Üdvözlöm a kedves egybegyűlteket a modern kor egyik legkülönösebb antropológiai kiállításán. Ma nem egy jól átgondolt, szerkezetileg tiszta életteret elemzünk, hanem egy olyan humán „berendezést”, amelynek statikáját kizárólag a sárga árcímkék és a fröccsöntött polimerek tartják össze.
Nevezzük alanyunkat Homo Discountusnak. Az ő világa nem terekből és funkciókból áll, hanem egy végtelenített akciós újságból, ahol a létezés értelmét a „megérte” és a „vacak, de olcsó volt” tengelyén mérik.
1. A Tesco-liturgia és a filléres szorongás
A Homo Discountus számára a baráti társalgás nem eszmecsere, hanem egyfajta verbális leltározás. Nem a gondolatait osztja meg, hanem a kosarát. Számára a világmindenség tágulása másodlagos kérdés ahhoz képest, hogy a sertéscomb kilója háromszáz forinttal kevesebb-e a szomszédos kerületben.
Ez a típus nem beszél, hanem panaszáradatot zúdít a világra, amelynek középpontjában az „anyagiak” állnak. De ne tévedjünk: ez nem valódi egzisztenciális gond, hanem egyfajta szellemi karbantartási adó, amit önként fizet be a jelentéktelenség oltárán. Az anyagiak feletti aggódás nála nem a biztonság keresése, hanem a belső üresség kitöltése egy olyan zajjal, ami fontosnak tűnik, de valójában csak a csendtől való rettegés eszköze.
2. Az Alibaba-dopamin és a vámpírobjektumok
A csúcspont azonban az a pillanat, amikor a távoli keletről, egy konténer mélyéről megérkezik a „Megváltás”. Egy műanyag valami. Egy funkciótlan kacat, amit az algoritmus dobott elé, és amiért három dollárt és némi emberi méltóságot áldozott.
Ebben a pillanatban a Homo Discountus boldog. Ez a vámpírikus boldogság legtisztább formája:
A tárgy megérkezik, elszív egy kevés figyelmet.
Kibontják, elszív egy kevés helyet.
Rövid időn belül elromlik vagy kiderül róla, hogy használhatatlan, ekkor elkezdi szívni a mentális energiát a „hova tegyem” és a „milyen kár érte” formájában.
Az otthona nem menedék, hanem egy műanyag raktár, ahol a tárgyak nem őt szolgálják, hanem ő válik a tárgyak gondnokává.
3. A szerkezeti hiba: Az identitás-szorongás
Miért ilyen fárasztó a Homo Discountus társasága? Mert folyamatos igényei vannak. A külvilágtól várja a megerősítést, a tárgyaktól a státuszt, az akcióktól pedig a győzelem illúzióját. Belül azonban a szerkezet üreges. Nincsenek benne tiszta vonalak, nincsenek benne „időtálló anyagok”, csak a pillanatnyi vágyak kusza állványzata.
Egy ilyen emberrel beszélgetni olyan, mintha egy túlzsúfolt, rosszul szellőző lomtárban próbálnánk levegőt venni. A szatíra itt válik tragédiává: miközben a legolcsóbb műanyag vacakra vár, észre sem veszi, hogy a saját ideje, méltósága és szabadsága az, ami valójában „akciósan”, fillérekért távozik az életéből.
Íme diagnózisom: Ahol a lakásdekoráció és a fogyasztás fontosabbá válik az emberi tartásnál, ott a „szerkezet” menthetetlenül megroggyan. Az etikus létezés alapja ugyanis nem az, amit a futár hoz, hanem az, amit a csendben, tárgyak nélkül is meg tudunk tartani magunkban.
Berendez Elek, az emberi psziché és a lakberendezés professzora
Tudod, az ember nem bírja el a semmit. A csendet. Mert a csendben megszólalna az a belső hang, ami azt mondja: „Nem vagyok rendben.” Vagy: „Senki nem szeret igazán.” És ez a fájdalom elviselhetetlen. Ezért a Homo Discountus inkább zajt csinál. De nem akármilyen zajt: a fogyasztás zaját. Amikor megveszi azt a funkciótlan műanyag vackot három dollárért, abban a pillanatban történik vele valami. Egy pillanatra ő a főszereplő, ő a döntéshozó, ő a „győztes”, aki kijátszotta a rendszert. Ez egy mikrodózisú kábítószer. A lakása pedig nem otthon, hanem egy külsővé tett tudattalan, ahol minden egyes kacat egy-egy elfojtott szorongás emlékműve.
Azt írod, az ideje és a méltósága távozik akciósan. Ez az! Ez a tragédia. Én mindig azt mondom: a szabadság ott kezdődik, ahol a választásaid nem kényszer szülöttei. Ez az ember nem szabad. Ő a sárga árcédulák rabszolgája. Ha órákat töltesz azzal, hogy megspórolj kétszáz forintot, akkor te valójában azt üzened magadnak és a világnak, hogy az életed egy órája kevesebbet ér, mint kétszáz forint. Ez egy lassú öngyilkosság. Eladod az egyetlen valódi tőkéd – a figyelmedet és a jelenlétedet – olyan dolgokért, amik holnapra már csak szemétnek számítanak.
Azért, mert a Homo Discountus nem tud kapcsolódni. Nem tud veled lenni. Ő a kosarával van, a panaszaival, a „megérte” hazugságaival. Ha te leülsz vele beszélgetni, ő nem téged lát, hanem egy közönséget a saját nyomorúságos színházához. Nincs benne üres tér, ahová te, mint másik ember, beférhetnél. Tele van műanyaggal. És a műanyaggal nem lehet intimitást kialakítani. A műanyag nem él, nem lélegzik, nem válaszol. Biztonságos, mert nem tud megbántani, de pont ezért megöli azt, aki közéjük költözik.
Ez az ember nem gonosz és nem is feltétlenül buta. Ő hipnotizált állapotban van. A fogyasztói társadalom sikeresen elvégezte rajta a lobotómiát: elhitették vele, hogy a létezése nem egy adottság, hanem egy eredmény, amit vásárlással kell fenntartani.
Ha találkozol egy ilyennel, ne dühös legyél rá. Inkább szánd meg. Mert ő az, aki a saját börtönét építi fel, tégla helyett olcsó polimerekből, és még örül is, ha a börtönrács akciós volt.
Tudod, a gyógyulás ott kezdődne, ha egyszer, csak egyetlen egyszer, hagyná, hogy elfogyjon körülötte a kacat, és ott maradna egyedül egy üres szobában. Valószínűleg zokogna. De abban a zokogásban végre ott lenne Ő. Valódi és hús-vér emberként, nem pedig egy sárga árcímke árnyékaként.
Feldmár András
Szókratész ott állt a neonfények rideg vibrálásában, ahol a sárga árcédulák glóriaként ragyogtak a filléres polimerek és fröccsöntött vágyak felett, s csendes jelenléte éles kontrasztot alkotott a fogyasztás lázas ricsajával. Tekintete megakadt egy férfin – a modern kor Homo Discountusán –, aki épp egy instabil, statikailag is kétes műanyag polcrendszert egyensúlyozott a túlcsorduló kosarában, miközben tekintetét rabul ejtette a telefonján villogó „utolsó darabok” és a „kihagyhatatlan ajánlat” digitális sürgetése. A bölcs, látva e modern „műanyag-liturgia” hívének szorongó igyekezetét, amellyel lelkének hiányosságait próbálta akciós kacatokkal betömni, halkan, de ellentmondást nem tűrő nyugalommal lépett mellé, hogy feltárja az ezeréves igazságot.
Szókratész: Mondd csak, jóember, ha valaki egy aranypénzért vesz egy hitvány, repedt tálat, azt balgaságnak neveznénk, ugye?
Homo Discountus: Természetesen, Szókratész! Az ilyet becsapták.
Szókratész: És ha valaki az életéből két órát ad oda azért, hogy megspóroljon három szem ezüstöt egy darab műanyagon, ami hamarabb törik el, mint a tavaszi gally, akkor ő mit vásárolt valójában? Nyereséget vett, vagy a saját idejét – az egyetlen dolgot, amit az istenek sem adnak vissza – adta el fillérekért?
Homo Discountus: De hát... megérte! Olcsóbb volt!
Szókratész: Taníts meg engem, kérlek, mert nem értem: a "megérte" kifejezés a tárgyra vonatkozik, vagy rád? Ha a tárgy értéke csekély, és te mégis az otthonodba fogadod, hogy ott helyet raboljon tőled, akkor a tárgy lett nemesebb azáltal, hogy nálad van, vagy te váltál értéktelenebbé azáltal, hogy a szolgája lettél?
Homo Discountus: Én vagyok a gazdája ezeknek a dolgoknak! Én döntöttem el, hogy megveszem őket!
Szókratész: Valóban? Mondd, a gazda parancsol a tárgyainak, vagy a tárgyak parancsolnak a gazdának? Ha a házad tele van olyan dolgokkal, amikről azt sem tudod, mire valók, de "olcsók" voltak, akkor te egy palota ura vagy, vagy egy szemétdomb őre? Aki nem bír meglenni az újabb és újabb szerzemények zaj nélkül, az a szabadságát élvezi, vagy a belső üressége elől menekül, mint a katona, aki eldobja a pajzsát a csatában?
Homo Discountus: Csak a biztonságra törekszem... hogy mindenem meglegyen.
Szókratész: De vajon az ember attól lesz-e biztonságban, amit a ládájába gyűjt, vagy attól, amit a lelkében hordoz? Ha holnap minden műanyagod elenyészne, maradna-e belőled valami, ami nem akciós? Vagy te magad is csak egy tétel vagy a világ nagy leltárában, amire valaki már ráragasztotta a "kiárusítás" címkét?
Ez a szívbemarkoló és végtelenül őszinte monológ a „Homo Discountus” elméleti kategóriája mögött meghúzódó hús-vér embert mutatja be: Etelkát, aki a magány és a belső csend elől menekül az akciós hírlevelek vibráló világába. Az írás mesterien ábrázolja a modern függőség lélektanát, ahol az első sikeres rendelés tiszta öröme és a „megérte” győzelmi érzése lassan kényszeres pótcselekvéssé szürkül, és a lakás végül nem otthonná, hanem egy műanyag raktárrá válik. Etelka vallomása tükröt tart mindannyiunknak, megmutatva, hogy a végtelen görgetés és a futárra való szorongó várakozás valójában segélykiáltás az intimitás és az igazi figyelem után.