A magyar történelem legstabilabb intézménye nem a Szent Korona, nem is a Parlament, hanem a mutyi. Ez a sajátosan közép-kelet-európai túlélési szoftver nem a rendszerváltáskor, de még csak nem is a török hódoltság idején „települt” a nemzeti öntudatra. Gyökerei a végtelen sztyeppék porába nyúlnak vissza, ahol a „közös” és az „egyéni” közötti határvonalat még nem paragrafusok, hanem a túlélés ösztöne és a becsület kódexe rajzolta meg. Az évszázadok során azonban végbement egy drámai metamorfózis: a mutyi a halálos bűnből állami erénnyé, az íjászbaleset pedig lovagkeresztté nemesedett.
A honfoglalás előtti, sztyeppei magyar társadalomban a vagyon mozgékony volt és nehezen ellenőrizhető. Ebben a közegben született meg a mutyi első formája: a láthatatlan többlet. Amikor a törzsi elöljáró vagy a kazár adószedő a nyájakat számlálta, a leleményes pásztor számára a domb mögötti völgy jelentette az első „offshore” számlát. A mutyi ekkor még a központi elosztás megkerülését szolgálta, legyen szó elrejtett bizánci dirhemekről vagy a tizedből „kifelejtett” lovakról.
Azonban ebben a korban a mutyinak volt egy brutális és hatékony korlátja: a vérszerződés etikája. A nomád közösségben a „közös” ellopása a törzs életképességét veszélyeztette. Aki túl nagyot kanyarított magának a hadizsákmányból, vagy megdézsmálta a közös készleteket, az nem bírósági idézést kapott, hanem egy statáriális „íjászbalesetet”. A büntetés szigora a közösség önvédelmi reflexe volt; a mutyi ekkor még egzisztenciális kockázatot jelentett.
A letelepedés és az államszervezés után a mutyi finomodott, de az igazi áttörést a török kor hozta meg. Ekkor vált a magyar lélek alapvetésévé, hogy az állam egy ellenséges, idegen test, amelyet nem tisztelni, hanem kijátszani kell. A „halal-mentes” sertés lett a nemzeti adóoptimalizálás jelképe: amit a megszálló nem ehet meg, az a miénk marad. Ebben a korszakban a korrupció már nem bűnnek, hanem a hazafias ellenállás egy formájának tűnt. A baksis és a kóstoló rendszere ekkor égett bele a társadalmi szövetbe, felváltva a merev jogrendszert a személyes alkuk „zsíros” logikájával.
A 20. század és a jelenkor elhozta a mutyi végső, „kvantumfizikai” állapotát. A kádári „ügyeskedés” után megérkeztünk a lojalitás-alapú jutalmazáshoz. Ebben a rendszerben a mutyi már nem a szabályok ellenére, hanem a szabályok védelme alatt zajlik. A leglátványosabb változás a társadalmi reakcióban és a következményekben érhető tetten.
Míg a sztyeppén a mutyizót kivetette magából a közösség, ma a hatalom „beemeli” őt a szentélybe. A Pataki Attila-jelenség – és az ehhez hasonló állami pénzesők, túlárazott megbízások vagy kitüntetések – azt a korszakot jelzik, ahol a mutyi már nem rejtőzködő lopás, hanem a beavatottság jele.
A közpénz itt már nem „közös jószág”, hanem a hűségért járó jutalomfalat.
Aki a hatalom dalát énekli (legyen szó rockoperáról vagy politikai szlogenekről), azt a rendszer nem bünteti, hanem immunissá teszi a törvényekkel szemben.
A történelem kereke furcsát fordult: az íjászbalesetektől eljutottunk a díszvendégségig. Amikor a mutyiért nem börtön vagy száműzetés jár, hanem lovagkereszt és állami milliárdok, az a társadalmi immunrendszer teljes összeomlását jelzi. A „nemzeti lelemény” eredetileg a túlélést szolgálta az elnyomókkal szemben, mára viszont az elnyomás és a kiváltságok cementjévé vált.
A magyar mutyi tehát nem tűnt el, csak szintet lépett, a sárban dagonyázó sertésből elegáns, kitüntetett „négylábú offshore” lett, amely már nemcsak a szultán elől menekül, hanem a böllérrel együtt üli meg a tort. Amíg a mutyi a siker egyetlen járható útja, addig a magyar történelem nem fejlődés marad, hanem egy végtelenített disznóvágás, ahol a kést mindig ugyanazok tartják, a kóstolót pedig a jövőnkből mérik.