Éva és Ádám egy budapesti aluljáróban találkoztak. Augusztus volt, a villamosok kereke csikorgott, a betonfalakon régi plakátok foszladoztak. Ádám kezében olvadozott egy jégkrém. Éva haja esőszagú volt. Egymásra néztek, és valami olyasmi történt velük, amiről az ember később azt mondja: akkor kezdődött minden.
Négy hónap múlva Ibizán nyaraltak. A szálloda fehér volt, a tenger kék, a medence mellett napágyak sorakoztak. A táj olyan tökéletesnek látszott, mintha valaki előzőleg eltávolított volna belőle mindent, ami zavarhatná a fényképezést.
A harmadik napon Éva gyomorrontást kapott. Ádám elindult a gyógyszertárba, ahol a patikus hosszasan magyarázta neki, melyik készítményhez milyen recept szükséges. A spanyol délután lassan telt. Mire visszaért a szállodába, Évának hűlt helye volt. A fürdőszobában egy nedves törölköző hevert.
Éva közben lement a partra. Jobban lett, megmártózott a tengerben, aztán elindult vissza. Néhány perc múlva rájött, hogy nem tudja, merre van a szállodája.
A környéken minden épület egyformának tűnt. Fehér falak, üvegajtók, krómozott korlátok, medencék. A recepciók mögött idegen emberek ültek. Éva egyik sétányról a másikra fordult, és egyre kevésbé volt biztos benne, hogy ugyanott jár-e, ahol az előbb.
Ádám eközben kétségbeesetten kereste. Végigrohant a szálloda folyosóin, átvágott a medencék között, aztán lement a partra. Kiabálta Éva nevét, de a hangját elnyelte a tenger morajlása és a parti bárokból áradó zene.
A nap már alacsonyan járt, amikor végre meglátták egymást.
A víz aranyszínű volt. Éva a part szélén állt, Ádám néhány méterrel odébb. Egy pillanatig csak nézték egymást, aztán futni kezdtek. Az egész délutáni félelem, a magány és az idegenség egyszerre vált fölöslegessé. Már csak néhány lépés választotta el őket.
Ádám nem vette észre a homokban heverő sárga gumikacsát.
A lába beleakadt a műanyag perembe. Elveszítette az egyensúlyát, és arccal előre zuhant. A homokban egy éles kagylóhéj feküdt. Az orra súlyosan megsérült.
A mentők gyorsan kiérkeztek. Éva velük ment a kórházba, és egész éjjel Ádám ágya mellett ült. Másnap is ott volt. Aztán még napokig. Ádám több műtéten esett át, de az arca nem nyerte vissza korábbi formáját. Az orra eltorzult, az arcvonásai aszimmetrikussá váltak. Az orvosok megtették, amit lehetett.
Amikor hazatértek, Éva eleinte ugyanúgy viselkedett, mint azelőtt. Segített Ádámnak, elkísérte a kontrollvizsgálatokra, és igyekezett úgy tenni, mintha semmi sem változott volna.
Csakhogy megváltozott.
Éva egy idő után kerülni kezdte a férfi tekintetét. Később a csókokat is. Ádám nem kérdezett semmit. Talán tudta a választ, talán csak félt attól, hogy egyszer hangosan is elhangzik.
Végül Éva elköltözött.
A szakításkor azt mondta, nem tudja megmagyarázni, mi történt vele. Szereti Ádámot, mondta, de valahányszor ránéz, rosszul lesz. Szégyellte ezt, és szégyellte azt is, hogy a szégyenénél semmi sem erősebb benne.
Ádám nem vitatkozott vele. Nem kérte, hogy maradjon.
Évekkel később Ádám újra találkozott a sárga gumikacsával. Elmondta neki, hogy Éva elhagyta, és hogy ez még mindig fáj neki. A kacsa szomorúan hallgatta. – Nem tehetek róla – mondta végül. Ádám bólintott. Ezt már sokan mondták neki.