A történelem, mint ismert, egy rendkívül rosszul átszellőztetett, poros levéltár, amelyben néhány félkegyelmű statisztikus évszázadok óta azt számolgatja, hogy hány köbméter vérbe és hány ezer tonna kovácsoltvasba került egy-egy négyzetkilométeres füves pusztaság átnevezése.
Nézzük csak meg a hősöket.
Itt van például Nagy Sándor, ez a különben kifejezetten szimpatikus, ideges fiúcska. Összegyűjti a falanxokat, felnyergeli a lovakat, átszervezi az ellátmányt, és elindul kelet felé. Porzik az út. A katonák üvöltenek, a perzsák menekülnek, a mérlegek nyögnek a zsákmánytól. Mentek, meneteltek vagy tizenötezer kilométert, mire odáig jutottak, hogy elment a kedvük az egésztől, mert nem volt kivel kártyázni.
Aztán megfordul a szél. Jönnek a keleti hadvezérek. Dzsingisz kán, Attila meg a többi jókedvű rokon. Nyergelnek, nyilaznak, porolnak, égetnek, vágtatnak nyugat felé. Vas és vér. Vér és vas. Hozzáteszik a sajátjukat meg a másét is, elkopik kétszázmillió patkó, és mire megérkeznek a Dunántúlra, kiderül, hogy elfogyott a tea.
És ekkor, miközben a történelem íróasztalánál a szakértők a csontokból és a romhalmazokból próbálják kiszámítani a stratégiai veszteségeket, felmerül a józan, paraszti észrevétel – az a fajta kínos kérdés, amit az ember csak akkor merészel feltenni, amikor a tárgyalóteremben már mindenki elaludt:
Nem lett volna egyszerűbb az egészet egy baráti beszélgetéssel elintézni, és megállapodni egy sima helycserében?
Mert gondoljunk csak bele.
Ott ül a keleti hadvezér a jurta hűvösében, és éppen a térképet nézi. Itt meg a nyugati imperátor a márványoszlopos teraszon, és a naplementét bámulja. Ahelyett, hogy hatezer hajót építenek, és átutazzák a tengereket, csak le kellene ülni egy tál gőzölgő hús mellé, és megkérdezni: – Te figyelj csak, te Sándor! Te tulajdonképpen mit akarsz csinálni ezzel a sok perzsával meg indiai elefánttal? – Hát, tudod, én inkább a napfényt szeretem, meg a tengerpartot. De ha nagyon akarod, odaadom neked ezt a mocsarasabb részeteket, te meg átköltözhetsz ide a füves pusztaságra, mert ott jobban fúj a szél a lovagláshoz. – Remek! – mondaná a keleti. – Akkor holnap pakolunk. Te viszed a sátrakat, én meg a selyemingeket. Találkozzunk félúton, itatunk egyet a lovakkal, aztán cserélünk.
De nem. Az emberi faj, mint oly sokszor, most is a bonyolultabb utat választotta. Mert egy békés helycserében nincs dicsőség. Hogy nézne ki a Krónika? „Az uralkodók áttolták a foteljeiket harminc centiméterrel balra, és kávét ittak.” Erre senki sem fizetne adót. Ehhez kell a páncélzat, a lobogó, a nyolcszázezer holttest meg a kötelező hősies halál a sártengerben.
Pedig a Föld gömbölyű. Ha elég ideig megyünk keletnek, előbb-utóbb nyugaton lyukadunk ki – vagy fordítva. Ha tehát az egészet egy kis kávéházi megbeszéléssel kezdtük volna, most nem kéne sírni a hiányzó ősök miatt, és a földrajzkönyvek is vékonyabbak lennének.
De hát kérem szépen... a diplomácia nehéz szakma. Sokkal egyszerűbb elpusztítani egy birodalmat, mint áttolni a bútort a szoba másik sarkába.