik. A turistaközönség nem lehet eléggé hálás a MMTE áldozatkész tagjainak azért, hogy egy menedékház létesítésével oly nagymértékben hozzájárultak a Vértes feltárásához.” 1932. januárra már befejeződött a munka nagy része: „Elkészült az új menedékház a Vértesben, amelyet a gesztesi várrom helyén a Magyar Munkások Turista Egyesülete építtetett fel és rendezett be. A menedékházat ünnepélyesen tavasszal nyitják meg.” 

Ankner a korra jellemző, lelkes pátosszal átitatott beszámolója „Hogyan épült a Vértes első menedékháza?” címmel a Turisták Lapja 5. számának címlapján jelent meg. Ankner nem sok technikai információt közöl az építkezésről, de az kiderül, hogy a tulajdonos Esterházy gróf 1931. szeptemberében adta áldását a munkálatokra, a tervek elkészítését pedig vitéz Morotvay László vállalta magára. A vár délnyugati helységéből a törmeléket sziklaszintig elhordták, majd nagyobb, a helyszínen talált kváderekből alapot készítettek, és a meglévő boltívet nyugati irányban elfalazták. Sajnálatos módon a munkálatokról nem készült dokumentáció. Azt viszont tudjuk, hogy a munkából a várgesztesiek is kivették a részüket. Erről tanúskodik az a fotó, amelyen Ankner mellett Schalkhammer József helyi lakos látható romeltakarítás közben. Azt is tudjuk, hogy bőségesen találtak régészeti korú tárgyakat, amelyeket sokáig a menedékházban tároltak. Egy későbbi leírásból nagyjából kiderül, hogy milyen leleteket találtak: régi kő és vas ágyúgolyókat, lószerszámokat, evőeszközöket és egyéb hadfelszerelési tárgyakat.

"A Vértes első turistaházának építéséről sok szempontból érdemes megemlékezni. Az avatóünnepély szónokai kiemelték azt a tényt, hogy a területtulajdonos főúr áldozatkészségével milyen szépen párosult a kérgestenyerű munkás értékes kezemunkája, amely megmutatta, hogy romokon is lehet új életet teremteni. A falu és a város érintkezése szempontjából is jelentőségteljes volt maga a felszentelési ünnepély, mert több, mint 200 fővárosi turistán kívül mintegy 5—600 főnyi környékbeli gazdaközönség kereste föl a várat és vett részt a majálissal egybekötött ünnepélyen. A műszaki pontosságú rendezést és elszállásolást jellemzi, hogy minden egyes szállásutalványhoz nagy léptékben rajzolt térképvázlatot mellékeltek s így az ismeretlen a Várgesztes faluban könnyen megtalálta szállását.Végül még annyit, hogy az egyesület tagjai hétvégi pihenőjük helyett, Szár és Gesztes között oda-vissza, hét órát gyalogoltak, hogy vasárnaponként ugyanannyit dolgozhassanak a romok restaurálásán és szeptember óta mintegy 5000 munkaórát fordítottak közérdekű munkájukra.”

„Gróf Károlyi Gyula több, mint egy órát töltött a várromnál. Szívélyesen beszélgetett a munkásturistákkal. Nagy örömének adott kifejezést, hogy egyszerű munkásemberek ilyen jelentőségteljes munkát végeztek. Az ünnepséget társasebéd, majd délután táncmulatság követte.”„A váron kívül hevenyészett asztaloknál tálalták a nagy kondérokban főtt gulyást és túróscsuszát. A cigány pedig húzta nemcsak az ebédhez, de délután, sőt egész éjjel is a talp alá valót.” „Az 1932-es avatáson részt vett Gálics Istvánné érdekes adalékkal szolgált: mint szakácsnő elmondta, hogy az ünnepi ebédre a gulyás mellé 5 kg száraztésztából és 5 kg túróból készített csuszát, ami mellé 200 liter bor fogyott. Az ünnepi ebédet gr. Esterházy Móric állta.”

Szeptemberben lemondott Károlyi Gyula miniszterelnök. A menedékház avatón való jelenléte szorosan összefüggött személyes érintettsége okán is, hiszen ő volt Esterházy Móric apósa. Októberben újabb ünnepség következett: felszentelték a vár zászlaját. 

Karácsonyra az MMTE Vértes-túrát szervezett karácsonyfa-esttel egybekötve, amit a gesztesi menedékházukban tartottak. 1932 karácsonyán Ankner levelet írt Esterházynak, melyben  megköszönte a sok segítséget és támogatást, amit a menedékház megvalósításához kapott: „Kegyelmes Uram! Az újesztendő küszöbén hátalt (sic!) szívvel gondolunk mindazokra, akik egyesületünk célkitűzéseiben segítségünkre voltak. Újévi megemlékezéseink során Excellenciádat, mint egyesületünk díszelnökét kell, hogy elsősorban üdvözöljük, annál is inkább, mivel a gesztesi menedékházunk építkezését jóindulatú megértéssel és kedves támogatásával elősegíteni szíveskedett. Őszinte és igaz szeretetünk ezekután csak méginkább fokozódott és így nemcsak, mint díszelnökünknek, hanem mint az egyesületünk atyjának, igaz jóbarátjának kívánunk úgy Excellenciádnak, mint kedves családjának munkásszívünk egész melegével egy boldogabb új esztendőt. Kérve, hogy egyesületünket további jóindulatú szeretetében megtartani kegyeskedjen, maradunk őszinte és hazafias tisztelettel: Ankner Béla, elnök.”

A „PESTI TURISTÁK” VÁRGESZTESEN

A várgesztesi Gróf Esterházy Móric Menedékház elkészülte és átadása után mindennaposak lettek a turisták az eddig csendes faluban. Bár már az 1800-as évek legvégén is szép számmal látogatták a várromot és a Moser-féle kocsmát, 1932-től megtízszereződött a jelenlétük. Ankner az MMTE megalakítása után pár évvel már rendszeresen látogatta a falut és mint buzgó keresztényszocialista, kitűnő kapcsolatot ápolt a helyi plébánossal, Graf Mihállyal is. Ugyancsak jó kapcsolatban volt az 1931-ben segédtanítóként itt kezdő Molnár Jánossal. Molnár később így emlékezett vissza: "1932-ben a Gesztesi vár romjainál megjelentek a Magyar Munkás Turista Egyesület tagjai, akik pihenő idejüket azzal töltötték, hogy a vár romjainak egy részét eltávolítsák és anélkül, hogy stílusát elrontanák, menedékházat építsenek rá. Több évig dolgoztak rajta és munkájuk eredménye a szép menedékház, amely ma büszkén tekint le a várromokról és várja a turistáskodni, felvidulni vágyó dolgozókat [...].”

Ekkoriban a faluban az elöljáró tisztséget is betöltő Neukum Márton biztosított állandó éjszakai szállást az idetévedő turistáknak. A menedékház népszerűségén felbuzdulva Ankner felajánlhatta a gesztesi község vezetésének, találjanak ki valamit, amit közösen valósíthatnak meg. 1933 tavaszán megfogalmazódott a falu vezetőségénél a gondolat, hogy a vízszegény Vértesben fürdési lehetőséget kellene teremteni a helyieknek és természetesen a turistáknak is. Remek kezdeményezés volt, az MMTE felkarolta az ötletet, révén a menedékház vendégszámát is meg tudta emelni ezzel a közeli attrakcióval. Ebben az időben alakult meg Graf plébános elnökletével a Várgesztesi Kultúr és Szépészeti Egyesület is (Ankner kezdeményezésére és támogatásával), amelynek helyi tagjairól sajnos (még) nincsenek információink.

Mivel a korábbi eliszaposodott, feltöltődött tó helyén az uradalom erdősítésbe kezdett, az MMTE máshol keresett alkalmas helyet a fürdőtó létesítésére. Végül a patak völgyének északi, nyitottabb részére esett a választás, amit Esterházy is aztán jóváhagyott. 1933 nyarán már párhuzamosan indultak munkatúrák a gesztesi várhoz és a gátfürdő építéséhez. Horn K. Lajos is beszámolt a Turistaság és Alpinizmus egyesületi híreiben az épülő fürdőről, illetve megtudjuk, hogy a Gesztesi várhoz indult folyamatos munkatúrák során a menedékházat egy esővíztározó ciszternával bővítették.

A gátfürdő ünnepélyes avatója 1934. július 15-én volt. „Várgesztes apraja-nagyja lázas izgalomban. Bárhová néz a szem, megnyugtatóan nagy tisztaság. Az apró házak vakítóan fehérlenek a reájuk tűző napsugárban. A fenyővel körülvett, karcsútornyú kis templom előtt gyülekezünk. A harang hívó szavára templomba vonulnak a résztvevők és ezzel tulajdonképpen megkezdődik a Magyar Munkások Turista Egyesületének gát- és tóavató ünnepsége. 

A szentmisén a község németajkú ifjúsága szépen és tiszta kiejtéssel magyarul énekel. Élesen tűz a nap, midőn a tömeg hosszú sorban levonul a gáthoz. Dombtetőről pillantjuk meg először a három oldalt üde, pázsitos hegyoldallal körülvett tavat, amely így fentről kedvesen illeszkedik be az erdő koszorúzta völgykatlanba. A negyedik oldal szélesen kitáruló völgyrészlet, amelynek távlatában a Somlyó-hegy magánosan álló tömege rajzolódik ki. Az ünnepélyt rendező egyesület komoly alkotásvágyáról és munkakészségéről tesz tanúságot ez a hatalmas 30 méter hosszú, 3 méter magas völgyelzáró gát és a tó jobb oldalán emelkedő két méter magas zászlótartó kőpiramis. A tetszés szerint állítható zsilipszerkezettel most a felduzzasztott patak vize egy 25 méter széles, 60 méter hosszú, 2 méter középmélységű tavat varázsolt ide. A szorgalmas munkásturisták közel másfél éven át szorgoskodtak itt és a terv megvalósítására közel 800 pengőt és 1662 munkaórát áldoztak. A tó vize tiszta, magát a völgyet reggeltől alkonyatig napsütés éri. 

Az ünneplő közönség sorában ott látjuk gróf Esterházy Móricnét, az ünnepség fővédnökét, illetve a gát és tó keresztanyját, továbbá Zsitvay Tibor dr.-t, a Magyar Turista Szövetség elnökét, Badocsay László dr.-t, Komárom-Esztergom megye főispánját, Reviczky Istvánt, a járás főszolgabíróját, Récsey Kálmán dr. árvaszéki elnököt, Edelkraut Jenő körjegyzőt, Papp Béla miniszteri tanácsost és többeket a vármegye, járás és a község vezető férfiai közül, valamint a turista társegyesületek kiküldötteit, a község és a környék lakosságának szép számban megjelent résztvevőit. A völgy visszhangjától megerősödve száll az ének az egek felé. Komoly megilletődést vált ki a jelenlévők között a község tanuló ifjúságának érzéstől átfűtött dala. A Magyar Hiszekegyet németajkú gyerekek talán soha nem énekelték olyan megkapóan szépen, mint itt, ami elsősorban Molnár János helybeli agilis tanító érdeme. Az ének után Ankner Béla, az egyesület elnöke szívből jövő meleg szavakkal köszöntötte a megjelenteket és ismerteti a gát megalkotásának rövid történetét. "

„A Magyar Munkások Turista Egyesülete 1934. év október hó 21-én, vasárnap délután 1 órakor a Vértes hegységben lévő Gesztesvári menedékház várudvarán, a hazai turistasággal szemben legmegértőbb erdőbirtokos, gróf Esterházy Móric úr tiszteletére készített bronz relief leleplezési ünnepséget rendez. Az ünnepi beszédet dr. Prém Lóránd, az OTT főtitkára, az egyesület díszelnöke mondja.” „A Vértes-hegységben lévő gesztesi vár több mint hétszázéves romjai között kedves turista ünnepséget rendezett október 21-én a Magyar Munkások Turista Egyesülete. Díszelnökének, gróf Esterházy Móricnak bronzreliefjét leplezték le a vár udvarán. Az idő viszontagsága által megviselt és romokban heverő régi lépcsőtartó pillért  javították meg a szorgalmas munkásturisták és ide helyezték Antal Károly nagytehetségű szobrászművésznek, az egyesület volt titkárának alkotását. Találó volt az egyesület elnökségének a bronzrelieffel kapcsolatos meghatározása, amikor gróf Esterházy Móricot, a legmegértőbb magyar erdőbirtokosnak jelezte. Ezt a jelzőt az Egyesület díszelnöke a turistasággal szemben tanúsított megértésével érdemelte ki. Gróf Esterházy Móric lehetővé tette, hogy birtokán közel 8 km-es úthálózatot jelezzenek le, emlékművet építsenek, a gesztesi vár átengedésével pedig módot adott a Vértes-hegység első menedékházának megvalósítására. Két turistakocsi hozta a turistaegyesületek tagjait ez alkalommal a Vértesben a nagyszámban megjelentek lelkes ünneplésben részesítették az ünnepség színhelyére érkezett várzászló-anyát, gróf Esterházy Móricnét és fiát, gróf Esterházy Mátyást. A nemzetiszínű lepellel takart és virágokkal feldíszített relief előtt a magyar Hiszekegy elmondása után Ankner Béla, az egyesület elnöke köszöntötte a megjelenteket, kifejtette, hogy a magyar túrista természetszeretetéből adódik a hála és megbecsülés azok iránt, akik megértéssel viseltetnek velük szemben. Ilyen megértő és a túristatörekvéseknek lelkes pártfogója gróf Esterházy Móric. [...]"

Ekkor már eldöntötte az egyesület, hogy a menedékházat tovább bővítik. Annak érdekében, hogy a „legkevesebb” kárt tegyék a romokban, a már megbontott délnyugati helység nyugati végéből kezdték meg a törmelék kihordását. t. „Nagyszerű férfimunkát, példát mutató turistamunkát végeztek a Magyar Munkások Turista Egyesületének tagjai, akik pihenőidejüket feláldozva, saját kezük munkájával bevezették a vízvezetéket a gesztesi várrom lovagtermében s az alatta lévő épületrészben épült menedékházukba. Ez a munka a tavasszal készült el s Gesztes várának tulajdonosa, gróf Eszterházy Móric beleegyezésével 12 köbméteres víztároló ciszternát építettek. Most az évszázados kövekből restaurálják az egyik bedőlt vártornyot is. Ez lesz a Vértes első kilátótornya, belsejében hálótermek sora és téli sí-szoba készül s a harmadik emeletre vasbeton födémszerkezetet húznak. A költségek részbeni fedezésére július 18-án este 8 órakor sétahajózást rendeznek a MFTR Eötvös téri állomásáról. Ugyancsak a munkásturisták Várgesztes községnél egy 30 méter hosszú és 3 méter magas völgyelzáró gátat építettek, miáltal egy 25 méter széles, 60 méter hosszú és kétméteres átlagú vízmélységű tó keletkezett, amelyet partfürdőnek képeztek ki.”

A fürdőgát azonban csak pár évig működött, utána teljesen eliszaposodott. A várudvaron elhelyezett Esterházy relief a II. világháború környékén tűnt el. A lenyomata sokáig látszódott még a cementes habarcsban.

ANKNER A II. VILÁGHÁBORÚ UTÁN

A világégés után megfogyatkoznak Anknerról a nyilvános feljegyzések. Ezt az időszakot az 1964-es fellebezésében írt rövid életrajzából tudjuk rekonstruálni. Állítása szerint 1945-ben a háború után személyesen ment be a Főügyészségre megérdeklődni, hogy az 1919-es ténykedései miatt felelőségre vonható-e még. Nősülni akart és emiatt nem akarta  „szerencsétlenné” tenni menyasszonyát. Az ügyészségen megnyugtatták, hogy nyugodtan nősülhet, mert ügye elévült. Ankner ezek után 1946-ban összeházasodott a nála 15 évvel fiatalabb Németh Erzsébettel. Ugyanebben az évben hal meg nevelőapja, Ankner Péter. 1946-ban feljelentés alapján (szerinte turista vonalról) távollétében házkutatást tartottak nála, majd beidézték a Nádor utcai főkapitányságra. Többszöri kihallgatás során sikerült minden ellene felhozott vádpontot megcáfolnia. Kihallgatása végén a detektív megkérdezte tőle:

– Tudja-e, hogy magának van egy halálos ellensége?

– Nem tudom – felelte –, mert én, tudomásom szerint senkinek nem ártottam, senkit nem bántottam.

A háború után Ankner rövid ideig a budai Élelmezési Kormánybiztosságnál állt munkába mint árustatisztikus, majd egy magánkereskedésben helyezkedett el, amit hamarosan államosítottak. Ez lett a 64. sz. Vas- és Edénybolt, amelyben kezdetben segédként, később boltvezetőként dolgozott. 1947-ben belügyminiszteri rendelettel a Magyar Munkások Turista Egyesületét is feloszlatták. A Gesztesi menedékházat a háború elültével elhagyták. 1947-ben — több helyszín mellett — itt forgatta Radványi Géza a Valahol Európában című filmjét.

Ankner a frissen alakult Vörös Meteor Vas és Edénybolt SK. turista szakosztályához igazolt, melynek hamarosan szintén a vezetője lett. Az ottani tevékenységeiről sajnos nem találtam részleteket. Az 1956-os forradalomban az akkor már 60 éves Ankner nem vett részt. „Az 1956-os ellenforradalom idején a házban lakó ÁVÓ-s főhadnagynak az igazolását elsőnek írtam alá. (Mint) a ház lakói ugyanis igazoltuk, hogy nevezett műszaki vonalon tevékenykedett.” 1958 őszén tudomására jutott, hogy egy akkoriban magas beosztású közéleti személy előtt tartott értekezleten valaki erősen támadta személyét. A magasrangú illető a védelmébe vette, mondván „hagyjátok csak Ankner Bélát, én nagyon jól ismerem, mindig nagyon rendesen viselkedett és soha nem ártott senkinek sem.”

1959 április 3-án két nyomozó jelent meg Ankner boltjában és felszólították, hogy kövesse őket. Autóba ültették, majd a lakásához hajtottak, ahol házkutatást végeztek, amely alatt nem találtak  semmi terhelőt. Az 1919-es eseményekkel kapcsolatos iratokat (a kinevezését és a Horthy korszak alatti vádeljárás anyagait, a Szegeden kiállított kényszerútlevelet, egyéb iratokat és fotókat) Ankner adta át nekik. A nyomozók az átadott iratokkal együtt magukkal vitték Anknert is a Tolnai Lajos utcai vizsgálati fogda épületébe. Itt pár napig fogva tartották majd megkezdődött a kihallgatása.

Ankner közel két hónapja volt már letartóztatva, amikor a nyomozó betekintést engedett neki a nyomozati iratokba, akkor is azzal a céllal, hogy írja alá őket. „Tekintve, hogy a jegyzőkönyvekben sok minden a tényeknek nem megfelelően, elferdítve volt rögzítve, nem voltam hajlandó aláírni és kértem azok helyesbítését. Nyomozóm erre nem volt hajlandó, ellenben igyekezett megnyugtatni, hogy sokkal jobb ha aláírom, másrészt a bíróság előtt amúgy is módomban lesz a vádak alól magamat tisztázni. Miután ezideig még kihágásért sem volt rendőrséggel ügyem, hittem a nyomozónak és aláírtam. Pár nap múlva nyomozóm magához hívatott és közölte velem, hogy irataim a Budapesti Legfelsőbb Polgári Ügyészségtől visszajöttek, tekintettel arra, hogy ügyem, miután vér nem tapad kezemhez, elévült. Örömmel és boldogan vettem tudomásul közlését. Emlékezetébe idézve, hogy kihallgatásom során említettem előtte, hogy a második világháború befejeztével hazatérve 1945-ben személyesen jártam a főügyészségen megérdeklődve, hogy az 1919-es ténykedésemért felelősségre vonható vagyok e. 

– No, azért haza nem engedjük! – folytatta nyomozóm – Hogy az eljárást ne kelljen megszüntetni, ügyét áttesszük a katonai bírósághoz, ott még nem szűnt meg. Ezek után átszállítottak a Fő utcai katonai bíróságra. Pár hét múlva egy ügyész hadnagy úr ismertette a a vádiratomat amelynek pontjai a valóságtól eltérőek voltak. Parancsnoklási joggal - rendelkezési lehetőséggel - voltam felruházva (mármint a monitorlázadás idején - a Szerk.) amelyekkel a valóságban nem rendelkeztem.  Észrevételezéseimet az ügyész úr feljegyezte és megnyugtatott, hogy a tárgyaláson ő is ott lesz és észrevételeimet szóvá teszi. Megemlítette, hogy még nem biztos, hogy első fokon, vagy mindjárt a Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiuma tárgyalja az ügyemet. Lehet, hogy mint háborús bűnöst, de lehet, hogy gyilkosságra való szervezkedés címén vonnak felelőségre. Megdöbbenve tiltakoztam mindkét vádpont ellen. [...]"

Bár ezek a sorok az 1964-es fellebezés során íródtak, az 1959. július 24-i zárt tárgyalás során hozott ítélet során Ankner Béla 10 év börtönbüntetést kapott. Továbbá 1/2 vagyonelkobzást és további 10 év közügyektől való eltiltást. Az ügyész leirata szerint, amikor Ankner 1919 augusztusában viszatért Budapestre, „első feladatának tartotta, hogy bemenjen az óbudai tengerész laktanyába és további árulásával segítse a fehér tiszteket a kommunista meggyőződésű elvtársak felkutatásában. "

Ankner Béla a Budapesti Katonai Börtönben kezdte meg büntetését. Itt összesen 102 napot raboskodott, majd átszállították Vácra. 1960-ban már újra Budapesten, az Országos Börtön rabja volt. A könyvemben közölt idézetek Ankner Béla fogolykartonjából valók, amelyet a Budapesti Levéltár munkatársai, Korinek Tamás és Málik Zoltán segítségével sikerült felkutatni. A dokumentumok jóformán végigkísérik Ankner börtönéveit, a hol géppel, hol kézzel írt jellemzések pedig egy megtört, idős embert tárnak elénk, aki tisztelettudó, dolgos és örömmel kezeli a börtön faliújságját. A dokumentumokból kiderül, hogy kit jelölt ki külső kapcsolattartónak, megtudjuk hány levelet írt (hogy kinek és mit, az sajnos nem derül ki), mikor kapott csomagot. A karton legvégén az egészségügyi vizsgálatok eredményei találhatóak, melyek szerint komolyabb betegsége ezidőben nem volt.

Online kutatásaim során akadtam rá Lovas István néhai publicista 1991-ben adott interjújára, amelyet a Magyar Hírlap közölt: — „ Egy zárkában voltam rövid ideig Ankner Béla bácsival. Ő azért volt például bent, mert 1919-ben a Tanácsköztársaság leverésekor az egyik olyan monitoron volt kazánfűtő, amelyik felvonult a Tanácsköztársaság ellen. Ezt az embert hetven valahány éves korában vitték be, és nagy ítéletet kapott.” A valóság az, hogy Ankner 63 évesen került börtönbe. Lehetséges, hogy Lovasnak a cellában kazánfűtőként állította be magát, de ma már tudjuk, hogy jóval fajsúlyosabb szerepe volt az ellenforradalomban. Egy későbbi írásában Lovas szintén említi Anknert, miszerint 1965-ben emeltek vádat ellene, ami nem tükrözi a valóságot, hiszen akkor szabadult. Téves az a kijelentése is, hogy Ankner a börtönben hunyt volna el. Végül 1965. december 6-án szabadult feltételesen. 1959 májusi letartóztatása után több, mint hat évet raboskodott egy 40 évvel ezelőtt elkövetett tettért. Fiatal feleségét elvesztve Ankner egyedül maradt. A túrázást még a hetvenes években is folytatta. 1966-ban a Világesemények Dióhéjban című folyóirat útirajz pályázatot hirdetett. Ankner is küldött be anyagot, amiért dicséretben részesült.

 Ez az utolsó előtti említése nevének a magyarországi sajtóban.

Az itt közölt könyvrészleteket szerzői jogok védik, amelyeknek értelmében a szöveg elemei sem egészükben, sem részben nem másolhatók a szerző engedélye nélkül.  

A hamarosan megjelenő, közel 500 oldalas könyv részletesen dolgozza fel Ankner Béla életét, bepillantást engedve a két világháború közti turista életbe korabeli újságcikkek és levéltári anyagok alapján.

A könyv tartalomjegyzéke:

-A kezdetek: Kerékpár (1912-1918)

-Ellenforradalom (1919)

-A Tanácsköztársaság után

-Az egyesület megalakulása (1925)

-A Hirczy-emlékmű (1929)

-A Szarvas-kút forrás foglalása (1930)

-A Várgesztesi Menedékház (1932)

-A „pesti turisták” Várgesztesen

-A fürdőgát építése (1934)

-Az Esterházy-relief (1934)

-Sanyi (1934)

-Az erdőtörvény (1934)

-A soha át nem adott gesztesi Szent István torony (1935-39)

-Turisták csatája

-A világháború kapujában

-Háború után

-Börtönévek