Tegnap este, miközben a lámpa sárgás fényében a pelusziumi csata krónikáját olvastam, elnehezült szívvel kellett belátnom, hogy a történelem hiába gördíti elénk újra és újra a maga kíméletlen, tiszta példázatait. A sivatag szélén nemcsak az ókori Egyiptom hadserege vérzett el, hanem egy makacs, dogmákba merevedett világkép roppant össze a jéghideg, gátlástalan pragmatizmus súlya alatt. Tisztán látni, hogyan válik a legszentebb emberi hit és az évszázados tradíció az ellenség legfélelmetesebb fegyverévé, s hogyan omlik össze a legszilárdabbnak hitt emberi akarat egyetlen pillanat alatt, ha a valóság nyers igazsága megmutatja magát. És mégis, miközben a birodalmak felemelkedésének és bukásának ritmikus moraja szinte szétfeszíti a könyvlapokat, az emberiség konok, gyermeki vaksággal lépked tovább ugyanazokban a lábnyomokban; mintha képtelenek lennénk tanulni a múlt elnémult intéséből, s újra meg újra elkövetjük ugyanazokat a végzetes hibákat, örökös megváltást várva ott, ahol a saját lábunkra kellene állnunk.
A pelusziumi csata története nem csupán egy bizarr ókori anekdota, hanem a politikai és társadalmi vakság vegytiszta képlete. Az egyiptomiak ott, a sivatag szélén, nem azért veszítettek, mert a perzsáknak jobb kardjaik vagy több katonájuk volt. Azért veszítettek, mert a saját merev, dogmatikus hitrendszerük rabjai voltak, amit egy külső, náluk sokkal pragmatikusabb és gátlástalanabb erő fegyverként fordított ellenük.
Amikor III. Pszammetikusz katonái meglátták a pajzsokra festett Bastet istennőt és a vonalak előtt futkosó macskákat, megbénultak. A hitük azt diktálta, hogy ezek a szimbólumok és lények érinthetetlenek, és a megsértésük kozmikus katasztrófával jár. A perzsák viszont nem az istennőt látták, hanem egy lélektani sebezhetőséget, egy kulturális gombot, amit ha megnyomnak, az ellenfél harcképtelenné válik.
Ez a dinamika kísértetiesen pontos diagnózist ad a mindenkori magyar társadalmi reflexekre, a mindenkori „megváltásvárásra” és a külső függőségek természetére.
A magyar történelemben a transzcendens hit és a politikai infantilizmus hajlamos egybemosódni. Létezik egy mélyen rögzült, szinte vallásos meggyőződés arról, hogy nekünk – történelmi szenvedéseink, kulturális különlegességünk vagy védőbástya-szerepünk jogán – jár a külső segítség.
Ez a hit a mi pelusziumi csapdánk. Mindig berendezünk magunknak egy olyan hitrendszert, amely felment a saját struktúráink merev, professzionális és önálló felépítésének felelőssége alól:
A szovjet tengely: Amikor a keleti blokk tankokkal és ideológiával integrált minket, a rendszer nemcsak erőszakot alkalmazott, hanem egy megfellebbezhetetlen, dogmatikus hitet is („a szocializmus elkerülhetetlen győzelme”). A társadalom jelentős része pedig – a túlélésért vagy kényelemből – elfogadta a gyámságot, és a felelősséget átruházta Moszkvára.
Az uniós pénzcsap: A rendszerváltás után a hit tárgya megváltozott, de a reflex ugyanaz maradt. Az Európai Unióhoz való csatlakozás sokak fejében nem egy kőkemény, pragmatikus, versenypiaci szövetséget jelentett, hanem a Nyugat általi morális és anyagi megváltást. Az uniós forrásokra nem fejlesztési eszközként, hanem nekünk alanyi jogon járó „jandallamra” (járandóságra) tekintettünk.
A keleti délibáb: Amikor pedig a nyugati integráció illúziói és belső strukturális hiányosságai felszínre kerültek, a megváltásvárás reflexe nem megszűnt, hanem irányt váltott. A „keleti nyitás” politikája mögött sokszor ugyanaz a gyermeki mentalitás húzódik meg: ahelyett, hogy a saját lábunkra állnánk, egy újabb külső, tőlünk független erőtől – ezúttal a feltörekvő ázsiai birodalmaktól – reméljük a gazdasági és politikai védelmet. Csakhogy a keleti partnerek, éppúgy mint egykor a perzsák, teljesen mentesek a morális szentimentalizmustól; ők a maguk rideg, pragmatikus logikájával és gazdasági expanziójával nem szövetségest, hanem jól kalkulálható befolyási övezetet és nyers érdekérvényesítési terepet keresnek bennünk.
A modern birodalmi központok pontosan úgy működnek, mint II. Kambüszész. Tudják, hogy a magyar társadalom érzékeny a szimbólumokra, a morális igazságosztásra és a külső legitimációra. Az EU nem macskákat kötöz a pajzsára, hanem normatívákat, jogállami indexeket és kohéziós milliárdokat – és ezekkel pontosan ugyanúgy képes irányítani, nyomást gyakorolni vagy épp „lenyomni, mint a bélyeget”, mert tudja, hogy a belső struktúráink önmagukban, a külső infúzió nélkül életképtelenek.
Az egyiptomiak azért nem tudtak mit kezdeni a perzsa csellel, mert a világképük zárt volt. Nem tudtak kilépni a rítusból, és azt mondani: „Ez itt egy háború, a szent állatokat az ellenség túszul ejtette, ha túl akarunk élni, át kell lőnünk rajtuk.” Nem volt meg bennük a krízishelyzetben szükséges, jéghideg pragmatizmus.
A magyar társadalom ugyanezzel a tehetetlenséggel küzd. A külső segítségbe (vagy épp a külső bűnbakokba) vetett hit elfeledteti a legalapvetőbb igazságot: egy nemzet szabadsága és stabilitása nem a szövetségesei jóindulatán, hanem a saját struktúráinak a minőségén múlik.
Amíg egy ország:
az oktatását, az egészségügyét vagy a gazdasági növekedését szinte kizárólag idegen pénzügyi injekcióktól (vagy külföldi tőkebeáramlástól) teszi függővé,
és közben elvárja, hogy a belső konfliktusait, a modernizációs elmaradásait egy messziről érkező „megváltó” (legyen az egy nyugati intézmény vagy egy hazai karizmatikus vezér) egy csapásra megoldja,
addig pontosan abban a gyermeki státuszban marad, mint III. Pszammetikusz vesztes serege.
Miért gondoltuk, hogy a szovjetek testvéri szeretete jelentheti az utat a felemelkedésünkhöz? Miért gondoljuk, hogy Brüsszelnek kellene minket kirángatni a sárból? Miért hisszük, hogy a német autógyáraknak, a kínai akkumulátorgyáraknak kell minket eltartani?