85c A teljes tanulmány kiegészítése, összefoglalása, befejezése

15. tanulmányrész: A teljes tanulmány kiegészítése, összefoglalása, befejezése

Kapcsolódó társadalom rendszerfejlődés hierarchia kisközösségek ábrák, A0-Aa8, D1-D10,  K1-K5, ABC1-ABC6, ABDK-ABDK2, ABD1,   stb.

https://sites.google.com/site/vakitfed2/vilag-ember-tarsadalom-kialakulasa-fobb-jellemzoi---abrak/tarsadalom-rendszer-hierarchia-kiskoezoessegek

Kapcsolódó rendszer demokrácia jog ábrák, A4-A11, A41 ABDK, ABC6, stb. 

https://sites.google.com/site/vakitfed2/vilag-ember-tarsadalom-kialakulasa-fobb-jellemzoi---abrak/rendszer-demokracia

Befejező és kiegészítő elmélkedések.

Tartalom:

Befejező rendszertani kiegészítések, felsorolások. Elméleti rendszertényező, de inkább elmélkedés.                                                                        

Egyéb általános, össze-vissza, sok helyre illő kiegészítések. Elméleti rendszertényező, de inkább elmélkedés.              

Ismétlés.

E tanulmányrész (helyes kisközösségi, nemzetiségi politika) előzetes kibővített összefoglalása. Elméleti rendszertényező.

(H 40-49 problémakörök és kategorizálások.)

Ez a fejezet csak akkor érthető meg teljesen, ha mellétesszük „A szabályozás, jog, problémaköre az önrendelkezési (önálló hatalmi) fok és a demokráciaszint vonatkozásában. Az önrendelkezési fok és a demokráciaszint összefüggései és megállapítása.” című elméleti rendszertényezőt. Ez a jogról szóló tanulmányrészben található meg.

Valamint úgy érthető meg, ha mellétesszük „Az egész tanulmány kiegészítése, a rendszer (társadalom, nemzet) hatalmi, önrendelkezési, szabályozási szerkezete. ABDK ábra” című elméleti rendszertényezőt. Ez a befejező tanulmányrészben található meg.

Miért is bonyolult ez az egész problémakör?

Különböző sokfajta közösség jön létre.

Ezek egy részét be kell tiltani.

Ezek egy részét részben át kell alakítani, különböző feltételekhez kell kötni.

Ezek egy részéről gondoskodni kell, támogatni kell, és átalakulásra kell őket ösztönözni.

Ezek egy részét változatlanul kell hagyni.

Ezek egy részét változatlanul kell hagyni, és támogatni kell.

A létrejövő közösségeket megfelelő kategóriákba, ill. szabályozási kategóriákba kell besorolni, és megfelelően kell a kategóriákat szabályozni. 

Mielőtt elmerülnék az elméleti dágványba, kievickélek abból és meghatározom a legfőbb kategóriákat, amelyek elválasztják a közösségek, kisközösségek önrendelkezését (önálló hatalmát) elsősorban közvetlen demokráciától. 

(H 40 problémakör.)

Abból indulok ki, hogy bizonyos demokráciaszint alatt, bizonyos diktatúra felett értelmezhetetlen az önrendelkezés (a népréteg, civilszféra hatalma). Talán az egyértelmű, hogyha néprétegnek tagoknak nincs semmilyen beleszólásuk a dolgok folyásába, nem dönthetnek semmiben, akkor nem beszélhetünk a közösség önrendelkezéséről.  Hiszen a közösséget javarészt mégis tagok, a népréteg alkotja és nem vezetés. Még akkor sincs önrendelkezése, ha a népréteg, a tagok többsége egyébként elfogadja diktátort, nem lázong ellene, és ha népszavazásra kerülne sor, akkor megszavazná. Tehát még ekkor sem lehet önrendelkezésről beszélni. Bizonyos demokráciaszint alatt értelmezhetetlen az önrendelkezés. De mekkora ez a demokráciaszint? Én abból indulok ki, hogy a jelenlegi demokráciaszint egy 10-es skálán kb. 5-ös szintű (50%-os), és ez az a szint, amely mellett már éppen, hogy értelmezni lehet az önrendelkezést. Természetesen e felett is lehet értelmezni. De ez alatt nem lehet értelmezni, legalábbis a közösség önrendelkezését társadalmi vonatkozásban nem lehet értelmezni.

Vázlatosan, a szélesebben értelmezett demokráciaszintet három tényezőcsoport határozza meg. Az egyik hatalomkorlátozó tényezők (a hatalmi fékrendszer) szintje, a másik közvetlen demokrácia szintje, a harmadik az egyéb hatalomgyakorlások lehetősége. Jelenleg a közvetlen demokrácia szintje: az elit vezetés egy részét, (jóindulattal a felét) a nép választja ki, demokratikus szavazással. Ezen kívül néha sor kerül népszavazásra, és a figyelembe vett közvélemény-kutatás is előfordul. A lehetségesnek ez mondjuk a 20%-a. Létezik valamekkora intézményi demokrácia is.

Jelenleg a népréteg gyakorolhatja az egyéb hatalomgyakorlás módjait, abban az értelemben, hogy az nincs tiltva, azért nem jár súlyos szankció, legfeljebb kisebb hátrányok érhetik a gyakorlót.  Lehetséges a (tüntetés, sztrájk, a hatalom ellenőrzése, bepanaszolása esetleg beperelése, stb.) hatalomgyakorlások, ezeket nem tiporják el hivatalosan, esetleg enyhén akadályozzák. Lehetséges a meggyőzés, a tudatformálás, a szólásszabadság által. És lehetséges a kilépés, az elutasítás, a passzivitás, „a nem vállalom el” hatalomgyakorlása is. És vannak választási lehetőségek is.

Mindez lehetséges, az, más kérdés, hogy ezek mennyire hatásosak, jelenleg, a rendszer mennyire biztosítja, hogy hatásosak legyenek. Úgy néz ki, hogy a jelen rendszer képletesen így áll ezen hatalomgyakorlásokhoz: ha nagyon akarod, ha töröd magad, gyakorolhatod ezeket, de azt már ne várd tőlem, hogy ebben segítsek, és azt se várd tőlem, hogy figyelembe vegyem az akaratodat.

Azért jelenleg már nincs szolgaság.

Ha azt vesszük alapul, hogy legalább kétszer ennyi vezetőt választhatna nép, ráadásul megalapozottabban, továbbá tízszer ennyi népszavazás, figyelembevett közvélemény-kutatás lehetne, és az egyéb hatalomgyakorlási módszerek is hatékonyabbak lehetnek, akkor az ötös szint (50%-os) megállapítása reális.

A hatalomkorlátozó tényezők (hatalmi fékrendszer tényezői) pedig az ábrán szerepelnek. Ezekről is meg lehet állapítani, hogy általában működhetnének, és érvényesülhetnének legalább kétszer jobban, mint jelenleg. Összességében tehát az megállapítás, hogy jelenleg egy 10-es skálán az 5-ös (50%-os) demokráciaszint van, nagyjából reális.

Azért jelenleg nincs szolgaság, mert nincs olyan jelentős réteg, amelynek a szélesebben vett demokráciaszintje pl. 25% alatt lenne. Nincs olyan jelentős réteg, amelyik ne gyakorolhatná pl. az egyéb hatalomgyakorlásokat, ne élhetne a kilépés, az elutasítás a passzivitás, a meggyőzés, a tudatformálás módszerével.

Visszatérve: szerintem a jelenlegi ötös demokráciaszint alatt nem értelmezhető a közösség, kisközösség önrendelkezése, hatalma. Azon önrendelkezése sem értelmezhető, amelyik a tagság, népréteg és vezetés együttes önrendelkezése, hatalma. Ugyanis alacsony demokráciaszintnél már nem együttes az önrendelkezés, csak a vezetés rendelkezéséről, önrendelkezéséről, hatalmáról van szó.

Pl. szükségszerűen nem értelmezhető egy katonai alakulat önrendelkezése, társadalmi szempontból. Egyéni szempontból viszont értelmezhető, ha biztosítva van a gyors, akadálymentes és önkéntes kilépés lehetősége. Ugyanis ekkor bennmaradás, mivel önkéntes, szabad is, tehát egyéni szempontból önrendelkező a közösség. Egyszerűbben: egy katonai alakulatban is jól, és szabadnak érezhetik magukat a tagok, egy speciális embercsoport. Viszont az emberek többsége nem érzi jól magát egy katonai alakulatban. 

Értelmezhető egy munkaközösség önrendelkezése? Általában a munkaközösség jellege (van egy katonai jellege) kisebb demokráciát enged meg, mint pl. egy lakóközösség. Azt gondolom, hogy a munkaközösségek demokráciaszintje átlagosan az ötös szint körül mozoghat. Azt gondolom, hogy egy átlagos munkaközösség szükségszerűen kb. ötös (50%-os) demokráciaszinten van.

Lehet, hogy a fejlettebb jövőben ez a demokráciaszint hatos, vagy hetes szint lesz. A lényeg az, hogy ez eggyel több ok, hogy a munkaközösségek problémáját külön taglaljuk. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy ez csak az átlag, a különböző munkák nagyon eltérő demokráciaszintet engednek meg, ill. igényelnek.

De mindez csak társadalmi szempontból igaz. Egyéni szempontból a munkaközösség is, ahogy a katonai alakulat, lehet önkéntes, szabad, önrendelkező. 

Tehát a társadalmi szempontból önrendelkező közösség alatt, vagy magát a nemzetet kell érteni vagy valamilyen civil kisközösséget, vagy valamilyen lakóközösséget (kisebbet, nagyobbat, még nagyobbat), vagy valamilyen nemzetiséget (etnikumot).  Igazából ezek vonatkozásában értelmezhető az önrendelkezés, ezek lehetnek biztosan az ötös demokráciaszinten vagy a felett. Ötös (50%-os) demokráciaszint alatt legfeljebb a vezetés önrendelkezéséről beszélhetünk és nem a közösség önrendelkezéséről. (Az világos, hogy diktátor önrendelkezése nem azonos közösség önrendelkezésével. A közösséget pedig nyilván a tagok, a népréteg alkotja.)

Az ötös (50%-os) demokráciaszint felett viszont kettényílik az önrendelkezés.

Önrendelkezés, amely a közvetlen demokráciaszinttel azonos. Tehát akkora az önrendelkezés amekkora demokráciaszint (elsősorban a közvetlen demokrácia szintje), ha az legalább ötös, vagy annál magasabb szintű.

És önrendelkezés, amely a közösség vezetésének és tagságának (néprétegének) együttes önrendelkezése, függetlensége önállósága egy felsőbb hatalomhoz viszonyítva. (Már az ötös demokráciaszint biztosítja, hogy vezetés és népréteg együttes önrendelkezésről lehet beszélni. Innen kezdve, az önrendelkezés szempontjából (a vezetés és tagok együttes önrendelkezése) már alig számít, hogy mennyivel nagyobb a demokráciaszint az ötösnél.) Az önrendelkezés nagysága ebben az esetben egy olyan skálán képzelhető el, amelynek egyik végpontja a teljes függetlenség önrendelkezés a lehetőség szerinti legnagyobb önrendelkezés. A másik végpontja a mindenre kiterjedő, nagyon részletes nagyon pontos egyáltalán nem limitált, alternatívált szabályozás, ekkor szinte nulla az önrendelkezés. Tehát lényegében az önrendelkezés nagyságát az határozza meg, hogy a felsőbb hatalom által mi van szabályozva, a szabályozás mennyire részletes és mennyire konkrét, mennyire limitált, alternatívált.   Ebben az esetben csak az számít, hogy a felsőbb hatalom és az önrendelkező közösség is az ötös demokráciaszinten, vagy afelett legyen, az már kevésbé számít, hogy melyik van magasabb szinten. Elvileg mindegyik lehet magasabb és alacsonyabb demokráciaszinten. A felsőbb hatalom egy civil kisközösség, lakóközösség, nemzetiség esetében a nemzet, a többségi társadalom, az állam, a nemzeti törvények, az állami és ország-vezetés. A nemzet, az állam esetében az elitvezetés, a világszövetség, a nemzetközi szabályzat. Az elitvezetés vonatkozásban a nemzeti törvények, ezáltal nemzet. Illetve a nemzet úgy, mint sztrájkoló, tüntető, bojkottáló és esetleg felkelő nemzet.  Valamint a világszövetség, a nemzetközi szabályozás.

És meg kell említeni még egy kiindulási, hatalmi pontot: a földrajzi és politikai régió statisztikai átlagát. A legfontosabb statisztikai mutatók átlagáról van szó. Világos hogy egyféle kényszerítő erőt jelent az, ha feketén-fehéren megmutatkozik: íme az átlag alatt vagyunk.

Felsorolom az alapvető kategóriákat. (H 40/a kategorizálás)

1.Bizonyos demokráciaszint alatt (ötös szintű 50%-os) levő értelmezhetetlen önrendelkezés.

2. Bizonyos demokráciaszint felett, a demokráciaszinttel arányos önrendelkezés.

3. Bizonyos demokráciaszint feletti, a közösség vezetésnek és tagságának (néprétegének) együttes függetlensége, önrendelkezése egy felsőbb hatalomhoz viszonyítva.

A második önrendelkezés nem pótolhatja ez első önrendelkezést, a minél magasabb demokráciaszintet. A közösség fejlettségét elsősorban a demokráciaszintje ezen belül is a közvetlen demokráciaszintje határozza meg.

Miért nem elég a demokráciaszint, miért szükséges a felsőbb hatalomtól való függetlenség önrendelkezés?

Először is látni kell, hogy hatalomcsökkentés (hatalmi fékrendszer), és ebből eredő igazságos és arányos hatalmi hierarchia egyaránt összefügg a demokráciaszinttel, és felsőbb hatalomtól való függetlenséggel, önrendelkezéssel is.

Az is látni kell hogy demokráciaszint és a felsőbb hatalomtól való függetlenség, önrendelkezés nem azonos, de nem is ellentétes. Ez talán még inkább kiderül. 

De visszatérek a címbeli kérdésre.

Azzal sok helyen, sokat foglalkoztam, hogy demokráciaszint fontos, a rendszer fejlettségének talán legfontosabb tényezője.  Ezért erre itt bővebben nem térek ki.

De miért fontos a demokráciaszint mellett a felsőbb hatalomtól való függetlenség önrendelkezés? (H 40/b kategorizálás.)

1 Azért mert másképpen közelíti meg az önrendelkezés, szabadság kérdését, és ez a megközelítés sem maradhat ki.

2. Azért, mert akár tetszik, akár nem, az is szabadság, az is a szabadság érzését adja, ha valaki viszonylagos rosszat, a viszonylagos rabságot választhatja, választja.

3. És leginkább, azért mert ez az önrendelkezés az adott demokráciaszintet nemcsak ronthatja, de javíthatja is, és a javítás lehetősége több okból pozitívabb, mint a rontás lehetősége.

Persze a rossz választása nem lehet határtalan, ezért limitálni kell azt. De a rossz választásával limitáljuk a jó választást is, mert nem tudva pontosan mi a jó, mi a rossz, a kettőt csak egyformán limitálhatjuk.

A lényeg, hogy a jó választásnak mindenképpen fenn kell állnia, meg kell lennie, e nélkül nem lehet fejlődés.

A felsőbb hatalomtól való függetlenség önrendelkezés előnyei és hátrányai. És mindez összehasonlítva közvetlen demokráciával. (H 40/c kategorizálás.)

A következő megállapításokat igazoló elmélkedések más fejezetben, vagy a korábbi fejezetrészekben találhatók.

A felsőbb hatalomtól való önrendelkezés előnyei.

1. Jelenleg a közösségszerveződés még olyan fokon áll, hogy csak vezetéssel tud kialakulni. Ha pedig van vezetés, akkor annak a vezetésnek fokozott döntési jogának, hatalmának, és felelősségének kell lenni. A jövőben gyakoriak lesznek a vezetés nélküli csak közvetlen demokráciára alapuló közösségek, mert ez is kialakítható. Nem mindig, de sok esetben kialakítható. Ugyanakkor, a legjobb változat mégis az, ha a kiválóbb (értelmileg és erkölcsileg) tagok nagyobb döntési joggal rendelkeznek, mint a kevésbé kiváló tagok. Ez pedig egyfajta, kvázi vezetés. Összességében nem a vezetéssel, hanem az aránytalan és igazságtalan hatalmú vezetéssel van baj.

2. A közösség vezetésnek (tagságának) döntése jobb is lehet, mint a felsőbb hatalom döntése. Igaz, hogy rosszabb is lehet, de „a jobb is lehet” aspektusa fontosabb.

(A népszavazás által hozott döntés, objektív tájékoztatás mellett, jelenleg, mikor nincs tudományos vezetés, viszont általában jobb, mint a vezetői döntés.)

3. A közösség vezetésnek (és tagságának) megnövelt hatalma (önrendelkezése) csökkenti a felsőbb hatalom, az elit vezetés hatalmát. Ez természetesen jó, mert csökken, arányosabbá válik az aránytalan hatalmi hierarchia. Ugyanakkor átlagosan nem, vagy csak alig növeli a népréteg, a tagság hatalmát, önrendelkezését.

(A közvetlen demokrácia, a népszavazás is csökkenti az elit vezetés hatalmát, ráadásul biztosan növeli a népréteg, a tagság hatalmát. Nem baj, ha az elit vezetés hatalma több oldalról van csökkentve. Úgy néz ki, hogy a sokféle hatalomcsökkentés ellenére még mindig túl nagy, aránytalanul nagy az elit vezetés hatalma.

4. A közösség vezetés és tagság együttes önrendelkezése egy közvetlen szükségletet elégít ki, a szabadság szükségletét, igényét.

(A közvetlen demokrácia, csak a tagság önrendelkezése, szintén kielégíti ugyanezt a szükségletet. Nincs ütközés, vagy a közvetlen demokrácia vagy az önrendelkezés esetleg mindkettő egyidejűleg elégíti ki a szabadság igényét. Legrosszabb esetben az egyik elnyomja a másik szükséglet-kielégítést, amely így fölöslegessé válik.)

5. A vezetés és tagság együttes önrendelkezése aktivizálja a vezetést és tagokat is.

(A közvetlen demokrácia a vezetést nem aktivizálja, de tagokat fokozottan még inkább aktivizálja. Ezek szerint mindkettőre szükség van. Legrosszabb esetben az egyik elnyomja másik aktivizálást, és így az fölöslegessé válik.

6. A helyi, (lakóhely, munkahely, stb.) kisebb, konkrétabb, speciálisabb problémákat helyben lehet leginkább átlátni és megoldani. Ezért (azért, hogy helyi problémákat ne felsőbb hatalom akarja rosszul szabályozni, megoldani) is jó, szükséges a felsőbb hatalomtól való függetlenség, önrendelkezés.

(A közvetlen demokrácia ugyancsak kielégíti a fenti igazságból eredő előnyöket.  Pl. dolgozók, (alkalmazottak) és még inkább az ügyfelek látják a konkrét problémákat, tehát az ö figyelembevett beleszólásuk tudja azokat leginkább megoldani. De ez talán nem egészen azonos azzal, ha pl. egy helyi (igazi) önkormányzati vezetés tisztábban lát egy helyi problémát, és ezáltal képes azt jól megoldani. Mindkettőre igaz: a távoli felsőbb vezetés messziről homályosabban látja a helyi, kisebb konkrétabb, speciálisabb problémát.)

Tulajdonképpen csak egy hátrányt tudok felsorolni.

Azt, hogy közösség vezetésnek (és tagságának) döntése akár rosszabb is lehet, mint a felsőbb hatalom, az elit vezetés döntése. Ezért kell az önrendelkezést limitálni, ami meghatározza, azt hogy az előnyök is limitálva vannak. Ez tehát egy közvetett hátrány.

(A népszavazásos döntésekre ez kevésbé igaz, azok általában jobbak, mint a vezetői döntések. A távolabbi jövőben, viszont amikor a vezetés tudományossá válik, már a közös döntések lesznek a jók, ekkor már limitálni kell a közvetlen demokráciát is. Jelenleg viszont a vezetés önérdekből kelleténél sokkal inkább korlátozza közvetlen demokráciát. )

E fejezetrész tanulsága. Mindkettő jó és szükséges, egymás mellett is. A közvetlen demokrácia természetesen jó és szükséges.  De a közösség (vezetésének és tagságának) felsőbb hatalomtól való önrendelkezése, mindent összevetve, szintén jó és szükséges, még akkor is, ha magas szintű a demokrácia. Ekkor egy kissé elhalványul a szükségessége, de nem szűnik meg.

Az optimális állapot az, ha egy kisközösségnek 80%-os az induló demokrácia szintje, és 20%-os az önrendelkezése, mely önrendelkezést arra használja fel, hogy 100%-os demokratikus szintet alakítson ki. (Arról, hogy mit jelent a 20%-os önrendelkezés más fejezetekben elmélkedem bővebben.) Ez jobb, mintha egy közösségre 100%-os demokratikus szintet erőltetnének, ami gyakorlatilag lehetetlen. Sőt az erőltetésnél még az is jobb, ha egy közösségnek 80%-os az induló demokrácia szintje, de a 15%-os önrendelkezését arra használja, hogy a demokrácia szintjét lerontsa 65%-ra.

A közösségek alapvető (teljes) kategorizálása. (H 41 kategorizálás).

1. Közösségek, melyek másoknak (külső vagy belső tagoknak) ártanak, amelyeket meg kell szüntetni.  Másnak ártás az is, ha valaki meg tudná termelni a saját fogyasztását, de nem termeli meg. Ilyenkor szükségszerűen más termeli meg az ő fogyasztását és ez a termelő, károsodik.

A belső tagságnak ártalmas, ha a demokráciaszint alacsony 50% alatti, bár lehetne magasabb is.  És az is ártalmas, ha éppen 50%-os de nincs mellette semmilyen függetlenség önrendelkezés a felsőbb hatalomtól, bár lehetne. És, vagy, ha nincs biztosítva a tagok önkéntessége, a gyors, akadálymentes, önkéntes kilépés lehetősége. Hozzáteszem, hogy ezen az ártalmasságokat a közösség maga, vagy még inkább a külső szabályozás okozza.

2. Közösségek, melyek szükségesek, melyekbe kötelező belépni bennmaradni.

A demokratikus fejlett társadalmakban egyre kevesebb ilyen közösség van, de azért akad. Kötelező munkaközösség, ha valaki többet akar fogyasztani, mint a termelése. Kötelező bizonyos esetekben a honvédelem. És kötelező a börtön. Mindegyik összefügg „nem szabad másnak ártani” alapszabállyal.

2/a. Az elesettek, rászorulók közösségei, pontosabban rétegei. A belépés kényszerű és önhibán kívüli.

3. Közősségek melyek szükségesek, és melyek csak egyéni szempontból adnak, adhatnak önrendelkezést (önkéntességet, szabadságot), elsősorban azzal, hogy biztosítva van a gyors, akadálymentes, önkéntes kilépés. Ilyenek pl. az önkéntes belépésű, kilépésű katonai alakulatok. De semmilyen esetben még a katonai alakulatoknál sem lehet demokráciaszint 40% alatti.

A legnagyobb csoportja azonban ezen közösségeknek, a munkaközösségek. A gyors önkéntes kilépéshez azonban hozzá kell tenni, hogy az is egyfajta kényszer, ha nincs olyan más munkaközösség, ahová átléphetne a kilépő. Ugyanis meg kell élni, életbe kell maradni, és ez csak munkával érhető el.

3/a. A magángazdaságban levő munkaközösségek olyan közösségek, amelyeknek demokráciaszintje 40% felett van, és felsőbb hatalomtól van bizonyos önrendelkezésük, függetlenségük. Ez a vezetés, és a tagság együttes önrendelkezése függetlensége, mely 40%-os demokráciaszintnél elsősorban a vezetés függetlensége, önrendelkezése. És természetesen biztosított a gyors, akadálymentes, önkéntes, kilépés.

4. Közösségek melyek társadalmi szempontból is önrendelkezők, szabadok (van megfelelő hatalmuk), mert a demokráciaszintjük 50% felett van. Önrendelkezés: a tagság önrendelkezése a belső és külső vezetéssel szemben. És természetesen, mert biztosított a gyors, akadálymentes, önkéntes, kilépés.

5. Közösségek melyek társadalmi szempontból is önrendelkezők, szabadok (van megfelelő hatalmuk), mert a demokráciaszintjük legalább 50%-os, és a felsőbb hatalomtól van egy bizonyos függetlenségük, önrendelkezésük. Ez a vezetés és tagság együttes önrendelkezése, függetlensége. És természetesen, mert biztosított a gyors, akadálymentes, önkéntes, kilépés.

6. Az ország-vezetés közössége. Erre még visszatérek.

Mielőtt továbbmegyek, ki kell térni a belépés problémájára.

(H 42 problémakör és kategorizálás.)

A belépés problémája sokkal bonyolultabb, mint a kilépés problémája.

Ha kihagyjuk azokat a közösségeket ahová kötelező belépni, akkor az állapítható meg, hogy a közösségekbe való belépés, már feltételekhez van kötve, tehát nem lehet olyan akadálymentes, gyors, mint a kilépés. De jogegyenlőségben a belépés feltételeinek mindenkinek egyformán kell megfelelni.

Ha 1. csoportba tartozik a közösség, akkor a felsőbb hatalom (jellemzően a többségi társadalom az állam) megtiltja belépést.

Ha 2. csoportba tartozik, akkor a kötelező belépést, a felsőbb hatalom határozza meg. Ajánlatos a sok feltétel, a részletes szabályozás, a nagyfokú szigorúság.

Ha 3. csoportba tartozik a közösség, akkor elsősorban a felsőbb hatalom határozza meg. Ajánlatos a közepesen sok feltétel, a közepes szabályozás, a közepes szigorúság.

Ha 3/a munkaközösségbe tartozik a közösség, akkor a belépés feltételeit elsősorban a közösség vezetése (a magánvállalkozók) határozza meg. De ekkor is van a felsőbb hatalomnak egy keretszabályozása, mely erre is kitér. Ajánlatos a közepesen sok feltétel, a közepes szabályozás, a közepes szigorúság.

Ha 4. csoportba tartozik, akkor elsősorban a közösség tagsága, határozza meg a feltételeket. De ekkor is van felsőbb hatalomnak egy keretszabályozása, mely erre is kitér. A demokrácia szabálya: akit viszonylag jelentősen érint az ügy,  az részt vehet a demokratikus közösségben. Ez a feltétel.

Ha 5. csoportba tartozik, akkor a közösség vezetése, és mellette tagság határozza meg a belépés feltételeit. De ekkor is van a felsőbb hatalomnak egy keretszabályozása, mely erre is kitér. Ajánlatos a közepesen sok feltétel, a közepes szabályozás, a közepes szigorúság.

Mindez az én egyéni pontatlan véleményem.

Kitérés a vezetés hatalmára, önrendelkezésére.

Ezzel a témával már sok helyen foglalkoztam. A felsőbb hatalom elvileg valamilyen törvényhalmaz, intézményhalmaz, gyakorlatilag azonban főleg a múltban és a jelenben a vezető emberek halmaza.

Én most így értelmezem az ország-vezetés közösségét.

6. Az ország-vezetés közössége, mint elit vezetők közössége. A felsőbb hatalma, a demokratikus világszövetség. Valamint a törvények, intézmények halmaza.

Az ország-vezetők közössége, mely társadalmi szempontból is önrendelkező, szabad (van megfelelő hatalmuk), mert a demokráciaszintjük legalább 50%-os és a felsőbb hatalomtól van egy bizonyos függetlenségük, önrendelkezésük. Ez a vezetés és tagság együttes önrendelkezése, függetlensége. És természetesen, mert biztosított a gyors, akadálymentes, önkéntes, kilépés. A közösség vezetése, és mellette tagság határozza meg a belépés feltételeit. De ekkor is van a felsőbb hatalomnak egy keretszabályozása, mely erre is kitér. Ajánlatos a sok feltétel, a részletes szabályozás, a nagyfokú szigorúság. Ilyennek kellene lenni az ország-vezetők közösségének.

Kitérés a liberális frázisokra, és e fejezet értelmére.

A liberális ideológia foglalkozik elsősorban a szabadság (önrendelkezés) problémájával. Ellenben én nem hallottam tőlük ehhez hasonló kategorizálásokat. Szerintem a liberális ideológia felületes frázisokra, féligazságokra épül. (Persze a többi ideológia sem jobb.) Minden hatalomnak, minden rendszernek van egy erős tudatformáló, tudatalakító hatása.  Még akkor is van, ha a hatalom, a rendszer őszintén és tudatosan arra törekszik, hogy minimális legyen ez a tudatformáló hatás. Már azt is lehet vitatni, hogy a liberális ideológia és politika őszintén és tudatosan arra törekszik, hogy minimalizálja a tudatformáló hatásokat. Jóindulattal mondjuk azt, hogy csak azért ágál, azért veszekszik, hogy más ideológiák ne erőltessék az emberekre a tudatformáló hatásukat. De közben minősíti is ezen más ideológiákat és ezzel már véleményt is mond. És az is egyfajta vélemény, és tudatformálás, ha azt mondja: ez nem kell, ez rossz. Viszont arról soha nem beszél, hogy talán a népnek, a többségnek kellene eldönteni, hogy mit akar. Számára az itt felsorolt kategóriák nem léteznek. A másik oldal pedig az, hogy amennyiben a liberális frázisok betelepülnek az agyakba, egy liberális életmód, egy liberális törvénykezés alakul ki, akkor a társadalom tudatát mégis a liberálisok határozzák meg. A harmadik oldal pedig az, hogy tételezzük fel, érvényesül: minden ideológia, minden hatalom, csak minimálisan akarja befolyásolni az embereket.   Mi történik ekkor?

Kétségtelenül kis arányban nőne az emberek önálló gondolkodása, önálló véleménye. Nagyobb arányban, még kevesebbet gondolkodnának a társadalmi problémákról. Még nagyobb arányban felnagyítanák azt a hatást, ami éri őket. Az emberi tudat, az önálló gondolkodásán kívül, jellemzően olyan, mint egy spongya mindent fel akar szívni, (meg akar tanulni) és azt szívja fel, ami környezetében található.

Első körben a kiegyensúlyozott hatásokat kell biztosítani. Aztán a népnek kellene kiválasztani, hogy ezen hatásokból ő mit tart jónak, mit tart olyannak melyet akár oktatni is szükséges, ez a demokratikus felfogás.

Tulajdonképpen e fejezet értelme azon kívül, hogy e tanulmány több részét is kiegészíti, az hogy ráébressze az embereket, de főleg a politikusokat, hogy a politika korunkban már tudomány, legalábbis tudománynak kellene lenni. Tehát túl kellene lépni a frázisokra épülő politizáláson és e politikára épülő rendszerszervezésen. El kellene jutni egy magasabb szintű politizáláshoz, amelyben kategóriák vannak, amelyben optimális mechanizmusok, szerkezetek, megoldások vannak.

A továbbiakban elsősorban erről az önrendelkezésről lesz szó: bizonyos demokráciaszint feletti a közösség vezetésének, és tagságának (néprétegnek) együttes függetlensége önrendelkezése egy felsőbb hatalomhoz viszonyítva. Másképpen, a továbbiakban elsősorban eme közösségekről lesz szó. Közösségek melyek társadalmi szempontból is önrendelkezők, szabadok (van megfelelő hatalmuk), mert a demokráciaszintjük legalább 50%-os és a felsőbb hatalomtól van egy bizonyos függetlenségük, önrendelkezésük.

És természetesen, mert biztosított a gyors, önkéntes, kilépés.

Zavaros fogalmak, zavaros elméletek. (H 43 problémakör)

Szeparáció, szegregáció, elkülönítés, elkülönülés, önállóság, függetlenség, önrendelkezés, autonómia, szabadság, asszimiláció, integráció, (mindezek lehetnek önkéntesek, és kényszerűek), továbbá kettős identitás, felzárkóztatás, stb., stb., repkednek zavaros fogalmak, és elméletek. Mindezek csak frázisok maradnak, ha nincsenek tisztázva. Márpedig jelenleg nincsenek tisztázva, egy kaotikus mellébeszélés, folyik általában.

Azt látni kell, hogy itt olyan rokon értelmű fogalmakkal van dolgunk, amelyek bizonyos vonatkozásban azonosak. Ha nem akar a gondolkodó elveszni a káoszba, akkor egyszerűsítenie kell.

Az erőszakos, vagy részben erőszakos elkülönítés azonos a szeparációval, szegregációval. 

Az önkéntes, vagy nagyobbrészt önkéntes elkülönülés (szeparáció) azonos a (részleges, nem teljes) önrendelkezéssel, autonómiával, önállósággal, függetlenséggel, szabadsággal. Ezt én egyszóval általában önrendelkezésnek nevezem. Azért az látni kell hogy az erőszakos elkülönítés és az önkéntes elkülönülés (önrendelkezés) között elég bizonytalan a határ, átfedés is lehetséges.

Az integráció azonos az asszimilációval, beolvadással, keveredéssel, elvegyüléssel. Ezt általában egyszóval integrációnak nevezem.

Ennek is lehet erőszakos, részben erőszakos és nagyrészt önkéntes változata, szintén bizonytalan határral.

A többi fogalomra is majd kitérek.

A zavaros fogalom-bűvölet helyett, valójában abból kellene kiindulni, hogy milyen valóságos helyzetek lehetnek. Lehet, hogy azért nem gondolják végig, mert kétségtelen nem éppen egyszerű a problémakör. A terhes végiggondolásnál kétségtelenül egyszerűbb felületes frázispuffogtatás.

Ezt én nagyjából végiggondoltam és ezek szerint kijött néhány alapvető kategória.

(Kisközösség ez esetben minden közösség a nemzeten belül, úgy, mint: lakóközösségek, munkaközösségek, eszmei, vallási világnézeti közösségek, kulturális közösségek, nemzetiségek, egyéb kisközösségek, stb.)

A kisközösségek, lakóközösségek nemzetiségek alapvető kategorizálása (elsőssorban alkalmassági kategóriák). (H 43 kategorizálás.)

1. A társadalom (többségi nemzet) szempontjából jelentéktelen kisközösségek.

A családot eleve nem számolom a közösségek közé. Lehet, hogy pár fős, vagy 20-30 fős közösségek, pl. baráti közösségek nagyon fontosak az egyén szempontjából, de a társadalmi fontosságuk megkérdőjelezhető. Igaz, hogy így is vizsgálhatnánk: a társadalom nemzet összes baráti közössége. Bár van ezeknek közös jellemzőik, de azért ezek különálló eltérő aktivitású, célú közösségek. Ezért nem így vizsgálom. Másfelől nem lehet jelentős közösségnek nevezni azokat az akár több millió fős „közösségeket”, amelyeknek nincs semmilyen összetartó erejük, nincs közös kultúrájuk, világnézetük, céljuk, stb.. Ilyenek pl. a dohányzók, a nem dohányzók, az egészségesek, a kalaposok, a kalapnélküliek és még ezerszámra lehetne sorolni, „közösségeket”. Tulajdonképpen ezek nem közösségek, csak valamely logikával egy csoportba tehető egymástól független emberek.   (30 pont alatti)

2. A társadalom szempontjából jelentős kisközösség, (lakóközösség, stb.), mely átlagos standard közösségnek nevezhető. Jellemzők: A többségi nép kultúrája vegyül egy keveredett kultúrával. És a többségi nemzethez kapcsolódó nemzeti érzés a jellemző, de ez sem erős. (A nemzeti érzés valamilyen közösségi érzés, ami jellemzően egy nemzethez kötődik, de kötődhet máshoz is. Kötődhet egy nemzetiséghez vagy egy közösséghez is.  Az egyén, a család szeretetén, tiszteletén kívül a nemzet, a közösség szeretete tisztelete is jelentős. Erős motiváció van a közösség érdekű cselekvésre.) A tagok feltehetően integrációt akarnak, és nagyjából arra alkalmasak is. (A pontos akaratot és a pontos alkalmasságot nem keverem ide.)

Ez egyben az integrált élet, integrált közösség. És ez egyben az alapfokú önrendelkezés (autonómia). (30-52 pont közötti) És ezt lehet lényegében a többségi nemzetnek, népnek nevezni.

3. Jelentős, kulturálisan önálló kisközösség (lakóközösség, stb.). Az előzőhöz hasonló kisközösség, azzal a különbséggel, hogy van egy viszonylag egységesebb (nem többségi, nem keveredett) önálló kultúra. Itt jöhet szóba kettős identitás, a nagyjából egyforma kettős nemzeti érzés. A tagok (nem pontosan mérve, csak az életmódjukból következteteve) nem tudják, mit akarnak integrációt, vagy önrendelkezést. Másképpen, ezt is akarják, azt is akarják. Másképpen, feltehetősen, egy kisfokú kulturális önrendelkezést akarnak.

Ezt én szűk átmeneti, önálló kulturális felhangú közösségnek nevezem. (A pontos akaratot és a pontos alkalmasságot nem keverem ide.) (52-60 pont közötti)

4. Jelentős önálló kisközösség.  Egyértelmű az önálló (nem többségi és nem keveredett) kultúra. Vagy, és, egy önálló, világnézet, vallás, eszmeiség. Vagy, és, a nem többségi nemzethez, hanem más nemzethez, nemzetiséghez kapcsolódó nemzeti érzés. Feltehetően közepes, vagy nagyobb önrendelkezést akarnak. (A pontos akaratot és a pontos alkalmasságot nem keverem ide.)

Ezek szerint ez kategória osztható tovább, közepes és nagyfokú önrendelkezésre (autonómiára).

Tehát 4/a. jelentős önálló közepes önrendelkezésű (vagy azt akaró) kisközösség (lakóközösség, stb.). (60-80 pont közötti)

Illetve 4/b. jelentős önálló nagyfokú önrendelkezésű (vagy azt akaró) kisközösség (lakóközösség, stb.). (80 pont feletti)

A 3, 4/a, 4/b alatti közösségek nevezhetők a többségi nemzet melletti, néha azzal szembeni kisebbségnek.

Van azonban egy 5. fajtájú közösség is, amelyről részletesen később beszélek.

5. Integrációra és önrendelkezésre is alkalmatlan kisközösségek (egyének), melyeknek állami irányítás mellett jöhetnek ki a sajátos nemzetiségi sajátosságaik, vagyis az önrendelkezésük. Másképpen: állami szakosított szolgáltatású, intézményű kisközösségek.

6. Az önálló államot alapító közösségek.

Az önrendelkezés aspektusai. (H 43/b kategorizálás.)

A nemzeti, nemzetiségi sajátosságok érvényesülése.

A teljesen önálló döntések aránya.

Egy másik vonatkozás.

A nép önrendelkezése, a demokratikus szint.

De a közösség önrendelkezése állhat a közösség vezetésének önrendelkezésből is.

(Integrációs módszer is felmerül az egyének alkalmassá tételére.)

(És persze vannak olyan alkalmatlan kisközösségek, amelyeknek nem szükséges létrejönniük, ezek a betiltott kisközösségek.)

A 6. változatot, a teljes elkülönülést, az önálló államalapítást nem veszem be ebbe a sorba, mert az már nem kisközösségi nemzetiségi politika, hanem önálló államalapítás. Azt azonban meg kell jegyezni, hogy ennek igen sok feltétele van, pl. a lakók, az emberek háromnegyedes döntése, és még lehetne sorolni. 

Minek alapján jönnek ki ezek a kategóriák. (H 43/c kategorizálás.) Az egyszerűség miatt egy pontrendszert alakítottam ki. Nem állítom, hogy ez pontos elemzés, csupán egy olyan modell, amelyik szerintem, tisztázhatja a dolgokat.

11.A közösség nagysága 500 főig 0-5 pont. 1000 főig 5-10 pont. 5000 főig 10-15 pont. 10 000 főig 15-20 pont. 10 000 fő felett 25 pont.

12. A lakóközösség (lakóhelyi közösség) értéke eleve önmagában 25 pont.

13. A munkaközösségi aspektus 5-10 pontig.

14. A tagok önkéntes együttléte a kisközösségen belül (szabadidő eltöltés), 0- 5 pont.

15. Az együttlét, a kapcsolat komolysága (kölcsönös segítség, cselekvő tevőleges együttlét, közös célok, stb.) a kisközösségen belül, 0-10 pont. Másképpen: célzatos közös tevékenység, vagyis munkajelleg. Ez a pont és következő pont arról szól, hogy a munkajellegű kisközösségek, azok jelentősebb kisközösségek. Illetve arról szól, hogy a jelentős kisközösségek lényegében munkajellegű közösségek. Végeredményben a jelentős tudatformálás ill. a kultúra aktív művelése is jelentős célzatos közös tevékenység. A lakóközösség szintén munkajellegű közösség.

16. Közös kultúra, illetve a kultúra aktív művelése, a kisközösségen belül, 0-10 pont.

17. Közös világnézet, vallás, eszmeiség, a kisközösségen belül, 0-10 pont.

18. Közös nemzeti (vagy nemzetiségi), ill. közösségi érzés, a kisközösségen belül, 0-10 pont.

Tulajdonképpen ezeket nevezhetjük az önrendelkezés tényezőinek, de ezt még legalább négy ponttal ki kell egészíteni. Mert az alkalmasságnak két vonatkozása van. Egy hasonlattal. A fiatalember megérett a felnőtt életre, elég nagy, erős, eléggé öntudatos, eléggé önálló. De az is kérdés, hogy nem rekedt meg azon a szinten, hogy ártson másoknak, vagy magának. Eddig csak arról volt szó, hogy a kisközösség elég nagy erős elég jelentős, eléggé öntudatos és eléggé önálló.

Az alábbi tényezők a másnak ártás szempontjából nézett alkalmasságról szólnak. Illetve arról, hogy a kisközösség (fiatalember) a ráutaló magatartáson kívül mit választ pontosan, ha megkérdezik. Az akarat, a pontos akarat összefügg az alkalmassággal. A közösség akaratát csak pontosan mérve lehet megállapítani.

19. A kötelező minimális (természetes) integráció megléte.

20. A közösség pontos akarata. Pontosan hány százaléka akarja a közösségnek, hogy a felsorolt 2, 3, 4/a, 4/b közül melyik kategóriába akar tartozni. (A közösségek eldönthetik az önrendelkezésük nagyságát.)

22. Akkor alkalmas a kisközösség, ha kultúrája, világnézete, erkölcsi beállítódása, életmódja, demokrácia szintje, tudása nem ütközik jelentősen a többségi társadalom azonos tényezőivel. Függetlenül attól, hogy minősítve lenne az egyének, kisközösségek kultúrája, világnézete, életmódja, erkölcsi beállítódása, demokrácia szintje, tudása, ha ezek jelentősen eltérnek, ütköznek a többségi társadalom kultúrájától, világnézetétől, életmódjától, erkölcsi beállítódásától, demokrácia szintjétől, tudásától (normáitól), akkor az erős ütközés miatt az egyén és a közösség alkalmatlan az integrációra és egy határon túl az autonómiára is alkalmatlan.

(Ekkor csak az állami irányítású autonómia a legjobb megoldás.)

Az erős ütközés minimálisan jelentősen zavarja a többségi társadalmat, ha integrált az élet. Az elkülönült kisközösség egy fokkal kevésbé árthat (károsíthatja, zavarhatja) a többségi társadalomnak. De csak egy fokkal. De az elkülönült kisközösség sem teljesen független. A kisközösség sokfélén, végeredményben jelentősen kapcsolódik a többségi társadalomhoz, még akkor is, ha elkülönül. Ne felejtsük el, hogy nem önálló államról van szó, hanem egy önrendelkező kisközösségről.

23. Egyéb alkalmassági ill. alkalmatlansági tényezők.

A további alkalmatlansági tényezőkkel (nem tudja biztosítani az alapvető demokráciaszintet, a rajta múló minimális életszínvonalat, diktatúrát akar, stb.) más fejezetrészekben, fejezetekben foglalkozom.

Miért alkalmatlan egy kisközösség a nagyobb fokú önrendelkezésre, autonómiára vázlatosan. Általában azért, mert a belső tagságát jelentősen károsítja.

Kisebb részt, kevésbé jellemzően, mert árt a többségi nemzetnek, a többi kisközségnek. Olyan erős a közösségből kisugárzó károkozás, ellenségeskedés, hogy az árt másoknak, más közösségeknek.

Mivel egy közösség nem különülhet el teljesen, valamilyen szinten be kell illeszkedni pl. a nemzeti közösségbe, más közösségek közé, ezért a következők miatt alkalmatlan. Olyan erős a kultúrából, világnézetből, erkölcsből, stb. eredő elkülönülése hogy képtelen beilleszkedni a nemzeti közösségbe más közösségek közé.

Az egyének eldönthetik, hogy általában milyen közösségben akarnak élni, és többek között eldönthetik, hogy a felsorolt 2, 3, 4/a, 4/b közül melyik közösségben akarnak élni. Ezt sem a felettes hatalom, sem a nemzeti közösség, sem maga a közösség nem akadályozhatja meg.

A kisközösség pontos alkalmassága, (a felsoroltak közül 2, 3, 4/a, 4/b, 5, mely közösségre alkalmasak), amely végül is az egyének alkalmasságából jön ki.

A felsorolt tényezők (11-18. felsorolás) pontszámaiból jönnek ki az alábbi kisközösség fajták, melyek azonosak az alapvető kisközösségfajtákkal. Feltéve, ha alkalmas közösség a megfelelő önrendelkezésre. (H 43/d kategorizálás.)  

30 pont alatt nem jelentős a közösség, 1. kategória.

30-52 pont között, 2. kategória. Pl. olyan 1000 főnél nagyobb lakóközösség, amelynek nincs jelentős önálló kultúrája (vagy keveredett az, vagy nem művelik). A tagok szinte csak köszönő viszonyban vannak, csak a kötelező gyűléseken, döntéshozásokon, vesznek részt. Szinte alig van közös világnézet, ill. közösségi, nemzeti érzés. 

52-60 pont között, 3. kategória.

60-80 pont között, 4/a kategória

80 pont felett, 4/b kategória.

Mindez akkor igaz, ha a kisközösség nem árthat a többségi társadalomnak, vagyis 19-23 pont alatti tényezők teljesülnek.

A közösség értelmezése, és azzal kapcsolatos problémák.  (H 44 problémakör.)

Nem biztos, hogy ezek lakóközösségek. Lehetnek eszmei vallási, közösségek, pl. pártok. Jellemzően azonban lakóközösségben kell gondolkodni, de nem biztos, hogy ezek jelenleg tényleges lakóközösségek. A fejlettebb jövőben ezek tényleges lakóközösségek lesznek, jelenleg nem biztos, hogy azok.

Nézzünk pl. egy olyan 10 000 fős vallási közösséget (vagy pártközösséget), amely nagyon aktívan, minden szempontból összetartozó. Ez összesen 70 pontos. Tehát anélkül, hogy egy helyen laknának is egy nagy önállóságú közepes önrendelkezésű közösséget, alkotnak. Ugyanakkor azt is megállapíthatjuk, hogy az ilyen közösség nagyon ritka, nagyon sok feltétellel jöhet össze, és még így is csak közepes önrendelkezésű. Vagyis az együtt lakás, a lakóközösségi vonatkozás nagyon fontos.

A lakóközösségi vonatkozás fontossága.

A városokban élők, legalábbis magyar városokban élők egy jelentős része azt gondolja, hogy lakóközösség nem fontos. Ez csak arra van, hogy van egy saját tulajdonú lakásom, és az, hogy mi van lakáson kívül az egyáltalán nem fontos.

De azért gondoljunk bele abba, ennek lakókörzetnek, (negyednek, településnek, kerületnek, városrésznek, stb.) vannak utcái, terei, közműve, közlekedése, amelyet gyakran használnak az ott lakók. Van egy gazdasága, amelyben jellemzően dolgoznak a közel lakók. Vannak üzletei, ahol vásárolnak. Van egy közbiztonsága, amely szintén elsősorban az ott lakókat érinti. Vannak óvodái, iskolái ahová gyerekeik járnak. Vannak egészségügyi intézményei. És vannak egyéb helyi hivatalok, ahol az ügyeket intézik. Vannak helyi állami szolgáltatások, intézmények. Ezek az ott lakók, természetesen mi is lehetünk.

Egyrészt ezek elég jelentősen érintik a lakókat. Másrészt ezek felett, valamilyen mértékben rendelkeznek, vagy legalábbis, rendelkezni kellene az ott lakóknak. Vagyis ez az önrendelkezés része. Ezek a közösségi önrendelkezés konkrét tárgyai, amelyek az együttlakásból következnek. Ezért mondom, hogy lakóközösség eleve, még akkor is, ha csak szükséges minimális aktivitás van meg, 25 pontos, szinte önmagában is jelentős közösség. Sőt egy 5 000 fős lakóközösség (35pont) önmagában is jelentős közösség. Az megint más kérdés, hogy magyar városokban gyakran még a minimális aktivitás sincs meg, mert az emberek nem látják át a dolgokat. Vagy, és, kényszerűen nincs meg az aktivitás, mert nem adnak elég önrendelkezést. Ezektől függetlenül a lakóközösségek a fejlettebb jövő szempontjából jelentős közösségek, vagyis arra kell törekedni, hogy azok legyenek.

Kitérés a munkaközösségek (munkahelyi közösségek) problémájára.

A direkt munkaközösségek egy másik jelentős vonulata az életnek, amely mind egyéni mind a társadalmi szempontból nagyon fontos talán még a lakóközösségnél, és minden más közösségnél is fontosabb. Azért hangsúlyozom ki hogy ki, hogy „direkt munkaközösségekről” van szó, mert minden jelentős kisközösség (lakóközösség, eszmei közösség kulturális közösség, stb.) munkajellegű kisközösség. E közösségeket azonban kisközösségeknek és nem munkaközösségeknek nevezem. Másfelől az ország-vezetés, az állami vezetés szintén egyfajta munkaközösségnek tekinthető. Sőt a család is egyfajta munkaközösségnek tekinthető. Még továbbmegyek: a nemzet is egyfajta munkaközösségnek tekinthető.

A H 27 kategorizálásból is az derül ki, hogy a demokrácia szintjét nem maga a munka határozza meg, hanem az, hogy milyen fajta munkáról van szó. Ahol azonnali gyors döntések szükségesek ahol nincs helye a vitának, azokban, munkaközösségekben alacsony demokráciaszint lehetséges. Más munkaközösségekben lehetséges, sőt szükséges is magas demokráciaszint, még akkor is, ha az valamennyire lelassítja a döntéshozást.  Másfelől viszont jobb döntések születnek, de erről más sokat beszéltem.

Szinte minden jelentős közösség munkaközösség, vagy munkajellegű közösség.

A felettes hatalomtól való, a tagság (alkalmazottak) és vezetés együttes önrendelkezése sem függ szorosan össze azzal, hogy a közösség milyen erősen munkajellegű. Pl. Az állami munkaközösségeknek a felsőbb hatalomtól (nemzeti törvénykezés, nemzet, illetve kisebb részt az elit vezetés, világszövetség) csak kis önrendelkezése lehet.  A vezetési, és állami munkaközösségek demokráciaszintjét a lehetséges legmagasabb szinten kell megvalósítani. Természetesen a rendőrség, katonaság vonatkozásában, csak alacsony demokráciaszint jöhet szóba. De például egy állami közlekedési vállalat demokráciaszintjének már viszonylag magasnak kell lenni, magasabbnak, mint egy átlagos magángazdasági közlekedési vállalat demokráciaszintjének. A kötelező magas demokráciaszint és kisfokú önrendelkezés (tagság, vezetés együttes önrendelkezése) összeillik.

A magángazdasági munkaközösségeknek a felsőbb hatalomtól (elit vezetés, állam, nemzeti törvények, nemzet) viszonylag nagyobb önrendelkezése lehet. A lehetséges alacsony demokráciaszint és a viszonylag nagyfokú önrendelkezés (tagság és vezetés együttes önrendelkezése) összeillik.

Azt gondolom, hogy a direkt munkaközösségek problémája egy külön problémakör. A lakosság, a népréteg, jellemzően, mint munkavállaló, alkalmazott vesz részt. Az egyén általában a legtöbb idejét, energiáját, tudását a munkahelyén adja le. Fontos a munkaközösség hasznos munkája. Az önkéntes érdekes munka már érinti az önrendelkezést. Ezek nagyon fontos dolgok. Ez a témakör azonban nem a helyes kisközösségi nemzetiségi (civil szféra) politikával függ össze, hanem inkább a helyes gazdasági politikával.

Tehát leegyszerűsítve azt is mondhatjuk, hogy kettő, vagy három fontos vonulata van a társadalmi életnek. Az egyik a lakóközösségi vonulat. A másik munkaközösségi vonulat. A harmadik pedig az egyéb kisközösségi vonulat. Ez harmadik nem minden egyén vonatkozásban létezik, és ha meg is van, nem biztos, hogy fontos. Az első kettő azonban általában megvan és jelentős.

De azért a munkaközösségnek is van kisközösségi aspektusa. A kollégák közössége egy kisközösséget alkot. Milyen kisközösséget alkot a felsoroltak közül, jelentős vagy jelentéktelen, vagy alap-önrendelkezésű, standard, vagy nagy önrendelkezésű közösséget? Szerintem ez változó. De az biztos, hogy egy kisközösség tovább önállósodhat, azzal, ha nemcsak együtt élnek tagok, nemcsak közös kultúrájuk közösségi érzésük stb., van de együtt is dolgoznak. Illetve, ha szűk munkakapcsolaton túl van egy civil kapcsolat is, a munkaközösségen kívül valamilyen kisközösséget is alkotnak.  És azzal még inkább, ha ez a munka a kisközösség, pl. nemzetiség hasznára, fordítódik.

És persze a szakszervezeteket se felejtsük ki, melyek lényegében a munkaközösségből alakult jelentős civil kisközösségek. Ezeket nevezem és a munkaközösség kisközösségi aspektusának. Vagy másképpen: a kisközösségek munkaközösségi aspektusának.

A kötelező, minimális (természetes) integráció (asszimiláció).

Természetes, hogy minden állampolgár, minden közösség betartsa a többségi nemzet ill. annak államának törvényeit. Természetes hogy alapszinten (elég jól) ismerje a többségi nemzet nyelvét kultúráját. Természetes, hogy kiemelten tisztelje a többségi nemzetet, de legalább annyira tiszteleje, mint ahogy bármely külföldit, külföldi nemzetet tisztelni szükséges. Természetes, hogy legalább a másodlagos nemzeti érzése a többségi nemzethez kötődjön.

Nyilvánvalóan a tiszteletet nem lehet erőszakolni, parancsolni. Sőt az erőszak inkább tiszteletlenséghez vezet. Ezért olyan politikát kell folytatni és az embereket, közösségeket különböző eszközökkel meggyőzni, hogy ez a tisztelet kialakuljon.

Mire jó ez az alapvető (1, 2, 3, 4/a, 4/b, 5) kategorizálás.

Ne felejtsük el, hogy az alapvető kategóriák a 11-18 pontok alatti tényezőkből állnak össze.

Egyelőre még ott tartunk, hogy a zavaros, az aktuális politikai érdekek szerint változó, illetve jelenleg jellemzően a „nincs más alternatíva csak az integráció” fajta kisközösségi nemzetiségi politikát jó útra kell terelni. Ezek az alapvető kategóriák hozzájárulnak, ahhoz hogy belássa mindenki lehetséges egy „több jó alternatíva van, és az emberek, közösségek döntsék el, melyiket választják” fajta politika.

Tehát az első lépcső hogy az emberek, vezetők belássák hogy lehetséges ilyen politika és ez a jó politika.

A második lépcső, hogy kijelölik ezt az irányt, „több jó alternatíva van” alapvető iránynak.

Ezzel párhuzamosan az első, második lépcső az lenne, hogy az emberek a vezetők belássák hogy általában közvetlen demokrácia jó dolog, érdemes minél magasabb szintű közvetlen demokráciát kialakítani. És hogy belássák a megfelelő nagyságú, de a lehetőségekhez képes a legnagyobb önrendelkezés jó dolog, és érdemes kialakítani. (A közvetlen demokrácia és az önrendelkezés összefüggéseiről máshol elmélkedem.)

A harmadik lépcső az lenne, hogy ez a politikai irány valamennyire konkrétan is kirajzolódna, megszületnének az alaptörvények, legalábbis azok tervei javaslatai.

A negyedik lépcső az lenne, hogy a közösségek a már meglevő viszonylag tiszta alternatívák alapján pontosabban döntsenek, hogy időszakosan melyik alternatívát választják.  (Erre is jó ez a kategorizálás, zavaros fogalmak helyett felvázol néhány gyakorlati alternatívát, persze ezeket részletezni, pontosítani szükséges. Időszakosan döntik el, hiszen a bizonyos feltételekkel a közösségek is átléphetnek másik kategóriába. Pontosabban ebben a negyedik lépcsőben még nem konkrét döntésről lenne szó, csak arról, hogy az emberek most már képesek az alternatívákon elgondolkodni, és azok között nagyjából dönteni. Persze ehhez társulhatnak közvélemény-kutatások, népszavazások.

Az ötödik lépcsőben elkészülnének a közösségekre vonatkozó szabályozások, melyeknek szintén meg lenne a maga sorrendje. A konkrét népi döntésekre itt van szükség elsősorban.

A hatodik lépcső pedig az lenne, hogy az egyének eldönthetik mely közösségbe, akarnak tartozni, és olyan szabályozások lennének, hogy ezen akaratuk minél inkább érvényesüljön.

Egyelőre azonban az első lépcsőre kell fellépni, még arra sem léptünk fel. Ez az elmélkedés egyelőre arról szól, hogy mi az, ami lehetséges, ami jó, és mi az ami rossz. Ehhez azonban valamennyire el kell merülni a részletekben.

Kitérés a kisközösség alkalmasságára és akaratára. (H 44/b problémakör)

Az alkalmasságba bele lehet venni az akaratot, ha viszont nem vesszük bele, akkor az akarat és alkalmasság egymástól független. Mert egy önrendelkezésre alkalmas közösség nem biztos, hogy önrendelkezést akar. Illetve egy önrendelkezésre alkalmatlan közösség lehet, hogy önrendelkezést akar.

Ha viszont az akaratot egyfajta alkalmasságnak tekintjük, akkor három aspektusa van az önrendelkezési alkalmasságnak. 

Alkalmasság az akarat alapján.

Alkalmasság az önállóság alapján.

Alkalmasság a másnak ártás alapján. 

A kisközösség nem árthat, jelentősen nem zavarhatja a többségi társadalmat, de jelentősen saját tagjainak sem árthat.

Az alkalmasság és az akarat kiderülhet, ha 11-23 pontokban felsorolt tényezőket felmérik. Előzetes, ráutaló magatartás alapján. Vagy, és, a megadott önrendelkezés utáni magatartás alapján. Vagy, és, konkrét közvélemény-kutatások, népszavazások alapján.

Szerintem mindháromra szükség van.

Kitérés a szabályozásra. (H 45 problémakör és kategorizálások).

Az alapvető kategóriáknak 1, 2, 3, 4/a, 4/b, 5, a konkrét szabályozáshoz nem sok köze van, mert annak részletesebbnek pontosabbnak kell lenni. Ezek, olyan alapvető kategóriák, melyek tisztázzák a problémakör elméletét. Ugyanakkor ezek alapvető alkalmassági kategóriák.

A szabályozás egyik módja: minden közösségnek adjuk meg a lehető legnagyobb önrendelkezést és majd a kisközösség eldönti, hogy ebből mennyit használ fel. De akkor is meg kell határozni néhány fokozatot az alkalmasság miatt. Nem minden kisközösség alkalmas pl. a nagyfokú autonómiára (önrendelkezésre).

Az alapkategóriák tehát csak átlag önrendelkezéseket adnak meg, melyek pl. így néznek ki.

Átlag önrendelkezések szabályozásnak lehetséges kategóriái. (H 45 kategorizálás)

A társadalomtudománynak ki kell dolgoznia a jövő függetlenségi (önrendelkezési, önállósági) fokozatait, kategóriáit.

Vázlatosan  a következőkre gondolok.

1. Pl. 0-5%-os (2,5%-os) önrendelkezés. 2. A társadalom szempontjából jelentős kisközösség, (lakóközösség, stb.), mely átlagos standard közösségnek nevezhető – szabályozása.

95%-os közösségbe olvadás, együttműködés, integráció elsősorban nemzeti közösség, többségi társadalom szempontjából. 5%-os az elkülönülés, önrendelkezés, függetlenség.  A számszerűsített standardszabályozás átlagosan 5%-os határértékeket (limiteket) határoz meg. Ezt növelheti a kisközösség további saját döntésű 5%-kal.

Egyes, nagyon kevés terület, tevékenység, szolgáltatás vonatkozásában lehet 20-25%-os. Egyes területek, tevékenységek, az állami szolgáltatások vonatkozásban 0 lehet. Többnyire 5-15% között mozoghat. Ebből a szempontból átlagosan 10%-os függetlenségről beszélünk.

A civil közösségek, civil szerveződések, kisközösségek, nemzetiségek, stb. döntően e kategóriába, fokozatba tartoznának. A jog, jogrendszer, jogalkalmazás, a demokráciaszint, a döntéshozó mechanizmus, a szociális rendszer, az oktatási rendszer, gazdasági, pénzügyi rendszer, stb., átlagosan 10%-ban (plusz, mínusz 5%-ban) térhet el az elméleti alapszabályozástól. Persze az önrendelkezés határait ki kell jelölni, mely területek, amelyek csak 0-5%-ba férnek bele.

2. Pl. akár 15%-os (10%-os) önrendelkezés. 3. Jelentős, kulturálisan önálló kisközösség (lakóközösség, stb.) – szabályozása.

85%-os közösségbe olvadás, együttműködés, integráció elsősorban nemzeti közösség, többségi társadalom szempontjából. 15%-os az elkülönülés, önrendelkezés, függetlenség.  A számszerűsített standardszabályozás átlagosan 10%-os határértékeket (limiteket) határoz meg. Ezt növelheti a kisközösség további saját döntésű 5 %-kal.

Egyes, nagyon kevés terület, tevékenység az állami szolgáltatás vonatkozásában ez lehet 25-35%-os. Egyes területek, tevékenységek szolgáltatások vonatkozásban 0 lehet.

Többnyire 10-20% között mozoghat. Ebből a szempontból átlagosan 15%-os függetlenségről beszélünk.

A civil közösségek, civil szerveződések, kisközösségek, nemzetiségek, stb. kisebb része e kategóriába, fokozatba tartozna.

A jog, jogrendszer, jogalkalmazás, a demokráciaszint, a döntéshozó mechanizmus, a szociális rendszer, az oktatási rendszer, gazdasági, pénzügyi rendszer, stb., átlagosan 10%-ban (plusz, mínusz 5%-ban) térhet el az elméleti számszerűsített alapszabályozástól. Persze az önrendelkezés, függetlenség határait ki kell jelölni, mely területek, amelyek csak 0-5%-ba férnek bele.

 3. Pl. akár 20%-os (10%-os) önrendelkezés. 4/a. jelentős önálló közepes önrendelkezésű (vagy azt akaró) kisközösség (lakóközösség, stb.). Illetve az 5. állami szakosított szolgáltatású, intézményű kisközösségek – szabályozása. Csak az utóbbinál az állam segítségével, irányításával jön létre az önrendelkezés.

80%-os közösségbe olvadás, együttműködés, integráció elsősorban nemzeti közösség, többségi társadalom szempontjából. 20%-os az elkülönülés, önrendelkezés, függetlenség.  A számszerűsített standardszabályozás átlagosan 10%-os határértékeket (limiteket) határoz meg. Ezt növelheti a kisközösség további saját döntésű 10%-kal.

Egyes, nagyon kevés terület, tevékenység szolgáltatás vonatkozásában ez az önrendelkezés lehet 35-45%-os. Egyes területek, tevékenységek szolgáltatások vonatkozásban 0 lehet. Többnyire 10-25% között mozoghat. Ebből a szempontból átlagosan 18%-os függetlenségről beszélünk.

A civil közösségek, civil szerveződések, kisközösségek, nemzetiségek, főleg ez utóbbiak kisebb része e kategóriába, fokozatba tartozna. A jog, jogrendszer, jogalkalmazás, a demokráciaszint, a döntéshozó mechanizmus, a szociális rendszer, az oktatási rendszer, gazdasági, pénzügyi rendszer, stb., átlagosan 15%-ban (plusz, mínusz 7,5%-ban) térhet el az elméleti számszerűsített alapszabályozástól.. Persze a függetlenség határait ki kell jelölni, mely területek, amelyek csak 0-10%-ba férnek bele.

4. Pl. akár 25%-os (12,5%) önrendelkezés. 4/b. jelentős önálló nagyfokú önrendelkezésű (vagy azt akaró) kisközösség (lakóközösség, stb.) – szabályozása. Illetve lehetséges a 5. kategória szabályozása.

75%-os közösségbe olvadás, együttműködés, integráció elsősorban nemzeti közösség, többségi társadalom szempontjából. 25%-os az elkülönülés, önrendelkezés, függetlenség.  A számszerűsített standardszabályozás átlagosan 12,5%-os határértékeket (limiteket) határoz meg. Ezt növelheti a kisközösség további saját döntésű 12,5%-kal.

Egyes, nagyon kevés terület, tevékenység szolgáltatás vonatkozásában ez lehet 40-50%-os. Egyes területek, tevékenységek szolgáltatások vonatkozásban 0 lehet. Többnyire 10-30% között mozoghat. Ebből a szempontból átlagosan 15%-os függetlenségről beszélünk.

A civil közösségek, civil szerveződések, kisközösségek, nemzetiségek, főleg a nemzetiségek kisebb része e kategóriába, fokozatba tartozna. A jog, jogrendszer, jogalkalmazás, a demokráciaszint, a döntéshozó mechanizmus, a szociális rendszer, az oktatási rendszer, gazdasági, pénzügyi rendszer, stb., átlagosan 20%-ban (plusz, mínusz 10%-ban) térhet el a közöstől. Persze a függetlenség határait ki kell jelölni, mely területek, amelyek csak 0-10%-ba férnek bele.

Itt azonban kitérnék egy fontos szabályra.

A függetlenség, önállóság egyben önfenntartást is jelent. Illetve azt is jelenti, hogy a közösség életébe, a függetlenség arányába szólhatnak bele. Vagyis a részben független közösség (a részben független tag) a támogatásokból is arányosan kevesebbet kaphat. Illetve azt is jelenti, hogy a közös döntéshozásokba arányosan kisebb a döntéshozási joga. Tehát az nem megy hogy egy közösség (egy tag) egyfelől élvezi a nagyobb függetlenség kiváltságait, másfelől élvezi a közös támogatás, és a közös döntéshozás kiváltságait. Legalábbis ezen elveknek kellene lenni a kiindulásnak, ehhez képest határoznák meg demokratikusan a támogatás mértékét, és a döntéshozási mechanizmust.

A jövőben demokrácia lesz, ami azt jelenti, hogy a nagyközösség, a többségi társadalom is demokratikusan dönt, és a közösség (a többség) akarata bármi lehet. Viszont demokratikus döntés először a kiinduló alapleveket határozza meg, és az azoktól való aktuális eltérés feltételeit, nagyságát. Tehát az aktuális döntés mégsem lehet bármi, feltételezve, hogy jó (legalábbis nem rosszak) kiinduló alapelvek alakulnak ki, és azok idővel javulnak (több esély van a javulásra, mint a romlásra).

Visszatérve, és ami eddig kimaradt, a nemzetek és világszövetség viszonya.

A nemzetek, államok 75%-os önrendelkezése a világszövetséghez viszonyítva.

(25%-os közösségbe olvadás, együttműködés, 75%-os a függetlenség önállóság, stb.).

A jog, jogrendszer, jogalkalmazás, a demokráciaszint, a döntéshozó mechanizmus, a szociális rendszer, az oktatási rendszer, gazdasági, pénzügyi rendszer, stb., átlagosan 75%-ban térhet el a nemzetközi elméleti alapszabályozástól. Egyszerűbb megfordítva nézni. A világszövetség 25%-ban szólhat bele átlagosan nemzetek életébe, elég nagy 12%-os limitált szabályokkal, amelyekhez a nemzet, az állam hozzátehet további 12%-ot. Tehát sok terület lenne, amelybe nem szólhat bele, itt csak ajánlott standard szabályozás lehet. Kevés területbe, nagy mértékbe szólhat bele, és kevés területbe, kismértékbe, vagy egyáltalán nem szólhat bele. Az átlagos beleszólás, a kötelező rendelkezés 25%.    

Mivel a nemezetek sem egyformán alkalmasak és nem egyformán igénylik a szövetségbe tartozást, lenne egy 86%-os nemzeti önrendelkezési függetlenségi fokozat, kategória is.

Kihangsúlyozom ez csak egy pontatlan saját, egyéni verzió. A jövő társadalomtudományának kell ezt pontosan kidolgozni.

A nemzeti nemzetiségi politika alapvető elemei. (H45/b kategorizálás.)

1. Az arányos tisztelet és adás a nemzet, nemzetiségiek vonatkozásában.

(Vagyis a nemzetedet, népedet egy fél fokkal, de csak arányosan tiszteld jobban, adjál neki többet, mint más népeknek, nemzeteknek. De itt is különbséget kell tenni a nemzetben élő autonóm ( pl. 20%-os önrendelkezéssel, függetlenséggel rendelkező nemzetiség) nemzetiség között,nekik egy kevéssel többet kell adni, mint az országon kívüli népeknek  A szomszéd nemzetekre, népekre  vonatkozik a fél fok különbség. És a távoli népek, nemzetek, nekik egy nagyon kevéssel kevesebb jár.)

2. A helyes kisebbségi, nemzetiségi politika, beleértve az autonómiát és a limitált, alternativált szabályozást.

3. A szabályozott, tisztességes nemzetek, népek közötti verseny. 

4. A közepes szorosságú, szabályozású (pl. 25%-os nemzeti önrendelkezés, függetlenség), demokratikus, tiszteletben tartott világszövetség.

5. A rasszizmus, a túlzott nacionalizmus az előítélet lecsökkentése.

6. Az igazi népkarakter tudomány. 

7. A történelmi múlt objektív feltárása.

Visszatérek a szabályozásra.

Az átlagon belül azonban pontosan meg kell mondani, hogy ebben és ebben a tevékenységben, területen ekkora önrendelkezéssel bír a kisközösség.

Ez már egy nagyon bonyolult, alapos átgondolást igényel. Az biztos, hogy némi kategorizálásra szükség van hiszen nem születhet annyi keretszabályozás ahány kisközösség van.

Ehhez legalább négy szempontból kell átgondolni a dolgokat.

A szabályozások lehetséges alapmódjai. (H 45/c kategorizálás)

A többségi társdalom az állam és kisközösség közös szabályozása döntéshozása.

1. A többségi társdalom az állam, ad egy minden területre érvényes keretszabályozást, és amellett, afelett,  lehetséges a kisközösségi szabályozás.

2. A többségi társadalom, az állam szabályozásnak egy részét lecserélheti kisközösség a saját szabályozásra.

3. Csak a többségi társadalom, az állam szabályozhat.

4. A többségi társdalomnak, az államnak tudatosan nincs szabályozása az adott tevékenységre, területre mondván, hogy ebben teljes az önrendelkezés. Pl. azért mert nem jelentős. Pl. azért, mert nem veszélyes, ha a szabályozás kikerül az állam kezéből. Akkor sem okozhat kárt a többségi társadalomnak, sem kisközösség saját tagságának, ha a kisközösség szabályozza. Szóval ezen veszélytelen területeken lehet tudatosan teljes az önrendelkezés.

5. A többségi társadalomnak, az államnak azért nincs szabályozása, mert kimaradt, mert pontatlan a szabályozás.

Hozzátéve, hogy a veszélyesség, a károkozási lehetőség talán a legfontosabb szabályozási tényező.  Nemcsak a teljes önrendelkezés tényezője, de minden szabályozásban elsődleges szempont.

A szabályozás két fő szempontja.

A veszélyesség, vagyis a károkozás megelőzése.

Mi az, ami főleg kisközösséget érinti, (kvázi a kisközösség tulajdona) és kevésbé érinti a többségi társadalmat, és mi az, ami a többségi társadalmat éppen olyan jelentősen érinti, mint a kisközösséget.

(A harmadik szempont a károkozás büntetése.)

Továbbá át kell gondolni, hogy mely terület, mely tevékenyég, mely szolgáltatás engedi meg a kisközösségi civil szférai működést.

Alapvetően három üzemeltető lehet. Az állam, a magángazdaság és a kisközösség civil szféra. (A keveredést lehetőleg el kell kerülni.)

Arról már sokat beszéltem, hogy mely szolgáltatások, ágazatok lehetnek az állam, és mely szolgáltatások lehetnek a magángazdaság kezében. Itt elsősorban arról kell gondolkodni, hogy azok a szolgáltatások (mindent felfoghatunk szolgáltatásnak) közül melyek az állam kezében vannak, melyek és hogyan kerülhetnek a kisközösség kezébe.

Van egy általános nagy állami területek szerinti megközelítési mód.

Általában jogalkotás, a törvénykezés, a döntéshozási mechanizmus (demokrácia szint), az igazságszolgáltatás, a rendvédelem, a katonaság, az oktatás, az egészségügy, a természetvédelem, a kultúra, a szociálpolitika, az építésügy (utcák, terek, közművek, középületek, stb.), a gazdaság, a pénzügy, stb., mennyire és hogyan kerülhet ki az állam kezéből.

És van egy konkrétabb megközelítési mód, amikor ezeket a területek felbontják konkrétabb szolgáltatásokra (tevékenységekre, feladatokra).

Nézzünk néhány példát. Az egészségügynek az államban (a nemzeti közösségben) van a helye és nem a magángazdaságban. A körzetben levő korházba sok helyről érkeznek betegek nemcsak körzetből, ez tehát evidensen állami kezelésű. A körzeti rendelőintézetbe azonban már csak a körzetben lakók járnak. Érdemes elgondolkodni, hogy akkor nem érdemes a körzeti rendelőintézet kezelését átadni, vagy közös döntéshozással átadni az igazi önkormányzatnak (lakóhelyi kisközösségnek). Úgy hogy pl. az egészségügyi adó egy része az igazi önkormányzatnál, marad. És azzal a feltétellel, hogy bizonyos színvonalat tartani kell. Az általános iskolai oktatásnak pl. az államban van a helye. De érdemes elgondolkodni, azon, hogy a tananyagot, a tanítási rendet bizonyos vonatkozásban nem módosíthatja az igazi önkormányzat. Vagy még inkább azon, hogy az állami iskolák mellett az igazi önkormányzat nem hozhat létre kiegészítő tanítást, oktatást. Pl. vasárnapi erkölcsi tanítást, vagy sok mindent. És ha ez hasznos, akkor e miatt is kaphat adókedvezményt. Pl. a főútvonalon sok az átmenő autó, annak tehát célszerű az állam kezében lenni. De a mellékutcák állapota, a közterek állapota már az ott lakókat érinti elsősorban, ezért azok kezelése, megfelelő adókedvezmény mellett az igazi önkormányzatok feladata. A példákat még lehetne sorolni a lényeg az, hogy minden lehetséges területet részletesen át kellene gondolni és az átgondolás után egy általános, de pontos szabályozást kell kialakítani. Pl. a mellékutcák, parkok közterek felújítása, ezekre vonatkozó szabályok meghozatala az igazi önkormányzatok feladata, a következő keretszabályozással. Az oktatás vonatkozásában pedig az igazi önkormányzatok kialakíthatnak, létrehozhatnak, stb.… És így tovább.

A keretszabályozás lenne a standardszabályozás. És itt jönne az, hogy az adott igazi önkormányzat vagy más kisközösség mekkora önrendelkezést akar és mire alkalmas. A mire alkalmas eldöntheti, hogy a standardszabályozástól mennyire térhet el. A mit akar, pedig eldönti, hogy ezen belül mennyire tér el a standardszabályozástól.

És persze vannak olyan területek, amelyek egyáltalán nem lehetnek a kisközösség kezében. Pl. a büntetéseknek, általában az igazságszolgáltatásnak szerintem országosan egységesnek kell lenni, veszélyes lenne, ha ezeket a kisközösség döntené el. Bár a kisebb vétségek (pl. tilosban parkolás) elbírálása akár át is ruházható. Tehát erről szólna a konkrét szabályozás.

A szabályozás két további aspektusa.

Ajánlott szabályozás, motivált betartás, meggyőzés.

Kötelező szabályozás, szankciók.

Továbbá.

Van bizonyos nagyságú állami önrendelkezés-adás.

És van saját önrendelkezés-adás, vagyis hogy az államilag biztosított önrendelkezésből mennyit használ fel a kisközösség, lakóközösség, nemzetiség. 

 Jó, vagy rossz az önrendelkezés.

A nagyfokú önrendelkezéssel bíró kisközösségek legjobb elnevezése: részben más jogokkal rendelkező kisközösségek, legalábbis a jövő fejlettebb rendszerében. Hibás azt gondolni, hogy ezek többletjogok, mert ugyanakkor a kötelességek is arányosan növekednek.  Arról van szó, hogy bizonyos feladatok, bizonyos közös tevékenységek, bizonyos területek kezelése, a többségi nemzettől, az államtól átkerülnek a kisközösség hatáskörébe. Ezzel a faladatai a kötelességei is növekednek kisközösségnek, a kisközösségben élőknek. (A kötelesség egyfajta jogkorlátozottság) De a jogai is növekednek, végül is ugyanott van ahol a többségi társadalom.

Induljunk ki a legfőbb célból és fordítsuk le azt így: az a cél, hogy minél több ember éljen jól, elégedetten, amihez hozzátartozik, hogy saját kedvére, saját akarata szerint él, de közben nem károsít, nem zavar másokat. Hiszen, ha károsít zavar másokat, akkor azok már nem élhetnek jól elégedetten. Ebből a kiindulásból jó az önrendelkezés, ha az nem károsít, nem zavar másokat. Márpedig ha jól van szabályozva az önrendelkezés, akkor nem károsít nem zavar másokat. Az önrendelkezéssel lehet élni és rosszul visszaélni. A jól felhasznált önrendelkezés nem károsít, nem zavar másokat, a többségi társadalom, nem károsodik, viszont az önrendelkezőnek jó. Sőt a központi hatalom (ország-vezetés) hatalomcsökkentő aspektusánál fogva, hozzájárul egy arányosabb hatalomelosztáshoz. Megfordítva még inkább kijön hogy miért jó. Ha nincs megfelelő önrendelkezés, akkor olyan elégedetlen egyénekkel, kisközösségekkel van tele a társadalom, amelyik már az elégedetlenségénél, ellenségeskedésénél fogva is árt a többségi társadalomnak.

Továbbá jó az önrendelkezés mert az önrendelkező, elkülönülő kisközösség egy fokkal kevésbé árthat a többségi társadalomnak, ha eltérő a kultúrája, életmódja, erkölcsi beállítódása, demokrácia szintje, tudása, mint a többségi társadalomnak.

A többségi társadalomnak is rossz, ha az integrációra alkalmatlan egyéneket, kisközösséget kvázi erőszakosan integrálják, ráerőszakolják a társadalomra. És persze ez rossz, az erőszakosan integráltnak is.

A lehetséges kisközösségi, lakóközösségi, nemzetiségi politika kategóriái. (H 46/a kategorizálás, H 46 problémakör)

1. Erőszakos, rossz integráció (erőszakos asszimiláció, beolvasztás, elvegyítés, stb.)

2. Nincs más alternatíva, mint az integráció. Szintén rossz.

3. Jó integráció. (Amennyiben az egyének döntő többsége és egyben a közösség integrált közösségben integrált életet akar élni, és arra alkalmas is.)

4. Erőszakos, rossz elkülönítés (szeparáció, szegregáció, stb.)

5. Nincs más alternatíva, mint az elkülönülés. Szintén rossz.

6. Jó elkülönülés (önrendelkezés, autonómia adása)

6/a. A kisközösség (lakóközösség, nemzetiség) önmagától lesz önrendelkező. Jó.

6/b A közösség  (lakóközösség, nemzetiség) állami segítséggel, irányítással, gondoskodással lesz önrendelkező (sajátosságok szerint működő). Állami szakosított szolgáltatású, intézményű önrendelkezés. Jó.

A felsorolásban benne van a jó és a rossz politika.

A jó politika legfőbb akadályai. (H 46/b kategorizálás)

1. Az emberek és a vezetők túlzott nacionalizmusa, rasszizmusa, előítélete.

2. A vezetésnek nem érdeke, sőt ellenérdeke a konfliktusok megoldása, a békés együttműködés, együttélés.

3. A liberális frázisra „nincs más alternatíva csak az integráció” épülő politika.

E tanulmány jelentős részében mást sem teszek, csak ostorozom a két szélsőséget: a túlzott nacionalizmust, rasszizmust, előítéletességet és a másik szélsőséget, a liberális frázisokat és annak gyakorlatát. Kihangsúlyozom mindkettő egymásnak ellentmondó, egymást gerjesztő szélsőséges, rossz hibás nézet. Sajnos az nem működik, hogy az egyik szélsőséget majd ellensúlyozzuk egy másik szélsőséggel és helyreáll az egyensúly. Nem áll helyre az egyensúly, sőt a két szélsőség gerjeszti egymást. Ezért a lehetséges megoldás, minden szélsőség csökkentése, a középen levő helyes alternatívák megtalálása.

Kitérés a 3. Jelentős, kulturálisan önálló kisközösség (lakóközösség, stb.) túlértékelésére és más téves elképzelésekre. Ebben a kategóriában fordulhat elő jellemzően a kettős identitás, a kettős nemzeti érzés, mikor szinte egyformán kötődik az egyén két nemzethez, nemzetiséghez. Ez egy viszonylag szűk, és a négy közül csak az egyik, kategória. És nemcsak azért mert, ha négy alternatíva van, akkor egy alternatívára csak egynegyed juthat.   Ezt az érzést elsősorban a kultúra, és nemzeti érzés határozza meg. Azt látni kell, hogy az emberi psziché, jellemzően úgy működik, hogy az ember elsődlegesen, és leginkább egy nemzethet, egy kultúrához kötődik. A másodlagos kötődés ennél jóval gyengébb, de ezt sem szabad lebecsülni. A másodlagos jóval gyengébb kötödés, azonban csak másodlagos kötődés. Nem mondom, hogy egyes emberek egyes helyzetek vonatkozásában nem jöhet létre kettős, szinte azonos erősségű kötödés, de ez nem általános, nem a többségre jellemző. Ez azt jelenti, hogy az emberek többsége vagy többségi nemzethez kötődik, integrálódik, és akkor jelentősen „feladja” a nemzetiségi kultúráját, kötödését, érzéseit, vagy mindezeket nem adja fel, és akkor elsősorban a saját nemzetéhez, nemzetiségéhez annak kultúrájához kötődik, oda húzza a szíve, közöttük akar élni.

Napjainkban van egy jellemző téveszme, amely arra épít, hogy ez a kettős (közel egyenlő) kötödés, kettős identitás, kettős nemzeti érzés, kettős kultúra általánossá válhat. És akkor létrejöhet, hogy meg is tartja a kultúrát, a nemzeti érzését, de integrálódik is, ide is tartozik és oda is, tartozik. Így nézve valóban létrejöhet egyfajta általános integráció. Csakhogy a kiindulás eleve hibás, mint ahogy azt kifejtettem. A valóság az, hogy az elmondottak miatt ez csak viszonylag szűk réteg lehet. A többségnek választani kell és választ is, elsődlegesen hová tartozik.

Természetesen téves nézet az is, hogy az önrendelkező részben elkülönülő közösség káros rosszabb, mint az integrált közösség. Ha ez normálisan jól működik, akkor nem káros. Sőt a lehető legnagyobb önrendelkezés elvéből adódódóan hasznos. 

A „felzárkóztatás” körül is elég sok téveszme kering. Az ember önálló akarata és az akarattól független külső körülmények egyaránt meghatározzák az emberi életet. Ez azt jelenti, hogy téves minden olyan nézet miszerint: mi nem vagyunk hibásak, csak a külső körülmények. És téves minden olyan elképzelés: csak ők a hibásak a külső körülmények nem számítnak. Egy nemzetiség hibái általában a kultúrájából ered és nem génjeiből. A felzárkózás lényege tanulás, a tudás, és a munka. Az első lépcső annak belátása, hogy azért mi kultúránkkal is baj van, legalábbis, ha fel akarunk zárkózni, mert nem respektáljuk a tanulást, a munkát eléggé. Kétségtelenül a felzárkózásnak lehet egy integrációs formája, vagyis az egyén, család úgy tanul, úgy dolgozik, ahogy a többség, feltéve, ha a többség ezt magasabb szinten teszi. De mint mondtam az integráció, megint csak korlátozott. Ezért nem szabad kihagyni az alternatívák közül azt a felzárkózást, amikor a közösség megmarad közösség, de az állam segíti, irányítja a felzárkózást. Az állam irányítja, vagyis irányítottság van, vagyis szükségszerűen csökken az önrendelkezés fő aspektusa. Viszont az önrendelkezés másik aspektusa: a közösség sajátosságai, kultúrája lehetőleg maradjon meg – teljesülhet, ha az irányított integráció jó.

De el kell azon is gondolkodni: mi felzárkózás? Van egy bizonyos szint, amire fel kell zárkózni, de nem szabad utánzásba gondolkodni. Az nem baj, ha egy nemzetnek nemzetiségnek megmaradnak a sajátosságai feltéve, ha azzal nem ártanak jelentősen nem zavarnak másokat, más közösségeket.

A fenti elmélkedéshez nem árt néhány konkrét gyakorlati példát felsorolni.

Egy másik fejezetben sokat beszélek arról, hogy miért nem lehet pl. egy baráti tekeklub jelentős kisközösség. Néhány ember erős barátsága, még ha nagyon erős is a kölcsönös együttműködés, segítség, vannak közös célok, azonos világnézet, stb., akkor sem lehet jelentős kisközösség, egyszerűen a létszám miatt, legalábbis társadalmi szempontból nem lehet az. (Igaz, e tekintetben is találunk kivételeket.) Természetesen az egyének szempontjából ez baráti társaság jelentős közösség.

Az integráció (asszimiláció, beolvadás, keveredés, elvegyülés) köznapi értelmezése. Tisztelt nemzetiségi polgártárs, mi a többségi nemzet tagjai ajánljuk, hogy gyere közénk lakni, gyere közénk dolgozni, a gyerekeidet hozd a mi óvodánkba, iskolánkba, járj a mi színházainkba, koncertjeinkre, stb., nem fogunk megkülönböztetni, teljesen egyenrangúként kezelünk.

A beolvadó, beilleszkedő oldaláról: én nemzetiségi polgártárs elmegyek közétek lakni, dolgozni, gyerekeimet elviszem a ti óvodátokba, iskolátokba, alkalmazkodom szokásokhoz, az erkölcsi normákhoz egyrészt, azért mert én is e nemzet tagjának tartom magam, a nemzeti érzésem azonos a többségi nemzet nemzeti érzésével. Másrészt, azért mert így nekem és családomnak jobb élete lesz.

A kirekesztő: ne gyere közénk lakni, dolgozni, stb., mert mi különböző okból ne látunk szívesen, zavarsz minket, tehát maradj, lakj, dolgozz a saját nemzetiségi közösségedben a gyerekeidet is vidd oda. Alakíts ki egy olyan szervezett nemzetiségi közösséget, amelyben jól élhetsz, jól érzed magad, amely a gyerekeidnek is jó, a ti dolgotok, minket nem érdekel, csak minket ne zavarj. (Figyelmesen nézve a kirekesztő is áttételesen egyfajta autonómiára ösztönzi a kirekesztettet, amennyiben a kirekesztő nem annyira elvakult, hogy még normális életteret sem adja meg. )

Az autonómiát akaró: különböző okokból, de elsősorban azért, mert a nemzetiségi érzületem, kultúrám, gyökereim, saját nemzetiségemhez húz, én a saját nemzetiségemben akarok élni, lakni, dolgozni, azt akarom, hogy gyerekeim is saját „fajtánk” között saját kultúránkban, nyelvünkben nevelkedjenek.  Elsősorban ezt a nemzetiséget akarom úgy megszervezni, fejleszteni, hogy jó legyen az egész nemzetiségemnek. A nemzeti érzésem nemzetiségemhez kapcsolódik.

Integráció beilleszkedés, beillesztés. Autonómia egyfajta békés, de mégis kiválás, elkülönülés. Mindezért kijelenthető, hogy a sor két végpontja (kvázi egymás ellentéte) a nagyfokú, vagy teljes integráció, és a nagyfokú autonómia. Persze vannak átmenetek. Tulajdonképpen az integrációt is feloszthatnánk így: szinte teljes, nagyfokú integráció, semmi autonómia, semmi nemzetiségi, semmi kisközösségi aspektus. Közepes integráció, közepes autonómia, közepes nemzetiségi, kisközösségi aspektus. Stb., és a végén gyenge integráció, nagyfokú autonómia. Az integrációt nem osztom fel, mert csak tovább bonyolítja az amúgy sem egyszerű elemzést.

A lényeg az, hogy szerintem csak így értelmezhető értelmesen az autonómia és az integráció viszonya. Lehet más értelmezés is, csak az szerintem nem értelmes. Az emberek többsége úgy értelmezi, ahogy én.

Két vonatkozás van tehát, az egyik a nemzeti, nemzetiségi érzület (ez nem nagyon változtatható), a másik pedig: hol jobb élni. Azt is látni kell, hogy az integrációt felajánló szempontjából kissé sértő és aggályos az autonómiára törekvő viselkedése, ami eltolhatja őt a kirekesztő magatartásba. Aminek a végpontja, akkor menj innen. Aggályos mert, megfogalmazódik a gondolat: lehet, hogy az a közösség árt nekünk, amely ilyen, velünk nem közösködő emberekből áll. Azért az intelligens ember megérti az autonómiára törekvőt is. Ellensúlyozná az aggodalmat valamennyire az, hogy az autonómiára törekvő kijelenti: elsősorban a saját nemzetiségem érdekel, de rögtön utána ott van a többségi nemzet iránt érzett szimpátia is.  Fokozza az aggodalmat viszont, ha az autonómiára törekvő ezt mondja: elsősorban a saját nemzetiségem, másodsorban az anyaországbeli nemzetem, és csak harmadsorban a többségi nemzet. Vagy, még harmadsorban sem, ha már elmérgesedett a viszony.

A kiindulás mégis az, hogy vannak nemzetiségek, és van nemzeti, nemzetiségi érzés. Ezeket nem lehet megszüntetni. Bármilyen sértő is, a többségi nemzet akkor gondolkodik helyesen, ha azt mondja: legalább harmadsorban mi legyünk a fontosak, szimpatikusak.  Az elmérgesedett viszony mindkét népnek, sőt az anyaország népének is árt, sok vezetőnek viszont hasznos. Az anyaországnak is azt kell üzenni: tisztelt autonómiára törekvő, legalább harmadsorban nézd azon többségi nemzet érdekét, amelyben élsz. A többségi nemzet nem lehet ellenséged, számodra fontosabb, mint bármilyen más ország, nemzet, kivéve az anyaországot. És persze mindhárom nép érdeke, az anyaország és a többségi nemzet országának jó kapcsolata. Talán sértő itt három népről beszélni, de az is tisztázáshoz tartozik hogy az anyaország népe és belőle eredő nemzetiség sok mindenben azonos, de a problémakör szempontjából mégis szétválasztandó. 

Az elemzés, és vele járó megértés primer haszna, az hogy a megértő, megértő lesz. A megértő lenyugszik a homályban botorkáló ideges marad.

A viszonylag spontán és problémamentes elkülönült együttélésre jó példa Amerika. Bár itt is volt és talán van is, négerkérdés.

Az Amerikába vándorolt magyarok egy része gyorsan és teljesen integrálódott. Már gyerekek is szinte teljesen elfelejtették magyar nyelvet, magyar kultúrát. Keveredett lakosságú helyen laktak, keveredett iskolába jártak a gyerekek, stb. Keveredett házasságokat kötöttek. Tulajdonképpen egy ötvözött kultúra, egyedi idegen népi felhangokkal, és egyedi saját felhangokkal (hamburger, felhőkarcoló, stb.), amerikai történelemmel, nemzettudattal alkotja az amerikai kultúrát is.

A kivándoroltak másik része egyes városok magyar negyedeiben telepedtek le. Itt sokan még angolul sem tanultak meg. A családon belül és a közösségben is nagyjából megtartották a magyar kultúrát. Voltak, vannak itt magyar üzletek, vendéglők, kultúrházak, magyar üzemek, tehát van magyar gazdaság. A magyarokon kívül vagy még száz nép élt hasonló közösségben. Ezek a 3. illetve a 4/b kategóriába sorolható közösségek, életmódok.  Mivel az ottani embereknek népeknek nem volt ez ellen kifogásuk (ők is hasonló cipőben jártak) és az ottani politikának sem volt érdeke a konfliktusok szítása ezek a közösségek spontán, és viszonylag problémamentesen alakultak ki.

Pl. itt közép-Európában, kelet-Európában azért nem ment ilyen simán ez a folyamat. Itt most lehetne elemezni pl. Magyarországon letelepedett népek integrációját, illetve a nem integrálódó, elkülönülő népek történetét. Sajnos objektívan ez sincs elemezve, nem tudjuk mennyire voltak ezek erőszakosak, spontánok, mennyi és milyen problémákkal, konfliktusokkal jártak. És mi a szerepe itt az időnek. Az biztos, hogy itt általában fennállt politikai vezetés azon érdeke, hogy szítsa az ellentéteket, és itt kialakult egy erősebb gyűlölet, előítéletesség, túlzott nacionalizmus. Azért az sem lenne objektív, ha a népek közé egyenlőségjelet tennénk. Az Amerikába vándorolt magyarok bizonyítják, hogy pl. magyarok, nem tartoznak a problémás népek közé. Egyes népek (pl. zsidóság, cigányság) körül több probléma alakul ki, mint más népek körül. Szerintem, ez elsősorban abból adódik, hogy e népek kultúrája (vallása, szokásai, életmódja, erkölcsössége, stb.) erősebben ütközik az ott élő más népek kultúrájával. (A kultúrát itt szélesen értelmezem.) Nem biztos, hogy ez a kultúra rosszabb, vagy jobb, csak az biztos, hogy jelentősebb az eltérés.  A jelentősebb eltérés miatt az elkülönülő népben is erősebb az elkülönülési hajlandóság, és a többiekben is erősebb az elkülönítési hajlandóság, de a kettő egymást is generálja.

A cigányság egy része azért nem alkalmas az integrációra, mert az eltérő kultúra miatt fellép az erősen zavarás. Az autonómiára pedig azért nem alkalmasak ezek az emberek, mert elsősorban saját népüket, tagságukat károsítanák.

Itt már hallom a felháborodást, miért ilyen emberek a magyarok és minden nép között is van. Ez igaz a magyarok között is vannak, akik, nem alkalmasak, sem az integrációra, sem az autonómiára. Átlagosan azonban kevesebb ilyen ember van, de nem is ez a lényeg. Az lényeg hogy az ilyen emberek számára, van egy jó megoldás, az államilag segített, irányított felzárkóztató elkülönülés. Ez sokkal jobb, mint a börtön.

A zsidóság egy részének, a külföldön élő magyarság egy részének, azok, akik nagyobb önrendelkezés autonómiát, elkülönülést akarnak, általában más a problémája. Itt arról van szó, hogy a többségi társadalom az emberek és vezetők is ellenségeskedésnek veszik a nagyobb autonómiára való törekvést. Ellentmondás, hogy ugyanakkor gyakran erőszakosan elkülönítik ezeket, az embereket. Úgy néz ki, hogy ennek az ellenséges politikának ez a lényege: csak nehogy az történjen, amit a nemzetiség akar. Ha nemzetiség integrálódni akar, akkor nehogy már integrálódjon, akkor erőszakosan, vagy kvázi erőszakosan elkülönítjük. Ha el akar különülni, akkor nehogy már elkülönüljön (micsoda szembenállás), akkor erőszakosan, kvázi erőszakosan integráljuk. A kvázi erőszakos elkülönítés azt jelenti, hogy a többségi társdalom kirekeszti ezeket az embereket. A kvázi erőszakos integrálás pedig azt jelenti, hogy az elkülönülő közösséget, mint ellenséges közösséget mindenféle állami és nem állami atrocitás éri. Tehát verjük, meg mert nincs rajta sapka, de ezért is verjük meg, ha van rajta sapka. Ez persze abból is adódik, hogy nincs rendesen végiggondolva problémakör.

Mindenesetre megint fel kell állítani két alapvető kategóriát. (46/c kategorizálás)

1. Az integrációra és önrendelkező közösségre alkalmatlan emberek problémája.

2. A rossz, az ellenségeskedő hozzáállásból és politikából eredő probléma.

Bármilyen nehéz is gyakorlatilag szét kell választani ezt a két problémát, mert ez két különböző probléma. A problémák problémája az, hogy amennyiben az 1. probléma áll fenn valóságosan, azt mondják: á dehogy, ez a 2. probléma. És amennyiben a 2. probléma áll fenn valóságosan, azt mondják: á dehogy, ez az 1. probléma.

A társadalomtudománynak ki kell dolgozni azokat a méréseket, amelyekkel meg tudja állapítani, hogy az 1., vagy a 2. probléma áll fenn.

Ha az 1. probléma áll fenn, akkor az 5. alapvető kategóriába kerülhetnek be az emberek, közösségek. Ha nem az 1. probléma áll fenn, akkor a 2, 3, 4/a, 4/b alapvető kategóriába kerülhetnek be az emberek, közösségek.

A pontos népakarat-mérés, ill. az alkalmasság problémája, ill. egyéb problémák.

A Köztársági elnök 2009. augusztus 20.–i beszéde kétségkívül az utóbbi évek egyik legjobb, legértelmesebb beszéde volt.

De még ebben is volt egy ellentmondás, mely ellentmondás a nemzetiségi politika (hazai és külföldi) gátja, feloldása nélkül nincs kibontakozás. Mindez az én szerény véleményem.

Egyfelől a külföldön élő magyarok autonómiáját (minden nemzetiség autonómiáját) propagálta ennek elveit fejtegette.

Másfelől a végén a cigányság szükséges integrációjáról beszélt.

Egy szlovák, román, stb. jogosan mondhatja: mi sem akarunk mást, mint magyarok integrációját. Számukra a magyar kérdés (szerintem is tévesen), sajnos hasonlatos a cigányproblémához.

Azért van egy alapelv, amely nem maradhat ki, amely így szól. Amely nemzetiség autonómiát akar, és alkalmas rá, annak autonómiát kell adni, amely nemzetiség integrációt akar és alkalmas rá, annak integrációt kell adni.

Vagyis az adott nemzetiség akarata nem hagyható ki ebből a problémakörből.

De itt jönne az elveken túli konkrét elmélkedés, hogy mi az autonómia, mi az integráció, mik a fokozatok. És mindez megvalósítható e, és hogyan valósítható meg?

A politikusok, politikával foglalkozók, gyakran hangoztatnak ilyesmiket: meg kell változni a szemléletnek. Az a baj, hogy az emberek így, meg így gondolkodnak, miközben úgy, meg úgy kellene gondolkodniuk. Meg kell változni az embereknek, a népnek. A közfelfogásnak kell megváltozni és így tovább. Azon kívül, hogy én ezekben, a mondatokban a vezetői felelősség népre való hárítását vélem felfedezni, a következő megállapítást tenném.

Hibás azon felfogás, miszerint: minek gondolkozzunk mi vezetők a konkrét megoldásokon, amikor még az alapelvek is messze vannak az elfogadástól. Majd ha az alapelveket elfogadják, ráérünk gondolkodni a konkrét megoldásokon. Ezzel szemben áll a másik oldal, a nép felfogása: minek gondolkodjak én ezen az alapelven, hiszen még csak nem is körvonalazódik a konkrét megoldás. Addig ezek csak szép szavak, frázisok, majd ha körvonalazódik a konkrét megoldás, akkor, annak tükrében ráérek gondolkodni az alapelveken. Tulajdonképpen a helyes sorrend a következő.

Az első lépcső, a helyes elvek megfogalmazása, elfogadása, de ezzel egy-időben a logikus megvalósítható gyakorlatnak, megvalósítható jognak is legalább körvonalazódni kell. Ugyanis, ha nem körvonalazódik az alapelv konkrétumokban, ha bizonytalan a megvalósíthatóság, akkor az alapelv szép, de rendszerint cáfolható, ellentmondásos szavak halmaza marad. A helyes sorrend tehát: a helyes alapelv (alapelvek) megfogalmazása, a konkrét megvalósítható gyakorlat felvázolása, az alapelv egyre nagyobb elfogadása, vele párhuzamosan a konkrét, megvalósítható gyakorlat pontosítása, az alapelv teljes elfogadása, a pontos megvalósítható gyakorlat és jog pontos kialakítása. Hiába tűnik okosnak a jog, az legfeljebb okoskodó, addig, amíg az alapelvek sincsenek tisztázva.

A teljesség igénye nélkül néhány kategória vázolása a problémakörrel kapcsolatban. (H 47 problémakör)

Mindenek előtt ezt a kérdést kell tisztázni. A kisközösségek, pl. a szétszórt kulturális kisközösségek, a települési kisközösségek általános önrendelkezése, mennyiben azonos és mennyiben különbözik a nemzetiségi önrendelkezéstől.

Pl. egy település demokratikusan, úgy dönt, hogy holnaptól kétnyelvű lesz (pl. angol és magyar), akkor nem biztos, hogy ezt respektálni kell a társadalomnak és az államnak. De respektálni kell, ha egy nemzetiségi (kérdés a lakosok aránya) település hoz kétnyelvűségi határozatot, az anyanyelv, a történelmi hagyományok és egyéb okokból. Tehát kulturálisan mindenképpen különbség van. Kijelenthető: általában egy fokkal nagyobb önrendelkezés illeti meg a nemzetiségi közösségeket, mint más kisközösségeket, kiváltképpen kulturális szempontból.

Hogy a fogalmak ne keveredjenek, önrendelkezésnek nevezem, ha bármilyen kisközösség, beleértve a lakóhelyi (települési) közösségeket is, önállóságáról, függetlenségéről van szó. És autonómiáról beszélek, ha egy nemzetiség önállóságáról, függetlenségéről van szó. Lényegileg azonos jelentésű fogalmakról van szó.

Mielőtt továbbmennék, meg kell állapítani, hogy van itt egy zavarosság, amely nem engedi az önrendelkezés kérdését sem elméletileg, sem gyakorlatilag tisztázni, ez pedig: jelenleg nincsenek valódi önkormányzatok. (H 47/b problémakör)

Itt ugyebár a települési, kerületi (nagyobb települések összetartozó részei), lakóhelyi közösségről van szó. Olyan lakóközösségek, amelyeknek vannak házai, (ezek kezelése többnyire a házközösségekre tartozik), de vannak utcái terei, középültei, közlekedése, rendelőintézetei, üzletei, kulturális szervezetei, stb..  Az igazi lakóközösség akár egy nemzetiséget, vagy annak részét is magába foglalhat. Így egyszerre lesz lakóközösség és kulturális közösség.   Mekkora lehet a valódi önkormányzat, mi tartozhat rendelkezése alá, erről itt nem elmélkedem.

A lényeg, hogy nincsenek, valódi önkormányzatok, mert pl. a pártok delegálják  a polgármestereket. (A polgármester párttag és gyakran parlamenti képviselő.) Nincsenek, mert az önkormányzatok (polgármesteri hivatalok) többnyire az állam kihelyezett hivatalai. Ahhoz, hogy létrejöjjön egy valódi önkormányzat, (szervezett települési civilszféra) legalább az alábbiaknak kellene létrejönni.

Szükség lenne egy teljesen független kisközösségi, lakóközösségi (települési) vezető-kiválasztási és leváltási rendszerre. Az állam feladatait és hivatalait el kellene választani az önkormányzat intézményeitől és faladataitól. És a jelenleginél szabadabb keretszabályozásnak kellene vonatkozni a valódi önkormányzatokra.  Ezek nélkül nem lehet megoldani az önrendelkezés, autonómia problémáját. Ezután jöhetne valódi önkormányzatok viszonylag nagy önrendelkezési fokának, és magas demokráciaszintjének megállapítása, beállítása.

Teljesen értelmetlen önrendelkezésről beszélni, ha nincs önrendelkezés, vagy az önrendelkezés nem viszonyítható semmihez. Márpedig ha az állam és önrendelkező közösség összemosódik, akkor nincs tiszta önrendelkezés, akkor valamilyen zagyvalék van. De akkor állami önrendelkezés-adás sincs tisztán. Akkor az állami önrendelkezés-adást sem lehet mérni.

A további elmélkedések alapja, hogy feltételezem, valódi önkormányzatok vannak.

Miért nem elég ha, egy nemzetiségnek van parlamenti képviselete, vagy más országos vezetésbe beintegrálódott vezetése? Sok minden miatt. (H 47/c problémakör)

Az egyik probléma, hogy ennek csak a keretszabályozásba van szerepe, ami fontos, de nem minden. A másik nagyobb baj, hogy ez is betagolódik az alapvető struktúrába és végül is a pártok, pártvezérek ill. egyéb hatalmi érdekek mentén működik. Itt már előjön az előző probléma (miért nem elegendők a polgármesteri hivatalok), minden beterelődik a pártok, pártvezérek vezette  országos politikába.

Ez az egész elmélkedés is arról szól, hogy egyszer majd, minél előbb, kell egy olyan kisközösségi nemzetiségi politikára vonatkozó világos elveken, viszonyokon alapuló világos keretszabályozás, amely a világosságon kívül megadja a lehetséges legnagyobb önrendelkezést is. A kisközösségek, nemzetiségiek önrendelkezése lényegében arról szól, hogy legyen az országos politikától, rendszertől (lehet az akár demokratikus is) független (részben független), másik hatalmi rendszer. (Az igazságszolgálást szokás leginkább másik hatalmi ágnak, rendszernek említeni, de ne felejtsük el az igazságszolgáltatás csak jogalkalmazó és nem jogalkotó. A kisközösségeknek, civil közösségeknek, nemzetiségeknek, ha korlátozottan is de lehet jogalkotásuk.)

Meg kell állapítani: van parlamenti képviselőjük, van országos képviseletük, de ezek is a sehová nem vezető, minden áron integráció mellett kardoskodnak. Hiába vannak a fentiek, ha a nemzetiségi politika alapvetései nincsenek tisztázva.  Valószínűleg azért nincsenek tisztázva, mert e vezetők legfontosabb érdekeltsége sem a jó kisközösségi, nemzetiségi politika.

De hiába vannak pl. Szlovákiában, Romániában erős magyar pártok, ezek is csak viszonylag erősek, mert kisebbségben, ill., ellenzékben vannak.

Magam részéről pl. több reményt, látok egy jó, független Köztársasági Elnök lehetséges ilyen irányú (jó nemzetiségi politika, jó külpolitika) ténykedésében, mint más hatalmi egység megtérésében. Egy kérdés, hogy kinek mekkora a ráhatása (hatásköre) és másik kérdés, ki mennyit akar tenni, pl., azért, mert nem gátolja annyira a függőség. Nem gátolja annyira a függőség, többek között azért, mert becsületes.

 Ne felejtsük el, a következő önrendelkezési nagy kategóriák lehetnek.

 Integráció, integráció, önálló kulturális felhanggal, közepes önrendelkezés, nagyfokú önrendelkezés.

Az előzőhöz hasonló, de mégis más kategorizálás. (H 47/d kategorizálás)

1. A szinte teljes integráció, egyes emberek, egyes csoportok vonatkozásában lehetséges, de korunkban és 30 éves távlatban szinte kizárható, hogy a teljes nemzetiség, vagy annak zöme teljesen integrálódjon.

2. Az általános országos szétszórt közösségű kulturális autonómia. Ez az általános alapfokú autonómia.

Az előző mellett is lehet, erősebb kulturális és oktatási autonómia kisrégiókban (településeken) és nagyrégiókban. Nevezzük ezt közepes autonómiának.

3. Az előzők mellett is lehet, erősebb kulturális és oktatási és gazdasági és közigazgatási autonómia kis régiókban (településeken) és nagy régiókban. Nevezzük ezt nagyfokú autonómiának.

4. A teljes, vagy igen erős nagyfokú autonómia már nem más, mint egy független állam kialakulása. Illetve a független terület, nép más államhoz is csatlakozhat. Tehát fogalmilag sem ajánlatos a független állam kialakulását az autonómiával keverni. A független állam kialakulása sem Istentől elrugaszkodott dolog, de kétségkívül tiszta lapokkal kell játszani, meg kell nevezni a mi a távlati a valódi cél. Az is igaz, hogy az erős autonómiából könnyebben létrejöhet egy független állam. Nyilván az önálló állam kialakításának vannak feltételei, amit a nemzetközi jognak kellene létrehozni. Az viszont biztos, hogy a területen élő lakosság többségének akarata a legfontosabb és nélkülözhetetlen feltétel.  Ez a feltétel meghatározza azt is, hogy szóba jöhet a független állam kialakítása, mint középtávú cél. (Tulajdonképpen nem biztos, hogy nemzetiségi kérdés, mert az azonos nemzetiség egy része is dönthet úgy, hogy független államot hoz létre.) Az viszont biztos, hogy egyértelműen meg kell mondani, mi a közvetlen cél és mi a távlati cél (független állam, közepes autonómia, nagyfokú autonómia, stb.).

Ehhez azonban az szükséges, hogy kisközösségek, lakóközösségek, nemzetiségek akarata, pl. az önrendelkezés, autonómia vonatkozásában, pl. népszavazással megállapításra kerüljön.

Először is meg kell nézni, van e, olyan földrajzilag összefüggő nagyobb terület, amelyben a lakosság többsége népszavazáskor a nagyfokú autonómiára szavazna. Mert, ha nincs ilyen, akkor fölösleges nagyfokú autonómiáról beszélni. Akkor ez a beszéd, csak konfliktusgerjesztő lufieregetés.

Amíg nincs tiszta beszéd, addig nem lehet megoldás.

Hozzátéve, hogy szavakban kinyilvánított akarat nem mindig azonos a tettekben kinyilvánított akarttal. Pl. egy adott cigányközösség azt mondja: mi integrálódni akarunk, de közben szinte minden cselekvése az elkülönülésre, az autonómia kialakítására utal.

Az nem baj, ha egy nemzetiség saját művészetében saját szokásaiban él, attól még integrálódhat. Az a baj, ha a kultúrájának azon részeit, amelyek összeférhetetlenek a többségi nemzet kultúrájával (pl. tanulásellenesség, másfajta erkölcsi értékrend, stb.) sem hajlandó megváltoztatni. Mert akárhogy is finomkodunk pl. cigánykultúrában pl. a csalás, nem számít bűnnek, amíg a többségi nemzet kultúrájában annak számít. De az talán már nem is az akarat, hanem az alkalmasság kérdése.

De van itt egy alapvető felfogásbeli probléma, zavarosság, ellentmondás. Jelenleg az általános elfogadott és követett (uralkodó felfogás, elv) trend ez: csak az integráció, közös, egységes állami szolgáltatások, intézmények, és lehetőleg keveredett lakosság a jó, mert ezen kívül csak a bűnös, erőszakos szeparáció (szegregáció) van.  (Ezt nevezem én a liberálisfrázis-alapú politikának.) De lehet értelmes, humánus, demokratikus szeparáció is, hiszen az autonómia is az.

Egyfajta részletesebb kategorizálás. (H 47/e kategorizálás)

Valójában a következő alapvető variációk vannak.

1. Valamely közösség alkalmas az integrációra is és a nagyfokú autonómiára is, de kvázi mégsem alkalmas az integrációra, mert autonómiát akar.

2. Valamely közösség alkalmas az integrációra és a nagyfokú autonómiára is, de kvázi mégsem alkalmas az autonómiára, mert integrációt akar.

3. Valamely közösség alkalmatlan az integrációra, de alkalmas a nagyfokú, közepes autonómiára.

4. Valamely közösség alkalmatlan az integrációra és a nagyfokú, közepes autonómiára is, de akkor még mindig ott van az állami szakosított intézményű és szolgáltatású, értelmes mindenkinek jó, humánus szeparáció. Erről később lesz szó.

5. És van a legjobb megoldásnak kinevezett, egyik legrosszabb megoldás, a mindenáron való (akkor is, ha nem akar, ha nem alkalmas) integráció.

6. És van a másik rossz megoldás az erőszakos (magára hagyott, elzárt) szeparáció.

De az első szükséges lépés, felmérése, hogy melyik közösség mit akar, jelenleg még ez sem valósul meg. A második annak a felmérése, hogy mire alkalmas, természetesen ez sincs felmérve.   

Az önrendelkezés alapvető elemzése.

Lehetnek különböző fikciók, de nagy valószínűséggel a világ e szempontból nem változik ötven éven belül, megmarad az önálló nemzetek, államok, országok rendszere. Még akkor is, ha különböző nemzetközi szövetségek is kialakulnak. Ezt a kiindulópontot is rögzíteni kell.  

Ha viszont az autonómiából kizárjuk a független állam létrehozását, akkor meg kell állapítani. Jelenleg minden autonómia, még a nagyfokú autonómia is a demokratikus főnők, demokratikus beosztott (vagy demokratikus szülő, demokratikus kamasz) viszonyáról szól. Vagyis a többség képviseletét ellátó jogalkotás és az állam a demokratikus főnök.

Az elkényeztetett gyermek, a követelő és semmit nem adó, önrendelkezése nem megy. Csak ez mehet? Tessék, ezt és azt önállóan, de önerőből megteheted, én a demokratikus főnök csak abban segítek, hogy kevesebb adót kérek. Továbbá én, mint demokratikus főnők meghatározhatom azokat a népérdekű színvonalakat, amely alá nem lehet lesüllyedni. Ez tehát az önrendelkezés egyik alapja.

Természetesen pontosan meg kell állapítani, mi az, amit megtehet (ami a többségi nemzet érdekeit nem sérti, legalábbis jelentősen nem sérti). Az adócsökkentés mértéke, pedig a hasznos, közérdekű munka költsége lehet nagyjából. 

Nyilván számít a lakosság aránya, ami az autonómia erősségét illeti.

Szeparáció, szegregáció, elkülönítés, elkülönülés, önrendelkezés, autonómia, önrendelkezés, asszimiláció, integráció, (mindezek lehetnek önkéntesek, és kényszerűek) kettős identitás, felzárkóztatás, stb., stb., repkednek zavaros fogalmak, és elméletek. Mindezek csak frázisok maradnak, ha nincsenek tisztázva. Márpedig jelenleg nincsenek tisztázva egy kaotikus mellébeszélés, folyik általában.

Mindezek frázisok maradnak, ha az emberek nem választhatnak a pontosan ismert gyakorlati kategóriák közül.  Én cigánynak tartom magam, cigányokkal akarok együtt élni, de magyarokkal is, csak azért, hogy jogtalan előnyökhöz jussak, ez nem megy. És nem is jó. Valójában az embereknek kell választani, de világos, egyértelmű alternatívák közül. Úgy repkednek ezek a szavak, hogy közben a minimális közvélemény-kutatás sincs. Megint elismételem. Először is fel kellene világosítani az embereket (ehhez a vezetésnek is tisztában kell lenni a dolgokkal), azután megkérdezni őket: mit karnak.

Adott esetben az sem nagy baj, ha egy településen belül kettő, vagy több önálló közösség (önkormányzat jön létre). A közösségek ill. települések egyesülésének szétválásnak szintén megvannak a maga demokratikus játékszabálya.

A demokrácia alapszabálya azonban: a többség dönt, még akkor is, ha van kisebbségvédelem. A kisebbségvédelem (a kisebbség véleménye, a ténylegesnél nagyobb arányban számít, a kisebbség érdeke nem sérülhet bizonyos határon túl) nem írhatja felül a többség, dönt szabályt.

Mi van akkor, ha a település többsége úgy dönt, hogy nem akar a település kisebbségével együtt élni és a fizikai szétválasztás lehetetlen, ill. a kisebbség ezt nem akarja. Akkor a kisebbségnek a többség akarata szerint kell élni, még akkor is, ha van kisebbségvédelem. Ez a demokrácia alapszabálya. Aki pedig a többség normáit megszegi az szankciót érdemel.

A jelen társadalom általános nagy problémája hogy a nép, nemzetiség, vagy akár kisközösség, települési közösség akarata nincs pontosan mérve. Egyrészt nincsenek tiszta alternatívák, de ettől függetlenül sincs igazi népakarat mérés. A kettő együttesen pedig azt jelenti, hogy nincs népakarat mérés. E nélkül nem oldható meg az önrendelkezés, autonómia problémája sem.

Sok vonatkozásban (milyen erősségű önrendelkezést ill. autonómiát akar, milyen közösségben akar élni, mi a véleménye a település-szétválasztásról, összevonásról, stb.) lenne szükséges a népakaratmérés, egyszerűbben a szavazás, vagy valós közvélemény-kutatás.

A többség dönt elv, azt jelenti, hogy ahol a nemzetiség kisebbségben van, ott gyakorlatilag csak kulturális, vagy kulturális és oktatási autonómiáról lehet szó.

Összefoglalva, a lényeget, a legális kisközösségeknek, lakóközösségeknek, függetlenül attól kik a tagok, lakosok, kell lenni bizonyos demokratikus önrendelkezésüknek. Ezen kívül kaphatnak plusz önrendelkezést (jogokat) a nemzetiségiek, elsősorban kulturális oktatási szempontból, ha kisebbségben élnek. Illetve, ha többségben élnek, akkor az alapjáraton meglevő, minden lakóközösségnek (önkormányzatnak járó) kulturális oktatási, a gazdasági és közigazgatási önrendelkezés valamelyest bővülhet, ha a lakosság demokratikusan így dönt.

Az egyik önrendelkezés a közösség által befolyásolt belépés, beköltözés, kilépés, kiköltözés lehetősége.

Néhány lehetséges szabályozás a beköltözéssel, kiköltözéssel kapcsolatban.   Aki ott van (ott lakik), de mégsem tud, vagy akar alkalmazkodni, beilleszkedni, azt a közösség békés törvényes módszerekkel felszólíthatja, rábírhatja az elköltözésre. Az elköltözésébe a közösségnek be kell szállnia pénzzel, jutányos cserelakás biztosításával, stb.. Lehetőleg közös megegyezésre kell törekedni. E közösségnek joga lenne arra, hogy az üres lakásokat, házakat megvásárolja (elővételi jog) és azokat csak olyanoknak adja el, akik aláírják közösségre vonatkozó szabályozás elfogadását.  

Még pontosabban mi a közösségek, nemzetiségiek önrendelkezésnek (autonómiájának) értelme és alapvetése.

A közösség egy kissé másképpen és a jelenleginél jobban, de legalább a jelen színvonalon működtet, csinál egy, vagy több állami területet (ágazatot). És kialakít egy demokráciaszintet (döntéshozó mechanizmust) mely ugyancsak nem lehet bizonyos szint alatt. Az optimális megoldás az lenne, ha egy nemzetközi szabályzat és testület mérné és döntené el a színvonal kérdését, de amíg ez nincs, csakis a többségi nemzet állama a felettes hatalom. Vagyis jelenleg az állam joga és feladata az ellenőrzés és a döntés. (Feltételezzük, hogy egy demokratikus igazságos államról van szó.)

Nyilvánvalóan annak nincs sok értelme, hogy a kisközösség (a többségi nemzeten belüli közösség) ugyanazt tegye, mint eddig, csak át vannak nevezve a táblák, kicserélődnek az emberek. Az pedig megengedhetetlen, hogy jelen színvonalnál jóval alacsonyabb rosszabb színvonalon működtesse az állami területeket. Rosszabb színvonalon, vagyis a jelenleginél erősebben károsodik a közösség belső tagsága, vagy a többségi nemzet, vagy mindkettő.

Az előzőből pedig az következik, hogy a különböző kisközösségeket fel kell mérni, és kategorizálni kell. Az egyik, hogy mit akar a kisközösség, erről már beszéltem. A másik pedig az, hogy a kisközösség alkalmas e, a közepes, vagy nagyfokú önrendelkezésre, autonómiára, vagy a közeljövőben alkalmassá tehető. Akár tetszik akár nem, itt mérni kell az átlagos általános műveltséget, a bűnözési statisztikát, stb.. És amint erről szó volt figyelembe kell venni azokat a fontos kultúrából eredő erkölcsi, szinte világnézeti különbségeket, amely különbségek kizárják az integrációt. De ezek a világnézetek nemcsak az integrációt zárhatják ki, de hozzájárulhatnak az autonómiára való alkalmatlansághoz is.    És persze azt is meg kell nézni, hogy a kisközösség milyen programmal indul el. Menet közben, pedig különböző objektív módszerekkel (statisztikai adatok, stb.) lehet elvégezni a színvonalmérést.

Erre a felvetésre is illik válaszolni.

Ugyan kérem, ez az egész hibás, hiszen a hatalom ezzel vissza tud élni. Pl. a hatalom, kategorizálja a kisközösségeket, nemzetiségieket, akkor fogja és a neki nem tetszőt, beteszi az alkalmatlan kategóriába.Szerintem jelenleg is van kategorizálás, ha nem is világos, nem is olyan mit az itt leirt, de van. Sajnos a hatalom jelenleg is sok mindennel vissza tud élni. Ennek az egyik ellenszere a pontos jog, sőt a többszörösen biztosított egymást átfedő jog. Pl. öt törvényt nehezebb kijátszani, mint egy törvényt. A másik ellenszere a demokrácia ill. a közvetlen demokrácia. Ez az elemzés nem tér ki arra, hogyan lehet egy olyan jogalkotó, jogalkalmazó rendszert létrehozni, amely meggátolja a visszaéléseket, többek között az autonómiák vonatkozásában. Ez egy másik hatalmas, szerteágazó téma. De hát azon logika is sántít: mivel hatalom mindennel vissza tud élni, ne csináljunk semmit.

Mi legyen azokkal a közösségekkel, nemzetiségekkel, amelyek nem alkalmasak, a közeljövőben nem is tehetők alkalmassá a nagyfokú, közepes önrendelkezésre, de direkt vagy indirekt módón nem is akarnak integrálódni? Indirekt módón azt jelenti, hogy nem mondják ki, de a tetteikből ez következik. Azt is meg kell jegyezni, hogy a többségi nemzetnek és a nemzetiségnek is az lenne a jobb, ha ezek az integrálódni nem akaró közösségek önrendelkezést kapnának. Vagyis inkább az önrendelkezés kialakítása felé kell törekedni, az államnak is, mintsem az integráció felé. De az a törekvés nem írhatja felül az objektív szabályozást (mire alkalmas és mit akar).

Itt jönne a szétválasztás, hogy mely állami területen nem akarnak, nem alkalmasak, képesek integrálódni. Ha a kultúra szervezése, a rendezvények szervezése, a művészetek területén önállóak, az nem probléma. Az oktatásnak azonban már el kell érni a jelen színvonalat. Ebből is kiemelkedik a társadalomtudományok oktatásának területe, a történelemoktatás és nyelvoktatás, mint problémás területek. Az önállóan kezelt „állami” gazdaság területe még problémásabb. (Megjegyzem a magángazdaság kezelése, nem igen térhet el az állami kezeléstől, hiszen az unión belül is szinte egységes.)  A közigazgatás területe pedig ennél is problémásabb. Pontosabb megoldásra jutnak, ha abból indulnak ki, hogy van vagy ötven-száz állami terület (egészségügy, szociális politika, közlekedés, közrend, stb..) és e területeket külön-külön átgondolják az önrendelkezés szempontjából.

A lényeg az, hogy rész-önrendelkezésben is lehet gondolkodni, az ötven-száz állami terület egy részének kezelésére alkalmas a kisközösség akkor azon területen önrendelkezést kaphat. Ezért minden közösség valamely mértékben alkalmas valamekkora önrendelkezésre, csak ez nem biztos, hogy eléri a közepes, vagy nagyfokú önrendelkezést. Ezért pontatlan az önrendelkezésre alkalmatlan kifejezés, és pontos, a közepes és nagyfokú önrendelkezésre alkalmatlan kifejezés.

Az államilag segített irányított (gondoskodó) önrendelkezés (a nemzetiségi sajátosságokhoz illeszkedő irányítás.). Erről már sokat beszéltem, de úgy látszik nem eleget. (H 48 problémakör)

Az viszont kijelenthető az önrendelkezés, autonómia problémája csak úgy oldható meg, ha rendkívül, sok időt, energiát, pénzt és főleg átgondolást fektetnek bele. Tehát a nagyhangú frázisok nem oldnak meg semmit. De probléma lényegét sem akarom kikerülni. Mit lehet kezdeni azon kisközösségekkel, amelyek nem akarnak integrálódni, de a nagyfokú, közepes önrendelkezésre is alkalmatlanok (egyes területeken alkalmatlanok)? Az én javaslatom, nem a kötelező integráció, és nem is erőszakos szeparáció, hanem állami szakosított szolgáltatás. De mégis van egy kötelező integráció vonatkozása abban az értelemben, hogy a végső cél mégis az, hogy az integrációra, és az önrendelkezésre is alkalmatlan kisközösséget, nemzetiséget átlagos normális kisközösségre, nemzetiségre alakítsa át, amelyik alkalmas az integrációra is és az autonómiára is. És annyiban kötelező, hogy az állam „kötelessége” lenne a szakosított szolgáltatás, tehát a közösségnek nemzetiségnek sincs választási lehetősége.

(Ne legyünk álszentek, ne veszünk el a liberális frázisokba, maga a jog nem más, mint az egyének, közösségek kötelező integrációja a társadalomba.)  A kötelező integrációnak az egyik, rossz megoldása a „nincs más alternatíva jellegű” lakosságkeverés. Ennek is két módja van a direkt lakosságkeverés, és az „erőszakolt” közös intézmények, szolgáltatások, ill. a kisközösségre szakosodott intézmények, szolgáltatások tiltása. Illetve a kettő ötvözete. Ezt az egészet én, „nincs más alternatíva” jellegű integrációnak nevezem. De ha létezik több alternatíva, és azt leszűkítik egyre, akkor az már egy erőszakolt megoldás. Szerintem az „erőszakolt” integráció rossz megoldás, már azért is, mert így sokkal nehezebb megvalósítani a kiemelt felügyelet és segítséget. Hozzátéve, hogy ez legalább ugyanolyan kötelező, mint a másik megoldás, csak mindenkinek rosszabb és a hosszú távon is kevésbé hatékony. Vagyis ebből nem jön ki a teljes integrálódás sem, de az önrendelkezésre való alkalmasság sem erősödik, ez csak fenntartja a konfliktusokat.

Az állami szakosított szolgáltatású, intézményű, nemzetiségi, lakóközösségi politika.

A másik megoldás, a jobb megoldás pedig, hogy az együtt élő közösség, amely nem alkalmas, de akarja autonómiát (közepes, nagyfokú autonómiáról van szó), nagyobb állami felügyeletet, egyben nagyobb állami segítséget, gondoskodást kap, pl. úgy, hogy a kisközösségre, lakóközösségre, nemzetiségre szakosodott állami intézményeket, szolgáltatásokat (szakosodott oktatás, egészségügy, közrend, szociális politika, stb.) alakítanak ki. Vagyis az oktatást, az egészségügyet, a szociálpolitikát, a rendőrséget, és még sorolhatnám, a kisközösség, lakóközösség nemzetiség igényeinek, kultúrájának, népkarterének megfelelően alakítják. Vagyis az adott közösségre (annak igényére, kultúrájára, karakterére szakosodik a szolgáltatás is, de az intézmény is. Ezt nevezem én állami szakosított szolgáltatásnak, vagy szakosított mindenkinek jó szeparációnak.  Ezt nevezem állami szakosított szolgáltatású kötelező integrációnak. Sőt talán ez az elnevezés a legtalálóbb: állami szakosított szolgáltatású, intézményű, viszonylagos autonómia. Ugyanis ez egy olyan szeparáció, amelyben azért érvényesülhet a kisközösség, lakóközösség, nemzetiség kultúrája, igénye, karaktere, és így megvalósul az autonómia egyik legfontosabb célja. Úgy is fogalmazhatunk, hogy így azok a kisközösségek, lakóközösségek, nemzetiségek, amelyek csak kisfokú autonómára alkalmasak elérhetnek egy kvázi közepes autonómiát.

Az önkormányzatoktól elválasztott polgármesteri hivatalok (az állam helyi hivatalai) például alkalmassá tehetők, arra, hogy a szakosított intézmények szolgáltatások alapintézménye legyen. Ugyanis itt is szükség van bizonyos fokú önrendelkezésre, önállóságra, szabadságra, adott helyhez, helyzethez illő döntésekre. 

 A liberális frázisokat felül kell írnia a mindenkien jó valóságos megoldásoknak.

Az előző elmélkedés választ ad arra is, hogyan lehet összeegyeztetni a szociálpolitikát és az önrendelkezést.  A szociálpolitika pontatlan elve: minden önhibáján kívül rászorult kapjon egyforma állami (társadalmi) segítséget, ellátást. A pontos elv ez: minden önhibáján kívül rászorult kapjon közel egy színvonalú, amely lehet más kivitelezésű, más módszerű is, segítséget, ellátást. Az önrendelkezés keretén belül az önrendelkező kisközösségnek kell adnia a segítséget, ellátást. Más esetekben pedig az államnak kell ezt adnia, hozzátéve, hogy adott esetben az államnak is a kisközösségre szakosított ellátást, segítséget kell adnia.

Kitérés a cigányproblémára.

Hát ez a probléma (a cigányprobléma is) is szépen összejött. Azt sem merik bevallani, hogy ezt (ezt is) a Kádár-rendszerben megoldották, a probléma nem lépte túl a felháborító, a megengedhetetlen, a kezelhetetlen határát. Jelenleg pedig szépen összejött a cigányság kultúrája, szaporodása, a liberális ideológia, a tisztességtelen rendszer kisugárzása, a gyenge, rendetlen rendőrség és állam és nem utolsó sorban, a rossz kisközösségi, nemzetiségi, politika. Szépen összejöttek és összeadódtak, összeötvöződtek ezek, és kikerekedett belőle a kezelhetetlen cigányprobléma. A rossz kisközösségi, nemzetiségi politika lényege: egy erőltetett (nincs más alternatíva), de éppen ezért is meghiúsuló integráció. Kisiskolás szintű logika: ami nem megy az nem biztos, hogy jobban megy, ha jobban erőltetik. Sőt az is lehet, hogy azért sem megy, mert erőltetik, bár az erőltető vakhitében ezt észre sem veszi.  

A cigányságnak amúgy is van egy a kultúrájából eredő az európai erkölcstől eltérő erkölcse. Ezt hizlalta a tovább a magyar rendszerváltozat tisztességtelensége, a vezetők lopása, a tisztességtelen magángazdaság, stb..  Persze vannak rendes cigányok, és persze mivel népről van szó, nagyon óvatosan kell fogalmazni, de azért a hallgatás, mellébeszélés sem jó megoldás.

(Ugyanakkor ne keverjük „az egyént soha nem szabad faji, nemzetiségi, vallási, stb. szempont alapján megítélni” azzal, hogy azért a közösségeket, népeket óvatosan udvariasan meg lehet ítélni.)

A megoldás első lépcsője hogy őszintén feltárják a probléma minden vonatkozását. Vannak rendes cigányok is – így szól a gyakori letorkoló frázis. Én cigányok helyébe megsértődnék ezen a kijelentésen. Bármely nép népkaraktere az átlagból, a többségből indul ki. Az átlagtól (többségtől) való eltérés természetes, jó és rossz irányban is. De nem is illik egy népet, egy kultúrát minősíteni. A lényeg, az hogy a népkarakterének, erkölcsének bizonyos részei oly erősen ütköznek egy jobb fejlettebb rendszer, rendszerváltozat eszmeiségével és gyakorlatával, hogy az visszahúzó erőt jelent. Tehát az, hogy itt tart ma hazánk, abban egy tényező a sok közül a cigányprobléma. Ha pedig előre akarunk menni, akkor többek között a cigányproblémát is meg kell oldani. A cigányprobléma pedig addig nem lesz megoldva, amíg a cigányság átlagában, többségében a csalás, lopás megítélése,  tanulás megítélése, a munka megítélése nem lesz  olyan amilyent egy fejlettebb rendszer igényel. Vagy legalább olyan, mint az átlagos magyar megítélés, amely eltér attól, amit egy fejlettebb rendszer igényel, de attól is, ami a cigányátlag hozzáállása.

De ahhoz, hogy elérje ezt az erkölcsi (világnézeti) szintet, állami szakosított szolgáltatás, gondoskodás, szükséges. A cigánysághoz alkalmazkodó oktatás, a cigánysághoz alkalmazkodó munkarend, a cigánysághoz alkalmazkodó közrend-védelem, a cigánysághoz alkalmazkodó szociálpolitika. Akár visszatetsző akár nem anyagi támogatásba kell részesíteni azokat a cigányokat, akik segítik, támogatják a gyerekeik oktatását. A jó tanulók szüleinek nagyobb anyagi támogatás szükséges. Az oktatás jelentős részének erkölcsi oktatásnak kell lenni. Az oktatást helybe kell vinni, stb.. Ugyanígy fel lehet sorolni, mi a cigányságnak megfelelő munkarend. Mi megfelelő közrendvédelem. Mi a megfelelő szociálpolitika.

Egyfajta összegzés. 

A nagyfokú és közepes integrációra és autonómiára alkalmatlan nemzetiségnek, a nemzetiség sajátságaihoz illeszkedő, állami szolgáltatást, gondoskodást kell kapni. Mely szolgáltatás, gondoskodás más, mint a többségi nemzeté, de összesített színvonala nem maradhat el attól.  Ez nevezhető, állami szakosított intézményű szolgáltatású mindenkinek jó, értelmes szeparációnak, ill. viszonylagos autonómiának is. Vagy, államilag segített, irányított önrendelkezésnek. A lényege az, hogy a nemzetiségnek a kultúrához, népkarakterhez illeszkedő oktatása, egészségügye, szociálpolitikája, stb. legyen, amihez önálló intézmények, intézményrészek szükségesek. Ill. hogy az elmaradottság nagyobb erőket, több embert igényel.

Másképpen: ahol nem jöhet létre autonóm nemzetiség, ott az állam kötelessége a szakosított szolgáltatást, gondoskodást és annak szükséges színvonalát nyújtani. Pl. a kétnyelvűség, a kétnyelvű hivatalok biztosítása az egyik ilyen szakosított szolgáltatás. Pl. a kultúrához, népkarakterhez igazodó (szakosított) oktatás, is ilyen szolgáltatás és még lehet sorolni.  A végső cél az, hogy egy viszonylag jó és szabad élet mellett a kisközösség, nemzetiség alkalmassá váljon az integrációra és a nagyfokú önrendelkezésre is.

Egy bizonyos színvonalat kell biztosítani függetlenül a ráfordított pénztől, munkától. Továbbá a módszer hatékonysága számít, és az hogy biztosítsa a színvonalat, és nem az, hogy az országosan egységes legyen.

Az optimális megoldás az lenne, ha egy nemzetközi szabályzat és testület mérné és döntené el a színvonal kérdését, de amíg ez nincs, csakis a többségi nemzet állama lehet a felettes.  

Ahol létrejöhet (mert akarják, és mert alkalmasak) az önrendelkezésre, autonómiára ott az államnak arra kell törekedni, hogy minél előbb létrejöjjön a normális autonómia, amely nem elszakadás.   Ott magának, az önrendelkező kisközösségnek, nemzetiségnek kell a színvonalat és a szakosított szolgáltatást, szabályozást, gondoskodást nyújtani. Az országos sémától való eltérés és a szükséges (jelenlegi, átlagos) színvonal felüllépése, pontosabban ezek lehetősége adja meg az önrendelkezés lényegét.

Lehetséges még, vannak kisközösségek, nemzetiségiek, akik nem akarnak különösebb önrendelkezést. Ekkor az országos egységes eljárásokat kell alkalmazni, ezeknek kell megadni az átlagos jelen (viszonylag magas) színvonalat, amihez a többi színvonalat mérni lehet.

A kisközösségeteket, nemzetiségieket kategorizálni szükséges, mi a valódi szándékuk az önrendelkezést illetően. Illetve, hogy milyen és mekkora önrendelkezésre alkalmasak.

A lehető legnagyobb önrendelkezés elvének, a rész-önrendelkezés elvének is érvényesülni kell. Vagyis, hogy az ötven-száz állami terület (kultúra, oktatás, egészségügy, természetvédelem, középületek, közutak, köz-közlekedés, a közösség gazdasági terve, a közrend, szociálpolitika, stb.) vonatkozásában, azon területeken, amelyeken akarják, és amelyre alkalmasak ott kapjanak a színvonalhoz kötött, lehetséges fokú önrendelkezést. Ezek szerint nem, három-négy, de legalább tízféle önrendelkezés, autonómia lehetséges. 

Meg kell adni az embereknek a jogot, és a pénzügyi lehetőséget (csökkentett adó), hogy önrendelkező közösséget, lakóközösséget alkossanak, hogy az ilyen emberek egy helyen lakhassanak. Amely közösségeknek lehetnek saját önálló „civil szervezésű” szolgáltatásaik, intézményeik. Az ilyen közösségek a demokratikus „többség dönt elv” és a „kötelező kisebbségvédelem” elv mellett működhetnek. Valamint a színvonaltartás elve mellett, vagyis a jelen színvonalát semmilyen vonatkozásban nem léphetik (legfeljebb 5%-kal) alul saját közösségükben és a többségi nemzetnek sem okozhatnak kárt. Az ilyen közösségekben élő egyéneknek családoknak csoportoknak alkalmazkodni kell a többséghez.

Az egyik önrendelkezés a közösség által befolyásolt belépés, beköltözés, kilépés, kiköltözés lehetősége.

Jelenleg ezen elvek még az érvényesülés közelében sincsenek. Pl. nincsenek igazi önkormányzatok. Pl. nincs mérve a kisközösségek, nemzetiségiek igazi szándéka. Jelenleg az általános elfogadott és követett (uralkodó felfogás, elv) trend ez: csak az integráció, közös, egységes állami szolgáltatások, intézmények, és lehetőleg keveredett lakosság a jó, mert ezen kívül csak a bűnös, erőszakos szeparáció van. Amíg ez a nézet uralkodik (nincsenek felismerve a további jó variációk) és amíg az alapelvek, és minimális feltételek, sincsenek biztosítva, addig biztosan nem lehet jó kisközösségi nemzetiségi politika. És a jó kisközösségi nemzetiségi politika hiánya konfliktusokat gerjeszt azon országok között, amelyekben jelentős nemzetiség él, ill., amelyek a jelentős nemzetiség „anyaországai”.

Felsorolom a tisztázatlanságokat. Az igazi önkormányzatok problémája. Nincs tiszta beszéd a távlati célokat illetően.   Nincs mérve és figyelembe véve a népakarat. Tisztázatlan mi a szeparáció, az erőszakos integráció és a szükséges integráció. Tisztázatlan mi az autonómia, mi az autonómia lényege. És az egyéb zavarosságok tisztázatlanságok kategóriája, amelyet a sokasága miatt nehéz lenne felsorolni. Mindez hazai tisztázatlanság, ezért nem okolhatjuk a szlovákokat, románokat.

Érdekes furcsaság, hogy a szélsőséges nacionalisták is kedvelik az „erőszakolt” minden áron való integrálást, és az elv-ellenfelüknek a liberálisoknak pedig ez az egyik vezérelvük. Tehát a két ellentétes ideológia, igaz más okokból, de ugyanazt kultiválja. Talán ezért is ez az uralkodó elv. Ugyanakkor megint elmerenghetünk a liberális eszmerendszer egy újabb ellentmondásán, amennyiben általában az önrendelkezés a szabadság élharcosai, de az erőszakos integráció hívei is.

Amennyiben Magyarország komolyan gondolja a nemzetiségi ügyek és egyben a szomszédos országokkal való konfliktusok megoldását, akkor egy világos alapelveken nyugvó, világos keretszabályozáson nyugvó a lehető legnagyobb önrendelkezést adó kisközösségi, lakóközösségi és nemzetiségi rendszert, politikát alakít ki. Olyant, ami példamutató, olyant, amelynek elméletével és gyakorlatával oda lehet állni a világ elé, az unió elé.

A jó kisközösségi, lakóközösségi, nemzetiségi politika nem gerjeszt konfliktusokat, a rossz konfliktusokat gerjeszt az országok nemzetek között.  Így függ össze többek között a belpolitika és külpolitika.

Kitérés arra, hogy az „egyetlen megoldás az integráció” hangoztatói hihetetlenül farizeus, álszent emberek.

Ezek az emberek, politikusok, liberális értelmiségiek, gazdag emberek, ülnek a maguk kényelmes a cigányságtól távoli otthonukba. A gyáraikba, a vállalkozásaikba egy cigánnyal sem engednek be többet, mint mások. Személyesen elzárkóznak a cigányság elől, miközben megy az álszent szövegelésük. Hogy is képzelik ezek az emberek? Mi sunyiban megmaradunk a felső kaszt, akik jól élünk, akik irányítunk, és ott lenn, a por nép legyen már tisztességes, legyen befogadó, viseljen már el egy kis megpróbáltatással még többet, mert mi így csitítjuk a lelkiismeretünket. Vagy, és, mert mi így látjuk jónak, a hatalmas okosságunk miatt nem is szükséges az átgondolás. Vagy, és, mert ha alul a marakodó, elégedetlen, alja nép van, akkor mi megmaradhatunk itt sutyiban felső kasztnak.

Az országok (jellemzően szomszédos országok) közötti konfliktusok alapvető elemzése.(H 49 problémakör és kategorizálások)

1. A szomszédos országok viszonya általában szükségszerűen rossz, rosszabb, mint a távolabbi országok viszonya, mert a történelem nem a békés egymás mellett élesről szólt, és még jelenleg sem arról szól, bár van némi fejlődés. És még az is fontos, hogy ez a rossz viszony többnyire a vezetésnek „köszönhető” és nem a népnek.

2. Az országok saját belső kisközösségi és nemzetiségi politikája is általában hibás. Az elmélet és a gyakorlat is zavaros, hibás. Ezért mindig kialakulnak a konfliktusok, ill. ennek rendezése nélkül nem szűnnek meg a szomszédos országok közötti konfliktusok sem.

3. Nem hiszek abban a párbeszédben, vitában, amelyben nem jelenik meg önkritika, amelyben nem jelenik meg a másik fél részigazságainak, jogos sérelmeinek elismerése, (az udvarias fél ezeket teszi előre), de az is gyanús, amelyben nem jelenik meg a másik fél kritikája.

A politika, külpolitika rendszerint a két szélsőségbe esik: szőnyegaláseprő eltussolás, hallgatás, megalkuvás (éppen a szövetség kihangsúlyozása az érdek), vagy átgondolatlan hangoskodás, és egyoldalú átgondolatlan cselekvések (éppen a konfliktus felerősítése az érdek). A szőnyeg alá sepert probléma általában kétszeres erővel tör a felszínre. A nagyhangúság (mi vagyunk az erősek, mert keményen megmondjuk), valódi eszközök nélkül, pedig csak a konfliktus kiélezésre jó. Megállapítható, hogy azon ország van előnyösebb helyzetben, amely területén a nagyobb számú nemzetiség él, mert ezek helyzete, zsaroló-pozíció. Meg kell állapítani, hogy a gyenge szegény ország, illetve a vesztes ország van hátrányosabb helyzetben.

Amíg nem lesz megfelelő vitakultúra, tárgyalási kultúra, kiegyensúlyozott külpolitika, addig kevesebb esély van a konfliktusok rendeződésére.

4. Az országok nemzetek vezetéseinek általában nem érdeke a konfliktusmegoldás. Az ellenségkép mindig jól jön. A nemzeti beállítódás kihangsúlyozása pedig népszerűség-fokozó, ezzel akár választásokat is lehet nyerni. Ha nincs konfliktus, akkor megszűnik egy fontos ellenségkép és népszerűség-javító mód. Természetesen nagy különbségek lehetnek a különböző vezetések között, de még az átlagos, normális vezetéseknek sem érdeke általában a konfliktusok teljes megszűnése. (És a médiának sem érdeke, hiszen akkor megszűnik egy érdekes nézettséget növelő téma.) Talán ebből vezethető le minden ok, pontosabban, az hogy még a viszonylag megoldható okokat sem oldják meg.

5. Általában az emberek, és a vezetők is, a megfontolt (csendes) többséget (a nemzet, nép többségének véleményét cselekvéseit) tévesen azonosítják egy hangos kisebbséggel, ill. a vezetéssel, (ezek véleményével, cselekvéseivel).

Meg kell állapítani a múltban és jelenben az ország elit vezetése 70%-ban meghatározza a nemzet ország tudatát és főleg a cselekvéseit, legalábbis a fontos cselekvéseit, a történelmi eseményeket. A nép többnyire a kiszolgáló munkás szerepét tölti be.  A nemzet tudatát, a vezetés közvetlen, vagy közvetve (pl. a közoktatás által) erősen befolyásolja. Az ország cselekvéseit pedig döntően, közvetlen, vagy közvetve (pl. a törvények, a nemzetiségi politika, a külpolitika, háborúkba való részvétel által és még hosszan lehet sorolni) a vezetés határozza meg.

Tehát amikor azt mondják ilyenek románok, szlovákok, magyarok, stb. az általában így igaz: ilyen a román, a szlovák, a magyar, stb. vezetés, illetve az a hangos kisebbség, amelyik megmutatkozik. És nem azt jelenti ilyen a román, a szlovák, a magyar, stb. nép többsége. Nem azt jelenti, hogy ilyen a román, szlovák, a magyar, stb. átlagember. Ellenben, általában a kijelentő tévesen mégis nép többségére, az átlagemberre gondol.

A „nem biztos, hogy azonos” azt jelenti, hogy nincs kizárva, hogy a többség véleménye nagyjából nem lehet azonos a vezetés véleményével, ill. egy hangos kisebbség véleményével, hanem azt jelenti, hogy többnyire nem pontosan azonos, és gyakran egyáltalán nem azonos. És mindezzel nem hangoskodást akarom lejáratni, mert az is lehet szükséges és jó. Csupán megállapítom, hogy a csendes többség, véleménye, amit nem mérnek, összegeznek, nem ismeretes, gyakran többnyire nem azonos a vezetés, ill. hangos kisebbség véleményével. Többnyire miért nem azonos, ha nem ismert, ha nincs rá konkrét bizonyíték? Ez logikailag is levezethető, amibe itt nem megyek bele.

De ez is helyes gondolatmenet: nem ismeretes, lehet hogy azonos, lehet hogy nem, de amíg nem biztos, hogy azonos, addig nem lehet kijelenteni, hogy azonos.

Amíg ezen téves azonosítás fennáll, addig nem oldódnak meg a konfliktusok.

(A nép alatt az országban élő emberek többségét értem.)

6. Annak ellenére, hogy szomszédos népekről van szó, a két nép ezer szállal összefügg, a népek alig elégtelenül ismerik egymás, történelmét, történelemfelfogását, a közös történelmet, a másik nép kultúráját, karakterét. És azt sem mi a szomszéd nép véleménye és miért az a véleménye a mi népünkről. És a jelen helyzetet a jelen konfliktust is csak felületesen ismerik. Amíg ez a hiányosság fennáll, addig nem csökkenthető a konfliktus.

7.  A nemzetközi jog hiányos és zavaros e tekintetben. Ezt a gyakorlat bizonyítja elsősorban. Itt van pl. a magyar verések, vagy pl. a nyelvtörvény, stb., események, és ezekre zavaros, semmit sem érő nemzetközi reakciók érkeznek. 

Hol a szankcionálás határa, mik szankciók és még sok minden tisztázatlan. Persze mindenek előtt kellene egy objektív helyzetfeltárás, ami szintén hiányzik.

Az országok közötti konfliktusok problémája jogi szempontból is egy különleges probléma.  Egyfelől a konfliktus elmérgesedhet, ha nem előzik meg. A fő-pofátlan ország teljesen elszemtelenedhet, ha hagyják. Mindennek nem az okozó vezetés issza meg a levét, hanem valamelyik nép, vagy néprész. A jognak nem az országot kell védenie, hanem a népet. A szankciónak sem az országra kellene irányulni, hanem a vezetésre. Az is különlegessége hogy a jog nem hagyhatja figyelmen kívül, hogy mely ország vezetése a bűnösebb az elmérgesedési folyamatban. Az elmérgesedési folyamatot is értékelni kell. Így az ország esetleg egymástól elhatárolódó különböző vezetései mégis összekapcsolódnak. Az ország jelenlegi vezetését (elvileg csak ők szankcionálhatók) nemcsak jelen tettei miatt kell megítélni (pl. leváltani), hanem amiatt is, hogy nem határolódnak el, vagy csak szavakban határolódnak el a múlt vezetéseitől, lényegileg folytatják a hibás nemzetiségi politikájukat és konfliktusgerjesztő külpolitikájukat. Tehát a jelen tetteihez, valamennyire csökkentve, de hozzáadódik a múlt, vagyis a folytatás vétsége.

Az elmérgesedési folyamatot is vizsgálni kell. Pl. ki volt az eredeti kezdő. Menet közben ki ütött sűrűbben, nagyobbakat. Az utolsó konfliktus-sorozat kezdője ki volt. Az utolsó sorozatban ki ütött többet, nagyobbakat. És persze ott van a legutolsó aktuális konfliktus, amit vizsgálni kell. Ugye itt az a probléma, hogy az utolsó konfliktus esetleg nem jelentős, vagy önmagukban a vétségek, ütések nem jelentősek. De a nemzetközi jognak az elmérgesedés hatalmas károkozásával, és bűnével kell számolnia.

Az is kérdés, hogyan szankcionálható a vezetés, ha a nép nem váltja le. Vagy ekkor már szankcionálható a nép is. És mi a belügy, és mi a külügy?

Szóval nagyon sok itt a tisztázatlan alapkérdés, a nemzetközi jog még az alapelvek tisztázásig sem jutott el. 

Hiába tűnik okosnak a jog, az legfeljebb okoskodó, addig amíg az alapelvek sincsenek tisztázva.

Az is kérdés, hogy mi végre van pl. az EU, milyen fura szövetség ez, de ebbe most itt nem egyek bele. Ez is hosszú.

Amíg nem lesz megfelelő nemzetközi jog, addig nem lehet a nemzetközi konfliktusokat megoldani.

8. A közoktatás hiánya (általában mindkét ország vonatkozásában). Nem oktatják hogy a vezetés, ill., a hangos kisebbség nem azonos a néppel.  Nem oktatják, a szomszédos országok történelmét, a közös történelmet, a kultúrát, a népkaraktert, a konfliktusok történetét, jelen helyzetét. Pl., többet tudunk Angliáról, Franciaországról, Amerikáról, egyenként, mint a szomszédos országokról összességében. Nem oktatják a normális nacionalizmust, a túlzott nacionalizmust, a rasszizmust, illetve az utóbbiak ostobaságát, károsságát. Nem oktatják a hódító háborúk, az elnyomások ostobaságát, károsságát.  És még sok mindent nem oktatnak. Amíg nem lesz normális közoktatás, addig nem oldódnak meg a konfliktusok.

9. A konfliktusról, annak előzményeiről vannak elfogult részelemzések, de nincs egy objektív átfogó, (a népek közös történelmét, karakterét, kultúráját, felfogását, jelen helyzetét, stb. tartalmazó), összesített elemzés.  Ez is szükséges lenne a konfliktus megoldáshoz.

Mindenki hibás, legalábbis elégtelen működésű, aki nem készít objektív átfogó, de összesített helyzetfeltárást,  Azért felsorolom kik ezek. A nemzetközi szövetség a nemzetközi jog. A belföldi politika. A társadalomtudomány. A köztájékoztatás. A politikai (nem közszolgálati) média. Az un. tényfeltáró újságírás sem áll elő ilyen elemzéssel. A civil szektor tudománya pl., könyvkiadás sem áll elő ilyen elemzéssel. Senki nem áll elő.

Lehet, hogy itt egymásra mutogatásról van szó, nem az én dolgom, mondhatja minden felsorolt. Ha ebből a szempontból nézzük, akkor legalább a hivatalos társadalomtudománynak lenne a kötelessége, az ilyen elemzés. Hiába van szólásszabadság, hiába van információrobbanás, a lényeges dolgok nem születnek meg.  Nagyobb esély van objektivitásra, ha a konfliktusban álló országok együttműködésével jön létre az elemzés. Legalábbis az eltérő állampolgárságú elemző emberek együttműködésével. Vagy ha egy pártatlan kívülálló készíti.

Kitérek néhány általános elemzői hibára. A szubjektivitás hibája, elfogult lesz (tisztelet a ritka kivételnek) az elemzés, mert mindenki saját helyzetéből, szemszögéből indul ki. A szétszedő analízis minden téren eluralkodott, az átfogó összegzés elsatnyult, szinte nincs.

Amíg nem lesz objektív átfogó összesített elemzés a konfliktusról, előzményeiről, a közös történelemről,  az elmérgesedési folyamatról, a vezetők szerepéről, a manipulációkról, a véleményváltozás történetéről, stb. addig  kevesebb esély van a rendeződésre.

10. A következő pedig a konfliktus és verseny összefüggése.

Amennyiben az emberek általában konfliktusfüggők, akkor fölöslegesek e tanulmány elmélkedései. Hiszen akkor az emberek keresnek és találnak okot a konfliktusra, akkor reménytelen a békés problémamentes világon gondolkodni. Én inkább így fogalmazok: elérhető, hogy általában az emberek ne konfliktusfüggők legyenek, hanem versenyfüggők. És amennyiben a versenyek békések, igazságosak és szabályozottak, akkor lényegében feloldódik a probléma.

A lényeg az, hogy míg nem lesz szabályozott igazságos országok közötti nemzetközi verseny és elbírálás, addig kevesebb esély van a rendeződésre.

11. Fokozza a konfliktusok kialakulást, ill. csökkenti rendezés esélyét a különböző és gyakori belső válságok és világválságok. A történelmi világfejlődés (rendszerfejlődés) ezen a válságokkal övezett gyenge szinten van.

12. Fokozza a konfliktusok kialakulását, az hogy a múltban még napjainkban is létrejönnek, „új” nemzetek, országok, (nemzetállamok), amelyek helyzete, identitása, politikája, kiforratlan. A történelmi világfejlődés (rendszerfejlődés) ezen a szinten van.

13. A vezetés (egyes vezetések a vezetők átlaga) nem ismeri fel a következőt, és megtéveszti a népet is. Az eddigi történelmi világfejlődés (rendszerfejlődés) arról szól, hogy a döntően saját érdeküket néző népek, országok, vezetések, csoportok, amelyek, jelenleg is, jobb esetben rövid távú érdekszövetséget kötnek. Vagy jobb esetben viszonylag békésen versenyeznek. Rosszabb esetben erőszakosan harcolnak, hódítanak, leigáznak.  A rövid távú érdekszövetség azt jelenti, hogy a felek viszonylag szelíden, de ki akarják használni a másikat. Gyakoribb változat, ha az erősebb fél sunyi rejtett módón, kihasználja a gyengébb felet. Tehát országok között eddig jellemzően nem jött létre az igazi barátság, az igazi szeretet, az önzetlen segítség. (A megoldás nem a barátság, szeretet kialakításának próbálgatása, hanem egy korrekt, demokratikus, igazságos hosszú távú világszövetség. Az EU messze van ettől, de az ENSZ is.)

Van itt azonban egy egyszerű logikai felismerés, ill. annak a hiánya. Más dolog az, ha valami nincs, de jó lenne, ha lenne, és arra törekszem, hogy létrejöjjön, de jelenleg nincs. És egészen más dolog, ha feltételezem, hogy valami már van, csak elő kell csalogatni. Más dolog, vagyis más cselekvést, más politikát igényel.

14. Az emberek és vezetők egy részében meglevő, túlzott nacionalizmus, rasszizmus, előítélet szintén gátolja konfliktusok megoldását

15. A liberális frázisokra (pl. nincs más alternatíva, mint az integráció) épülő kisközösségi, nemzetiségi politizálás ugyancsak gátolja konfliktusok megoldását.

Felsoroltam itt tehát kb. tíz-tizenöt olyan okot, amelyek szinte önmagukban is meggátolják, hogy rendeződjenek az országok közötti, jellemzően a szomszédos országok közötti konfliktusok. Ha pedig mind a tíz-tizenöt ok fennáll, márpedig többé-kevésbé fennáll, addig semmi remény nincs a megnyugtató, hosszú távú rendeződésre.

A jelen államkapitalista rendszerben általában nem lehetséges a nemzetközi konfliktusok megnyugtató rendezése, de persze a rendszerváltozat sem mellékes. Nem lehetséges pl. vezetés érdeke, a rendszerből eredő közoktatás, a nemzetközi jog hiányossága (mely hiányosság eredetében kimutatható a rendszer) és még sok minden miatt. És akkor még a szegény országokra, gazdag országokra felosztó politikáról nem beszéltem. És a direkt és indirekt elnyomásokról, kizsákmányolásokról sem, és még sok mindenről nem beszéltem.

A felsoroltakat itt nem tudom végigelemezni, de néhány gondolat, pl. 13. ponthoz.

Tulajdonképpen a szlovák-magyar konfliktus kapcsán ébredtem rá arra, hogy magyar vezetések (mondjuk 500 éve) nemcsak önzők, antidemokratikusak voltak, vannak (tisztelet a ritka kivételnek), de ostobán naivak is. Vagy nevezzük ezt idegenmajmolásnak, önállótlanságnak, hazafiatlanságnak és naivságnak? Vezetője váltogatja, de lényeg, a külső segítségben való túlzott bizakodás, ugyanaz.  A magyar vezetések, vezetők mindig hihetetlen erősen bíztak egy nem létező külső segítségben. Tehát nem ismerték fel a 13. pontban elmondottakat. Kezdjük, mondjuk a Habsburgokban való bizalommal. (De Rákóczi és Kossuth sem kapott külső segítséget.) A Habsburgokba, a monarchiába vetett bizalom vége  magyar szemszögből, az I. Világháború,és annak elvesztése, ennek következménye Trianon.  Aztán jött a Németek (a fasiszta német vezetés) iránti bizalom, (majd ők segítenek), ennek vége a II. világháború elvesztése. Aztán jött a Szovjetunióba vetett feltétlen hit. Hozzátéve, hogy 56-ban pedig elmaradt a nyugati segítség. És azt is hozzátéve, hogy 54 után a keleti blokkban talán mi voltunk azok, akik legkevésbé hittek a Szovjetunióban, de még ez a hitetlenség is kevés volt. De aztán jött a rendszerváltás, ekkor viszont igen erősen két vonalon is előjött az ostoba naivitás. Majd nagytőke megsegít (a nagytőkések Róbert bácsik) aminek a vége a jelenlegi eladósodott siralmas gazdasági helyzet.  A másik pedig, majd az EU segít. És napjainkban tapasztaljuk, hogy az EU nem segít, és ezt viszonylag nyíltan meg is mondja.

Tehát magyar vezetések, vezetők a súlyosan fájó előzményekből sem tanulva újra és újra elkövetik ugyanazt a hibát: egy nem létező külső segítségben bíznak, azt létezőnek gondolják.  (Természetesen itt nemcsak naivitásról van szó, hanem arról is, hogy az aktuális magyar vezetésnek e „szövetségekből” rövid távú haszna is volt, a nép érdekével pedig nem foglalkozott. De azért fennáll itt az ostoba naivitás aspektusa is.)

Ráadásul be kell ismerni: magyar nép, részben okkal, részben ok nélkül az átlagosnál kevésbé kedvelt népek közé tartozik. (Talán ehhez a népszerűtlenséghez hozzájárul, a Habsburgokkal, és a nácikkal való lepaktálás. Vagy éppen napjainkban a nagytőkéhez való vonzódás. Ugyanakkor a lepaktálások mellett  szavakban, külsőségekben mindig volt egy erős nemzetieskedés, ezek szerint  mi magyarok finoman szólva is ellentmondásosnak látszunk és azok is vagyunk. De megint kihangsúlyozom azt, hogy nincs elfogulatlan közös történelem. És azt hogy vezetés és a hangos kisebbség nem azonos a néppel.) Tehát az is illúzió, hogy a világ nem erről szól, de mi magyarok kivételek vagyunk.

Mikor ismeri fel a vezetés? Nincs külső segítség, döntően csak saját magunkra számíthatunk.

Gondolatok a következővel kapcsolatban „meg kell állapítani, hogy a gyenge szegény ország, illetve a vesztes ország van hátrányosabb helyzetben” .

Lehet, hogy a kevés nyelvű, kevés szokású ország gyenge. De az biztos, hogy gazdaságilag tönkretett, a gyenge demokráciájú, gyenge erkölcsű ország, vagyis gyenge és szegény ország, az minden szempontból gyenge.

Többen a rendszerváltáskor azt mondták (nagyon helyesen egyébként), hogy a legjobb külpolitika, egy erős, gazdag (jól működő, magas demokráciájú) ország létrehozása. Nos ez nem jött létre. És vesztesek is vagyunk, amennyiben lemaradtunk a rendszerváltó országok „versenyében”. Ez is befolyásolja, nem is kevéssé, pl. szlovák-magyar viszonyt. És Magyarország nemzetközi, és EU-s respektjét. Sajnos azt is meg kell állapítani, hogy ez „verseny” volt az eddigiek közül a leginkább szabad, kívülről legkevésbé befolyásolt verseny.  Az megint más kérdés, hogy a magyar vezetés gyorsan keresett egy külső leigázót, (a nemzetközi nagytőkét), így magyarok valójában már évszázadok óta nem szabadok. De erre senki nem kötelezte a magyar vezetést, maga a verseny viszonylag szabad, igazságos. (Lehetne sokkal igazságosabb amennyiben a nemzetközi jog saját vezetésétől is megvédené a népeket, így valóban népek közötti verseny jönne létre, és nem a vezetések versenye. De ez nincs, erre csak törekedni lehet. Egyelőre „a csak magunkra számíthatunk” jegyében, saját belső erős, szigorú, demokráciát kell kiépíteni, ez védené meg a népet.)

A lényeg az, hogy mindenki, pl. egy EU-s vezető is ezt gondolja: miről beszélnek ezek, hiszen sehol sincsenek, a leggyengébb ország az unióban.

De mit gondolnak a szlovákok. Most egyértelműen kiderült hogy mi népünk különb, mint a magyar nép. Az, hogy magyarok árnyékában éltek a szlovákok, csak hátrányt jelentett a szlovákság számára. A magyarok jobban teszik, ha ezek után csendben maradnak és behúzódnak a határaik mögé. Félő, hogy hozzánk is áthozzák saját gyengeségüket, erkölcstelenségüket. Mi a szlovákiai magyarságnak magas életszínvonalat tudunk nyújtani, nálunk magasabb az életszínvonal, mint Magyarországon. És az önrendelkezésük is magasabb, mint amit korábban ők nyújtottak a szlovákoknak. Az igaz, hogy vannak itt korlátozások, de ezt csak önvédelemből tesszük.

Mindez a gondolatmenet, abból ered, és az ad neki alapot, hogy jelenleg valóban gazdaságilag, pénzügyileg mindenképpen fejlettebb ország Szlovákia. De demokratikusan és erkölcsileg sincs lemaradva, kivéve a nemzetiségi politikát.  Valóban lehagyott minket a versenyben, valóban mi vagyunk a vesztesek. Ide is, e külföldi megítéléshez is, vezetett Magyarország minden vonatkozású lerontása. Innen nehéz felállni.

A magyar logika egészen más. Egyrészt a múlt az nem is annyira rossz, meg a jelent ne keverjük a múlttal. És egyébként mi is elnyomottak voltunk. Másrészt mindez másodlagos, mert ott vannak az emberi jogok, meg a nemzetiségi jogok, stb..

A két logika, merőben eltér egymástól. És a történelmi múlt értékelése is merőben eltér egymástól, mert mindkét fél (főleg a szlovákok), a másik ütéseit hangsúlyozza ki, a sajátját pedig önvédelemnek, vagy jelentéktelennek veszi. De talán ennek is ez az alapja: lám bebizonyosodott, mi vagyunk a különb nép.

Magyarországnak valahogy a jelenével, a közeljövőjével (nem a múltjával) kell bizonyítani, hogy hibáztunk, de értékes nemzet, nép vagyunk. Elsősorban saját magunknak kell megmutatni a jelen értékeinket. A másik része a megoldásnak, hogy a mi logikánk hangoztatása mellett, a vitában a szlovák logikához is alkalmazkodni kell. Egyébként egymás melletti elbeszélés folyik.

Miért nincsenek pl. szlovák vagy román kulturális napok? Vagy szlovák, vagy román filmhét? Azért mert ők sem – ez gyerekes. Ettől gyengének látszanánk –nem inkább erősebbnek? Vagy nem bíznak az emberek ítélőképességében. Az embereket inkább a homályosság zavarja.

Már rég megrendezhettük volna a szomszédos országok filmfesztiválját, kulturális fesztiválját, zenei fesztiválját. Vagy a szomszédos országok sportversenyét, vagy ipari, mezőgazdasági kiállítását. Minden szempontból hasznos lenne, még gazdaságilag is.

És van itt még egy dolog, a gyenge, szegény egy országtól, a külföldön élő nemzetisége is könnyebben elfordul. A szlovák politikában tehát van ráció, amikor ebben a helyzetben gyakorol nyomást annak érdekében, hogy elfordítsa pl. a magyar nemzetiséget az anyaországtól. Az már viszont vitatható, hogy egyáltalán a cél ésszerű: megszüntetni nemzetiséget, megszüntetni a normális önrendelkezést, a normális elkülönülést.  

Valójában az alapkérdést kell feltenni: vezetésnek érdeke a konfliktusok megoldása?