A magyar történelem nem csaták és békekötések sorozata, hanem egyetlen, ötszáz éve tartó, végtelenített disznóvágás, ahol a böllér mindig a hatalom, a kóstolót pedig mi visszük neki – remélve, hogy cserébe nem minket szúrnak le következőnek.
Amikor a török megszállók megérkeztek, a magyar paraszt nem népszavazást kezdeményezett a szuverenitásról, hanem rájött a világtörténelem legnagyobb közgazdasági trükkjére: a sertés „halal-mentességére”. Míg a marhát és a búzát a szultán adószedői kíméletlenül begyűjtötték, a disznó ott dekkolt a sárban, mint az első magyar kriptovaluta.
A disznó lett a láthatatlan vagyon. Egy olyan mozgó széf, amelybe bele lehetett tölteni a jövőt, és amibe a megszálló nem mert belenyúlni, mert félt a vallási tisztátalanságtól. Ekkor született meg a magyar néplélek alapvetése: ami az állam számára büdös, az nekünk tiszta haszon. A korrupció nálunk nem a sötét sikátorokban kezdődött, hanem a sárban, ahol a disznó és a „mutyi” édestestvérekké váltak.
A török időkben a jogrendszert felváltotta a baksis-balett. A kádi pecsétje nem igazságot szolgáltatott, hanem árucikk volt, amit füstölt sonkában és hideg készpénzben mértek. Ekkor tanultuk meg, hogy a szabály nem kőbe vésett törvény, hanem egy gumicsont, amit megfelelő zsírozással bármilyen irányba el lehet rágni.
A disznóvágás utáni „kóstoló” küldése pedig a világ legőszintébb lobbitevékenységévé nemesedett:
A kóstoló: „Uram, itt egy kis hurka, ne tessék észrevenni, hogy a kerítésem két méterrel beljebb van a szomszédénál.”
A válasz: „Köszönöm, fiam, a látásom hirtelen megromlott, nem látok én ott semmiféle kerítést.”
A Habsburgok megpróbálták bevezetni a precíz, aktatologató bürokráciát, de a magyar leleményesség ezt is „okosba” oldotta meg. Megszületett a dzsentri-dzsungel, ahol a rokoni szálak sűrűbbek voltak, mint a rántás a főzeléken. A meritokrácia (a teljesítmény alapú előrejutás) nálunk mindig is gyanús maradt – aki tehetséges, az biztos „stréber” vagy „balek”.
Aki viszont a vármegyei bálon a megfelelő ember fülébe súgott egy jó vadászat ígéretét, az előtt megnyíltak a kapuk. A korrupció ekkor vált társadalmi ranggá: nem az volt a kérdés, hogy mit tudsz, hanem az, hogy kihez van „vonalad”.
A 20. század és a jelenkor csak finomított a recepten. A kádári „legvidámabb barakkban” a korrupció már nem bűn volt, hanem az állampolgári kötelesség része. A „pult alól” kapott banán és a hálapénz tette elviselhetővé a rendszert. Megszületett a lúzer-elmélet: aki betartja a szabályokat, az vagy nem érti a játékot, vagy nincs elég tehetsége kijátszani.
Napjainkra a „mutyi” elérte a spirituális szintet:
A közpénz egyfajta kvantumfizikai állapotba került: egyszerre van ott a költségvetésben, és nincs ott a közösség asztalán.
A „lojalitás-alapú társadalmi berendezés” során a szakértelem helyét átvette a bólogatás művészete.
A társadalom pedig – mint a rutinból kenőpénzt csúsztató paraszt 1600-ban – csak annyit kérdez: „És nekem mi jut a kóstolóból?”
Úgy tűnik, a török félhold nem a zászlókról tűnt el, hanem beköltözött a retinánk mögé. Amíg a becsületet „balekságnak”, a lopást pedig „élelmességnek” hívjuk, addig a magyar történelem nem lesz más, mint egy hatalmas, zsíros üst, amiben minden rendszerváltáskor csak a kanalat cserélik le, de a rántás ugyanaz a sűrű, sötét és átláthatatlan mutyi marad.
A disznó pedig csak mosolyog a sárban: ő tudta előre, hogy nálunk a zsíros bödön az egyetlen valódi alkotmány.
Rádli Róbert