A gyanútlan, éhes ember betér egy modern, üvegfalú plázába, vagy felcsapja az internetet, hogy lelkiekben magához vegyen valami táplálékot, mire szembejön vele a kortárs szellemi gyorsétkezdék kínálata. Mindenütt a csillogó, előre csomagolt, műanyagba hegesztett, húsz másodperc alatt mikrohullámú sütőben átforrósított mirelit irodalom gőzölög.
Pedig a dolog nem bonyolult. Az irodalom ugyanis pont olyan, mint a konyha: vagy az van, hogy az ember megveszi a tisztességes, szálas tölgyfához hasonló, érett alapanyagot, megdolgozik vele, rágja, forgatja, megízleli a rostjait, vagy beéri a darált, előemésztett, szájpadlására odaragadó édes majsszal, amitől a gyomra ugyan tele lesz, de a lelke ott marad éhesen a pult mellett.
Állítsuk csak párhuzamba a két műfajt, tiszta lappal, mindenféle hivatali mellébeszélés nélkül.
1. A mirelit hamburger (a rossz irodalom)
A rossz irodalom olyan, mint a gyorséttermi, fagyasztott húspogácsa. Pontosan tudjuk, hogyan készül: senki sem látta azt a marhát, amelyből vétetett, mert valahol egy központi húsfeldolgozó ipari darálóján ment át, ahol harmincnyolcféle adalékanyaggal, szójaliszttel, ízfokozóval és mesterséges füstaromával keverték össze, hogy mindenkinek ugyanazt a gyanús, szabványos ízt nyújtsa.
A mirelit könyv is ilyen.
Előre kikevert algoritmusok alapján írják, marketingmunkacsoportok tesztelik, majd steril, piros-fehér papírdobozban tolják az olvasó arcába.
Nincs benne izom, nincs benne munka, nincsenek benne inak vagy rostok, amelyekbe beleakadna a fogunk.
Olyan puha, olyan kényelmesen csúszik le a torkon, hogy az olvasónak meg sem kell rágnia. Sőt, mire a harmadik fejezet végére ér, már azt sem tudja, mit evett, csak a műanyag zacskó zizegését hallja a fülében.
Ez a tümegek által vágyott irodalom diadala: olcsó, gyors, tápanyagokban szegény, de garantáltan hízlal. Ha pedig sokat fogyaszt belőle az ember, a végén még a mája is besárgul a sok transzzsíroktól.
2. A tiszta marhaszték (a jó irodalom)
Ezzel szemben a jó irodalom olyan, mint egy tisztességes, csontos marhaszték. Benne van az állat élete, a legelő szaga, a hús vöröses valósága, a rostok keresztmetszete, meg az a nehéz, őszinte munka, amellyel a hentes – vagy az író – kivágta a megfelelő darabot a gerinc mellől.
Amikor az ember leül egy ilyen darab mellé, azzal nem viccelünk.
Meg kell izzadni érte. Be kell kapcsolni a faszenes grillt, meg kell várni, amíg átizzik a parázs, és meg kell tanulni bánni a késsel, a hővel meg a türelemmel.
A sztéket meg kell rágni. Az embernek ki kell nyitnia a száját, használnia kell az állkapcsát, és meg kell éreznie a hús, a só, a bors és a tűz elemi találkozását.
Nem hígítják szójaliszttel. Ha az ember megvágja, ott van a szaft és az a bizonyos nehéz, vérbő valóság, ami miatt a nap végén elégedetten dől hátra a gyalupad mellett.
Miért választják mégis a mirelitet?
Mert a mirelit hamburgert kényelmesebb megenni. Nem fröcsköl, nem kell hozzá kést élezni, és a papírszalvétával el lehet tüntetni a nyomait. Az olvasó pedig – ha nem vigyáz – hozzászokik a pépesített, ízfokozós szellemi táplálékhoz. Azt hiszi, hogy olvasott valamit, pedig csak egy kis papíralapú szójakivonatot szopogatott el a villamoson.
De amíg a világ a hivatali ellenőrzések, a ChatGPT-vel íratott receptek és a fagyasztott lelkek mocsarában süllyed, én azt mondom: tartsuk életben a tűzhelyet! Ha már egyszer húst eszünk, ne sajnáljuk a fogunkat. Rágjuk meg azt a tölgyfagerendát, vágjuk bele a kést a sztékbe, és ha a szaft kifolyik a terítőre – hát, uraim, az még mindig jobb, mint a fagyasztódoboz csendes, szürke magánya.
Na, én most visszamegyek a konyhába. A hús nem süti meg magát, a rossz irodalmat meg úgyis elviszi a szelektív kukásautó.