A nap tűzszekere már bágyadtan ereszkedett az attikai dombok mögé, s az Akadémia hűvös oszlopcsarnokaiban megállt az idő. A Stagirita, ki rendszert adott a mindenségnek, egy faragott kőpadon ült, s érezte, amint a hübrisz helyett a legveszedelmesebb emberi érzés keríti hatalmába: az unalom.
Ekkor, mintha csak Hermész tréfája volna, a tógája redői közül előhúzta azt a vékony, hideg, fekete üveglapot, melyet a kései korok csak iPhone néven emlegettek. Nem volt rajta se fafaragás, se kőművesmunka – csupán a tükörsima tökéletesség, amely, mint tudjuk, olykor vámpírként szívja el a halandók figyelmét.
Ujja, mely annyi pergamont simított már végig, most a fénylő felülethez ért. A képernyő felizzott, elűzve a szürkületet. Nem hívott ő múzsákat, nem áldozott Zeusznak; helyette a Safari kék iránytűjére bökött, és bepötyögte a bűvös szót: Wikipedia.
A hálózat láthatatlan szálai, melyek sűrűbbek, mint a sors istennőinek fonala, azonnal választ adtak. Arisztotelész szemei előtt megjelent a szócikk: Metafizika.
„A metafizika a filozófia azon ága, amely a létezés alapvető természetét vizsgálja...”
A filozófus szakálla megremegett. Olvasta a sorokat saját műveiről, melyeket ő sosem nevezett így – hiszen számára ezek csupán a „Fizika utáni” feljegyzések voltak. Látva a digitális betűk végtelen áradatát, elgondolkodott:
A választás fáradtsága: Miért van ennyi magyarázat, ha az igazság egy és oszthatatlan?
Az identitás szorongása: Vajon ő határozza meg a tanait, vagy ez a távoli, szerkeszthető enciklopédia?
A moderáció hiánya: Mennyi felesleges adat, mennyi „karbantartási adó” egyetlen válaszért!
Végül Arisztotelész lezárta a képernyőt. A sötét üveglapon megpillantotta saját tükörképét, és rájött: a valódi tudás nem a gép villódzásában, hanem a lélek csendjében rejlik. Letette az eszközt a kőre – mely hűvös volt, őszinte és örök –, és inkább nézte, ahogy az árnyékok lassan átölelik a Lyceum kertjét.
Rádli Róbert