Budapesti lakásom tiszta, steril csendjében éltem. Közel a hatvanhoz a világot csak a finom olasz szövetek, a szabott kesztyűim és a titkos szobám acélajtaja mögött őrzött, felbecsülhetetlen értékű női aktok vásznain keresztül voltam hajlandó szemlélni. Kesztyű nélkül sosem értem semmihez; az élet túl mocskos volt ahhoz, hogy beengedjem. Aztán jött az a telefonhívás a Balaton-felvidék csendes kis falujából.
A Balatonederics melletti, romos, klasszicista kastély örököse, Horváth Klári hívott. A nő súlyos agorafóbiában szenvedett. Hónapokig csak a falak mögül, poros, sötét szobák mélyéről vagy recsegő telefon vonalon keresztül beszélt hozzám. A rejtőzködése, a fojtogató magánya és a falak mögül kiszűrődő, törékeny hangja olyan elemi erővel szippantott be, amit a festményeim között soha nem tapasztaltam.
Évtizedekig csak élettelen műalkotásokban gyönyörködtem. Most először egy hús-vér lélek bűvkörébe kerültem. A bizalom lassan, centiről centire épült fel a százéves órák alkatrészei és a dohos limlomok között. Nem voltam egyedül a labirintusban: Bence, a fiatal keszthelyi órásmester, aki a kastélyban talált antik szerkezeteket bütykölte, csendes tanácsaival segített eligazodni a szerelem ismeretlen terepén.
Amikor Klári végül kilépett a homályból, és a fényre lépve hozzám ért, a páncélom darabjaira hullott. Első alkalommal nem egy tárgyat birtokoltam, hanem magát az életet. Úgy éreztem, újjászülettem. A titkos szobámban őrzött elképesztő vagyont – a magyar műkereskedelem csúcsát jelentő, illegálisan és zseniálisan összeharácsolt gyűjteményemet – mindent felülírt.
Aztán elérkezett az a nap.
Egy sikeres budapesti aukció után léptem be a lakásomba. A csend más volt, mint addig: üres és halott. A titkos szoba acélajtaja tárva-nyitva állt. A falak csupaszok voltak. Az évtizedek alatt felhalmozott gyűjteményem, az életem értelme, hiánytalanul eltűnt.
Középen, a csupasz parkettán csak egyetlen antik, ritka fogaskerekes asztali óra állt. Benne Bence finom metszetű cédulája és egy rövid üzenet Kláritól. Nem hívtam a rendőrséget. Lerohantam a kastélyhoz, de a birtok teljesen lakatlan volt. Csak egy szétbontott, tökéletesen kiürített raktárat találtam a hegyoldalban. Klári és Bence mintha soha nem is léteztek volna.
Évek teltek el. Most itt ülök Pozsonyban, egy kopott kávéház teraszán a kánikulában, és lassan kevergetem a kávémat. Figyelem a téren hömpölygő tömeget. Tudom, mi történt. Az egész egy mesterien felépített, éveken át csiszolt csalás volt – a legszebb, leghidegebb mestermű, amit a lány és a fiatal órás valaha megalkotott, hogy kifosszanak.
Nem érzek haragot. Csak egy különös, kesernyés, de fenséges békét. A legtisztább, legmélyebb érzelmet kaptam, de abban a hamis szerelemben – ha csak a megtévesztés álarcában is – az az érintés az egyetlen igazi dolog volt, amit valaha éreztem.
A tizeneggyedik hónapban a hetvenkettedik napon a pozsonyi téren meglódult az idő: a kávéházi óra mutatói egyetlen röpke pillanatra csendben megálltak, Klári hozzám lépett. Amikor a tenyere a vállamhoz ért, a kabátom szövete alatt a csontjaim halk, csengettyűszerű rezonanciába kezdtek.
Leült mellém, együtt néztük, mi történik a téren. Az emberek hömpölyögtek előttünk, mint a borostyánszínű folyó, s valahányszor Klári pislogott egyet, a járókelők ruhájának árnyalata megváltozott.
Az ősz megérkezett, egyetlen csütörtök délután, amikor a kávéházi pincér tálcáján az első kávé mellé szürke gyapjútakarókat hozott nekünk. A takaró alatt a térdünk összeért. Bőrünk a gyapjún keresztül egymáshoz feszült. A gőzölgő kávé illatába belekeveredett a budapesti lakásom csupasz falainak és valami kiszáradt akvarellfesték illat.
Két-három hét múlva a pincér hozott egy festőállványt. A pincér légies mozdulatokkal az asztalnál a nyers vásznat, a doboznyi tubust meg a mókusszőr-ecseteket szolgált fel.
Klári rámnézett. Olyan természetesen nyúlt az ecsetért, mintha az a saját ujjainak meghosszabbítása lenne.
Ahogy az ecset elindult a vásznon, azon arcom lassan formálódni kezdett.
Láttam magam a vásznon, világoskék szemeim melleti ráncokat táncolni, először életemben.