Szervusz, aranyoskám! Etelka vagyok. Hát, hogy is kezdjem... tudod, én is csak egy vagyok a sok közül, aki próbál boldogulni ebben a rohanó világban, és hát ki ne szeretné, ha valami „megéri”?
Emlékszem, mikor az egész kezdődött. Az első alkalom! Olyan izgatott voltam, mint egy kislány a bál előtt. Ültem a gép előtt, és néztem azt a kifestőkönyvet a gyereknek. Olyan szép volt a képernyőn, olyan élénk színekkel írták le, hogy „fejleszti a kreativitást” meg „prémium papír”. Napokig vártam, minden neszre ugrottam a kapuban: vajon tényleg olyan lesz? Vajon nem csaptak be? Aztán megérkezett a futár, és mikor kibontottam... édes istenem, az a boldogság! Pont olyan volt, mint a képen. Akkor éreztem először azt a bizsergetést, hogy na, Etelka, te ezt is megoldottad a fotelből, okosan, ügyesen. Kellemes volt az egész, mintha a világ kinyílt volna előttem.
Aztán jött a második rendelés. Akkor már rutinróka voltam, nem remegett a kezem. Egy szép fehérneműt néztem ki, és már nem is izgultam, hogy ideér-e, hiszen az első is megjött. Az áru rendben is volt, pont olyan selymes, amilyennek ígérték. Igaz, a futár miatt kicsit elment a kedvem, mert három órát késett, és otthon dekkoltam miatta, de hát istenem, ennyi belefér a kényelemért, nem igaz?
De mostanra... jaj, ne is kérdezd. Most már szinte mindent a neten veszek. Egész nap a kedvezményeket bújom, jönnek a hírlevelek, az „utolsó darabok”, a „csak ma 70%”. Néha már lüktet a fejem a sok választástól. És bevallom neked, sokszor elfog az idegesség. Mert hiába a szép fotó, megérkezik a csomag, és látom, hogy hát... ez bizony átverés. Vékonyabb, gagyibb, műanyagabb, mint gondoltam. De a futár? Az az igazi gyötrelem! Hozzá kell igazítani az egész napomat, nem tudok elmenni a boltba, nem tudok teregetni, mert „bármikor jöhet”.
De mégis... mégis jobb ez így. Mert ha nem tetszik, hát visszaküldöm! Van bennem egyfajta győzelmi érzés, amikor látom azokat a hatalmas százalékokat. Olyan ajánlatokat tolnak elém, amik mellett egyszerűen nem lehet elmenni. Kihagyhatatlan, érted? Úgy érzem, ha nem veszem meg, én veszítek.
Olvastam itt ezt az elemzést erről a Homo Discountus-ról... hát, mit mondjak, kicsit szíven ütött. Ez a „műanyag-liturgia” meg a „vampírobjektumok”. Néha tényleg úgy érzem magam a saját lakásomban, mint egy raktáros. Pakolom az akciós dobozokat, és mire rájönnék, hogy nincs is szükségem arra a harmadik szeletelőgépre, már jön a következő értesítés.
Azt mondja ez a professzor, hogy a szerkezetem megroggyant. Hogy eladom az időmet fillérekért. Lehet, hogy van benne valami... de tudod, nehéz megállni, mikor ott villog a szemem előtt, hogy „Megérte!”. Néha én is megállok a csendben, ahogy az a Feldmár úr mondta, és rám tör a szorongás. Olyankor gyorsan megnyitok egy alkalmazást, és keresek valami újat. Csak egy kis apróságot. Valami akciósat. Hogy ne legyen olyan nagy a csend.
Etelka
Ebben az esszémben a tárgyak és az ember közötti aszimmetrikus viszonyt elemzem, rávilágítva arra a „vámpírikus” természetre, amellyel környezetünk berendezési tárgyai nemcsak a fizikai teret, hanem mentális sávszélességünket és életerőnket is megcsapolják. Saját hitvallásom, az Etikus Minimalizmus mentén érvelek amellett, hogy minden felesleges szerzemény valójában egy láthatatlan adó, amelyet az alkotásra, a szeretteinkre és az önazonosságunkra fordítható időnkkel fizetünk meg. Írásomban a mennyiségi gyűjtögetés kényszere helyett a mértékletességet és a tudatos környezetépítést kínálom megoldásként, hogy otthonunk ne egy energiát elszívó raktár, hanem az emberi méltóságot és szabadságot szolgáló, csendes háttér legyen.