A balatoni köd nem simogat, hanem fojtogat. A móló végén álló fekete S6-os motorja még halkan duruzsolt, amikor András behúzta a kéziféket, és a visszapillantóban végigmérte a kikötő rohadó cölöpjeit. Megérintette a kormány finom bőrhuzatát, majd egyetlen határozott mozdulattal leállította a rendszert.
– Megértük – vetette oda a feleségének, inkább csak azért, hogy megtörje a fojtogató csendet.
Nóra nem sietett. Megvárta, amíg a férje kiszáll, és csak akkor nyitotta ki az ajtót. A mozdulatai hidegek voltak, kimértek; megigazította a kabátja gombját, és rá sem nézve a férjére, pontosan kimért távolságban maradt tőle. A stég végén, a fémkorlátnak dőlve egy vékony alkatú fiú, Dani várt rájuk. A lábánál egy ázott vászonzsák, a keze mélyen a széldzseki zsebébe süllyesztve.
András kemény léptekkel ment végig a pallón, a fa alattuk nyögve reccsent. – Nos? Szándékodban áll felszállni, vagy csak a drótkötélzetet tanulmányozod? – csattant fel a hangjában a sztrádán összegyűlt összes gőg.
Dani lassan fordult felé, az arca bántóan kisimult volt. – Pont azt néztem, mekkora szél kell ahhoz, hogy ez a monstrum megmozduljon – felelte, és a táskát egyetlen gépies mozdulattal a fedélzetre dobta.
Nóra elhaladt mellettük, cipője sarka tompán koppant. Tudta jól, hogy a fiú felvétele nem a könyörületről szólt: Andrásnak közönség kellett a saját nagyságához. A motor felbőgött, és a vitorlás lassan, olajos lassúsággal eltávolodott a parttól. A nyílt vízen András azonnal leállította az aggregátort, és a kötélzethez lépett.
– Ne állj ott, mint aki karót nyelt! – üvöltötte Daninak. – Húzd meg a bumot! És ne simogasd a kötelet, ehhez tartás kell!
Dani a kabintetőn ült, egyik lábát a semmibe lógatva. – Rendben van, András bátyám – mondta gúnyosan. – Látom, a vízen sincs megállás. Always on duty.
András szeme megrándult. – Tudod, mi a baj a te generációddal? Azt hiszitek, a dolgok csak úgy vannak. De a valóságban semmid sincs!
Nóra a kabinlejáró mellett ült, a térdére kulcsolt kézzel. Amikor András hátat fordított, a tekintete a fiúra tévedt. – Miért jöttél fel? – suttogta. – Mert a férje annyira meg akarta mutatni, mit tud a pénze – felelte Dani, és ahogy elmozdult, a széldzsekije alól egy fémes koppanással a padlódeszkára csúszott egy régi, kopott szarvasagancsos nyelű vadászkés.
András egyetlen lendülettel ott termett, és felkapta a nehéz acélt. – Hoppá. Bicskás legény vagyunk? – mosolygott a dominancia mámorában. – Add vissza! – Dani hangja éles, fenyegető parancs lett. – És ha nem? – András egy könnyed, csuklóból indított mozdulattal a korlát fölött a nyílt vízbe hajította a fémfejet.
Dani torkából száraz, állati morajlás szakadt ki, és előrelendült. Két test csapódott egymásnak a csúszós fedélzeten. András visszakézből vágott vissza, de a lábuk összeakadt. A korlát fémcsöve tompa hanggal rezzent meg: Dani megbillent, a keze a levegőt markolta, majd egyetlen pillanat alatt eltűnt a korlát fölött. A csobbanás nehéz volt és végleges.
– Dani! – Nóra hangja átvágta a csendet, de nem volt benne hisztéria, csak egy mély, jeges tónus.
András a korlátba kapaszkodott, az arca szürkésfehérre váltott. – Indítsd a motort! Rám támadt, Nóra! Megcsúszott! Önvédelem volt! Bementek a kabinba, és addig ki sem jössz, amíg meg nem mondom, mit kell beszélni!
Nóra nem mozdult. A szemében idegen, vágó élű megvetés csillogott. – Megölted – mondta halkan.
A kikötőben a rendőrség már várta őket. Kárpáti százados a sötétkék esőkabátja zsebébe süllyesztett kézzel mérte végig a hajótestet. András kapkodva magyarázott, a szavakat egymásba hadarta, azt állítva, hogy a stoppost már Érdnél kirakták. Nóra mellette állt, és jeges nyugalommal erősítette meg a hazugságot, miközben a nyomozók átkutatták a kabint. A biológiai nyomok eltűntek, a kék fények semmit sem találtak. A hatóság végül kénytelen volt elengedni őket, de a feszültség nem oszlott el.
Három év telt el a budai villában.
A mahagóni asztalon aranyló malt whisky állt, de a luxus már kényszerzubbonyként szorította Andrást. A zakója lötyögött a vállán, a szemhéja rángatózott. Nóra a kanapén ült, kényelmes mozdulattal előhúzta a telefonját, és két koppintással letolta a lejátszást.
A hangszóróból tisztán szólt a három évvel ezelőtti veszekedés: a kés, a dulakodás, a fém reccsenése, és András pánikolt, dadogó beismerése.
András arca hamuszürkévé vált, gépiesen lépett hátra. – Te... te rögzítetted? Végig játszottad az egészet?! Nóra felállt, a fensőbbséges ragadozó hűvös eleganciájával. – Nem a vagyonod egy részét kérem, András. Az egészet. A házat, a cégrészesedést, a számlákat. Holnap reggel nyolckor várlak az ügyvédnél. Választásod van: nincstelen leszel, de szabad... vagy a börtönben rohadsz meg.
És a történet itt nem ért véget. A budai villa selyemlepedői között Dani és Nóra már egymás karjában nevetett. A lassan elfeledett, halottnak hitt fiú és a gátlástalan nő tökéletes szövetsége diadalmaskodott. Dani még tisztán érezte a tenyerében a balatoni iszapot és Ernő – a valódi, szerencsétlen balek – elmerülő testének emlékét, ami megnyitotta nekik az utat a korlátlan gazdagsághoz.
De a ponyva nem tűri a langyos békét. Egy fülledt, ködös reggelen a Normafa fái között Dani ismét zsebre dugott kézzel sétált. A belső kabátjában ott lapult a régi, szarvasagancsos nyelű vadászkés. A feleslegesen éles acél hűvös ígérettel simult az ujjaihoz.
A sűrűsödő ködben egy ismerős sziluett vált közelebbivé: Nóra állt ott, a szokásos számító mosollyal a arcán. – Azt hiszed, te irányítod a játékot, Dani? – kérdezte halkan a nő.
Dani nem válaszolt. Egyetlen villanással rántotta elő a kést, mert a birodalmat csak egyetlen kézzel lehet fenntartani, és a történet utolsó láncszemét mindig a legélesebb pengével kell elvágni.