Üdvözlöm a kedves egybegyűlteket a sorozatgyártott boldogság templomában! Ma arról fogok itten értekezni, miért is bűn az öncélú minőség, és miért a ragasztó a modern kor szenteltvize.
Kezdjük ott, hogy aki egy igazi asztaloshoz megy tömör tölgyfa asztalért, az tulajdonképpen egy lázadó. Hiszen mit képzel az ilyen? Azt akarja, hogy a bútornak súlya legyen? Hogy ne szakadjon ki a tipli a forgácslapból, ha valaki rátüsszent? Hát hol marad itt a fogyasztói izgalom, meg a nagybetűs GDP? A valódi tömör tölgyfa asztal unalmas, ott áll ötven évig, nem zörög, nem hajlik, sőt – horribile dictu – még az erdő illatát is meri árasztani. Ez kész sárdagonya, semmi űrkorszaki modernitás!
Ezzel szemben nézzük a haladás csúcsát, az IKEA és a Jysk polcain feszítő laminált lapokat. Ez a mérnöki zsenialitás netovábbja! Fogunk egy kis fűrészport, meglocsoljuk annyi vegyszerrel, amennyitől egy kisebb ökoszisztéma azonnal térdre kényszerülne, majd rávasalunk egy darab fényképet, ami fának tetteti magát. Ez az igazi demokrácia, mindenki megkaphatja a tölgyfa illúzióját, miközben a lakásban terjeng az a fenséges, orrfacsaró műanyag-szag, ami garantálja, hogy egy percig se érezzük magunkat a természet lágy ölén, aztán hívhatjuk a biofil design lakberendező zsebmetszőnket, csakhogy valami maradjon még természetes mivoltunkból.
Ugyanez a kifinomult filozófia érvényesül a gasztronómiában is. Vannak ezek a fura alakok, akik beülnek egy étterembe, és marhahátszínt rendelnek. Steaket! Hát van bennük tisztelet a modernizáció iránt? Azt akarják, hogy a hús rágásakor érezzék a rostok szerkezetét? Hogy legyen egy sülthús-illat, ami nem laboratóriumban készült? Kérem, ez tiszta középkor. Így kérem semmi, de semmi értelme a mi kultúránknak.
A modern ember nem steaket eszik, hanem a McDonald’s-ban hódol a húspép-kultusznak. Mert a húsgolyó az étel laminált változata. Nem tudod, mi van benne, nem tudod, honnan jött, de az állaga olyan gyanúsan homogén, hogy az már művészet. Nincs benne az a zavaró „állati” jelleg, nincsenek benne azok a bosszantó rostok, amik a fogad közé szorulnának. Csak a tökéletes, ipari egységesség.
És az a szag! Aki egyszer érezte a gyorséttermi papírzacskó és a svéd bútorlap találkozásának aromáját, az tudja, ez az igazi szabadság. Nem kell kötődni a minőséghez, nem kell tisztelni az anyagot. Hiszen minek egy életre szóló asztal vagy egy emlékezetes vacsora, ha vehetünk helyette egy adag darált bizonytalanságot, amit egy olyan asztalon tálalhatunk, ami már a hazaszállításkor is azon gondolkodik, hogyan essen szét?
Az Etikus Minimalizmus persze azt mondaná, hogy a moderáció és a valódi anyag a luxus. De hát ki akar luxust, amikor kaphatunk helyette olcsó, ragasztott, gőzölgő műanyagot is? Együk a pépesített húspogácsát, vegyük a lapot, és élvezzük, ahogy a világ lassan egyetlen nagy, laminált húsgolyóbissá olvad össze a szájpadlásunk alatt.