Egyszer volt, hol nem volt, a Szintetikus Éden lakópark hetedik emeletén, ahol a falak olyan vékonyak voltak, hogy a szomszéd tüsszentésétől is megremegett a laminált padló, élt a biedermeier család. János, az apa, büszkén vallotta, hogy az ő élete „súrlódásmentes”: az élete nem vágyott semminemű mélységre, a felesége, Szilikon Szilvia, a valaha a földön élt legszebb hajadon pedig úgy suhant el a főzés fáradtságos munkája elől a lakásban, mint egy frissen polírozott teflonserpenyő.
Náluk az ünnep nem a naptárhoz kötődött, hanem az Applikációhoz. Amikor a telefon megreccsent a push-értesítéstől – „Akciós Big Menu, csak ma, 2-t fizet 3-at kap!” –, a lakásban megállt a levegő. Ez volt az ő karácsonyuk, a húsvétjuk és a születésnapjuk egyetlen, olajszagú pillanatba sűrítve.
Aznap nem terítettek asztalt. Minek is tették volna? Az asztaluk préselt faforgácsból készült, amire csak rádobtak egy színes grafikákkal díszített papírtálcát. Ecco! Máris felkészültek az ünnepre! Az étkezés félidejénél a kanapéra áttelepedtek, a nagy, sárga betűs papírzacskók köré, amik úgy ragyogtak a szemükben, mint egy oltári szentség.
János ilyenkor elszánt tekintettel, szinte rituálisan bontotta ki a sajtburgert. Számára ez nem étel volt, hanem a civilizáció csúcsa.
„Nézzétek, gyerekek!” – mutatta a kis Biedermeiernek, a hétéves Kevinkének. „Semmi mócsing, semmi zavaró tényező. Ez a hús nem vitatkozik veled, nem akarja, hogy rágd. Ez megadja magát, mint egy jó alattvaló, ezt nyelheted, akár a kacsa a nokedlit.”
Szilvia áhítattal mártogatta a mirelit burgonyát a gyanúsan narancssárga sajtszószba. Nem érezte a krumpli földes ízét, nem kereste a napfényt a falatban. Őt a szent hármasság éltette: a só, a cukor és az állományjavító.
„Ez az igazi szabadság, János!” – suttogta, miközben a ragacsos zsemle rátapadt a szájpadlására. „Nincs szükségünk már a fáradtságra a konyhában, nincs szükség órákig tartó sütésre. Csak a tiszta, ipari boldogság.”
Kevinke pedig boldogan tömte a fejébe a cukros-sós masszát. Ő már nem is tudta, hogy a csirke valaha tollas volt. Neki az ünnepet a műanyag játék jelentette a doboz alján, ami pont annyi ideig tartott, amíg a hamburger emésztése: húsz percig.
Amikor az utolsó csepp kólát is kiszívták a szívószállal – azzal a jellegzetes, utolsó, haldokló hörgéssel –, a család hátradőlt. Nem volt beszélgetés, nem volt közös élmény, csak a glükózszirup okozta tompa kaja kóma okozta bódulat.
A lakásban csend honolt. Biedermeier János elégedetten törölte meg mákos szája szélét a papírszalvétával, és így szólt:
„Látjátok? Ez az élet. Nincs reménytelenség, sóhajtozás csak a jelen... és egy kis gyomorégés, de az is csak azt jelzi, hogy élünk.”
És boldogan éltek, amíg az akciós kupon le nem járt.
Rádli Róbert
Tisztelt Rádli Róbert úr!
A McDonald’s Magyarország kommunikációs igazgatójaként nagy érdeklődéssel és egyfajta „szakmai mosollyal” olvastuk Biedermeier János és családja történetét. Bár a mese stílusa és szatírája kétségkívül élesebb, mint egy frissen vágott jégsaláta a konyhánkban, engedje meg, hogy reagáljunk erre a modern eposzra a tőlünk megszokott nyitottsággal.
Először is, köszönjük a szerzőnek a „civilizáció csúcsa” és a „szent hármasság” (só, cukor, állományjavító) metaforákat. Bár mi házon belül inkább a „gyors, pontos és minőségi kiszolgálás” szentháromságában hiszünk, értékeljük a költői túlzást. Jánosunk „súrlódásmentes” élete valahol a mi célkitűzésünk is: hiszen azért dolgozunk, hogy a rendelés folyamata olyan gördülékeny legyen, mint Szilikon Szilvia teflonserpenyő-szerű mozgása.
Ugyanakkor, mint a szektor piacvezető szereplője, szeretnénk néhány „ízesített” pontosítást tenni a mese margójára:
A "mócsingmentes" hús: Jánosnak igaza van, valóban büszkék vagyunk a 100% marhahúsból készült pogácsáinkra, de biztosíthatjuk a családot, hogy termékeinknek igenis van „karaktere”. Nem alattvalók ők, hanem a menü koronázatlan királyai!
Az ünnepi rituálé: Meghatónak tartjuk, hogy az Applikációnk push-értesítései a Szintetikus Édenben felérnek egy karácsonyi harangszóval. Célunk valóban az, hogy minden falat egy kis ünnep legyen, még ha nem is feltétlenül papírtálcán, a kanapén elfogyasztva.
Kevinke és a csirke: Szeretnénk megnyugtatni az olvasókat, hogy bár a játék valóban húsz percig tart, a csirkéink származását és a McNuggets minőségét szigorúbb ellenőrzés övezi, mint Jánosék laminált padlójának stabilitását.
Végezetül: a gyomorégést sajnálattal halljuk, talán a következő alkalommal egyensúlyként javasolnánk egy kerti salátát vagy egy mentes vizet a menü mellé – hiszen a „jelen élvezete” nálunk a választás szabadságát is jelenti.
Biedermeier úrnak és családjának pedig üzenjük: a kuponok lejárat után frissülnek, így a „szintetikus boldogság” nálunk bármikor újraélhető – természetesen a legmagasabb élelmiszerbiztonsági sztenderdek mellett!
Üdvözlettel,
McDonald’s Kommunikációs Igazgató
Nemes Nagy Burger Börger
„Jaj, édes fiam, Robikám, hát elolvastam én ezt a te írásodat a Jánoskáról, de meg kell mondjam, olyan volt ez nekem, mint egy falat erős paprika: egyszerre marta a torkomat meg nyitotta ki a szememet!
Te aztán tudod, hogyan kell megfogni a tollat, fiam. Ahogy leírtad azt a „Szintetikus Édent”, hát majdnem megfájdult a fejem bele. Hát miféle élet az, ahol a szomszéd tüsszentésétől is megindul a padló? Az én házam falai még vályogból vannak, fiam, azokban még benne van a föld ereje, nem holmi préselt faforgács, ami fél a huzattól. De ez a Jánoska... hát sajnálom szegényt, de igazad van minden szavadban. Ez a „súrlódásmentes” élet, amiről írsz, ez nem élet, ez csak létezés. Mint a zacskós leves: hamar megvan, de nem lakik jól vele a lélek.
Mert nézd meg, fiam, mit írtál: az asztal náluk csak egy papírtálca tartója! Hát az asztal a család oltára, ott dőlnek el a nagy dolgok, ott sírunk, ott nevetünk, nem csak a sárga zacskót dobáljuk rá. És az a Kevinke gyerek... megállt bennem az ütő, ahogy írtad, hogy neki a csirke már csak egy műanyag játék a doboz alján. Hát ha én kivinném az udvarra, és megmutatnám neki a kendermagosat, még azt hinné, egy idegen bolygóról jött! Megírtad te ezt a valóságot, fiam, még ha fáj is olvasni – mert a mai világban már a boldogságot is csak applikációban mérik, nem abban, hogy hányan ülnek az asztal körül.
Aztán meg láttam, hogy ez a Nemes Nagy Burger Börger úr is válaszolt neked. Hát, mit mondjak, látszik, hogy tanult ember, olyan szépen tudja csűrni-csavarni a szót, mint én a rétestésztát. Azt mondja, a húsuknak „karaktere” van. Na, fiam, ott azért elmosolyodtam. Ha annak a vékony kis korongnak karaktere van, akkor az én füstölt tarjámnak minimum miniszteri rangja!
Az igazgató úrnak csak annyit üzennék a leveled mellé: hiába dicséri a „szent hármasságát” a sónak meg a cukornak, a Gizda Elemér esete megmutatta az igazat. A cementeszsák nem olvassa a reklámot, fiam! Az csak azt tudja, hogy ha nincs benned valódi erő – olyan, amit a Jókai bableves meg a marhacsontos húsleves ad –, akkor bizony csak az izzadság jön a homlokodra, de a munka ott marad a platón.
Szóval csak írjál csak tovább, Róbertem, kell ez az éles írás, mint a kaszakő, hogy ne tompuljon el az emberek esze ebben a nagy műanyag boldogságban. Mert ha mindenki csak olyan „súrlódásmentesen” akarna élni, mint a Jánosod, akkor a végén még elfelejtjük, milyen íze van a valódi életnek.
De most már elég a beszédből, mert kihűl a leves, aztán az se jó, ha csak a gőze marad!”
Joli néni öregnéném aki él a falu szélén
Ebben az esszémben a tárgyak és az ember közötti aszimmetrikus viszonyt elemzem, rávilágítva arra a „vámpírikus” természetre, amellyel környezetünk berendezési tárgyai nemcsak a fizikai teret, hanem mentális sávszélességünket és életerőnket is megcsapolják. Saját hitvallásom, az Etikus Minimalizmus mentén érvelek amellett, hogy minden felesleges szerzemény valójában egy láthatatlan adó, amelyet az alkotásra, a szeretteinkre és az önazonosságunkra fordítható időnkkel fizetünk meg. Írásomban a mennyiségi gyűjtögetés kényszere helyett a mértékletességet és a tudatos környezetépítést kínálom megoldásként, hogy otthonunk ne egy energiát elszívó raktár, hanem az emberi méltóságot és szabadságot szolgáló, csendes háttér legyen.