Az ember kinéz az ablakon a körúti bérház harmadik emeletéről – mert a saját lakás amúgy is egy burzsuj illúzió, a hitel meg olyan, mint egy rossz házasság: kezdetben sokat ígér, izgalmas, aztán csak viszi a pénzt –, és elgondolkodik a modern magyar gazdaság csodáin.
Nézzük csak meg a statisztikákat. Haladni haladunk, ez nem kétséges. Ha ma Magyarországon valaki úgy dönt, hogy nem akarja holmi prózai kétkezi munkával, téglapakolással vagy olajos csavarkulcs-forgatással kérgesíteni a kezét, bőven van mit studérolnia. Főleg, ha van egy szép, ropogós bölcsészdiplomája a zsebében. A Dunát meg lassan ki lehetne rekeszteni a feleslegesen kinyomtatott szakdolgozatokból is. Igaz banki szolgáltatást ránk tukmáló menágerekből sincsen hiány.
A fizikai valóságban egyetlen apró probléma merül fel: ha a házunkról málik a vakolat, ha az ember autójában leesik a kipufogó, vagy darabjaira hullik a futómű, a következőkkel szembesülünk: Kőmívest és autószerelőt oly nehéz találni Magyarországon, mint a Yeti lábnyomát a Margitszigeten, vagy pl. McDonald’s- ot a Marson.
Pedig kocsiból sok van. Olyan rozzant, zörgő, füstöt okádó csodák járják az utakat, amelyeknél a műszerfalon égő Check Engine lámpa már nem hibaüzenet, hanem a belső hangulatvilág szerves része. A tulajdonosaik – többek között a túltermelt, büszke humán értelmiség krémje – ott ülnek a szarrá kopott futóműveken zötykölődő tragacsban, és várnak. Várnak egy szakemberre, aki sosem érkezik meg, mert az utolsó autószerelő is elköltözött Ausztriába, vagy épp annyiért cserél vezérlést a motorban , amiért egy használt Suzukit lehet venni teli tankkal.
De itt lép be az igazi humán diploma ereje. Mert pénz ugyan nincs autószerelőre – a fizetés elmegy a lúgosító teára, a negyedéves pszichoterápiára meg a Spotify-előfizetésre –, de filozófia, az legalább akd hál' isten!
Ha egy bölcsész leáll a lerobbant tragacsával a kétsávos út közepén, nem esik kétségbe. Nem hív trélert, mert az éppen ezer forint per kilométer. Ehelyett lehúzza az ablakot – amihez mondjuk két kéz és egy fogó kell, mert a tekerő leesett –, rágyújt egy sodort cigarettára, és elkezd építeni egy komplett egzisztencialista világmagyarázatot.
„Tulajdonképpen mi is a kocsi?” – kérdezi a mögötte dudáló kamionostól, aki épp a könnyeit törli a tehetetlenségtől. „Egy tárgyiasult ideológiai börtön. Az autószerelő, akit hiába keresünk, a kapitalista elidegenedés szimbóluma. Az, hogy ez a rozsdás kasztni alattam rohad, nem technikai hiba, hanem a valóság igazi arca. Mi, akik ebben a tragacsban ülünk, sokkal őszintébbek vagyunk. Mi nem akarjuk megjavítani a rendszert; mi belesimulunk a szétesésbe. A mi szabadságunk abban rejlik, hogy méltósággal tűrjük a kipufogógáz szagát.”
És milyen igaz! Amíg a németek meg azok a savanyú képű svédek azon görcsölnek, hogy a fékpofa időben cserélve legyen, és a futómű pontosan álljon, mi itt, a Kárpát-medencében magasabb szintre emeltük a létezést. Mi vagyunk a szellemi elit, akik az út szélén vesztegelve, egy szakadt kárpitú huszonegy éves Opelben ülve képesek vagyunk megmagyarázni, hogy a lerobbanás valójában a spirituális fejlődés csúcsa.
Szóval csak így tovább. Minek kőműves? A falak úgyis leomlanak. Minek autószerelő? A tragacs úgyis összedől. De amíg van papírunk a hozzá-állásunk magasabb szintre történő emeléséről, és elég szóvirágunk ahhoz, hogy a nyomort átnevezzük „alternatív életstílusnak”, addig Magyarország gazdasági és szellemi motorja – bár egyhengeres, és olaj is csöpög belőle – rendíthetetlenül zakatol tovább. Ha meg okádja a füstöt, akkor jó tudni, hogy a keleti szél odadörgöli majd azt a sógorokhoz.