Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy birodalom, amely nem a határai miatt volt végtelen, hanem a benne felhalmozott felesleges tárgyak súlya alatt. Ebben az országban élt és uralkodott a király, Medvelovas Vas Sakk Nagy Mester, akinek palotája ragyogott az aranytól, de a lelke haldoklott az unalomtól. Hiába volt övé minden földi kincs, az élete nem volt más, mint egy véget nem érő küzdelem a tárgyak vámpír természetével, amelyek nap mint nap kiszívták belőle az alkotóenergiát.
Ez a birodalom két részre szakadt. Az egyik oldalon a gazdagok éltek, akik selyemfüggönyök és aranyozott stukkók mögé bújtak, kristálypalotákban éltek és drága beluga kaviárt fogyasztottak. Olyan sok holmijuk volt már, hogy az identitásszorongás teljesen felemésztette őket: már nem tudták, kik ők kastélyaik, nagy amerikai limuzinjaik nélkül. A másik oldalon a szegények laktak, akiknek bár tiszta volt a hajlékuk, a napi betevőért folytatott hajsza ugyanúgy elrabolta tőlük a szabad létezés örömét.
A király egy nap körülnézett a trónteremben, szétnézett országa kis faluiban és hirtelen megértette: a népe belefullad a szellemi szürkeségébe. Azt gondolta: „Ezeknek az embereknek egy gigantikus közös projekt kell, valami, ami eltereli a figyelmüket a saját belső ürességükről.”
A határon túl feküdt egy aprócska állam. Ott nem ismertek luxust, de minden ház szerkezete maximális odafigyeléssel készült. Csak annyi tárgyuk volt, amennyi az emberi méltóságot szolgálta. A király, hogy népét „szórakoztassa”, kitalált egy tervet, amit védelmi hadműveletnek nevezett el.
Összehívta tanácsadóit a gránitfalú terembe, és így szólt: — Híveim, a biztonságunk záloga nem a békében, hanem egy hatalmas, félmillió kilométernyi üres zónában, demilitarizált övezet létrehozásában rejlik. Egy olyan védművet kell építenünk, ami elválaszt minket az Atalantika nevű óceán mögötti ellenséges országtól. Ugyanis a 0007- es sorszámú legkülönlegesebb legtitkosabb ügynökük jelentése alapján az Natónia ország hadserege ballisztikus csillagfegyvert fejlesztett, ami képes interkontinentális maghasadó tüzesnyilaival életünkre törni.
A gazdagok, akik rettegtek, hogy a távoli, láthatatlan „ellenség” elveheti tőlük féltett dekorációikat, azonnal rábólintottak. Nem vették észre, hogy ez a gigantikus védelmi sáv valójában a világ legnagyobb költségvetésű pénznyelője lesz. A szegények pedig megijedtek, mert félelmülket folyamatosan a kisbírók dobosai tamtam ütemre fkozta mindenféle rémképeket skandálva.
A király medveháton indult meg a kicsiny ország felé. Aztán, ahogy látta, hogy követőkre milliószám talált, lassan visszaügetett palotájába, hogy onnan éteri sugárzással igazgassa tovább birodalmát. A nép pedig csak itta szavait, mert elhitte, hogy a biztonság külső falakban rejlik, nem pedig a belső mértéktartásban. Ahogy a sereg haladt előre, a birodalom minden erejét felemésztette a hadművelet. A gazdagok aranya elolvadt a fegyverkezés kohóiban, a szegények pedig a frontvonalon harcoltak.
Egy este, egy elfoglalt kis falu helyi asztalosmestere üzenetet küldött a királynak egy új fejlesztésű gondolatátviteli gépen keresztül.
— Nagy Mester — mondta az asztalos nyugodtan. — Te félmillió kilométernyi ürességet akarsz építeni magad köré. De nem látod, hogy miközben a távolságot növeled, a tárgyaid és a félelmeid rabszolgájává válsz? Ezek a falak, amiket emelsz, vámpírként szívják el a néped életét. — A biztonságnak ára van — felelte a király szigorúan. — Az igazi luxus a mértéktartás, Felség — mondta az asztalos. — Ha nem lennének ezek a felesleges kincseid, nem lenne mit féltened. Ez a védelmi sáv nem egy pajzs, hanem egy börtön, aminek a fenntartása felemészti a jövőtöket.
A király ekkor a térképére nézett. Rájött, hogy a hadművelet valójában egy értelmetlen, halmozó építkezés, aminek soha nincs vége. Érezte a medvéje nyugtalanságát is, és ki akarta adni a parancsot a visszavonulásra.
Ám a szavak megakadtak a torkán.
Látta a gazdagokat, akiknek a háborús profit lett az új társasjátéka. Számukra a pusztítás napi munkává vált, ami elűzte az unalmukat. Látta a szegényeket is, akiket a propaganda meggyőzött, hogy a demilitarizált zóna az egyetlen esélyük a túlélésre. A király rájött, hogy az általa teremtett gépezet már önálló életet él. A felhalmozás és a félelem dinamikája bedarálta az ország lakosainak emberi mivoltát.
Medvelovas Vas Sakk Nagy Mester ott ült a porfelhő közepén, és némán nézte, ahogy a birodalom egyre mélyebbre ássa magát a saját maga által gerjesztett feleslegbe. Megértette a legnehezebb fejezetet: az elengedés művészetét. De már késő volt. A bábuk már nem az ő kezét követték, hanem saját, megállíthatatlan súlyuknál fogva zuhantak a szakadék felé, magukkal rántva mindent, ami valaha hiteles és időtálló volt.