A budapesti flaszteren kezdődött, azon a fülledt, zivatar előtti augusztusi délutánon, amikor villamos kerekei úgy csikorogtak a síneken, mintha egy hangolás előtt álló, részeg szimfonikus zenekar próbálnak a föld alatt. Éva a neonfényben úszó aluljáró lépcsőjén állt, a haja még a kora délutáni zápor illatát őrizte, Ádám pedig, kezében egy olvadó jégkrémmel, úgy nézett rá, mintha a lány mögött nem a cetlikkel teleplakátolt betonfal, hanem maga a teremtés első napjának hajnala nyílna meg. Egymásba habarodtak, de nem azon a csendes, skandináv módon, hanem mindent elsöprő, tajtékzó, barokk lendülettel; a pesti éjszakák sűrű füstje, a romkocsmák mélyén csillogó neon-koktélok, az eldobott söröskupakok ritmusa mind az ő belső szimfóniájuk ütemére vert, és elhitték, hogy a világot az ő szerelmük statikája tartja össze, nem pedig a rozsdás vasszerkezetek.
Éppen negyedik hónapja volt, hogy először találkoztak, mikor elhatározták, hogy közösen elutaznak nyaralni Ibizára.
A sziget úgy fogadta őket, mint ahogyan a magazinok hasábjainak képein, a tenger azúrja gyönyöre a szemnek, a horizonton türkizkék szalagként feszült az égbolt, a pálmafák pedig a mediterrán szellőben úgy hajlongtak, mint a boldogság biodíszletei. A resortok, a luxusszállodák egymás hegyén-hátán nőttek ki a homokból – csupa minimalista, vakítóan fehér kocka, üvegteraszokkal, feszített víztükrű medencékkel, az építészeti tökéletesség, geometriai mintaszerűsége, ahol minden szeglet azt hirdette, hogy itt az örök paradicsom.
A harmadik nap reggelén azonban az idilli nyaralást egy előző este felszolgát romlott tojás váratlanul fenekestül felforgatta. Éva arca sápadtan simult a hófehér párnára; a gyomrában lüktető, hideg görcs nem engedett.
Ádám elindult a patikába. És ekkor a spanyol idő valami vérszívó, ragadós mocsárrá változott. A gyógyszertárban a szieszta és a bürokrácia lassú, fullasztó tangót járt: a patikus monoton hangon magyarázta a receptek és az importált ampullák spanyol rendjét, a percek órákká nyúltak, a kinti hőség rátelepedett a computer-képernyőkre, és Ádám ott ült a neonfényben, miközben a múló órák lassan felszívták türelmét. A délután már a horizont felé hajlott, mire a kezébe kapta a dobozt.
Rohanás vissza. A szoba üres. A fürdőszobában csak egy nedves törölköző.
Éva közben a parton volt. A görcs elmúlt, a tenger hívta, a lágy, meleg habok, amelyek úgy nyaldosták a bokáját, mint a folyékony akvamarin. Csakhogy amikor megfordult, hogy visszainduljon, a partot szegélyező világ hirtelen arcot cserélt. A vakító fehér kockák, a króm korlátok, a pálmasorok – mind egyformák voltak. Elindult az egyik sétányon, de a recepció üvegfala mögött idegen arcok ültek. Átment a másikhoz, de a medence partján ugyanazok a névtelen, napolajos testek feküdtek. A tökéletes egyformaságban elvesztek a koordináták, nem volt egyetlen görbe vonal, egyetlen kopott tégla, ami útba igazíthatta volna.
Ádám gyomra mélyén hirtelen egy időzített bomba ketyegését hallotta egyre erősebben, egyre gyorsabban, vészjóslóan.
Ádám eszét vesztve rohant. A tűző napon a fehér betonfalak között, a szíve a torkában vert, a pólója a hátára tapadt, minden sarkon befordult, minden üvegajtón benézett, a neve a száraz ajkaira fagyott, Éva, Éva, de a hangot elnyelte a tenger moraja és a Beach Clubokból dübörgő, lélektelen house zene. Éva a parton kapkodta a levegőt, a lábai megsüllyedtek a forró homokban, a tömeg lassan hömpölygött körülötte, a naptejes testek falat képeztek, a horizont elkezdett narancssárgába és bíborba borulni, a szállodák ablakai úgy gyúltak ki, mint ezer egyforma, hideg csillag, a pánik mint a fizikai nehézkedés húzta le a földre, a szállodák egyre közelebb értek egymáshoz, a tér beszűkült, a rohanás kaotikussá, szaggatottá vált, a homok csapódott, a tüdő égett, a világ egyetlen hatalmas, fehér, lüktető labirintussá változott.
És ekkor, a part legszélén, ahol a szárazföld véget ér, a nap utolsó, haldokló sugara kettévágta az eget.
A horizonton a tenger hullámzó arannyá vált a nap sugaraitól, a lemenő nap nehéz, vérvörös és lila fénnyel árasztotta el a víztükröt. A legmélyebb, legszebb, legfelemelőbb pillanata volt ez. Két sziluett megállt a lángoló háttér előtt.
Meglátták egymást.
A világ hirtelen elnémult. A dübörgő zene, a szállodák rideg geometriája, a spanyol délután minden pora és fáradtsága egyetlen másodperc alatt hullott le róluk, mint a felesleges vakolat. Elindultak a filmek könnyed, ruganyos lépteivel, majd egyre gyorsabban rohantak, szárnyaltak egymás felé. Karjaik kinyíltak, a lélegzetük elmélyült, ahogyan közöttük a távolság fogyott.
A végzet ekkor egy váratlan fordulattal csapott le a szerelmesek közé.
Ádám orra esett. A helyszíni szemle adatai alapján a közeledés folyamata a célegyenestől pontosan öt lépésre megszakadt.
Ádám a futás közben felvett sebesség következtében későn észlelte a homokban otthagyott, sárga színű, kacsa formájú PVC úszógumit. A jobb lábfeje elakadt a plasztikperemben, aminek következtében a testegyensúlya felborult, és arccal előre, nagy erővel a talajra zuhant. A becsapódás zónájában a homokfelszínből függőlegesen kiálló, éles kagylóhéj a jobb orrcimpát és a porcszerkezetet végzetesen szétroncsolta. A vérzés csillapítását a kiérkező mentőegységek kezdték meg.
A klinikai rehabilitáció során végrehajtott többlépcsős plasztikai és rekonstrukciós műtétek nem hozták meg a várt esztétikai eredményt. A hegszövetek burjánzása és a porchiány miatt az arcberendezés aszimmetrikussá vált, a férfi kinézete véglegesen eltorzult.
A fizikai deformáció közvetlen következményeként a párkapcsolati dinamika visszafordíthatatlanul megváltozott. Éva érzelmi kötődése megszűnt; Ádám vizuális jelenléte a lánynál visszatérő jelleggel fizikai rosszullétet és hányingert váltott ki, így az ígéretesnek induló történetnek vége szakadt.