Hol volt, hol nemvolt egyszer egy kisváros, ahol a tolvajok már régóta soványan tengeték életülket. Nem azért, mert a nép hirtelen megvilágosodott és lemondott a vagyonról, hanem mert a tolvajlás, mint szakma, beleütközött a fizikai korlátokba. Ha nincs mit elvinni, a kézügyesség csak üres ujjtornává válik. Szóval, hogy szavaimat feleslegesen ne szaporítsam, oltári csóróság volt ebben a kis városkában.
Egyszer egy szép keddi napon a helyi tolvajcéh utolsó jeles képviselője, nevezetesen a Girhes Gazsi, ott gubbasztott a templom hűvösében. Pont olyan volt, mint az a bizonyos egér, a zsebeiben csak a huzat fütyült, a morzsát is bottal ütötte. Éppen azon merengett, hogy talán el kéne lopnia a szószék lábszerkezetének tölgyfa elemeit, csak hogy a mozdulat élménye meglegyen, amikor megjelent a város választott polgármestere, aki éppen a jövő heti választásokra gyűjtögeti a mandátumait, nem olyan nagy tolvaj, mint, akik a parlamentben ülnek, csak olyan kis nagydumás hvcs (helyi vagány csávó).
A polgármester nem surrant. Ő bevonult. Olyan magabiztossággal foglalt teret, hogy a templom falai szinte tágulni kezdtek a büszkeségtől. Gazsi irigykedve nézte az öltönyétt – az anyaga nemes gyapjú és selyem keverékének tűnt, igazi, időtálló minőség, ha jól mondom, ez az igaz délolasz pinuccsi minőség.
– Mondd csak, uram – szólította meg a tolvaj –, hogy lehet az, hogy te ekkorát tudsz hazudni a választások előtt, én meg már egy egyszerű „kölcsönkértem” mondattal is elbukom a sarki fűszeresnél? Mi a te nagy titkod?
A polgi elmosolyodott, lazára véve a figurát. Olyan mosoly volt ez, ami egyszerre ígért ingyen sört és örök üdvösséget, miközben finoman jelezte, hogy a számlát majd az unokáid fizetik. Meg mindenki aki a nagy dumát beveszi.
– Nézd, Gazsi – kezdte –, a dolog kétoldalú. Részben ott a technikai fölény. Én nem a zsebedbe nyúlok, hanem a képzeletedbe. Én nem egy tyúkot lopok el tőled, hanem a jövőbeli rántott csirke illatát ígérem meg, amit majd egy olyan aranyozott tányérról eszel meg, amit még fel sem találtak. Ehhez stílus kell, fiam, érzék és tehetség, nem álkulcs, meg spájszer.
Gazsi bólintott, de a gyomra továbbra is korgott, amit rutnosan torkának köszörűlésével próbált meg hasztalan elnyomni.
– És a másik ok? – kérdezte.
A polgi ekkor gyászos arcot vágott, olyat, amivel a nemzeti tragédiákat szokta féláron értékesíteni.
– A másik ok te magad vagy, te szerencsétlen. Pont olyan vagy, mint a templom egere. Neked nincs mit lopnod, mert az anyagi világ véges, és annak kulcsait meg én őrzöm. Ha elviszed az ezüst gyertyatartót, az ott hiányozni fog. De a hazugság? Az a végtelen végtelen lehetőségek előszobája. Én akkor is tudok ígérni neked egy új templomot, ha ezt a régit már régen eladtam a haveromnak bontásra - és most nem csak a 25 x 35- ös mestergerendákról beszélek ám te szerencsétlen.
Gazsi elhallgatott. Rájött, hogy a tolvajlás nehéz fizikai munka, tele kockázattal és erkölcsi súlyokkal, amik csak szívják az ember életerejét. A Politikus pedig? Ő az igazi tiszta megoldást választotta. Kis kockázat, nagy haszon.
A tolvaj végül felállt, dobott egy keresztet, leporolta a nadrágját, és elindult a kijárat felé. – Hová mész? – kérdezte a Polgármester. – Megyek és kidobok mindent a lakásomból, mert ha nincsenek benne felesleges tárgyak, akkor neked sem lesz mit megígérned, aztán ellopnod, nekem meg nem lesz mit féltenem tőled.
A polgi csak nézett utána, és hirtelen megérezte, a következő kampányban valahogy adóztatnia kell a szerénységet.
Rádli Róbert
Gazsi nem teketóriázott: egy rozsdás, ezeréves fehér furgonnal – aminek az oldala még egy bizonytalan eredetű „Hússzállítás” feliratot viselt, és a helyi devecseri cigányok nemes egyszerűséggel csak busznak hívnak – átvágott a határon. Úgy gondolta, ha Ausztriában a kuka mellé teszik a jövőt, akkor ő lesz az, aki azt a jövőt hazahozza, és a polgármesternek egy fillér jutalékot sem hagy belőle. Láthatod magad is, így Gazsi kapzsi lelke megnyugodhatott.
Amikor Gazsi meglátta az első grazi utcát lomtalanításkor, könnybe lábadt a szeme. Ott állt egy olyan műbőrfotel, amiben otthon a polgármester is csak ünnepnapokon feszíthetne - igaz, hogy ülőfelülete már több helyen kifeslett, de ki az a bolond, aki ilyen kis részleteken elakad -, mellette pedig egy működőképes - nek tűnő kávéfőző -, ami még darálta is volna a szemes kávét, ha lett volna benne áram, meg némi munkakedv.
„Itt a szemét is pinuccsi!” – mormogta Gazsi, és már emelte is a fotelt.
Gazsi stratégiája a következő volt:
Láthatatlanság: Olyan gyorsan mozgott, mint a villám. Mire az osztrák rendőr ráguglizhatott volna a „Gewerbeberechtigung” (vállalkozói engedély) szóra, Gazsi már a következő faluban volt.
Az adómentes raktár: A cuccokat nem a lakásában tárolta (nehogy a polgi észrevegye), hanem elásta őket a kert végében, szénakazalnak álcázva. Ugye ezt tetted volna? De Gazsi sokkal dörzsöltebb volt, és ő bizony a cuccokat az udvarára tette ki, hogy az szem előtt legyen. No ennek oka elsősorban abban a tényben leledzett, hogy a legutóbbi szavazáson, a testület a polgi nyomására több, mint kétharmados többséggel a szegénységi adót kivetette. No de a mi rafinált Gazsink pontosan kiszámolta, hogy, bármilyen más tevékenység kisebb adóteherrel jár, mint a szerénység felmutatása. Amúgy meg, mint második indok itt megjelölöm a célt, a nagyobb forgalom lehetőségét.
A cserekereskedelem: Nem pénzért adta el a zsákmányt. Ha valakinek kellett a grazi fotel, az két zsák krumplival és egy kanna kiváló minőségű tablettás borral fizetett. A krumplira meg a borra pedig még a legdörzsöltebb polgármester sem tudott „szerénység-adót” kivetni, következésképp Gazsi egyszerűen megette és megitta a hasznot, a közösség kasszáját ezen tevékenysége által nagyívben letojva.
A kisvárosban feltűnt a mozgás. Az emberek hirtelen osztrák dizájner székeken ültek a konyhában, és olyan sílécekkel támasztották ki a budiajtót, amikkel az Alpokban is villantani lehetett volna. A polgármester forrongott. Kiment Gazsihoz a kertbe, aki éppen egy sárga síszemüvegben metszette a szőlőt, miközben a recsegő hifi torony a nappaliból üvöltötte a "bulibáró" Kis Grófó: Mert a nézését meg a járását című átütő erővel bíró slágerét. A zenét a fél utca élvezhette olyan hangerővel dübörgött, félő volt, hogy a ravatalozóban frissen elhunytak is felébredhettek volna. Kis szépséghibát a zene minőségében csak Gazsi legapróbb csemetéjének tegnap esti tevékenysége okozott, ugyanis a legkisebb Ronaldo Armandótól a csavarhúzót ellopta, és azzal a mélynyomót, mint egy mészáros leszúrta.
– Gazsi, te büdös tolvaj! – ordította a polgi. – Honnan van ez a sok cucc? Hol a közteher? Hol a mandátumomhoz méltó sápom? Gazsi lassan levette a síszemüveget, és motyogni kezdett a polgármesternek: – Ez nem vagyon, főnök uram, nem is szerénység, ez kérem amit maga lát, kérem ez színtiszta illúzió. Hogy pontosabban fogalmazzak az osztrákok értéktelen hulladéka. Jogilag pedig ezt önnek még Osztrákiában kellett volna megadóztatnia, oda, meg mint mindketten tudjuk nem ér el a keze.
A polgármester csak állt ott a sáros udvaron, a víz kiverte mert rájött: Gazsi egy rutinos adókerülő. Aki más szemetéből épít várat, annak a várkapuján nem fog a politikai duma, mert az alapok nem ígéretből, hanem tiszta fenyőfából és valódi osztrák műanyagból vannak.
Snitt: a egyre durvuló adóvita üvöltését lassan, de biztosan elnyomta a Dáridó legújabb üdvöskéjének rikácsolása, Pataki Attila Hosszú fekete haja szinte hullámzott a kisváros utcái feletti éterben.
Ahogy a polgármester hazafelé bandukált, és éppen a szerénységi adó paragrafusait próbálta fejben összelegózni, egy csikorgó fékezéssel megállt mellette egy bicolor metálkék, rozsdabarna Mercedes. Az ablak – ami láthatóan csak félig ment le, és ott is gyanúsan akadt – letekeredett, és kikönyökölt rajta Lajcsi, a város első számú pénzügyi zsenije, akinek az arany nyaklánca vastagabb volt, mint a diplomáciai érzéke.
– Na mi van, Polgi? – vetette oda, miközben a szája sarkában egy félig elszívott mezítlábas cigi fityegett. – Csak nem a saját zsebed helyett Gazsi udvarán keresed a hiányt, amit a múlt héten a közgyűlésen a számítógépetek kihányt?
Aztán rálépett a gázra, a Mercedes pedig olyan fekete kormot okádott a polgármester délolasz pinuccsi zakójára, hogy a választási kampány összes fehér galambja egyszerre döglött volna bele a látványba.