Üdvözlöm a kedves ínyenceket a hatékonyság oltáránál, ahol ma feláldozzuk azt a maradi elképzelést, miszerint az ételnek valaha is köze volt egy élő szervezethez. Beszéljünk a marhahús és a „hússzerű készítmény” közötti szakadékról, ami mélyebb, mint egy rosszul összerakott svéd éjjeliszekrény illesztése.
Vannak ugye ezek a maradi, Don Quijote hóbortos bolondok, akik képesek beülni egy étterembe, és egy szelet marhahátszínt rendelni. Mit akarnak ezek? Steaket? Hát van képük elvárni, hogy a húsban rostok legyenek? Hogy az állat élete és az érlelés ideje ott köszönjön vissza a tányéron, mint egy becsülettel megmunkált asztallap vagy politikai beszéd? Ez a színtiszta provokáció. A steak ugyanis veszélyes: van karaktere, ellenáll a késnek, és – ami a legfelháborítóbb – minden egyes darabja más. Ez az egyediség pedig sérti a tömeggyártás szent egységét.
Ezzel szemben nézzük a modern kor megváltását: a McDonald’s és társai által tökélyre fejlesztett húsgolyó- és pogácsa-esztétikát. Ez a gasztronómia laminált padlója.
A húsgolyó a legőszintébb hazugság. Ahogy a bútorboltban a fűrészporból és ragasztóból préselt lapot leöntik egy faerezet-mintás műgyantával, úgy lesz a „ki tudja, mi maradt a csontvázon” típusú alapanyagból egy tökéletesen szabályos korong. Sehol egy zavaró rost, sehol egy váratlan textúra. Ez a hús paródiája: egy homogén, ipari massza, amit addig idomítottak, amíg el nem veszítette minden kapcsolatát a természettel.
És ne feledkezzünk meg az aromáról! Míg egy igazi steak mellett az ember érzi a pörzsanyag, a tűz és a zsír nemes illatát, addig a gyorsétteremben egy egészen másfajta mámor kábít: az a jellegzetes, fojtogató, műanyag féle szag. Ez az a szag, ami nem az ételből jön, hanem a technológiából. Ez a vegyszerek, az állományjavítók és a hőkezelt aromák szimfóniája, ami pontosan olyan sterillé teszi az élményt, mintha csak a választások előtt hallgatnád politikusainkat, akik a jövőt vizionálják.
Milyen unalmas is a moderáció és a minőség! Miért választanánk a valódi hátszín nemes egyszerűségét, ha kaphatunk helyette egy adag darált bizonytalanságot, amit gumiszerű zsemlék közé szorítottak? Az igazi „luxus” ma már az, ha az ételünk annyira mesterséges, hogy még az idő vasfoga – vagy a baktériumok serege – sem mer hozzáérni.
Együk hát boldogan a gasztronómiai ragasztót, és örüljünk, hogy a tányérunkon sincs több természetesség, mint egy panel lakótelep PVC-padlójában, miközben a face- n nagy ívű választási beszédeket hallgatunk. Végtére is, kinek kell az anyag becsülete, ha van helyette jól formázott, olcsó illúziónk?