GESZTES VÁRÁNAK MÚLTJA, JELENE, JÖVŐJE

GARAGULY KINGA

Helyreállítási lehetőségek vizsgálata

Gesztes vára országos viszonylatban nem tartozik a legismertebb középkori váraink közé, talán romantikus várakról alkotott elképzelésektől távol álló, egyszerű, szerény tömege, kis mérete miatt. Legnagyobb ismertségre a 60-as évekbeli helyreállítása után tett szert, a „Velencei Kartát” megelőző években, – annak egyféle elő-illusztrációjaként – a tervező kristálytiszta didaktikával tervezte meg az épület romállapotban történő konzerválását, kiegészítését, és használhatóságának biztosítását az épület adottságai által meghatározott korlátok figyelembevételével, amellyel európai szinten is felkeltette a szakma figyelmét. Viszonylagos ismeretlensége ellenére meglepő, mennyi osztálykirándulás célpontja volt a 70-es évektől kezdve a közelmúltig a várgesztesi turistaszálló; rengetegen őriznek kedves emlékeket a várról, vagy a vár körüli erdőkben játszott számháborúkról.

A környezet, amiben felnőttünk – a tudatunkon kívül is – életünk részévé válik. Ebbe beletartozik az épített környezet, így a műemlékek, de az ízek, illatok, hangulatok is. Amíg nem változik, addig segít felidézni azokat az érzéseket, hangulatokat, melyeket egykor éreztünk. Amennyiben bárhogy megváltozik környezetünk, nehéz elfogadnunk, nehéz értelmünknek felülkerekedni az érzelmeinken, a biztonságot, kötődést jelentő múlton.

Amennyiben nem látványosan romlik egy épület/rom állapota, úgy fogadjuk el és szeretjük, ahogyan megismertük. Kevesen élnek alaphelyzetben kritikával meglévő környezetüket illetően, ehhez tanultság, kritikus szemléletmód és világlátottság is kell. Viszont ha egy épületet, műemléket felújítanak, a legtöbben elgondolkodnak, ők vajon hogyan csinálták volna? Ha az általuk megálmodottól messze esik az elkészült épület, vagy megvalósult felújítás, – függetlenül szakmai kompetenciától – sértve érzik magukat identitásukban, hiszen környezetünk is és műemlékeink is mi magunk vagyunk. Mindezek mellett sem elfogadható, hogy szakmai kérdésekben kívülállók határozzák meg a fókuszt, adják meg az alaphangot.

Középkori várhelyreállításokról az utóbbi időszakban csak negatív kritikát lehet olvasni. Vagy a szakma, vagy a „lakosság” emel szót egy-egy aktuális beavatkozás kapcsán. Vajon hogyan alakult ki ez a mindenki elégedetlenségével járó állapot? Repkednek a savanyú szőlők, töpörödött és ép citromok, egyéb fantázianevek, vasszörnyek, vagy éppen Konfucius-idézetek. Cikkek jelennek meg vezető hírportálokon, amelyek figyelmen kívül hagynak alapvető (vagy egyáltalán szakmai) információkat; a média torzító hatása érvényesül, teret kap a bulvár szakmaiatlanság; szóáradatának hevében elcsöndesül mind a valóság, mind a megfelelő magyarázat. A részvétel a közösségi chat-ben, és a belebeszélés most sokkal fontosabb, mint a szakmai érvek. Pedig az építészet nem egyéni művészi tevékenység: egy korszak társadalmának, szellemi állapotának, napjainkban komoly értékválságának leképeződése.

Ha tekintetbe vesszük az elmúlt évtizedek – talán túlontúl berögzült – műemlékes gyakorlatát, vagy esetleg a művészetek ciklikus megújulásának tényét: az értelem és az ellenkező előjelű érzelem energiáinak folytonos változásra buzdító hatását, közelebb jutunk a lényegi kérdésekhez. Valóban, a hatvanas évektől kezdve hosszú évekig túlnyomórészt egyféle koncepció mentén újultak meg középkori épületeink, a „Velencei Karta” alapján, sokszor túlságosan szó szerint véve azt az elvet, hogy mindenképpen feltűnően megkülönböztetjük azt, amit hozzáteszünk, színben, anyagban, formában. A végeredmény nagyon didaktikus és ezért sok esetben elidegenítő eredményeket hozott, ami aztán idővel és kellő mennyiségben „fogyasztva” kiváltotta nemcsak a közönség, hanem a szakma kritikáját is.

Ez a sok esetben száraz-tudományos hozzáállás, melynek fő célja az épület kutatásából kibontott történetének elmondása, nem mindig kompatibilis a „nagybetűs építészettel”. Nem is mindig veszi figyelembe, milyen érzést kelt a látogatókban, hiszen még szakmabeliként sem érezzük azt, hogy feltétlenül oktatott kisdiákká szeretnénk válni, egy didaktikus felújítás kapcsán. Lehet, hogy eljött az érzelem ideje és komoly változásnak kell következnie a művészetekben? Lehet, hogy Erdei Ferenc várgesztesi munkája is – amit friss, Olaszországban szerzett tapasztalataira alapozott – a helyreállítás teljessége és részletei tekintetében az ő korában irány- és példamutató volt, túlságosan mélyre rágta magát a magyar műemlékvédelemben? Az értékválság közepette, a turisztikai hasznosítást fő célként megjelölő és annak szolgáló helyreállítások, a nagyfokú rekonstruktív kiépítések mellett, úgy vélem továbbra is létjogosultsága van egyéb megközelítésű helyreállításoknak.

Minden egyes műemlék története, további kutathatósági lehetősége, dokumentáltsága, környezete, elképzelhető funkciója, stb. magában hordozza a megfelelő építészeti válaszok körét. Meggyőződésünk, hogy Gesztes vára a romhelyreállítások sorában kell, hogy maradjon, és tovább kell haladjon az 1930-as évek turista egyesülete , vagy az Erdei Ferenc által megkezdett úton, hiszen fizikálisan is ez okozza a legkevesebb további rombolást/információvesztést még úgy is, hogy az idő több problémát is felszínre hozott.

Történelem

Magyarország és a Kárpát-medence Európa leghuzatosabb történelmű helyeinek egyike, ezt nem lehet elfelejteni. Kell, hogy maradjanak olyan középkori várak az országban, amelyek a történelem zivataros évszázadaira emlékeztetnek mindig, mindenkit, mint Kölcsey írja a Himnuszban „... Vár állott, most kőhalom...” Egy nagyobb, európai perspektívából nézve pont az érdekes, mit kezd Magyarország azokkal a váraival, melyeket többféle korszak, megannyi történelmi viharában dúltak fel, fosztottak ki, vagy hagytak fel az ide sodródó népek, vagy éppen mieink. Innen nézve érthetetlen, hogy engedhetnénk ezt – akár percekre is – elfelejteni?

Hartmut Böhme német kultúrtörténész így ír a romokról: „Azon társadalmakban, melyekben nem alakul ki rom-tudat, nem létezik történelem sem; ezek bizonyos értelemben...történelem nélküli társadalmak. […] Ahol már nem láthatóak romok, ahol a történelem maradéktalanul feloldódott a természetben, ott az emlékezet többé már nem talál fogást.

[…] A rom annak jele, ami egykoron sértetlen építményként lehetett, ám egyszersmind hozzáadódik egy olyasfajta szépség, jelentéstöbblet, amely nem oldódik fel a voltság szemantikájában. A rom a megőrzött forma és a pusztulás, a természet és a történelem, az erőszak és a béke, az emlékezés és a jelen, a gyász és a megváltás iránti vágy olyan kényes egyensúlyát jeleníti meg, amelyet egy érintetlen építmény vagy műtárgy sosem érhet el. […] Mindemellett a romok esztétikája nem más, mint az idő megtapasztalhatóságának sajátos módja: …a még el nem veszett múlt és a már jelenlévő jövő között rögzített pillantás. A rom az idő mindhárom módjára kiterjed.” (1)

A gesztesi vár építésének célja nem az volt, amire azután legtöbb ideig használták: hadászati cél helyett, arra szolgált, hogy a király/királynő és kíséretük a Vértes vadban gazdag erdeiben kedvelt szórakozásuknak, a vadászatnak hódolva, megfelelő királyi vadászkastélyban pihenhessék ki fáradalmaikat. Később ritkán lakott, hatalmat biztosító és jelző magánbirtok volt, mely uradalomközpontként is működött. Formára a szabályos alaprajzú középkori várak közé tartozik, mely a haditechnika fejlődésének köszönhetően (ágyúk elterjedése) nagyon hamar elvesztette korszerűségét, hadi jelentősége lecsökkent. Ezt jól illusztrálja, hogy csak a 16. század második felében, pár évtized alatt nyolcszor cserélt gazdát.

Talán nehéz védhetősége miatt is jött el hamar, a 17. században az az állapot, ahonnan kezdve már csak romként említik.  A 14. század második felében történt építése és elhagyott, végleg romos állapota között eltelt három évszázadhoz képest több mint három évszázadnyi romállapot következett a 60-as évekbeli helyreállításig. 

A tégla alkalmazására több korból is van példa a várban: így az Erdei-féle helyreállítás ebben a tekintetben is az épületből meríthetett ihletet. Például a belső udvar kő konzoljain nyugvó függőfolyosó folytatására pontosan nem datált – de minden bizonnyal még a középkorban – új, faanyagú konzolokat helyeztek el a falazatban, valószínűleg a déli oldalhoz épült torony megközelítése érdekében. Ekkor a kőfalban kb. 90 cm mély üregeket bontottak ki és a konzolt tégla segítségével falazták körbe. Az in situ kőkeretes nyílások feletti eredeti áthidalást is legtöbbször téglával oldották meg. Zavart kelt, hogy Erdei is sokszor a tégla körbefalazással jelezte, hogy a kő szemöldök/keretdarab nem in situ, hanem a törmelékek közül kiemelt és visszahelyezett. Viszont elsőre nem mindig határozható meg a tégla kora...

A török korból is sok tégla alkalmazásával végzett átalakítást ismerünk az épületen, ilyenek például a kapu feletti lőrések és az előépítmény különféle szerkezeteinek áthidalásai. Különbség a történeti korú tégla kiegészítések és a 60-as évek kiegészítése között a tégla anyagán és méretén, valamint az alkalmazott habarcson kívül az, hogy annak idején azért sem számított, mivel falaznak, mert a vakolat úgyis eltakarta az építőanyagot.

Manapság, amikor egy középkori vár – közvélemény által elvárt – fő ismérve, hogy látszó kőből legyen falazva, napvilágot látnak ezek a kiegészítések, és tűnnek fel esztétikailag is, foltszerű hatásukkal. Az utólag látszó, vagy nem látszó „didaktizálás” nem csak Erdei Ferenchez köthető így. A helyreállítás sok szempontból sikertörténet: egységes szemléletű, előremutató, koherens építészeti világot megjelenítő, példaértékű beavatkozás volt, mely hosszú évekig sikeresen működött, és sokáig jó példát adott a műemlékekkel foglalkozó tervezők számára. A várban elhelyezett étterem messze híres volt a cigánypecsenyéjéről, a turistaszálló nagyszámú osztálykirándulás célpontja lett.

Műszakilag sajnos már nem lett olyan tartós a helyreállítás; a felhasznált anyagokkal kapcsolatban akkoriban – azok újszerűsége miatt – általánosságban nem rendelkeztek elég gyakorlattal, információval. Kötőanyagnak a betont használták, amibe Triclosal nevű kötésgyorsítót kevertek, ez a keverék gyakorlatilag megakadályozta a falazatban a páradiffúziót, ami miatt a szigeteletlen falak nem tudtak kiszáradni. A kövek mikrorepedésein távozott a felgyülemlett víz, illetve fagyott szét az építőanyag. Emellett a réteges falszerkezetben a kéreg és falmag közötti elégtelen együttműködés részben a felhalmozódó nedvesség okozta feszítő hatásokra vezethető vissza, ami aztán később a nagy kiomlásokhoz vezetett. További műszaki problémát jelentenek a kiegészítéshez használt, fagyállónak nevezett téglák, melyek élettartama nagyon rövid: a hazai fagyciklusok száma messze meghaladta az anyag tűréshatárát: lazulni, morzsolódni és potyogni kezdett. 

Az épület kutathatóságának határai, a korábbi kutatások

Levéltári források nem mindig állnak rendelkezésre egy várról, legtöbbet sokszor – mint esetünkben is – maga az épület mond, vagy mondana. Egy már helyreállított ház, sokkal kevésbé beszédes, mint egy nem helyreállított, ezért fontosak az egykori kutatások, megfigyelések és azok dokumentációi, főleg, ha ilyenek készültek. Ezért lényeges, hogy egy helyreállítás lehető legkevesebbet pusztítsa el a meglévő eredetiből, mert a kutatás egyre modernebb technológiákkal egyre több információval tudja segíteni a megismerést és így a helyreállításokat is.

Az 1960-as években elvégzett helyreállítás és az 1930-as évekbeli turistaszállás kialakítása is tudományos szempontból irreverzibilis eredményekkel járt, hiszen amit akkor láttak és nem dokumentáltak, az az információ örökre elveszett, ugyanúgy, ahogy mindig, minden építési beavatkozás/helyreállítás elvesz az érintetlen in situ épületelemek, falszövetek, régészeti leletek közös, komplex értelmezésétől várható új tudományos eredményekből. A harmincas évekbeli beavatkozások közül a turistaszállás építése teljesen tudományos megalapozottság nélkül folyt, dokumentálás, vagy akár leírás nélkül. A helyszínen ekkor járt műemléki szakértők úgy vélték, hogy: „Nem tartjuk szerencsés gondolatnak a régi várromoknak turistaházak céljaira való felhasználását. Ezt a gesztesi várban emelt menedékház is igazolja. Különösen nem várromot, melyben a romálladékon semmiféle változtatást és átalakítást, különösen pedig új ablaknyílásokat törni nem szabad. Ezért, bármennyire dicséretes is a munkásturisták alkotó lelkesedése, mégis műemléki szempontból káros az a törekvés, hogy régi várromokban, mai életet szolgáló alkotásokat létesítenek. Csábító ugyan a meglévő falazatok felhasználása, szinte kínálkozott például Gesztesen a dongaboltozatos szoba, de a létesítmény további fejlesztése nehéz akadályokba ütközik” (3)

Az OMF kutatása kapcsán G. Sándor Mária régész által vezetett feltárási eredményekről nem született a mai kor dokumentálási igényességének megfelelő ásatási dokumentáció, ekkor a leletanyag mai igények szerinti feldolgozása sem történt meg, így be kell érnie az utókornak egy olyan dokumentációval és a kevés közleménnyel, mely nagyrészt megfelelt az akkori elvárásoknak. (4)

 A részletes ásatásra kijelölt fő terület a palotabelső északnyugati része és az északi homlokzat előtti terület volt, emellett a további homlokzatok közvetlen környezetét tárták fel, s kitisztították a belső udvart és a földszinti tereket. A külső várfal feltárásának kérdése fel sem merült. Ma már nehezen dönthető el, hogy az idő sürgetése, vagy inkább szemléleti okok álltak e korlátozás mögött. E területeken is a legtöbb esetben csak a kora újkori járószintig távolította el a régész a feltöltési-omlási rétegeket, különösen alaposan vizsgálta a palotaépület északi oldala előtt előkerült 16–17. századi bejárati építményeket. (5)

A második emelet helyreállítási lehetőségei a meglévő ismeretek alapján

Az ismert maradványok és az ismert ábrázolások, felmérési rajzok szerint az épületnek a jelenlegi két szinten kívül volt még legalább egy további szintje. Minél régebbi felmérést nézünk, annál több állt a felmenő falakból. Az 1897-es metszeten, az 1942-es felmérésen és több archív fotón egy kisebb ablak áthidalása is kivehető. 

 Évről évre csökkent, majd a helyreállító beavatkozásokkor el is tűntek a 2. szintre utaló falmaradványok, az ablakok helye, kávája. A különféle felmérések pontosságával kapcsolatban is vannak kétségek, hiszen az azok készítésekor rendelkezésre álló technikai eszközökkel meg nem közelíthető magasban lévő romokról rajzot készíteni sok pontatlansági lehetőséget rejt magában, így sajnos mindezek egymásra vetítésével sem lehet pontosítani az ablakok helyét. 

A feltételezett ablaktengelyek nem egyeznek az alsóbb szint ablaktengelyeivel sem. Ebből G. Sándor Mária azt a következtetést vonta le, hogy minden bizonnyal egy későbbi szintráépítés eredményezte a 2. emelet kialakítását. (10) „Ezzel szemben, semmivel sem bizonyítható az utóbbi emelet későbbi voltára vonatkozó feltevés – az a tény, hogy az 1960. évi felmérés alapján a legfelső szintből ránk marad 1–3 m magas falazatokban megfigyelhető ablakfülkék tanúsága szerint nem egyezett meg a két emelet ablakainak tengelye, csupán azok számára lehet meglepő, akik a reneszánsz merev szabályosságát kérik számon egy jellegzetes gótikus épületen, …az eredeti formájában ismeretlen magasságú és lezárású a palotaépület”. A második szint milyenségéről tehát semmilyen információnk nincsen, még az ablakok helyét sem lehet pontosan megmondani. „Az épület jelenlegi pusztulási és kutatottsági fokán aligha lehet állást foglalni abban a kérdésben, hogy hol helyezkedett el az első emeleten az egy vagy több nagyterem, királyi- királynéi lakosztály – s még kevesebbet tudunk ebben a vonatkozásban a második emeletről. Csupán az látszik tehát bizonyosnak, hogy mindkét szintet nagyméretű, kőkeretes ablakok világították meg.”

A helyreállítás lehetőségei és célkitűzései

Az előbbi pontokban végigvett okok miatt a 1930-as, majd 1960-as években elkezdett úton lehetne továbbhaladni. A régi kutatási dokumentációk és az új kutatási adatok sem jelölnek ki más utat. Cél – a szűk mozgástéren belül – a hitelesség fokának növelése, a műszaki problémák megoldása és egy olyan funkció elhelyezésének előkészítése, amelyben a vár fenntartása hosszútávon megoldható lesz. Ehhez készült egy több ütemből álló koncepcióterv (A terv készítői: Vizer Balázs, Cseh András, Ráthné Tóth Ibolya, Garaguly Kinga),  amelyből az első ütem, az állagvédelmi terv – a hatósági kötelezésben foglalt pontok nagy részére adott megoldásokkal – remélhetőleg megvalósul.

A hitelességet, mint analóg fogalmat értelmezve egyrészt az anyagi hitelességet lehet növelni. Erre a kőfaragványok további elemzése és megfelelő helyre történő visszaépítése ad lehetőséget. Lásd ennek részletesebb kifejtését alább. A formai hiteleség növelésére a meglévő faragványokból kiinduló rekonstrukciós beavatkozásokat lehet megtenni. A didaktikus téglás nyíláskialakításokat – melyek állaga biztos cserét kíván – a meglévő kőkeretek mintájára műkő kerettel kell rekonstruálni, vagy további eredeti kőelemeket lehet ilyenkor visszaépíteni. A hitelesség tartalmi visszaállítására vonatkozó megoldás: hiába építünk falakat, födémeket, tetőt. Az építészet lényege a tér: egy tartalmi, azaz funkcionális térrekonstrukcióval, (szemben a tömegrekonstrukcióval), az egykor létező, de fizikai kiterjedésükben pontosan nem ismert belső terek, épületelemek, visszafejthető (fizikailag és vizuálisan értelmezhető) helyreállítása a javasolt megoldás. Tudjuk, hogy volt második emelet, volt É-i és D-i négyzetes torony, volt tető. Nem tudjuk milyenek voltak ezek az épületelemek. Ezért a terv jelenlegi ütemének célja, az épület belső kubatúrájának kiterjesztése a biztosan létezett második szint feltételezhető belső kontúrjáig. Az új falazat és a tető nem a megszokott síkon folytatódna, (belső tér rekonstrukció) jelezve a hiányzó tudást. A könnyűszerkezetes térelhatárolás a 2,6-1,5 méter vastag fal belső vonalán halad, a meglévő parapetfal belső folytatásaként, majd a tető belső síkján, melynek szintén ismeretlen mind a szerkezete, mind a geometriája. Egységes elv alapján, egységes, – a nehéz kőfalaktól elkülönülő/ kontrasztban lévő – könnyen visszabontható anyaghasználattal. Az anyag és szerkezetválasztás az ideiglenességet jelzi, nem konkurál a kőfalak hosszú élettartamával, fontosságának súlyával. A javasolt funkció élettartamának viszonylagosságát sugallja, az évszázados kőfalak között. A használt implicit, tartózkodó formák, egyszerűen értelmezhetőek; nincs díszítés, nincs tagoltság: nem vonja magára a figyelmet, nem történik rajta semmi. A régi épületelemek felületének mennyiségi, látványbeli túlnyomó dominanciája megmarad, az új; minimális tömeggel, bújtatott felületekkel jóval kisebb hangsúlyt kap.

A vár szükségessé vált helyreállítása lehetőséget biztosít, hogy további rekonstrukciós lépéseket tegyünk. A faragott kőanyag múzeumi elhelyezése nem ideális, esetünkben nem is lehetséges. Nem gondolhatjuk azt, hogy egy kiállítás keretében érdekes lenne az összes töredék bemutatása. Helyette minél több követ vissza szeretnénk építeni az épületbe, hiszen megőrzésüket az szolgálja legjobban, ha eredeti, vagy feltételezett helyükre kerülhetnek. Ez az építészeti megjelenésnek is jót tesz, így célunk, hogy minél több elem váljon az épület szerves részévé.

A kőtöredékek elhelyezése a már ott lévő kőfaragványok mellé a profil azonosságán alapul. A tervezett kő visszaépítés több feltételezést tartalmaz. Ez a beavatkozás már a logikus hipotézis kategóriájába tartozik, a visszaépítés mégis jobb megoldás, mint a kőelem kőtárba helyezése. „Gesztes várának 1963-ban befejezett első helyreállítása során Erdei Ferenc korántsem törekedett arra, hogy az ismert kőfaragványok minél nagyobb mértékű be/visszaépítésével »hitelesítse« munkáját. Célja nem annyira az egykori középkori állapot minél teljesebb visszaidézése volt, mint annak a didaktikus jelzése, hogy mi maradt ránk és hogyan, és azt miképp egészítette ki funkcionális és esztétikai megfontolások alapján.”16

Különösen érdekes kérdés az egykori 2. emelet nyílásrendszerének kőkeretek elhelyezésével történő rekonstrukciója. Ebből a szintből ránk maradt ablakfülkékről, kávákról több rajzunk is van, de kérdés melyik rajzot tekinthetjük hitelesnek. A helyreállítás előtti utolsó felmérést alapul véve fogalmazott meg Feld István egy igencsak hipotetikus nyílás-elhelyezési rendszert. Mivel az élszedett kőkeretek dominálnak a kőanyagban, a vár földszinti és emeleti falaiban ránk maradt nyílások alapján, álló formátumú 65 x 130 cm-s kőkeretes ablakokat tételezett fel. Miután összesen csak pár kődarab elhelyezését tudtuk volna így megoldani, ezt a lehetőséget elvetettük. Az ablakkereteken kívül egyéb rekonstruálható épületelemről (szintmagasság, eresz, tetősík, tetőidom, szerkezet) nem rendelkezünk semmilyen információval! Csak analógiák alapján tudtunk volna hipotéziseket felállítani.

Középkori várainknál, ahol az egyediség, az identitás az egyik legfontosabb érték a régiségértéken túl, jobb, ha az épületen kívül marad mind a hipotézist építőanyagba öntő rekonstrukció, mind a zavaróan didaktikus építéstörténeti bemutatás. „A helyreállítás legfontosabb ismérvének a látvány hitelességét tekintem. Hitelesség alatt a bemutatott rom építészeti, anyagi és eszmei jellemzőinek igazolható kapcsolatát értem az eredeti alkotással.”(7) Különösen fontos ez abban a korban, amikor, ami hitelesnek látszik sem biztos, hogy hiteles, csak percekre úgy tűnik.

Fontos, hogy narratív legyen az épület, de csak azok számára, akiket érdekel a története. Ezzel együtt minél kevésbé legyenek vizuálisan zavaróak azok a beavatkozások, melyekkel biztosítani lehet az épület anyagi, szellemi, építészeti tovább élését. Nagy lehetőség, hogy manapság 3D-ben több különféle építéstörténeti korszakot bemutató épületmodellt lehet készíteni. Ezeken a teljes építéstörténetet el lehet több dimenzióba, számtalan változatban mondani, és senkit nem zavar, ha teljesen hipotetikus, vagy netán didaktikus az egész rekonstrukció. Nagy előnye, hogy a hitelesen megmaradt épületrészeket sem rombolja tovább az új és újabb nagyarányú építési beavatkozás. Viszont nem szabad összekeverni egy papír számára készülő, feltételezett látványtervet a konkrét rekonstrukciós beavatkozással! Az elkövetkezendő időszak rohamosan fejlődő kutatási lehetőségei alapján remélhetőleg többet tudhatunk majd meg az épületekről. Így talán sokak számára elfogadhatóbbak lesznek azok a helyreállítások is, amelyek akár rom formában, minél kevesebb beavatkozással próbálják megőrizni az épületet. A hitelesen megmaradt épületek, épületrészek az esetleges új ismeretek felmerülése esetén további rekonstruktív beavatkozásokkal kiegészíthetőek lesznek.

(1) - Hartmut Böhme, „Die Ästhetik der Ruinen” [A romok esztétikája], in D. Kamper – C. Wulf (szerk.), Der Schein des Schönen, Göttingen, Steidl Verlag, 1989, 287–304. Ford.: Verebics Éva Petra.

(2) - Erdei Ferenc, A gesztesi vár helyreállítása, Folia Archaeologia, XVI. (1964) 181–184., lásd továbbá uő: A várgesztesi vár helyreállítása, Műemlékvédelem, 1965/4, 204–211.

(3) - Csányi Károly–Lux Géza, A gesztesi várrom, Technika, 7. (1942) 232–235.

(4)  G. Sándor Mária, A gesztesi vár építéstörténete, Folia Archaeologia, XVI. (1964) 163–177.

(5) Feld István, Gesztes várának kutatástörténete, Castrum, 2. (2005) 12.

(6) - Reimholz Péter, Kronologikus implantációk, didaktikus protézisek, Magyar Építőművészet 1986/5, 36.

(7) - Mezős Tamás gondolatát ld.: Zsembery Ákos, Hitelesség és didaktika, avagy elmélet és gyakorlat középkori műemlékeink bemutatásán, Architectura Hungariae 7. évf. 1. sz. 2005.

Forrás: Európai műemlékvédelmi tendenciák, különös tekintettel a Kárpát-medencére V–VI., Fehérvárcsurgó, 2022, 2023. Kiadja a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Kar Művészettörténeti Tanszéke