A gasztronómia történelemkönyvei szemérmesen hallgatnak arról a pillanatról, amikor az ember szembe találja magát egy makacs, bádogba zárt esti vacsorával. Az ókori drámaírók hosszan értekeztek a sors csapásairól, de mélyen hallgatnak arról a drámai pillanatról, amikor a konyha magányában eldől a civilizáció sorsa.
I. A kibontakozás illúziója: Minden katasztrófa egy ártatlan, szinte derűs mozdulattal kezdődik. Ott állok a pult mellett, a konyha félhomályában, frissen vasalt, ropogós fehér ingben – mert az ember néha ünnepelni akarja a hétköznapot is –, és a kezembe veszem a paradicsomos halkonzervet. A címke vidáman ígéri a tenger zamatát, a fém csillog, a bádogtető tökéletesen zár. Megkeresed a konzervnyitót, amit a Tescoban a felső polcról választottam, mert bíztam a minőségben. Érzem, ma este én vagyok a tápláléklánc abszolút csúcsragadozója. Ráhúzom a nyitót a peremre, meghúzom az első centimétert, finoman roppan a fém, és én elégedetten bólintok. Ez ám a technika és az akarat harmóniája.
II. A tetőfok: Aztán a lemez minden előzetes tájékoztatás nélkül partizánakciókba kezd. A feszítés nehezedik, a csuklómban megszólal az első élénk inas panasz, de nem adom fel; a méltóságom tétje, hogy ezt a bádogdobozt magam alá gyűrjem. A kitartás, az akarat, a szellemi koncentráció mély lelki oldalát élem. Minden izmom megfeszül, a karom megmerevedik, a levegőt benntartom, és pontosan abban a tizedmásodpercben, amikor a tüdőm már feladná, még egyszer, utolsó, bivalyerős, elszánt mozdulattal ránehezedek a nyitóra – nyomom a szerszámot, majd betojok, ekkor a fém megadja magát, és hirtelen megtör a jég. Ez az a pillanat, amit az ókori drámákban a sors hirtelen fordulatának hívnak. De itt nincsenek fenséges metaforák. A feszítővas hirtelen átugrik a holtponton, az ellenállás egy szempillantás alatt semmivé foszlik, és a fizika kíméletlen, sűrű logikája átveszi az irányítást. Nemcsak arról van szó, hogy a bádog pereme bemar a hüvelykujjamba, hanem arról, hogy a doboz mélyéről, a sűrű, sötétvörös paradicsomszósz a vákuum törvényeit meghazudtolva, tökéletes ballisztikus ívben ejakuál. Egyetlen tizedmásodperc alatt összegabalyodik emberi reflex, rozsdás acél, halhús és paradicsomeső, és a gravitáció győztesen kiabál rám, miközben a tápláló ételnek szánt trutyi telibe találja a frissen vasalt, makulátlan ingemet.
III. A csend és a katarzis: A tragédia záróképe nem az esés, illetve a fröccsenés pillanata, hanem az azt követő csend. Ott állok a konyhakövön, a zsebcsíknál sötétvöröslő, mélyen átázott ingemben, a konzervdoboz meg békésen, tátott szájjal, cinikusan pislog rám a konyhapultról. A fájdalom még szét sem áradt a testemben, de a tehetetlenség teljes. Dermesztő felismerés, hogy a mindenség – a maga bádogdobozaival együtt – épp most alázott porig, miközben csak egyetlen tiszta, békés falatot akartam bekapni a nap végén.