A kultúra egy nemzet önazonosságának tartószerkezete. Ahogy egy épület stabilitása a felhasznált anyagok tisztaságán és a kivitelezés lelkiismeretességén múlik, úgy egy társadalom szellemi tartása is attól függ, milyen értékeket emel pajzsára a mindenkori hatalom. Ha azonban a kormányzati kultúrpolitika a minőség és a mélység helyett a politikai lojalitást és a felszínes szórakoztatást teszi meg irányadó mércének, akkor nem pusztán stílust téveszt, hanem módszeresen bontja le a közízlés védműveit. Ennek egyenes következménye, hogy kultúránk megállíthatatlanul konvergál a disznóól szellemi nívójához.
A folyamat ott kezdődik, ahol a közpénz elveszíti közösségi jellegét, és a politikai klientúra jutalmazási eszközévé válik. Amikor milliárdokat szórnak szét érdemi referencia nélküli, tegnap alapított cégek és kétes intellektuális értékkel bíró véleményvezérek között, az nem kulturális expanzió, hanem a középszer és a giccs intézményesítése. A kultúra ilyenkor nem a lélek emelését, hanem a hatalmi üzenetek visszhangzását szolgálja. Ha a minta a „celebritás”, az eszköz pedig az üres látványosság, akkor a társadalom ízlése is ehhez fog idomulni: a valódi művészet helyét átveszi a harsány, tartalmatlan zaj.
Veszélyes illúzió azt hinni, hogy a kultúra csupán díszlet, amely tetszés szerint cserélgethető. A kultúra élettér. Ha ez az élettér gondozatlan, ha az autentikus és időtálló értékek – mint a fa és a kő természetessége a belsőépítészetben – helyét átveszik a harsány, műanyag utánzatok, akkor az emberi lélek is elszürkül. A mértéktartás, az önmérséklet és a minőség iránti igény nemesítik a polgárt; ezzel szemben a gátlástalan, átláthatatlan forrásosztás és a nívótlan produktumok dicsőítése a „disznóól” logikáját honosítja meg: ahol csak a pillanatnyi vágyak kielégítése és a hangosabb falás számít.
Egy olyan környezetben, ahol a „szerkezet” – jelen esetben a társadalom intézményrendszere – nem maximális odafigyeléssel és etikai alapokon nyugszik, ott a dekoráció is csak hazugság lehet. A tartalom nélküli, milliárdokból felhúzott kulturális homlokzatok mögött valójában szellemi vákuum tátong. A valódi luxus a mértéktartás és az igazság lenne, ám a jelenlegi folyamatok épp ezek ellenkezője felé mutatnak.
Ha nem vigyázunk közös értékeinkre, és engedjük, hogy a közízlést a politikai haszonszerzés és a nívótlanság formálja, akkor ne csodálkozzunk a végeredményen. A kultúra, amely elveszíti igényességét és morális iránytűjét, óhatatlanul a sárba süllyed. Az erkölcsi és szellemi hanyatlás pedig nem áll meg a színházak falainál vagy a képernyőknél; beköltözik a mindennapjainkba, és végül egy olyan országban ébredünk, ahol a minőség már ismeretlen fogalom, az emberi méltóság pedig elvész a harsány igénytelenség mocsarában.
Rádli Róbert
Ez az írás Latinovits Zoltán tragikumán keresztül a XX. századi magyar lélek és a kádári konszolidáció fojtogató morális vákuumának állít tükröt. A szerző nem csupán egy színészóriás portréját rajzolja meg, hanem a "rend" és a "fegyelem" küzdelmeként értelmezi a magyar történelmet, ahol az izzó igazságkeresés óhatatlanul elbukik a középszerűség és a csinovnyik-lét kényelmes hazugságaival szemben. A szöveg provokatív, szakrális képekkel operáló stílusa arra kényszeríti az olvasót, hogy szembenézzen a kérdéssel: vajon miért maradt zárva a kapu az igazság előtt akkor, amikor a leginkább szükség lett volna rá?