8. Szociális rendszer HIERARCHIA (hatalmi-vagyoni)

A témával közvetlenül összefügg, az állam szerepéről, nagyságáról irt fejezetek. Az állam hatékonyságáról irt fejezet. A költségvetésről írt fejezet. A hatalmi fékek rendszere a 2006-os magyarországi történések tükrében c. fejezet. Az A/0 A21/a, A21/b ábrák. Az A. jelű ábrák. A döntéshozó m. ábrák.

Tartalom:

A szociális rendszerrel kapcsolatos néhány probléma, kategória. Elméleti rendszertényező.

Az alsó, a szegény réteg felosztása. A pontozásos rendszer. A jövő szociális telepei. A közmunkarendszer. Megoldások. Elméleti rendszertényező.

A szociális rendszer. Rendszertényező. A/1 ábra, és a B jelű ábrák.

A százalékos értékelés. Rabszolgatartó rendszer 1%, feudalizmus 1,6%, klasszikus kapitalizmus 2,5%, jelenlegi államkapitalizmus 3,3%, brezsnyevi szocializmus 3,5%. Jelenlegi kínai szocializmus 3,4%? A jövő demokratikus rendszere a tényleges demokrácia szociális rendszerében még lehetséges további 0,6%-os fejlődés tehát az elérhető százalék 4%.

A szociális biztonság, létbiztonság, munkabiztonság elsősorban a legalsó, a szegényréteg vonatkozásában. Rendszertényező.

Rabszolgatartó rendszer 0,7%, feudalizmus 1,3%, klasszikus kapitalizmus 1,9%, államkapitalizmus 2,7 %, brezsnyevi szocializmus 3,7%. Jelenlegi kínai szocializmus 3%? Tényleges demokrácia 4%.

A társadalmi, hatalmi, vagyoni hierarchia. A politikai, hatalmi jogok.

A/a/2, A/a/3, A/a/7, A/a/8 ábrák, B/17 ábra. Másodlagosan, a döntéshozó m. ábrák és a rendszerfejlődés D jelű ábrák.

Tartalom:

Bevezető elmélkedések az igazságos arányos emberek közötti különbségekről. Elméleti rendszertényező.

Az emberi életek, (szélesen értelmezett életszínvonalak) közötti különbségek. A rendszer és állam viszonyok, változások, az ABD/1 ábra elemzése. Továbbá a B/1/a ábra, az A jelű, (hierarchiáról) szóló ábrák. A D jelű, fejlődésről szóló ábrák. Elméleti rendszertényező.

A hatalmi és vagyoni hierarchia elméleti elemzése. A/a/2, A/a/3, A/a/7, A/a/8 ábrák. B/17-as táblázat. Elméleti rendszertényező.

Az igazságos, és arányos hatalmi, vagyoni hierarchia felügyelete. A hatalmi (politikai) jogok megfogalmazása és gyakorlati megvalósítása. Rendszertényező. A/a/2, A/a/3, A/a/3, A/a/7, A/a/8 ábrák, B/17 táblázat, A/1 ábra. Rabszolgatartó rendszer 0,6%, feudalizmus 1%, klasszikus kapitalizmus 1,6%, jelenlegi államkapitalizmus 2%, brezsnyevi szocializmus 1,8%. Jelenlegi kínai szocializmus 1,9%? A tényleges demokráciában amennyiben a felsorolt feladatok döntően teljesítve lesznek akkor e rendszertényező 3% jelenthet a rendszer szempontjából.

Kapcsolódó társadalom rendszerfejlődés hierarchia kisközösségek ábrák, A0-Aa8, D1-D10, K1-K5, ABC1-ABC6, ABDK-ABDK2, ABD1, stb.

https://sites.google.com/site/vakitfed2/vilag-ember-tarsadalom-kialakulasa-fobb-jellemzoi---abrak/tarsadalom-rendszer-hierarchia-kiskoezoessegek

Kapcsolódó rendszer demokrácia jog ábrák, A4-A11, A41 ABDK, ABC6, stb.

https://sites.google.com/site/vakitfed2/vilag-ember-tarsadalom-kialakulasa-fobb-jellemzoi---abrak/rendszer-demokracia

Az alábbi egység emlékeztető címe:

A szociális rendszer.

Az igazságos, arányos jövedelmi, vagyoni (életszínvonalbeli) hierarchia, valamint a társadalmi támogatási rendszer alapvetései (evidenciái) kisiskolás szinten, és felsorolásszerűen. Elméleti rendszertényező.

1. Jelenleg óriási, ezerszeres vagyoni, jövedelmi különbségek vannak az emberek között. Ráadásul a leggazdagabbak (vagyoni elitréteg) és szegények beleértve a középosztály alsó felét (vagyoni legalsó réteg, mely kiteszi a társadalom negyedét) nem aszerint oszlik meg, hogy a gazdagok között vannak a jó képességűek, az önzetlenek, a becsületesek, a szegények között vannak a rossz képességűek, a becstelenek, az önzők.

(Megjegyzem, ha az igazságos elosztás alapja csak a képesség lenne, akkor is túlzás lenne az ezerszeres különbség.)

2. A jó képességűek egy összefoglaló kifejezés, jelentése: erős, kitartó testű, lelkű, jó idegzetű, szorgalmas, erős akaratú, nagy munkabírású, tanult, és egyéb jó képességekkel is rendelkező emberek.

A másik tulajdonság az önzetlenség, a jóindulat, és a becsületesség melyeket én itt összevonok, mert azért általában az önzetlen ember, becsületes.

3. Tény, hogy a jó képességű emberek érvényesülése, szaporodása (mint egyfajta természetes kiválasztódás) társadalmi érdek. A természetes kiválasztódás folytatása az emberi társadalomban, ennek fennmaradására is szükség van, de vannak még más tényezők is.

Nem biztos, hogy a jó képességűek az érvényesülést az utódlétrehozásra, utódnevelésre fordítják. Sőt gazdag rétegben kevesebb a szülésszám, mint a szegényrétegben.

Nem biztos, hogy a jó képességű emberek utódja is jó képességű lesz. Az emberek tulajdonságait sokkal inkább a kultúra (a tanult tulajdonságok) és kevésbé az öröklött tulajdonságok (gének) határozzák meg. Mindez azért árnyalja a képet.

4. Az önzetlenség, becsületesség társadalmilag legalább annyira hasznos tulajdonság, mint a jó képesség.

Nem minden jó képességű ember önzetlen, becsületes, viszont a rossz a képességűek között is vannak önzetlen, becsületes emberek. Sőt jelenleg a vagyoni elitrétegben meglehetősen sok az önző, becstelen és a szegények között elég sok az önzetlen, becsületes.

5. A jelenlegi társadalmi, gazdasági verseny nem csak arról szól, hogy párhuzamosan futnak a versenyzők egymás mellett, hanem arról is, hogy az erősebbek (jó képességűek) ugyanakkor gátlástalanabbak, becstelenebbek hátrébb lökdösik a gyengébbeket, a gátlásosokat, a becsületeseket.

6. Még a jó képességűek is kerülhetnek bajba, mert azért ilyen hatású természeti és társadalmi igazságtalanságok is vannak.

7. Ami legfontosabb, hogy a gyerekek közel egyenlő gondoskodást kell, hogy kapjanak, a gyerekeknek közel egyenlő eséllyel kell az életpályán elindulniuk.

Márpedig a jelenlegi szegény réteg, legalsó réteg (mely legalább a társadalom negyede) harmada, gyerek. Vagyis jelenleg nincs meg ez a közel egyenlő gondoskodás, esély. És jelenleg a különbség, nem a képesség és nem is az önzetlenség alapján alakul ki, hanem a szülők gazdagsága alapján.

8. A legalsó réteg felnőttjeinek kétharmada idős ember, vagy önhibáján kívül megbetegedő (a kettő összefügg, mert az idősek betegeskedők) ők is viszonylag egyenlő gondoskodást érdemelnek. Nem annyira, mint a gyerekek, de azért egyenlőbb gondoskodást érdemelnek, mint az átlagos felnőttek.

Összességében a legalsó, szegény rétegben szép számmal vannak gyerekek, vannak idősek, betegek, vannak olyanok, akik önhibájukon kívül támogatásra szorulnak, vannak önzetlenek, becsületesek, vannak olyan jó képességűek is, akik mégis bajba kerültek, megbetegedtek, baleset érte őket, stb.. Összességében a legalsó rétegnek csak ötöde azon ember, aki nem érdemelne támogatást, beleértve ebbe a bűnözőket. Sajnos jelenleg nemcsak ötödről beszélhetünk, de az oktalanul „kisemmizettek” ennél négyszer többen vannak. És jelenleg a legalsó rétegbe csak a bűnözők egy része van benne (a másik fele vígan él), viszont sok olyan ember van benne akinek nem ott lenne a helye.

9. Társadalmilag és gazdaságilag hasznosabb, ha legalsó szegény réteg olyan emberekből áll, akik dolgoznak, sőt lehetőleg önként dolgoznak (nem kényszerből), valamint viszonylag egészségesek, műveltek, és nem bűnözők, nincsenek kvázi belehajszolva a becstelenségbe, a bűnözésbe. Ez szűkíti a legalsó réteget és csökkenti annak károsságát.

És nem olyanokból áll a legalsó réteg, akik nyomorognak, akik elégedetlenek, akik nem dolgoznak, vagy kényszerűen dolgoznak, akik betegek, műveletlenek, akik mindezek okán becstelenné, bűnözővé válnak. Mert ha ez jellemző a legalsó, szegényrétegre, akkor az, e réteg bővülését jelenti, ill. e réteg károsságának fokozását jelenti.

10. A közvetlen támogatás, korlátozás hatékonyabb, mint a közvetett.

Ugyanis a jelenlegi érvelés gyakran ez: támogatjuk a legfelső, gazdag elitréteget és majd az felhúzza a többi réteget. Vagy támogatjuk a középréteget, a felső-középréteget és majd az felhúzza a legalsó, szegény réteget. Kétségkívül van egy felhúzó aspektus, csakhogy ez sokkal gyengébb, mint a különbség-növelő aspektus. Vagyis ez az érvelés (féligazság) rossz, mert ha támogatják a gazdag elit-réteget, ill. a felső-közép réteget, és a legalsó réteget ennél kevésbé támogatják, akkor összességében az aránytalan igazságtalan különbség nő. Vagyis nem lehet elkerülni, a legfelső, gazdag elitréteg korlátozását, és a legalsó szegényréteg közvetlen támogatását.

11. Mindebből pedig a következők erednek.

A legalsó szegény réteget érdemes jelentősen közvetlenül támogatni, és az erkölcsösség igazságosság is ezt támasztja alá. Ugyanakkor a legalsó, szegény réteget, ill. annak támogatását érdemes a jelenleginél pontosabban szelektálni. Ugyanakkor a legfelső, gazdag elitréteget érdemes korlátozni, a jelenleginél sokkal inkább.

Persze a középosztályt (réteget) is támogatni szükséges. De mit jelent ez a támogatás? Semmiképpen sem azt, hogy megmarad a jelenlegi elit, gazdag réteg, és jelenlegi szegény, legalsó réteg. Ez matematikailag sem jön ki. A középréteg a vagy-vagy elosztás értelmében akkor gazdagodik, ha az elit gazdag réteg száma gazdagsága csökken. Vagy ha ez nem történik, akkor a szegény, legalsó réteg kárára gazdagodhat. Illetve, ha a gazdag-réteg bekerül a középrétegbe, de megmarad a szegényréteg, akkor is kettéválik a társadalom. De ez hosszú távon visszaüt, mert a középréteg egy alacsony munkaképességű, szinte bűnöző réteggel lesz körülvéve. (Pl. rabszolgatartó vagy jobbágytartó társadalom.) Ezért a középréteg (középosztály) támogatása nem más, mint a középréteg szélesítése, a gazdag réteg és a szegény réteg a középréteg felé terelése. Másképpen a társadalom, gazdaság olyan szervezése, az igazságossággal, az igazságos szabályozott versenyekkel, a támogatási rendszerrel, stb., amely megfelel a középréteg érvényesülésének, más felől a szegény legalsó réteget és az elit gazdag réteget a középréteg felé tereli. A középrétegnek sem kell egyformának egyenlőnek lenni, az is komoly hiba. Nem egyformaságra, egyenlőségre, de igazságos arányos különbségekre kell törekedni.

Ugyanakkor sem egyénileg, sem a társadalom-szervezés, törvénykezés szempontjából, sem az oktatás szempontjából nem szabad elfeledkezni, az önzetlenségről, becsületességről, amely éppen olyan hasznos tulajdonság, mint a jó képesség (erős test, lélek jó idegzet, akarat szorgalom, nagy munkabírás, tanultság, stb.).

Ugyanakkor az egyik legfontosabb faladat a gyerekek közel egyenlő gondoskodásának, egyenlő esélyű indulásának kialakítása. És ha van is kevés különbség, akkor az ne a szülők gazdagsága, pozíciója alapján történjen, hanem a képesség, valamint az önzetlenség becsületesség alapján.

Ugyanakkor a legjobb, közvetlen felnőtt támogatás az egészséges, viszonylag érdekes, képességeknek megfelelő, hasznos munka és ennek a viszonylag jó megfizetése.

Ugyanakkor fenn kell maradni, (a jelenleginél kevésbé) a jó képességűek érvényesülésének is. A „jó képességűek érvényesüljenek” elv érvényesítése gyakorlatilag azt jelenti, hogy közvetlenül, de arányosan kell támogatni a kis és középvállalkozókat. Illetve az állami vezetésbe jó képességű, de ezért közérdekű (önzetlen, becsületes) emberek kerüljenek.

Amikor bárki, de főleg egy vezető, egy politikus a társadalomszervezésről, az elosztásról, a támogatásról, az adórendszerről, a költségvetésről, a szociális rendszerről, stb., gondolkodik akkor a fenti evidenciákat újra, és újra el kell olvasnia, és át kell gondolnia. Nem lehet úgy gondolkodni, ténykedni, és főleg irányítani, törvénykezni, hogy a fenti evidenciákat ne vegyék figyelembe.

A szociális rendszerrel kapcsolatos néhány probléma, kategória. Elméleti rendszertényező.

Miért különleges szükséglet az egészség, a tudás (műveltség), valamint az egyénnek (érdekes, képességeknek megfelelő, hasznos) megfelelő munka.

Ez a három szükséglet, amely leginkább a szociális rendszerhez kötődik.

A gondolkodóba felmerül, hogy vajon miért ezek a szükségletek kötődnek leginkább a szociális rendszerhez. Miért nem az étkezés, a ruházkodás, a lakhatás, stb., az, amelyet az állam az adón keresztül biztosít? Bár itt meg kell jegyezni a fejlettebb rendszerekben ezen szükségletek is kőtődnek a szociális rendszerhez, legalábbis részben: az alapvető, az egészséges élethez szükséges étkezés, ruházkodás, lakhatás – kötődik a szociális rendszerhez.

A különlegesség elemei.

Minden ember egészséges, nagy tudású legyen, ez a társadalom, a nemzetgazdaság érdeke. Talán egy fokkal erősebb érdek, mint a jóllakottság jólöltözöttség.

Az egészség, a tudás, nehezebben változtatható, nagyobb apparátussal kielégíthető szükségletek. E szükségletek jó minőségű kialakítása, kielégítése egy hosszabb folyamat. Pl.: sok évig kell tanulni. Az egészségromlás kijavítása, a gyógyítás szintén hosszabb távú folyamat. Ugyanakkor, ha elkezdődik egy egészségromlás, akkor az is gyakran egy nehezen visszafordítható folyamat. Ugyanez nem igaz az éhségre, a rongyos ruházatra. Ezért fontos itt a megelőzés. Az egészség vonatkozásában még meg kell említeni a járványveszélyt. A rongyos ruházat, az éhség nem járványos.

Az egészséghez, a tudáshoz is, ill. ezek kielégítéséhez szükséges egy összehangolt, komoly szaktudású intézményrendszer.

Az egészség, a tudás közvetlenül nem vásárolható, nem adható el.

Az egészség, a tudás hiánya közvetlenül, azonnal nem mindig okoz az egyénnek érzékelhető hátrányt, ezért hajlamos azokat elhanyagolni.

Az egészség, a tudás vonatkozásában még kevésbé jön elő az önhiba, önérdem vonatkozása. Pl. egy sereg baleset betegség, nem az elszenvedő hibájából történik. A szegény családban nevelkedő gyerek nem hibáztatható azért, ha a rosszabb körülmények miatt rosszabbul tanul, és még lehetne sorolni.

És máshol hosszasan fejtegetem: az egészségben, tudásban a mennyiség és minőség szűkebb határok között mozog. Pl. elfogadható ruházkodás az ezer Ft-os is, és persze van 1millió Ft-os ruha is. De viszont nincs ezer Ft-os egészség, és tudás sincs, mert az egészségtelenség, és tudatlanság.

Nagyjából ezek miatt különlegesek ezen szükségletek. Ezek miatt térnek el pl. az étkezés a ruházkodás szükségletétől.

Áttételes módón ezen különlegességek a megfelelő munka (egyének vonatkozásában) szükségletére is igazak. Sőt áttételes módón, nagyjából szinte minden lelki szükségletre igazak, az igazságosságra, az önrendelkezésre, a biztonságra. És igazak természetvédelem, az egészséges környezet szükségletére is.

A rosszabb helyzetű rétegeket viszont az egészség, a tudás, a megfelelő munka, mint különleges szükséglet, két fokkal jobban érinti, mint az átlagos ill. jó helyzetben levő rétegeket. (Az igazság, az önrendelkezés, a biztonság, az egészséges környezet csak egy fokkal érinti jobban, a rossz helyzetben levő réteget, mint az átlagos, ill. jó helyzetben levő réteget.)

Tehát a gondolkodó nem eshet abba hibába, hogy az egészséget, a tudást, az egyénnek megfelelő munkát egyszerű, átlagos szükségletként fogja fel.

A szociális rendszer egyik hibás kiindulópontja ez: lényegében az egészség, a tudás és többi felsorolt szükséglet is normális, átlagos szükséglet. Azt gondolom, hogy sikerült bizonyítani, ez a kiindulás nem igaz. Az átlagos, normális szükségleteknél a fizetés (a nem ingyenesség) egy jó megoldás. Amiért fizetünk, azt megbecsüljük, az értékes, arra vigyázunk, annak értékét beállítja piacgazdaság, stb. Tehát a fizetésnek, a pontos árnak van egy sereg előnye. Jó lenne, ha minden szükséglet, pl. az egészség, a tudás is átlagos, fizetős szükséglet lenne. De nem az, ebbe bele kell nyugodni. Legfeljebb azon lehet gondolkodni, hogy a fizetés előnyeit, hogy lehet részben belecsempészni a különleges szükségletek kielégítésébe.

A szociális rendszer egyféle kategorizálása.

Az alapkérdés ez: melyik termékért szolgáltatásért kell fizetni, és kinek kell fizetni. A fizetség azt jelenti, hogy valaki a pénzért, munkát ad.

Ugyanakkor ennek az egész fizetés eldöntésnek akkor van értelme, ha a jövedelmek igazságosak, a valós teljesítmény alapján jönnek létre. Nem lehet úgy igazságot teremteni, ha eleve igazságtalan az alap, a jövedelemelosztás.

A bevezető kérdést a vezetésnek, és a lakosságnak kell eldönteni. Ehhez azonban legalább az alapvető kategóriákat kell ismerni.

Mindenkinek a teljes árat kell megfizetni. Mindenki szabadon részt vehet benne. Ez a magángazdaság.

Az állam azért állam, mert ez a teljes fizetés és szabadon választott fizetés nem jöhet létre.

Az állam termelő, szolgáltató, csak a termék, szolgáltatás kifizetése az adózáson keresztül történik (egyfajta átalánydíjas fizetés). És a kifizetés úgy van kialakítva, hogy részben kompenzálja a magángazdasági igazságtalanságokat, ill. természeti igazságtalanságokat, (pl. a szegények kevesebbet, fizetnek ugyanazért, mint a gazdagok). Egyesek szerint az állam nem termelő szolgáltató, mert az adó, egy már megtermelt jövedelemből jön le. Hűha, ezek szerint az állami orvos, tanár, stb. értéktelen munkát végez. E torz felfogásból következően az állam és a magángazdaság arányát rosszul állapítják meg, ami gyakorlatilag is káros, az orvosnak, tanárnak, stb. nincs anyagi, erkölcsi elismerése, ami gyakorlatilag is káros, és még sorolhatnánk a példákat.

Az állam más, mint egyfajta kötelező biztosítási rendszer, legalábbis ez az egyik lehetséges meghatározása a sok közül.

Egyfelől ez kötelező és nem szabadon választott. Másrészt a biztosítási fizetés lényege, hogy egyesek többet mások kevesebbet fizetnek a termékért szolgáltatásért. Másfelől minden tagnak fizetni kell. Az adózásban változó százalékos (sőt progresszíven emelkedő) és nagyon eltérő befizetésekről van szó. Ez sem jellemző igazán a biztosítási fizetésekre. A biztosítási fizetésben nem jelenik meg a jótékonyság. Ez azt jelenti, hogy a fizetési különbségek összességében nem nagyok. A biztosítási elv lényege az, hogy mindenki azért nagyjából megkapja befizetett pénze ellenértékét. A normális állam a szegényeknek többet ad, mint a befizetésük, a gazdagoknak pedig kevesebbet.

A nyugdíj egy külön tényezőként kell kezelni erről már korábban sokat beszéltem.

Kötelező fizetni akár teljes árnál magasabb árat is, ritkábban alacsonyabbat. Ez az adó. Ez látszólag igazságtalan, de felejtsük el, hogy jelenleg igazságtalan az eredeti magángazdasági jövedelemelosztás. A jövőben talán ez igazságos lesz, de az élet igazságtalansága fennmarad. Pl. igazságtalan az élet ahhoz, aki fogyatékosan születik. Pl., ha valaki önhibáján kívül balesetet szenved és sürgősen orvosi ellátásra, szorul. Tovább valamennyire fennmarad, a szülök, a hozzátartozok viselkedésének különbsége, mint egyféle igazságtalanság.

Az első konkrét kérdés: legyen olyan termék, szolgáltatás, amelyikért egyeseknek egyáltalán nem kell fizetni? Legyen ilyen, ha legyen milyen termékek, szolgáltatások és kik legyenek a nem fizetők? Nyilván ez összefügg az előzőkkel, az adóval (az adózó fizeti ki helyette) és az igazságtalansággal. A termékek, szolgáltatások szempontjából pedig az élethez szükséges kényszerűen szükséges termékekről, szolgáltatásokról van szó, ezt kell mérlegelni.

Fizetni kell mindenkinek, de nem teljes árat, adót, plusz csökkentett árat. Ezek az állami árak, állami területek árai. Nyilvánvaló, hogy ekkor is valakik kifizetik a teljes árat, hiszen terméknek szolgáltatásnak van előállítási költsége. Az adóból egészítik ki a teljes árat. A magasan adózó ilyenkor az adóval együtt többet fizet, az alacsonyabban adózó, nem adózó ilyenkor összességében kevesebbet fizet, mint termék szolgáltatás értéke. Egyszerűbben a befizetés különböző, a szolgáltatás egyenlő, sőt még az sem mindig egyenlő, de ennek a jelentősebb része csak utólagos visszaadás. Tulajdonképpen, ha elszakadunk a pénzfelfogástól, akkor azok támogatják a rászorulókat akik, több hasznos munkát tesznek be életükben, mint amennyi hasznos munkát életükben, a fogyasztás által kivesznek. Ezek pedig átlagosan a széles középosztály dolgozói, de semmiképpen nem gazdagok, dúsgazdagok, a legnagyobb adófizetők.

Minél magasabb az állami ár annál jobban közelít a teljes értékű kifizetéshez. A részbeni fizetéssel tehát szabályozni lehet az igazságosságot. A kevésbé igazságtalan helyzetűekről és a viszonylag kevésbé kényszerűen szükséges, de azért szükséges termékekről, szolgáltatásokról van szó. E szerint kell mérlegelni azt, hogy milyen termékek, szolgáltatások esetén mekkora állami, állam által kiegészített árak legyenek.

A egészségügyi szolgáltatások fizetése. Kérdés az, hogy ez a fizetés felsorolt kategóriák közül melyik legyen.

A kötelező biztosítás azért nem jó, mert nem képes minden tag fizetni. Aki nem tud fizetni, azt az adón keresztül lehet ellátni. A másik baj, hogy az egészségi állapotban, az egészségi állapot sajátosságai miatt hatalmas különbségek alakulnak ki, sokkal nagyobbak, mint pl. a gépkocsival kapcsolatban. Úgy is mondhatnánk, hogy az egészségügy nagy jótékonyságot igényel, legalábbis a fejlett rendszerekben. Szerintem összességében nagyon zavaros viszonyok alakulnak ki. Pláne, ha biztosító, magánvállalkozás. Az is zavaros, ha kombinálják a kötelező biztosítást, az adózást és az állami árakat. A rendszer akkor jó, ha az, tiszta, átlátható, viszonylag egyszerű, logikus és igazságos.

A biztosítási rendszer is korlátozza a jótékonyságot, az állami árak is korlátozzák azt. A kettő kombinációja nem képes arra, hogy az egészségügy által igényelt nagy jótékonyságot kielégítse.

Lehet még tisztán adón keresztül, vagy adón és állami árakon keresztül. Elvileg nincs azzal semmi baj, ha árakat is beiktatnak az egészségügybe, azzal árnyalva az igazságosságot. Ez viszont nagy átgondolást, és igencsak mérsékelt árakat igényel. Szerintem az általam javasolt egészségügyi bónusz pénz (szolgáltatási utalvány) jó megoldás.

A hatékony és igazságos egészségügy. B/8-as ábra.

Az alapvető igazságosság kérdése. Sokan úgy vélik, hogy a közteherviselés igazságtalan. Igazságtalan mert az adás, adózás és az igénybevétel az állami szolgáltatás igénybevétele nincs arányban. Pl. az egészséges, fizet a betegnek. Mások pedig azt mondják azért igazságtalan, mert gazdagok sokkal többet adóznak, mint szegényebbek, vagyis nem egyenlők a befizetések. Ezért vitatják, pl. a progresszív jövedelemadót. A gazdag, nagyobb jövedelmű, a progresszivitás nélkül is többet fizet, hát még azzal – mondják. Ez utóbbi „igazságtalanság” a rétegek szintjén, valójában: nem igazságtalanság. Ugyanis ezt az igazságtalanságot megelőzi, és ezzel érvényteleníti egy még nagyobb igazságtalanság. Ez pedig az, hogy már a jövedelemszerzés, vagyonszerzés sem igazságos. Egyfelől említhetném itt a munka nélkül szerzett jövedelmeket, pl. pénzügyi spekulációból szerzett jövedelmeket. Ellenben nézzünk egy általánosabb és szerényebb példát. Igazságos, az hogy a vállalkozás tulajdonosa, adott esetben százszor annyit keres, mint a vállalkozásban dolgozó szakmunkás (pl. kőműves)? A két ember munkájának hasznossága, munkateljesítménye között, lehet e százszoros a különbség? Nem. Ez az igazságtalanság a jelenlegi rendszerből adódik. Ha a lakosságot úgy rétegezzük, hogy: hatalmas jövedelműek, nagy jövedelműek, közepes jövedelműek, kis jövedelműek, jövedelem nélküliek, akkor logikusan, és statisztikailag is kimutatható, hogy pl. hatalmas jövedelműek között nagyobb arányú azok száma, akik jövedelmük felét igazságtalanul szerezték, mint nagy jövedelműek között. A nagy jövedelműek között pedig többen vannak azok, akik, a jövedelmük felét igazságtalanul szerezték, mint közepes jövedelműek között, és így tovább. Az adózásban (minden adó, beleértve az egészségügyi járulékot is) csak ez az igazságtalanság fordul meg. A hatalmas jövedelműek többet adóznak, mint nagy jövedelműek, azok többet adóznak, mint a közepes jövedelműek. Tehát a rétegek szintjén szó sincs igazságtalanságról, csak egy nagyobb igazságtalanság részbeni kompenzálásáról. Mert még a progresszivitással együtt is megmarad az eredeti igazságtalanság jelentős része. (Ráadásul az aránytalan jövedelmi különbségek, az aránytalanság miatt igazságtalanok. Az aránytalanságból eredő igazságtalanság minden nagyon gazdag emberre érvényes.) A rétegek szintjén, tehát nincs igazságtalanság, pontosabban még progresszív adózással együtt is megmarad egy igazságtalanság a gazdagok javára. Azt is idetehetjük, hogy sok munkanélküli, jövedelem nélküli (a legszegényebbek), igazságtalanul került ebbe, a nyomorúságos helyzetbe. Az egyének szintjén viszont kétségtelenül fennáll egy igazságtalanság, de ez minden réteget, kb. egyenlően, érint. A lényeg az, hogy a progresszív adózás igazságos, meg kell tartani, sőt növelni kell. El kellene érni, hogy az adózás nagyjából legalább 70%-ban kompenzálja a jövedelemszerzési igazságtalanságot. Ehhez pedig a jelenleginél sokkal progresszívebb adózás lenne szükséges.

Szó sincs itt, adományozásról, jótékonykodásról és igazságtalanságról. Egyébként pedig egy arányosabb és igazságosabb jövedelmű társadalom minden szempontból, a gazdasági teljesítés szempontjából is, hatékonyabb, mint egy aránytalan és igazságtalan jövedelmű társdalom. Sajnos ennek bizonyítására, itt nincs hely. Az egészségüggyel pedig ez úgy függ össze, hogy az egészségügyi adó (tb-járulék, stb. mindegy hogy minek nevezzük), bizonyos szempontból ugyanaz, mint a jövedelemadó. Ahogy, a látszólag igazságtalan jövedelemadó, sem igazságtalan a rétegek szintjén, úgy a gazdagabbak (nagyobb jövedelműek) által kifizetett nagyobb egészségügyi adó is csak részben kompenzálja a nagyobb igazságtalanságot. Az alapvető igazságtalanság: az igazságtalan és aránytalan vagyonszerzés még ezzel és mindennel együtt is fennmarad a jelenlegi rendszerben.

A másik „igazságtalanság” miszerint, az egészséges támogatja beteget, az fennáll. Ez viszont már erkölcsi kérdés. De nemcsak az, minden egészségesre bármikor lecsaphat egy baleset, egy betegség.

Pontosabban az erkölcsi alapelv egyszerűsítve így szól: minden beteg embernek, függetlenül a jövedelmétől, és minden mástól (esetleg kivéve a bűnözést) magas szintű gyógyítás jár. Ezt az alapelvet a következőkben csak, említett alapelvnek, nevezem.

(Minden gyermeknek fiatalnak, függetlenül a jövedelemétől (családjának anyagi helyzetétől) és minden mástól magas szintű oktatás jár.)

Igaz hogy van itt egy ellentmondás. Az rendben van, hogy szegényeknek a jövedelemtől függetlenül a társadalom magas szintű egészségügyi, oktatási ellátást biztosít, de miért biztosítson gazdagoknak. Ők fizessék ki, van rá pénzük. Ez a gondolat azonban már a kiemelt alapelv elvetését jelenti. Ekkor már elkezdődik a méricskélés, a jövedelem alapú megkülönböztetés. Az igazságtalan aránytalan jövedelmeket nem az alapellátáson keresztül kell orvosolni. Lehet orvosolni úgy, hogy eleve csökkentjük az ilyen jövedelmek megszerzését. Vagy az állami elosztással (adózás, támogatás, stb.) kompenzáljuk ezt. E területeken kell orvosolni a problémát. Kétségkívül az is egy kompenzáció, ha az adózás a jövedelem, vagyon alapú, viszont az ebből létrehozott alapellátás, nagyjából egyenlő. De véleményem szerint nem szabad az alapelvet megzavarni.

Az említett alapelvet a jelenlegi társadalom, a vezetés, a lakosság elfogadja (többsége egyetért). Ezt az alapelvet követi az orvosi etika. Ezt az alapelvet írja elő az alkotmány, az alapvető emberi jogok között. Lehet vitatkozni, hogy ez igazságos, vagy igazságtalan, de azon nem, hogy jelenleg ez van.

Egyébként, ha az említett alapelvet meg is akarnák változtatni, az egészségügyi szolgáltatást szelektálni akarnák (gyengébb minőségű, olcsó szolgáltatás, közepes minőségű szolgáltatás, maximális szolgáltatás), akkor sem a jövedelemi viszonyok alapján kellene ezt megtenni, hanem a társadalmi hasznosság, ill. bűnösség alapján. Ez azt jelenti, pl. hogy a sikkasztó, vagy az országot tönkretevő politikusnak gyengébb egészségügyi szolgáltatás járna, mint az adócsalónak, vagy mint a munkanélkülinek. A becsületes szegény embernek (fizetni nem tudónak), pedig ugyanolyan magas szintű orvoslás jár, mint a gazdag (fizető) embernek. Lehetséges lenne, mondjuk a büntetett, bírságolt, elmarasztalt előélethez, a társadalmi károssághoz az egészségügyi szolgáltatás minőségét. Illetve a társadalmi hasznosságból, többek között gyermeknevelésből is ki lehetne indulni. A jövedelemhez kötni, vagyis ahhoz, hogy kinek, mennyi pénze van, mennyire tudja azt megfizetni, mindenképpen igazságtalan lenne. Ez persze csak vízió, jelenleg, az említett alapelv, és emberi jog, érvényes. A jövedelem nélkülinek, a gyilkosnak is, magas szintű gyógyítás jár. Többek között az említett és érvényes alapelv ezt jelenti: az egészségügyi járulékot nem fizetőt (letagadót), adott esetben, lehet úgy kezelni, mint egy adócsalót, de büntetése nem lehet az, hogy jóval gyengébb minőségű egészségügyi szolgáltatást kap. (Természetesen az átgondolásra, árnyalásra itt is szükség van. Pl. a gyereknevelő anyától, mint jövedelem nélküli dolgozótól nem lehet elvárni az adófizetést, járulékfizetést. Sőt, jogosan ő kap támogatást. Az pedig, hogy támogatást megadóztatják, járulékot vonnak abból a logikátlan bürokrácia magas foka.) Röviden tehát. Egyetlen megkülönböztetés jöhet szóba: nagy bűnt elkövetők esetleg egy fokkal alacsonyabb szintű egészségi, szociális ellátásra érdemesek. A jelen liberális rendszer ezeket elveti. Természetesen az elvetés logikája az, hogy az aránytalan, igazságtalan különbségeket legalizálja, természetessé tegye. Ha felvetik az egészségügyi ellátásbeli különbségeket, akkor azt a bűnösséggel kell kezdeni.

Van tehát az igazságtalan aránytalan jövedelmek problémája. Van ennek csökkentésnek problémája. Van ennek kompenzációjának, a támogatások (direkt és indirekt) problémája. Ebben kell mérlegelni a jövedelmi különbségeket, a hasznos munkát, és nem árt egyéb nem jövedelmi feltételeket is felállítani. És van az egészségügyi, oktatási (gyerekek, fiatalok), és más alapellátások problémája. Amelyben nem lehetségesek az előző mérlegelések. Itt legfeljebb egy mérlegelés lehet (az is óvatosan) aki bűnös, aki önhibából, akaratlagosan kárt okoz másoknak, az kapjon gyengébb ellátást.

Jelenleg egy nagyon furcsa erkölcsöt propagálnak: az egyik oldal, hatalmas, liberális „humánussága” (még a bűnözőnek is járnak a jogok, ellátások) leplezi a másik oldal kegyetlenségét (egy sereg becsületes, de kisjövedelmű ember nyomorog, betegeskedik, többet, és hal meg korábban a kelleténél). Általában a liberálisok mindenre érzékenyek, felettébb lelkiző emberek, kivé kettőt: szegénység (munkanélküliség, stb.) és a közvetlen demokrácia hiánya nem érdekli őket. (Keresd a nagytőke érdekét.)

Mit is jelent gyakorlatban még ez az alapelv? Mielőtt erre a kérdésre válaszolok, felsorolom, hogy elvileg milyen rendszerekben működhet az egészségügy.

A lehetséges egészségügyi (szociális) rendszerek.

1. Meghatározóan átlagos piacgazdasági rendszer. Valaki megbetegszik, kinézi a számára megfelelő orvost, korházat, kifizeti a szolgáltatást és megkapja azt. Ugyanúgy történne, ahogy az ember hűtőgépet, utazást, stb. vásárol.

2. Meghatározóan, átlagos biztosítási rendszer. Különböző biztosítások lennének (árban és ezért járó szolgáltatásokban eltérőek), az emberek választhatnának, hogy egyáltalán kötnek ilyent, és ha kötnek milyen fajtát, kötnek. Ez lényegében úgy működik, mint a lakásbiztosítás. A gyógyító-szolgáltatók elsősorban a magán egészségügyi vállalkozások lennének.

3. Meghatározóan egyfajta kötelező biztosítási rendszer. A biztosítók magánbiztosítók lennének, a gyógyító-szolgáltatók elsősorban magán egészségügyi vállalkozások (magánorvosok, magánkórházak, stb.) nyújtanák. Az állam csak a kerettörvényeket és a keret-ellenőrzést nyújtja, a pénz nem megy keresztül az államon. Ez hasonló, mint jelenlegi kötelező gépjármű, biztosítás. Erre még részletesebben kitérek.

4. Meghatározóan adózási, és állami rendszer. A kötelező befizetés (tb-járulék, egészségügyi adó, stb.) az államkasszába megy, és az állami vállalat (állami korházak, állami alkalmazott orvosok, stb.) a végső gyógyító-szolgáltatók. Jelenleg lényegében ez a rendszer működik.

Mit jelent az, hogy meghatározóan. A felsoroltak közül, csak egy rendszer működik, és többi módszer csak kiegészíti, ráépül a meghatározó rendszerre. A jelenlegi rendszert is kiegészíti a többi rendszer. Megtalálhatók jelenleg magánkórházak, magánorvosok, stb. Vannak baleset, élet és egészségügyi biztosítások.

Lehetséges lenne, hogy egyszerre két-három közel egyforma erősségű, egyforma nagyságú rendszer működjön? Szerintem nem, ez hatalmas kavarodást, zagyvalékot eredményezne. Szükség van, meghatározó rendszerre.

Milyen legyen a maghatározó rendszer?

Az átlagos piacgazdasági rendszerben való működést valamint az átlagos biztosítási rendszerben való működést, az említett alapelv (kis eltérésű termelés, szolgáltatás lehet, mind a termelés oldalról, mind a fogyasztás oldalról nézve) lehetetlenné teszi. Miért is? A magángazdasági (piacgazdaság, versenygazdaság) egészségügy létrehozna egy szelektált minőségű és árú (alacsony, közepes, magas szintű) egészségügyi szolgáltatást, amely az említett alapelvvel ellenkezik. (Az említett alapelv lényege: nem arról van szó, hogy valaki palotában, vagy viskóban lakik, hanem arról hogy valaki vagy meggyógyul, vagy beteg marad. Ha pedig beteg marad, akkor semmi értelme a szolgáltatásnak.) Egyszerűbben: nagy valószínűséggel létrejönne a szegénykórház-gazdagkórház jelenség.

Más oldalról vizsgálva ugyanez. Előírhatják a magángazdaságnak, hogy az egészségügy vonatkozásában nem szabad szelektálni. Kérdés, hogy ezt betartanák. Feltételezzük azonban, hogy betartják. A magángazdaság elsősorban azért képes hatékonyabban működni, mint az állami gazdaság, mert valós versenyhelyzetben működik. A valós versenyhelyzet pedig ezt jelenti: egyszerre van jelen sok egyenlő jogú, lehetőségű cég, és ezek a cégek különböző árakban, különböző minőségű terméket, szolgáltatást adhatnak. Emellett pedig a vásárlók pedig a szabad választás helyzetében vannak. A valós versenyhelyzet sokféle jótékony hatása miatt működik a magángazdaság hatékonyan. Megjegyzem ez a privatizáció választóvonala is. Amelyik vállalkozás valós versenyhelyzetben képes működni az legyen magántulajdonú, amelyik nem az legyen állami tulajdonú és kezelésű. Az említett alapelv lehetetlenné teszi a valós versenyhelyzetet, amennyiben nem lehet több ár, és nem lehet több minőség (mindenkinek a fizetésétől függetlenül, magas szintű egészségügyi szolgáltatás jár). Ebben helyzetben hiába végezné magáncég a szolgáltatást, ha nincs valós versenyhelyzet, akkor az semmivel sem lenne hatékonyabb, mint az állami cég, sőt.

A magángazdaság másik előnye a profitérdekeltséggel összefüggő költségmegtakarítási motiváció. Egyrészt az említett alapelv miatt a profitérdekeltség csökken. Másrészt költségmegtakarítási motivációt az állami vállalkozás is kialakíthat.

További hatékonyság fokozó, a szerződéses konstrukció előnyei. Az állami gazdaságon belül is ki lehet alakítani különböző szerződéses konstrukciókat. Nem kötelező a közvetlen irányítás.

Itt hosszasan ki lehetne térni arra a sok-ok okra, amiért a valós versenyhelyzetben levő magánvállalkozások sem sokkal, csak kevéssel hatékonyabbak, mint az állami vállalatok. A lényeg az, hogyha nincs valós versenyhelyzet, akkor biztos, hogy általában és összességében nem hatékonyabbak, sőt.

Még néhány ok, amiért az egészségügy nem képes versenygazdaságban, piacgazdaságban működni. Túl nagy szakértelem kell ahhoz, hogy az egyszerű fogyasztó eldöntse mi a jó szolgáltatás. Túlságosan is helyhez kötött, a beteg ember nem mehet el messzire lakhelyétől. (Pl. egy hűtőgépért, el lehet menni száz kilométerre is.). Ezek csak megerősítik, hogy ebben az ágazatban nem érdemes magángazdasági egészségügyi rendszert kialakítani. Az első két rendszer kiesik, mint lehetséges meghatározó rendszer.

Marad az egyféle kötelező biztosítású rendszer, az állami rendszeren kívül. Ez egy magánbiztosítónak befizetett állandó, limitált (határok közé szorított) összeg, amiért betegség esetén határok közé szorított (bizonyos szint alatt nem lehet) szolgáltatás járna.

Egyszerűbb, ha összehasonlítjuk a kötelező gépjármű-biztosítással. Az első különbség az, hogy gépjárművet el lehet adni, a betegséget nem. Az egyéni spórolás, kalkuláció, önmérséklet tehát nem jöhet szóba.

A második különbség, az hogy a gépjármű biztosításnál, aki nem fizet, az nem kap szolgáltatást pl., annak ki kell fizetnie az okozott kárt. Az egészségügy vonatkozásában (az említett alapelv miatt sem) nem jöhet létre, hogy nem fizető ne kapjon magas szintű szolgáltatást. Elvileg lehetséges lenne, hogy a többi befizető állja számlát, ez azonban igazságtalanul magas számla lenne. Gondoljunk bele, hogy hány hajléktalan, szegény ill. adócsaló ember lehetséges. Igaz hogy az adócsalók egy részétől utólag be lehet hajtani a pénzt, de csak egy részétől. A befizetőkre, jelentős túlfizetés hárulna, ami nem lenne igazságos. Nagy valószínűséggel ebbe a rendszerben az államnak be kellene szállni. Egyrészt a szegények, munkanélküliek biztosítását az államnak kellene kifizetni, az adócsalók gyógyítási költségét pedig az államnak kellene megelőlegezni. Az állam tehát, mint közvetlen szereplő nem maradhat ki. A magánbiztosítók ezt a biztosítást, vagy nem vállalnák, vagy csak igen magas biztosítási díj ellenében, és erős állami garanciákkal vállalnák. Az átlagos, fizető biztosított ilyen feltételek mellett nem járna jobban, mint a jelenlegi rendszerben. Az állam feladatai valamivel csökkennének, de a plusz munka árát nyilván a magánbiztosítók elkérnék részben az államtól, az adófizetőktől, részben a rendesen fizető emberektől. Nézzük a másik oldalt, a végső szolgáltatás hatékonyságát. Az köztudott, hogy a kötelező gépjármű biztosítások vonatkozásában igen magas a korrupció, ill. a csalások száma. E tekintetben sem javulna, tehát a helyzet, sőt. Arról nincs kimutatás, hogy milyen hatékonysággal javítják meg a magánjavító vállalkozások az ilyen gépjárműveket, de következtetni azért lehet. Egy karambol után, az én személyes tapasztalataim a következők voltak. Az általam jó munkát végző becsületes cég húzta száját: ez nem nagyon éri meg nekem – el sem vállalta. Amelyik cég elvállalta, ott nyilvánvaló volt, hogy nagyobb javítási költséget állapítottak meg, mint a tisztességes ár. Egy másik alkalommal pedig tisztességes volt az ár, de javítás mesze nem volt maga színvonalú. Összedobott, felületes, alacsony színvonalú volt. Az sem ritkaság, hogy tisztességes munka érdekében a biztosított külön csúszópénzt ad a javítónak. Tehát a korrupció mellett, a kétszeres költség, a csúszópénz jelenség fennmarad. Visszatérve, ebben a helyzetben (kötelező biztosított gépjárművek javítása), a szolgáltató csökkentett versenyhelyzetben van. Egyfelől az ár és minőség is limitált, ezért ilyen irányú alku nem jöhet létre. Másfelől a szolgáltató és szolgáltatott között nincs közvetlen alku, reklamáció is korlátozott, mert a biztosító, mint harmadik fél a két fél között áll. Ezzel együtt valamilyen versenyhelyzet, és költségmegtakarítási motiváció mégis van. Kérdés viszont, hogy ezeket állami cégen belül létre lehet hozni?

Nézzük meg azonban, hogy mi történik, ha az ember nem a gépkocsiját, hanem saját testét javíttatja? Pl., ha valaki baleset ér, akkor nem képes öt-hat céget körbejárni, elviszik a legközelebbi korházba. Ha egyszerűen beteg, akkor sincs nagyon kedve járkálni. Továbbá az egészségügy vonatkozásában a specializálódás miatt a betegségek jelentős részét csak egy-két helyen gyógyítják. Tehát a szolgáltatott, szabad választása erősen csökkentett, vagyis valós versenyhelyzet tovább csökken. Ellenben az egészségügy vonatkozásában a profithajhászásból adódó becstelenség, sokkal súlyosabb következményekkel jár. Nem mindegy, hogy valakinek felületesen javítják meg a gépkocsiját, vagy felületesen gyógyítják meg. A költségmegtakarítási motiváció mindenképpen hajlamossá tesz a felületes munkára. Ezért az egészségügyben igen erős ellenőrzés szükséges a magas szintű munka elvégzésének irányában, főleg, ha a versenyhelyzet sem motiválja azt. Az ellenőrzést pedig csak az állam képes elvégezni. Az állam ellenőriz egy magáncéget ez bonyolult, és újabb korrupcióforrás. Az államnak tehát több szinten részt kellene venni ebbe a rendszerbe. Szükségszerűen erősen zavaros helyzet, zavaros viszonyok alakulnak ki. Ez tovább rontja az amúgy is gyenge hatékonysági mutatót.

Egyébként, magángazdaságról gondolkodva ezt az elvet sosem szabad elfelejteni: a magánvállalkozók, befektetők sosem Róbert bácsik, mindennek busásan megkérik az árát.

Ez azért jutott eszembe, mert a privatizáció, a magángazdaság mindenbe való bevonásnak egyik érve: csak a magángazdaság képes a beruházásra, a finanszírozásra. Ekkor a pénzügyi kör így alakul. A magánbefektető betesz pénzt, majd később ezt kamatostul (haszonkulcsostul) kiveszi az állam, adófizetők pénzéből. Így, az államnak, az adófizetőknek mindig elfogy a pénze, kénytelen lesznek megint a magánbefektetők pénzét igénybe venni. Ha megfordítanák a kört, akkor ez történne. Az állam az adófizetők beruháznak és haszon az államnál, az adófizetőknél maradna. Ez az érvelés elég bárgyúan hangzik, de igaz. Ellenben az, az érv, amire ez válaszol – csak magánbefektetések jók és lehetségesek – szintén bárgyú és ráadásul, hamis.

Végül meg kell említeni: elvileg lehetséges lenne, hogy a biztosító állami lenne, a gyógyító-szolgáltató pedig magán. Illetve, ennek ez ellentéte, a biztosító magán lenne, a gyógyító-szolgáltató pedig állami. Ezek a rendszerek annyiban lennének rosszabbak, hogy még zavarosabb lenne a helyzet.

Mindent egybevetve és összegezve kijelenthető, hogy a kötelező biztosítási rendszer összességében nem lenne jobb, mint a jelenlegi adózási, állami rendszer. Ellenben a jelenlegi rendszer már él, csak meg kellene reformálni, míg a másikat nem kevés költséggel, energiával létre kellene hozni. Ráadásul számolni, kell a kezdeti problémákkal, pár évig biztosan csökkenne a színvonal.

Kétségtelenül a szociális rendszer kapcsán eljutunk a hatékony tisztességes állam problémájához.

Ugyanakkor szükséges egy jó, hatékony állami egészségügyi rendszer kialakítása B/8-as ábra.

Ehhez hasonlóan más alapellátó rendszereket is ki lehet alakítani.

Az alsó, a szegény réteg felosztása. A pontozásos rendszer. A jövő szociális telepei. A közmunkarendszer. Megoldások. Elméleti rendszertényező.

Mindenekelőtt néhány megállapítás:

A liberális dogmákkal, mint kvázi korunk vallási dogmáival fel kell hagyni. Pl.: ja, de az sérti az emberi méltóságot. Lehetőleg mindenki érezze jól magát ez az elsődleges szempont, és annak ez egyik szegmense: ne legyen sértve az ember méltósága. Vagyis, ne csak a fát, de az erdőt is lássuk.

A hosszabb távú hasznosságot kell nézni és nem a rövid távút. Gondolok itt arra, hogy mindez, amit itt leírok felettébb drága az államnak, az adófizetőknek. Csakhogy a jelen helyzet, belenyugvás egy rossz állapotba, illetve a tisztességtelenség terjedése, sokkal drágább.

Ha ő kedveszményt kap, akkor nekem is jár – ez egy olyan társadalmi vélemény, amit mindig figyelembe kell venni. Konkrétabban gondoljunk pl. azokra, akik nem hajlandók kifizetni a lakásrezsijüket. Hát szegények ússzák meg, szólhat az egyik érvelés, mert nincs munkájuk, szegények, és ha még lakásukat is elvesztik, akkor hajléktalanok lesznek, nemcsak ők, de a családjuk a gyerekeik is, utcára kerülnek, csak nőnek a problémák. Csakhogy egyfelől valakinek meg kell fizetni szegénykék helyett pl. ezt a rezsi költséget. Másfelől a rossz példa ragadós, pontosabban ez nem is rossz példa. Mert a mások jogosan mondhatják és mondják is: akkor én miért fizessek. És egyre terjed azok száma, akik nem fizetnek.

De ha jobban megnézzük, akkor nemcsak ezért sok a kvázi ingyenélő, de e gondolat miatt is: ha ö lehet becstelen, akkor én is – azon gazdagokkal kapcsolatosan is felmerül, akik bár mindent kifizetnek, de nyilvánvalóan érdemtelenül szerzik a hatalmas jövedelmüket. Tehát felmerül: addig nem lehetséges rendet tenni, amíg igazságtalan és aránytalan lesz a jövedelmi, vagyoni hierarchia. Mert az emberek egy csoportja azt gondolja: én, mint csóró miért fizessek, ha mások milliókat, milliárdokat zsebelnek be tisztességtelenül. Az emberek másik nagyobb csoportja pedig azt mondja: én miért fizessek, ha más szegények, de nálam nem szegényebbek nem fizetnek, ráadásul és mások milliókat, milliárdokat zsebelnek be érdemtelenül. És akkor szépen terjed ez a folyamat. Tehát először is rendbe kell tenni az alapokat, vagyis nagyjából ki kell alakítani az arányos és igazságos jövedelmi hierarchiát azok vonatkozásában, akik dolgoznak.

Ha ez rendben van, akkor jöhet azon gondolat, na de kvázi csöves (lumpen) elemek a jövőben is lesznek, ha kevesebben is, de azért lesznek. Olyan emberek ezek, akik nagyon nem szeretnek dolgozni, tanulni, akik önhibájukból nyomorognak, stb.. És azt is látni kell, hogy a lumpen nemcsak magával, de családjával, a gyerekeivel is kibaltázik. Ugyanakkor ez a lumpen réteg nem követ el nagy bűnöket, inkább csak kisebb vétséget, de abból sokat. Általában az embereknek van egy olyan csoportja, aki erkölcstelen, felelőtlen, antiszociális, de nem bűnöző.

Először is fel kell tenni a kérdést csak az a bűn, ha valaki ellop a közértből egy rúd téliszalámit, vagy az is bűn, ha valaki nem fizeti a tartozásait, elhanyagolja családját, a gyerekeit, és általában antiszociálisan viselkedik, verekszik, tilosban parkol, stb.. Ha azt mondjuk, hogy bizony ez is bűn, a rendszeres tartozás, a család gyerekek elhanyagolása, rendszeres antiszociális viselkedés, akkor ezért is, ezekért is büntetés jár. Most itt jönne be a pontozásos rendszer, az állam vezetné ezeket a kihágásokat, és jogosan állapítaná meg egy határ felett: igen itt rendszeres, notórius elkövetőkről van szó.

A szociális rendszer egyik alapkérdése, hogy a hatóság (állam) viszonylag könnyen vegye el a családtól gyereket, küldje nevelőotthon-szerűségbe, vagy ez csak a végső megoldás legyen.

Az biztos, hogy a nevelőotthonoknak (nevelőotthon-szerűségeknek) magas színtű nevelést kell biztosítani. E téma egyébként szintén külön tanulmányt érdemelne.

Szerény véleményem szerint a gyerekbántalmazást (a szeretet hiányát) legalább olyan súlyosan kell mérlegelni, mint a gondoskodás elmaradását. A kettő nem egészen azonos, mert lehet, hogy a szülő nem tud megfelelően gondoskodni (nem biztosítja a megfelelő lakást, élelmet, egészséget, tanulást, stb.), de nem bántalmazza a gyereket. Illetve megfelelően gondoskodik (biztosítja a lakást, élelmet, egészséget, stb.), de bántalmazza (túl szigorú, veri, zaklatja, teljesen rossz elvek alapján neveli, erkölcstelen környezetben tartja, stb.) a gyerekét. Kétségtelenül a gondoskodás hiányát (és kétségtelenül ez is egyfajta szeretet hiány) könnyebb mérni, mint a bántalmazást, ennek ellenére a bántalmazást, az elvétel szempontjából két fokkal erősebben kellene figyelembe venni, mert ez már gonoszkodás a gyerekkel.

Szerintem, amennyiben nincs gyerekbántalmazás, akkor mégis arra kell törekedni, hogy a gyerek, gyerekek a családjukba maradjanak, és inkább az egész családot kell olyan helyzetbe hozni, hogy képes legyen, illetve kénytelen legyen a gyerekeiről gondoskodni.

Itt jegyzem meg, hogy a családi segítségre szoruló idősek problémája sem elhanyagolható kérdés.

Egy kis kitérés az idősek helyzetének megoldására, mivel ez is összefügg a szociális rendszerrel. Az idősek helyzetét elsősorban a jó, rugalmas nyugdíjrendszer oldja meg.

Szerény véleményem szerint szükség van egy olyan nyugdíjreformra, melynek az lenne a lényege, hogy mindenki azt kapja vissza reálértékben, amit az évek alatt befizetett, vagy legalábbis ahhoz hasonló, azzal arányos összeget. Ehhez persze vezetni kell, ki mennyit fizetett be. A nyugdíjt szét kell választani az adótól, járuléktól, a segélyezéstől, ez egy időskori megtakarítás. Egy minimális összeget (amely fedez egy szerény időskori életet) kötelezően be kell fizetni, de azon felül mindenki maga választhat, hogy mennyit akar befizetni. És a nyugdíjkorhatárban felvehető magán-megtakarítást sem árt beszámítani a kötelezően befizetendő nyugdíjba, mert az is időskori megtakarítás.

Az arányos közteherviselést, illetve az aránytalan jövedelmek (kinél érdemtelenül magas, kinél érdemtelenül alacsony) kompenzálását pedig progresszív adóval, és vagyonadóval kell megoldani. Illetve a minimálbér felemelésével.

55 éven felül az emberek többsége kisebb-nagyobb egészségügyi problémákkal bajlódik. Az sem a munkavállalónak, sem a munkaadónak, sem a nemzetgazdaságnak nem lenne jó, ha olyan munkákat végeznének sokan, amit az egészségügyi állapotuk miatt nem tudnak rendesen elvégezni. Természetesen azt meg kell akadályozni, hogy valakit csak a kora miatt küldjenek el. De az egészségügyi állapot miatti elküldést, ha az indokolt, nem lenne tanácsos megakadályozni.

Ezért egy rugalmas nyugdíjrendszert kell kialakítani. Akár 55 éves korban is elmehet valaki nyugdíjba, de csak a befizetett pénzt kapja vissza (reálértékben), ha ez kevés, kénytelen szerény életet élni. Ha ennek tudatában vannak az emberek, akkor az őket az időskori megtakarítás növelésére ösztönzi. Az mindenképpen ösztönző a befizetésre, ha az emberek tudják, hogy reálértékben visszakapják a befizetett pénzüket. A nyugdíjt alapvetően az államnak (a megbízható, népnek szolgáló államnak) kell kezelni.

A jó, rugalmas nyugdíjrendszer lényege, hogy bizonyos befizetett, megtakarított összeg alatt (és jövedelem, ill. szakmafajták szerint, ki lehet alakítani pl. 2-3 sávot) és bizonyos kor alatt (55 év) nem kezdődhet el a visszafizetés. Az összesen (sok évi, havi) visszafizetett összegnek reálértékben közel azonosnak kell lenni a befizetett összeggel. Ilyen értelemben a nyugdíj közvetve függ a ledolgozott évektől és a jövedelemtől is. A befizetendő minimális összegnek annyinak kell lenni, hogy egy 15 éves szerény életet biztosítson, ekkor 62 évnél kezdődhet a visszafizetés. Akinek pedig nem jön össze a minimális összeg, sem az államban, sem a bankban, ő 63-65 éves kortól (a befizetett összegtől függ) a befizetett összeget kapja vissza reálértékben. Ha ez kevesebb, mint a minimál-nyugdíj, akkor a minimál-nyugdíjt kapja. Ha valakinek nagyon magas az időskori megtakarítása, akár a bankban, akkor, ha ő akar, kérdezés nélkül is korán „elmehet nyugdíjba”, azaz nem vállal munkát – ezt is figyelembe veszi az általam javasolt rendszer.

A veszélyes, egészség-felőrlő szakmákban dolgozóknak természetesen magasabb jövedelmet kell kapniuk, ebből többet tudnak, ill. kell megtakarítani, így adott esetben korábban tudnak nyugdíjba menni. Jelenleg kevesebb bért kapnak, de ennek fejében korábban mehetnek nyugdíjba, kvázi a több nyugdíjjal kompenzálják a kevesebb bért. Mindkettő esetben hosszabb távon talán az állam és az egyén pénzügyi helyzete azonos, mégis egy fokkal jobb az előző (magasabb bér, viszonylag magasabb nyugdíjkorhatár) de az átállásnak fokozatosnak kell lenni. A fokozatosság elvét mindig be kell tartani.

A betegségbiztosítás, illetve betegségsegélyezés egy másik probléma, azt is meg kell oldani.

Kitérés arra, hogy mekkora segítség, társadalmi támogatás illeti meg a gyermeknevelőket, a szülőket.

A gyermeknevelői, (szülői) munka egy teljes értékű, értelmes hasznos csodálatos munka, sőt hivatás. Ugyanakkor nem lenne erkölcsös igazságos, és szülői büszkeséget is sértené, ráadásul felbontaná a termelés fogyasztás egyensúlyát, ha nem a szülő állítaná elő nagyobb részt a gyermeke, gyermekei fogyasztását. Tehát a szülőnek (döntően ők munkaképes emberek) elő kell állítani a saját fogyasztását teljesen, a gyermeke fogyasztásának nagyobb részét. (És akkor még az idős rászoruló nagymamákról, nagypapákról nem is beszéltem.) Megismétlem, ha a gyerek fogyasztásának nagyobb részét vagy egészét nem a szülő állítja elő, akkor elveszne a szülő büszkeség a szülői hivatás nagyszerűsége, hogy ő hozott világra és nevelt fel gyereket, gyerekeket. Továbbá, akkor sérülne az igazságosság és a gazdasági egyensúly. Tehát az hogy elismerjük a gyermeknevelési munka teljes értékűségét, nem jelenti azt, hogy a támogatás ezért kapott „jövedelem” teljes értékű lehet.

A szülői munka tehát két részből áll, az egyik a gyerek nevelése, gyerekkel való foglalkozás. A másik a gyerek fogyasztásának előállítása, a lakás, az étel, a ruha, stb. előállítása. Mindkettő nagyobb részt a szülő kötelessége. A fogyasztás előállítása lényegében a fogyasztáshoz szükséges jövedelem előállítása. Másképpen a gyerek fogyasztása, a szülő termelő munkájából és szülő kevesebb fogyasztásából (fogyasztás-lemondásából) tevődik össze, de ennek a közvetítője a pénz, a jövedelem.

Induljunk ki a következő egyensúlyból: egy standard átlagos jövedelmű család (az apa és az anya is közösen nevelnek kettő gyereket) esetében a társadalomnak kb. 30%-ban kell hozzájárulni gyerekek fogyasztásnak előállításhoz. 70%-ban tehát a szülőknek kell előállítani a gyerekek fogyasztását. De erre még visszatérek, ezt pontosítani szükséges.

A társadalom hozzájárulása többnyire a gyermektelenek ill. azok adójából, való hozzájárulásból tevődik össze. Ugyanis gyerekes szülők ill. a gyerekek kapják ezt, és aki kap az, végeredményben nem adhat. E jövedelmet (segélyt) igen sok elnevezéssel lehet odaadni, pl. gyerekgondozási díj, GYES, családi pótlék, családi adóengedmény, ilyen-olyan segély, stb.. A lényeg az, hogy összességében mekkora ez a pénz, illetve ez is lehet termék, szolgáltatás is. (Azért érdemes egy viszonylag egyszerű rendszert létrehozni, az igen zavaros átláthatatlan, ha tízféle segélyt, összeget kapnak a családok, hiszen ezt összevonva egy-két összegben is megkaphatnák.)

Talán legjobb, ha az összesített összeget gyereknevelési társadalmi jövedelemnek nevezzük, és nem segélynek, mert valójában ez nem segély. Valójában ez azért jár a gyereknek (nem a szülőnek), mert életfenntartó munkaerő válik belőle. A szülőnek pedig hatalmas erkölcsi megbecsülés jár azért, mert többletmunkájával, lemondásával hozzájárul ehhez a folyamathoz.

A következő problémák merülnek fel:

Hogyan vegyék azt figyelembe, hogy szülők (nevelők) mennyire helyesen, jól nevelik a gyereküket, gyerekeiket.

Hogyan vegyék figyelembe a szülők (nevelők) anyagi, jövedelmi vagyoni helyzetét.

Hogyan vegyék figyelembe, hogy mennyi gyereket nevelnek a szülők (nevelők).

Hogyan vegyék figyelembe, hogy csak egy szülő (nevelő) neveli gyerekét, gyerekeit, ill. hogy a másik szülő nem teljes értékű szülő.

Pénzt, vagy terméket, szolgáltatást kapjanak a szülők (nevelők)?

Hogyan lehet elérni, hogy a szülők (nevelők) valóban a gyerek fogyasztásra költsék a gyereknevelési társadalmi jövedelmet. A gyereknevelési társadalmi jövedelmet még egyszerűbben gyerek-költségtérítésnek nevezhetjük, hiszen lényegében arról van szó, hogy gyerek ellátási költségeit részben a társadalom téríti meg.

Hogyan vegyék azt figyelembe, hogy szülők (nevelők) mennyire helyesen, jól nevelik a gyereküket, gyerekeiket.

Bizonyos szint alatt el kell venni gyerekeket. E felett, de bizonyos szint alatt, szociális telepeken kell élni a családoknak, legalábbis szerintem. Bizonyos szint felett viszont nem nagyon lehet mit tenni, legfeljebb megkülönböztetnek még egy kategóriát: gyereknevelés szempontjából problémás családok. Ez nem függ össze direkt az anyagi helyzettel.

A támogatás általános dilemmája: a jót kell támogatni, mert ők megérdemlik. A rosszat hiába támogatjuk. Vagy a rosszat kell támogatni, hogy jó váljon belőle. A jót minek támogatni, mert az már úgy is jó.

Szerintem a rosszat kell támogatni, de feltételekkel, ellenőrzéssel. Vagyis garantálni kell, hogy a rossz valóban megjavuljon.

Hogyan vegyék figyelembe a szülők (nevelők) anyagi, jövedelmi vagyoni helyzetét.

A szegényebb családokkal szemben felmerülhet, hogy ők a gyereknevelés, társadalmi jövedelmet legalábbis annak egy részét, nem a gyerekre költik. Ez azonban egyáltalán nem biztos. Ugyanakkor meg kell jegyezni az igazságos, arányos jövedelmi, vagyoni hierarchiát, elsősorban progresszív adóval, a vagyonadóval, a minimálbérrel, és egyebekkel kell biztosítani, és nem a gyereknevelési társadalmi jövedelemmel. Viszont jelenleg nem progresszív az adó, nincs vagyonadó, és igazságtalanok aránytalanok a különbségek. Ezért jelen helyzetben szükséges, hogy a szegényebb családok több, a gazdagabb családok kevesebb gyerek-költségtérítést (gyereknevelési társadalmi jövedelmet) kapjanak.

Ugyanakkor a nagyon szegény, nyomorgó és kevésbé munkaképes családokat mégsem kellene magasabb segéllyel több gyermekvállalásra motiválni, őket elsősorban fel kell emelni. Mindebből az következik, hogy elsősorban az átlagos, és az átlagosnál kissé alacsonyabb jövedelmű családoknak kell a legmagasabb gyerek-költségtérítést adni. A többeknek kevesebbet kell adni.

Mindentől függetlenül érdemes a szegényebb gyerekes családoknak termékben, szolgáltatásban nyújtott plusz segítséget adni, mint tandíj, gyerekétkeztetés, gyerekruha, tankönyvek, utazások, üdülések, játék, ingyenes állatkert, múzeum, stb. biztosítása.

Hogyan vegyék figyelembe, hogy mennyi gyereket nevelnek a szülők (nevelők).

Illetve, mekkora legyen az összesített gyereknevelési társadalmi jövedelem.

Nyilvánvalóan: minél több gyerek, annál több gyereknevelési társadalmi jövedelem jár.

Mekkora legyen ez az összeg?

Ne felejtsük el a társadalom ingyenes, kedvezményes bölcsődei, óvodai, iskolai szolgáltatással is hozzájárul a gyerekneveléshez, itt az a kérdés, hogy ezen kívül mekkora legyen a társadalmi hozzájárulás.

Kétféle munkavégzésről, dupla munkáról van tehát szó: az egyik a gyerek fogyasztásának, lakásának, étkezésének, ruházkodásának, stb. előállítása. A másik munka, a gyerekkel való foglalkozás, a gyereket etetni, fürdetni, hozni-vinni, vele beszélgetni, figyelni rá, nevelni, stb.. Ez mindenképpen a szülő (nevelő) dolga elsősorban. Induljunk ki abból, hogy a kétféle munkavégzés, kb. egyenlő arányú munkavégzés.

A kiindulás egyik része tehát az, hogy a szülői büszkeség, a szülői felelősség, stb., nem engedheti meg, hogy ne a szülő végezze a gyerekneveléshez szükséges munka (a fogyasztás biztosítása és közvetlen gyereknevelés) nagyobb részét.

Ugyanakkor a másik szempont a népesség fenntartása, vagyis, hogy ne legyünk évről, évre kevesebben, mert ez is súlyos probléma.

Ugyanakkor, szerintem ebben a népességfogyó tendenciában csak harmadlagos szempont az anyagi helyzet. Egyszerűen az emberek, egy része, egyre nagyobb része annyira önző, és korlátolt hogy nem látja a gyereknevelés (az élet létrehozása és elindítása) nagyszerűségét, ezért számukra ez csak egy olyan üzleti akció, mely sok bajjal, felelősséggel, és kevés haszonnal jár. Másrészt, nem véletlenül, nem látják az emberek biztosnak és boldognak a jövőt. Kétségtelenül e két feltétel (emberek gyerekkel kapcsolatos felfogása és a bizakodó jövőkép) legalább olyan fontos, mint az anyagi helyzet. Vagyis az anyagi (jövedelmi, vagyoni) helyzet csak egy szempont a három közül. A másik kettő tényezőn is változtatni, javítani szükséges.

Bár csak egyharmad szempont (tényező), de mégis azt kell mondani, mindaddig, amíg nem áll be a népességmegtartás, addig növelni kell a gyereknevelés társadalmi jövedelmet (a gyerek-költségtérítést).

Közgazdasági szempontból ez a gyereknevelési társadalmi hozzájárulás nem más, mint a gyermektelenek, ill. az egygyerekesek hozzájárulása (adója, munkája) a kétgyerekes, de főleg a három és négygyerekes családok költségvetéshez, életszínvonalához, fogyasztásához. A gyermektelenek, az egygyerekesek a nettó befizetők. A kettő gyerekesek nagyjából egálban vannak, be is fizetnek és azt vissza is kapják. Illetve ez már attól függ, hogy mekkora népesedés, hányan vannak kétgyerekesek (a döntő többségnek kétgyerekesnek kellene lenni), hányan vannak gyermektelenek, stb.. Népességfogyáskor már a kétgyerekeseknek nettó jövedelemkapóknak kell lenni. A három és a többgyerekesek pedig egyértelműen nettó jövedelemkapók. Azonban az optimális család legfeljebb négygyerekes. Négynél több gyerek sem jó, legalábbis közgazdasági szempontból.

A gyermektelenek és az egygyerekesek érdeke is, hogy ne következzen be népességfogyás, mert népességfogyáskor nem lesz elég olyan dolgozó, aki az idős már dolgozni nem tudó, gyermektelenek, egygyerekesek napi fogyasztását előállítsa, nem lesznek orvosok ápolónők. Tehát a kvázi többletadó részükről nem segély, jótétemény.

Ezek után pontosítva a kiindulás:

Népességfogyáskor a kettőszülős (apa és anya is van), és a kettő gyerekes, átlagos jövedelmű „standard” család nettó gyerekgondozási társadalmi jövedelme gyerekekként kb. 15%, azaz 30%. Szerintem nagyjából ez az összeg a jó, ha a kedvezményes óvodát, iskolát, stb. nem számítjuk. Tehát gyermekneveléshez szükséges költség, (mely nagyjából egyenlő az átlagjövedelem 90%-ával) 30%-át kapják meg nettóban. Ez mai összegben kb. havi 30 ezer Ft-ot jelent, (kettő gyerek esetében 60 ezer Ft), ha a jövedelem átlagos, azaz alacsony (kb. 100-110 ezer Ft szülőnként). Ez azt jelenti, hogy a kétgyerekes szülőpár egyik tagjának elő kell állítani a saját és egy gyerek fogyasztását 70%-ban, vagyis egy szülő kb. 1,6-1,7 ember fogyasztását állítja elő. Egy gyermektelennek, ill., egygyerekes szülőpár egyik tagjának leegyszerűsítve pedig kb. 1,4-1,5 ember fogyasztását kell előállítani, ha a három és a négygyerekes családok támogatását is belevesszük. Viszont a szülői munka másik része a közvetlen gyereknevelés a szülő munkája. Ezért sem igazságtalan ezen arány, és azért sem, mert népességfogyás, kényszerhelyzet van.

Jelenleg, népességfogyáskor mindenkinek (minden dolgozónak) egyenlő arányban kell kivenni a részét a gyereknevelésből, és ez létre is jön a gyerekekként 15%-os nettó gyerek-költségtérítéssel, ha azt mondjuk, hogy az ingyenes óvodák, iskolák, stb. fenntartásának munkája (ebbe is gyermektelenek ez egygyerekesek a nettó befizetők, mert ők nem ill. kevesebbet használják) kb. azonos a közvetlen gyermeknevelés munkájával.

Ha megáll a népességfogyás, akkor ez az összeg csökkenhet, ha marad a népességfogyás, akkor ez akár 20%, vagy talán 22% is lehet. Kérdés: meddig lehet, érdemes növelni?

(Optimális állapotban a népesség nem fogy, nem is nő jelentősen, a kétgyerekesek vannak döntő többségben, az egy gyerek utáni gyerek-költségtérítés 7-10% lehet. Egyébként, ha kétgyerekesek vannak döntő többségben, és alig vannak gyermektelenek, egygyerekesek, akkor hiába magas a gyerek-költségtérítés ez csak azt jelenti, hogy a kettő gyerekesek pénzt cserélnek, a gyermektelenek és az egygyerekesek pedig tönkremennek, mások pedig pénzszerzés miatt nevelnek négy gyereket. Tehát ha nem lenne népességfogyás, akkor ez a 15% túl magas és káros, igazságtalan lenne, de a jelen helyzetben ez a viszonylag jó kényszermegoldás.

Ugyanakkor e problémakörbe beletartozik, hogy egy ország, nép gazdag, vagy szegény, ill. hogy mekkorák a jövedelemi, vagyoni különbségek. Itt és most e problémákkal kivételesen nem foglalkozom.)

Jelen helyzetben: egy gyerek nettó 13%-os költségtérítés (gyereknevelési társadalmi jövedelem), kettő gyerek nettó 30%-os költségtérítés, három gyerek nettó 60%-os költségtérítés (gyerekekként 20%), négy gyerek nettó 72%-os költségtérítés (gyerekekként 18%), öt gyerek nettó 75%-os költségtérítés (gyerekekként 15%). Hat, hét, stb. gyerek esetében már csak minimálisan nőne a gyerek-költségtérítés, gyerekekként csökkenne. Jelenleg, kb. ilyen arányok lennének jók, legalábbis szerintem. Jelenleg a maximumot a három gyerekesek kapnák, mert jelenleg ez az optimális arány erre kell motiválni.

Egyébként a pontos számításokat a társadalomtudósoknak kell elvégezni, nem állítom hogy ezen számok jók, én itt csak a lényeges tényezőket próbáltam felsorolni. Viszont a jelenlegi politikusok, döntéshozók nem társadalomtudósok és nem is nagyon érdekli őket a társadalomtudósok véleménye.

A gyereknevelési társadalmi jövedelmet a gyerek kora szerint lehet variálni. Az első évben, mivel egy szülőnek állandóan a gyerek mellett kell lenni, kell a legmagasabbnak lenni. 1-5 évig lehet viszonylag több, és 5-18 éves korban lehet viszonylag kevesebb.

A hiteleknél pedig szó volt arról, hogy fogyasztási hitelt, lakásvásárlási hitelt (normális kamatokkal) szinte csak a kezdő, kisgyerekes családoknak érdemes adni.

A nyugdíjasok problémájával pedig egy másik fejezetben foglalkozom. A lényeg az, hogy a pénz egyensúly és a termelés-fogyasztás egyensúly is rendben legyen, és érdekes módón, ezek akkor vannak rendben, ha igazságos és logikus a rendszer.

Hogyan vegyék figyelembe, hogy csak egy szülő neveli gyerekét, gyerekeit, ill. hogy a másik szülő nem teljes értékű szülő.

Nem kellene apa nélküli gyermekvállalásra, illetve válásra, családelhagyásra motiválni az embereket, pl. azzal, hogy a gyereknevelési társadalmi jövedelem túl magas, szinte pótolja a kieső szülőt. A standard teljes értékű modellre (van teljes értékű anya és apa is, és van kettő-három gyerek) kell ösztönözni az embereket. Azért egy szülő esetében, ha nem is duplájára, de a duplájának felére (egy gyerek esetében 23%-ra) kell emelkedni a gyereknevelési társadalmi jövedelemnek.

Úgy lehet elérni, hogy a gyerekre fordítsák a gyereknevelési társadalmi jövedelmet, hogy azt nemcsak pénzben adják, de a gyerek fogyasztását kielégítő termékben, szolgáltatásban adják, pontosabban ezek, kedvezményes, vagy ingyenes vásárlását teszik lehetővé.

A részmunkaidő (4-6 óra) kötelező biztosításának a gyereknevelés szempontjából is van jelentősége.

Röviden a lényeg: a jelen népességfogyó helyzetben a jelenleginél magasabb összesített nettó gyereknevelési társadalmi jövedelmet kell adni, elsősorban, az átlagos és az átlagosnál kissé alacsonyabb jövedelmű szülőknek, főleg kettő, még inkább három gyerek esetében, és annak jelentős részét érdemes a gyerek fejlődéséhez szükséges termékben, szolgáltatásban adni.

Az alsó, a szegényréteg további felosztása.

Akiktől el kell venni a gyereket, és akiktől nem.

Ettől függetlenül, ill. ezzel párhuzamosan.

1. A normális tisztességes szegények, akikkel az államnak (állam: közösségben szervezett szolgáltatás, gondoskodás) semmi dolga.

2. Esetenként időnként állami segítségre szorulók.

3. Akik önhibájukon kívül általában rendszeresen, hosszabb távon nem képesek saját (és családjuk) lakhatásukról, egészséges életükről, stb., gondoskodni, ami gyakran, de nem szükségszerűen összefügg a keresőképtelenséggel (munkaképtelenséggel, ill. munkanélküliséggel.)

4. Akik önhibájukból általában, rendszeresen, hosszabb távon nem képesek saját (és családjuk) lakhatásukról, egészséges életükről, stb. gondoskodni, ami gyakran, de nem szükségszerűen összefügg az önhibából eredő keresőképtelenséggel (munkaképtelenséggel, munkanélküliséggel).

Kitérés a keresőképesség és az öngondoskodás (és a családjukról való gondoskodás) hiányának összefüggésére. Megjegyzem az öngondoskodásba mindig beleértem a szűk családról, a gyerekekről, idős szülőkről való gondoskodást.

Nyilvánvalóan lehetnek olyanok akik, megtakarításukból, vagy szüleik megtakarításból (örökségből) normálisan (bár nyilván szerényen) képesek élni, képesek magukról gondoskodni (lakást, egészséget, stb. biztosítani), bár nem dolgoznak. Velük nincs semmi dolga az államnak. És lehetnek olyanok, akik dolgoznak, keresnek, de elverik a pénzt. Tehát a keresőképtelenség (munkanélküliség) és az öngondoskodás hiánya nem függ direkt össze, ezeket külön kell mérlegelni.

Néhány mondat a megoldásokról.

A 2. csoportba tartozókat lehet (kérésre) néha (nem rendszeresen) állami pénzekkel, kedvezményes hitelekkel, stb. segíteni. Illetve pl. kiemelt munkalehetőséggel segíteni. De itt is megjegyzem a direkt pénzsegítség szerintem rossz megoldás.

A 3. csoportba tartozók megoldása már egy összetettebb kérdés.

Pl. az egyik szülő lelép, börtönbe kerül, stb., és kettő, vagy több kisgyereket a másik vagyon nélküli szülőre hagy. Pl. megbetegednek a szülők. Vagy megbetegednek gyerekek, fokozottabb ellátásra szorulnak. És még lehetne sorolni.

Az államnak (a közösségbe szervezett gondoskodásnak) ekkor szükséges lakhatást, egy kisebb szerényebb olcsóbb bérű, de egészséges bérlakást biztosítani. És szükséges valamilyen közmunkát (keresetet) biztosítani. Ezeken kívül még mit kell tenni az államnak, ez jó kérdés. Én nem vagyok a direkt pénzsegítség híve, sőt szerintem, azt el kell kerülni. Pl., kaphatnak eme emberek kamatnélküli állami hiteleket. Vagy kvázi ingyen, adófizetés nélkül kaphatnak állami szolgáltatás bonusz-pénzt. (Ez utóbbiról más fejezetekben beszélek)

De ezt a segítséget első lépcsőben nem kötelező elfogadni, hiszen, nem történt bűn, nem történt másnak ártás. Viszont, ha a felajánlott segítség elutasítása miatt mégis létrejön az öngondoskodás és családról való gondoskodás hiánya, akkor már megtörténik a másnak ártás, és már önhibáról beszélhetünk, vagyis a 4. csoportba sorolódnak ezek az emberek, családok. Tehát gyakorlatilag mégis szinte kötelezővé válik az elfogadás, aminek persze van kötelesség oldala is. Vagyis a 3. csoportot így határozhatjuk meg: akik önhibájukon kívül kerülnek nehéz helyzetbe (nem képesek a lakhatásukról, stb. gondoskodni) onnan önerejükből nem képesek kikerülni, elfogadják az állami segítséget, és az ezzel járó kötelességeiket teljesítik.

Abból kiindulva, hogy e (3.) csoportba tartozók nem tudják lakhatásukat és az egészséges életük önerőből megoldani, nekik is biztosítani kell olcsó bérű, de normális állami bérlakást. Természetesen nekik nem kötelező külön telepen lakni, de a beleegyezésükkel akár külön telepen is lakhatnak. Abból kiindulva, hogy ezek az emberek (családok) munka nélkül még az olcsó bérű bérlakást sem tudják fenntartani, ill. az egészséges megélhetésüket biztosítani, a foglalkoztatásukról, szinte az államnak kell gondoskodni. Tehát eme embereknek, természetesen azoknak, akik valamilyen szinten munkaképesek, többféle munkát, lehetőleg hasznos, nekik megfelelő munkát kell az államnak felajánlani, ill. az állam képviselőjének, ez esetben az állam szociális munkásának. Itt vetem közben, hogy eme embereknek a fokozott szociális gondoskodás miatt, az átlagosnál jóval több szociális munkásra van szükségük. Visszatérve, itt jön az kvázi fura „nem kötelező, de mégis kötelező” helyzet, vagyis ha az a munka valamilyen szinten megfelelő, akkor azt kötelező elfogadni. Ezzel párhuzamos lehetőség, hogy a törvény csak egyfajta kötelező munkát ír elő azoknak, akik nem képesek önmaguk, családjuk lakhatását, egészséges életét biztosítani, de munkaképesek. Valójában ekkor (bár ez liberálisabb megoldásnak tűnik), az állam ridegen csak lerázza magáról problémát. Keress magadnak munkát, és ha nem találsz (ami manapság erősen valószínű), akkor börtönbe vagy büntető telepre kerülsz. Tehát szükség van erre a „kötelező munka” törvényre, de ez önmagában nem elég. Az államnak tehát fel kell ajánlani többféle munkát, és ha az valamilyen szinten megfelelő, akkor eme (lakásukat és egészséges életüket nem képesek biztosítani) embernek azt el kell fogadni. Ha nem fogadja el, akkor jöhet a büntető fokozat. Kérdés viszont, mit jelent: ha az valamilyen szinten megfelelő? Ez ügyben szükség van valamilyen fellebbezési lehetőségre, vagyis az állampolgár első körben nem köteles elfogadni, egy felettes testület dönthet abban, hogy a felajánlott munka megfelelő volt, vagy sem. Ha nem, akkor persze másik megfelelő munkát kell felajánlani.

Összegezve, e csoportba tartozók munkájára, (kapjanak rendes munkát és azt a munkát el is végezzék) az államnak, a szociális rendszernek, oda kell figyelnie. E tekintetben ki kell alakítani, szabályokat (törvényeket) és mechanizmusokat. És a munkán kívül is, eme emberek családok életére, az államnak, a szociális rendszernek, oda kell figyelnie.

És végül a 4. csoport megoldása, avagy a szociális (büntető) telepek létrehozása.

Először is ne legyünk álszemérmesek, és ne kerüljünk a liberális dogmák hálójába és mondjuk ki: ez büntetés. A társadalom, az állam mindig is, most is büntet. És a jövőben is szükség lesz a büntetésre. Hiszen a börtön is büntetés. A pénzbüntetés is büntetés. Viszont eme emberek, családok vonatkozásában sem a börtön, sem a pénzbüntetés nem lehet megoldás. Viszont ez (a szociális, ill. büntető telep) egy nagyon humánus és problémamegoldó büntetés.

Ki kerülnének ebbe a szociális (büntető) telepre, erről szóltak az előző részek.

Akik önhibájukból nem képesek magukról és családjuk lakhatásról, egészséges életéről, tanulásukról és keresetükről, munkájukról gondoskodni, mindezt nem képesek biztosítani. És, vagy akik viszonylag jobb időszakaikban nem fogadják el az állami gondoskodást, vagy úgy utasítják el, hogy az ezzel járó kötelességeiket nem teljesítik. És, vagy akik, elhanyagolják a gyerekeikről való gondoskodást, azoknak nem biztosítanak lakást, tanulást, egészséges életet (de a bántalmazás egy külön kategória). És, vagy akiknek tartós és jelentős tartózásaik vannak, régebben az adósok börtönében kerültek volna. És, vagy akik rendszeresen, önzően, antiszociálisan viselkednek. A lumpenek. Stb.. (Mindezt összegezve pontozásos rendszerbe is lehet mérni.)

A szociális (büntető) telep pedig nagyjából így nézne ki, az én elképzelésem szerint.

Kisebb szerényebb, de kötelezően tiszta, egészséges bérlakásokban (olcsó bérű) laknak a lakók. Minden harmadik családra, kb. 15. emberre, jutna egy rendőr, és egy szociális munkás, akik csak itt teljesítenek szolgálatot. Reggel nyolckor összeszedik az összes gyereket (kivéve a betegeket, stb.) és beviszik az iskolába. Reggel hétkor összeszedik az összes munkaképes embert (kivéve a betegeket, stb.) és elviszik a közmunkára. Ezek dolgoznak pl. délután 2 óráig utána kötelező erkölcsi oktatás 1 órában. A munka közben, vagy azzal párhuzamosan szakmát is tanulhatnak a dolgozók.

A közmunka része lehet saját telepük, otthonaik, felújítása, takarítása, esetleges bővítése.

A közmunkáért kapott érték, egy szerény, de egészséges életet biztosít. Elsősorban nem pénzt, de a lakbért, lakásrezsit és a kapott ruhát, élelmiszert, stb. fedezné a közmunka bére. De azért pénzt is kapnának. De bizonyos fogyasztásokra, alkohol, játék, stb. bizonyos határokon felül nem költhetnének. Délután 4 órára a szülők és gyerekek is haza érnek, a telepen belül és kívül is azt tesznek, amit akarnak, persze a mindenkire vonatkozó törvényeket betartva.

Este tízre mindenkinek otthon a lakásában kell lenni. Aki huzamosabb időre eltűnik, vagy rendszeresen megszegi a telep szabályait, az börtönbe kerül.

Az kerülhet ki a telepről, aki ki akar kerülni, aki évekig rendesen viselkedik, dolgozik, és összeszed olyan muníciót (pénzt, szakmát), ami már fedezet, arra hogy a telepen kívül is normális emberként, családként éljen. Azért a telepnek olyannak kell lenni, hogy az emberek ki akarjanak kerülni onnan, mert végül is ez egy kényszermegoldás egy büntető megoldás. És persze nem is olcsó, az adófizetőknek sok pénzébe kerül, de az kétszer annyiba kerül, ha ezek az emberek családok az egészséges társadalmat mérgezik. Ez van most.

Persze ez csak egy vázlat, egy kidolgozatlan elgondolás, de sok okos ember ki tudna találni ehhez hasonló, valóban jól működő telepet, persze akkor, ha nem hiányozna a politikai és a társadalmi akarat.

Ha ez egy viszonylag egyszerű megoldás, akkor miért nem jöttek létre ilyen telepek a múltban (napjainkban sem jönnek létre, és szó sincs ezekről).

Kettő dologból indulhatunk ki. Az egyik, hogy azért nem jött létre ilyen politikai elgondolás, mert ez egy baromság, vagy embertelen megoldás. A másik az, hogy ez valójában egy jó és emberséges megoldás, a hiány más okokra vezethető vissza. Én az utóbbiból indulok ki.

Először is a múltban is voltak rabszolgatelepek, később pedig jobbágytelepek, a kapitalizmusban és napjainkban is pedig vannak nyomortelepek, ahol a rendőri jelenlét jelentősebb, mint a szokásos.

Egy másik levezetés szerint a történelmi államfejlődés nem ért arra a szintre, hogy ilyen megoldásokat létrehozzon. Történelmileg az állam lassan bővült erősödött, és egyébként is fejlődött, ez a történelmi tendencia, de azért ennek van egy lassú, hullámzó lefolyása. Napjainkban pedig éppen a neoliberalizmus akasztja meg a történelmi fejlődést, az állam fejlődését, sőt visszafejlődést okoz.

A sztálinizmusban pedig, gúnyosan fogalmazva, az egész országot büntető telepre alakították át. A brezsnyevi szocializmusban is lényegében hasonló helyzet alakult ki, illetve a brezsnyevi szocializmus jobb, fejlettebb rendszer volt, mint a sztálinizmus, de összességében egy befejezetlen (megszűnő) torz rendszerről van szó. A brezsnyevi szocializmusban talán túl kicsik voltak a vagyoni különbségek, az állam pedig túl nagy volt. A jelen rendszerben a másik véglet tapasztalható. Mindkét torzulás, torzulás, mindkettő bár másképpen, de megakadályozza, hogy normális megoldások jöjjenek létre. Azt pedig nem tudom, hogy Kínában (jelenlegi kínai szocializmus) mi a helyzet manapság.

Igen sok okot lehet felsorolni, ami miatt napjainkban elzárkózik (sőt lehetséges megoldásként sem jön szóba) a jelen rendszer politikai osztálya és társadalomtudománya, pl. a leírt megoldástól.

A jelen rendszer jelenleg stagnáló (sőt már enyhén lefelé ívelő) szakaszban van, ami azt is jelenti, hogy a vezetői elzárkóznak minden alapvető változástól, minden jelentősebb új gondolattól. Ezzel összefüggésben ott van a sokat emlegetett, már-már államvallásnak minősíthető liberális dogma-rendszer (frázis-rendszer). Fúj, de az szeparatizmus. Fúj, de az sérti az emberi méltóságot. És ezekhez hasonló olyan frázisokkal, melyeket tulajdonképpen alaposabb átgondolás nélkül hangoztatnak. És itt van az állam leépítésnek elve, ami szintén a neoliberalizmus elve. Aztán talán az is közrejátszik, hogy ne nagyon törekedjünk egy igazságos, értelmes rendszerre, mert akkor előbb-utóbb felszínre kerülnek, az alapvető bajok, olyanok, mint pl., az igazságtalan és aránytalan jövedelmi és hatalmi hierarchia. Vagy felszínre kerül a hihetetlenül gyenge, kártékony pénzügyi rendszer. Ha ez a zavaros, maszatos rendszer bevált, most már több száz éve és egyébként nekünk kedvez, akkor miért bolygassuk.

Pedig belegondolva rájöhetnének, hogy eme réteg (önhibájukból, önmagáról és családjáról gondoskodni képtelen, tartozó, antiszociális, stb.) problémája nincs megoldva, sőt egyre kevésbé van megoldva, vagyis a probléma nő. A jelen rendszerben lényegében csak látszat, ide-oda tötyögő megoldások vannak. Igaz ezt mindig úgy adják elő, hogy hűha most már tényleg megtaláltuk a megoldást.

Van itt még egy általános gazdasági probléma, amelybe minden és mindenki gyakran beleesik. Jelen esetben így szól: igen jó lenne az állam ilyen irányú átalakítása, csakhogy erre jelenleg nincs pénz, nincs kapacitás. (Mindig csak átmeneti megszorításokat ígérnek, de az átmeneti magszorítások már évtizedek, sőt évszázadok óta tart.)

Egy kis idevágó ismétlés.

A fejlődés egyik alapvető ellentmondása.

A probléma az, hogy az állapotjavítás csak úgy történhet meg, ha a meglevő állapot időszakosan romlik. Nézzük az egyszerű példát: a korszerűtlen egészségtelen, drága házat át kell alakítani egészséges korszerű olcsó házzá. De amíg tart ez az átépítés (ez a beruházás) addig még több munka szükséges, ráadásul addig az ideig az átépítés következtében romlik a ház állapota, kényelmetlenebb benne lakni. De ha vége van, akkor egy darabig valóban létre jön a jobb (olcsóbb, kényelmesebb, egészségesebb) állapot. De csak egy darabig, mert egy idő után megint szükség lesz az állapotjavításra. Itt jön egyrészt az, fokozatos fejlődésre törekedjünk, vagyis részenként alakítsuk át a házat. De ez nem mindig lehetséges.

Kétféle diagramm rajzolható meg, az egyik a részenkénti fejlődés.

Ez úgy néz ki, hogy a ház háromnegyed része állandóan stagnál (javult állapotban van, de tovább nem javuló, relatívan romló) negyed része pedig X időszakig –Y mennyiségben romlik ezután 2X időszakig +Y mennyiségben javult állapotban van. Viszont ez a +Y javult állapot, egy idő után már stagnáló állapotnak minősíthető.

A teljes nagylépcsős átalakítás, fejlődés: a ház teljes egészének grafikonja így alakul. A ház 4X időszakig stagnáló, már javult, de tovább nem javuló, relatívan romló (+Y) állapotban van. 2X időszakig, amíg tart az átalakítás viszont (-Y) leromlott állapotban van.

Na most itt több probléma vetődik fel. Az egyik az, hogyha nagylépcsős a fejlődés, akkor szükségszerűen hullámzik a fejlődés, aminek további következményei vannak. A másik az, hogy egy egységnyi javító munka, csak félegységnyi javulást okoz, ugyanis a javító munka negatívumát le kell vonni a javulásból. Sőt egy egységnyi javító munka, csak negyedrész javulást hoz létre, a következő számítás szerint. A harmadik probléma pedig e körül van: javult állapotba kerül, de ez egy idő után stagnáló, sőt relatívan romló állapot. Sőt még később ez már valóságosan (abszolút) is romló állapot. Vagyis a javult állapot fele, ami tisztán javult állapot. Na de akkor zérón van az egyenleg, ugyanott vagyunk, mintha nem végeztünk volna javító munkát. Valójában nem zéró az egyenleg, mert a stagnáló, ill. relatívan romló állapotot is felfoghatjuk egy részben (félig) javult állapotnak, feltéve, ha az újabb felújítás nem késlekedik, nem futunk ki a 2X időből. Ez azt jelenti, hogy a kvázi a megtartás állapota (nincs átalakítás) legfeljebb kétszer annyi ideig tarthat, mint az átalakítás állapota.

Bármilyen kevésnek, reménytelennek is tűnik az átalakítás, átépítés matematikailag, szükség van az átalakításra, átépítésre. Mert végig kell gondolni, mi van, ha nincs átalakítás átépítés? Bizony akkor egy idő után már csak a relatívan és azután a valóságosan romló állapot van.

Fogalmazzunk így: ha állandóan értelmesen dolgozunk, akkor egy picikét fejlődünk. A munkához képest a picike fejlődés valóban úgy tűnhet, hogy alig megyünk előre, ill. állandóan megszorítás van. De az értelmes munka semmivel sem rosszabb állapot, mint a semmittevés. Másfelől, elvileg megtehetjük, hogy viszonylag lazsálunk, ill. nem szorítjuk meg magunkat, de ennek egy idő után meg kell fizetni az árát.

(Élünk a házban legfeljebb kitakarítgatjuk, nem újítjuk fel, de akkor annak állapota romlik, először relatívan, később abszolút módón, kényelmetlenné, drágává, egészségtelenné válik.

Egy másik példa a természeti népek példája. Ők kevésbé végeznek felújításokat, átalakításokat, mondhatjuk, csak élik a maguk stagnáló életét. De ez az élet összességében mégis rosszabb, mint a modern európai ember élete. És ők sem dolgoznak kevesebbet ők is elvégeznek napi 8 órai fáradságos munkát. És újra mondom: az értelmes munka nem kellemetlen érzés.)

A jövő munkarendszere, ill. közmunkarendszere.

1 A normális a munkavállalók döntő többségének rétege. Aki a jövőben és a jelenben is a magánszférában, a közszférában (államban) dolgoznak. Azzal a különbséggel, hogy az államban valamennyivel többen fognak dolgozni, és e dolgozók megbecsültebbek lesznek. (És a munkaközvetítő rendszer is fejlettebb lesz.)

2. A jövőben több lesz a részmunkaidőben napi 4-6 órában dolgozók száma, ezt preferálja a törvénykezés, már azért is, mert rájönnek: nemzetgazdasági szempontból jobb, ha többen dolgoznak kevesebbet, mintha kevesebben dolgoznak többet.

3. A jövőben több lesz a házi, háztáji ill. alkalmi munkát végzők száma, ezt is preferálja a törvénykezés, és ezek közteherviselését is meg fogják oldani.

4. A jövőben több lesz a kisüzem, (a kisvállalkozók segítése) és ez fajlagosan több munkaerőt igényel.

Innen kezdődik a szűken értelmezett közmunka.

5. Azon állami (az önkormányzatok, polgármesteri hivatalok is állam) munkahelyek sora, melyek a 3. csoportba tartozó embereknek munkát tud adni.

6. Azon állami munkahelyek sora melyek a 4. csoportba tartozó (pl. a szociális büntető telepeken élőknek) munkát tud adni.

7. Azon állami munkahelyek sora, melyek a bebörtönzött embereknek munkát tud adni.

Az állami munkának is hatékonyak, kell lenni, de van itt egy másik szempont is: az állam adjon hasznos munkát, a magukat és családjukat ellátni képtelen (legyen az önhibából eredő, vagy önhiba nélküli) és egyébként munkaképes, de munkanélküli embereknek, de úgy hogy az ne menjen a hatékonyság rovására.

Lehet, hogy adott esetben egy árokásó-gép valamivel hatékonyabban ás ki egy árkot, mint tíz munkás. De ha tíz olyan munkásról van szó, aki egyébként csak a kocsmában inna, rosszabb esetben lopna, csak nyüstölné a családját, aki a hivatalba járna segélyért, aki rossz példát mutat a gyerekeinek, akkor lehet, hogy a tíz munkás, a jobb, hatékonyabb megoldás. A hivatalba jár segélyért, és közben sokan azt mondják: ha neki nem kell dolgozni, akkor nekem sem. Ha ő segélyt kap, akkor én is kapjak.

Azért a 3. és a 4. csoportot munka és lakóhely szempontjából is érdemes szétválasztani.

Hirtelen ezek jutnak eszembe az állami (önkormányzati) munkahelyekkel kapcsolatban.

A meglevő állami szolgáltatások mennyiségi és minőségi javítása, bővítése.

Jelenleg a magángazdaságnak kiadott állami beruházásokat végezze maga az állam. Pl. a metróépítést, miért nem végezhetné az állam azon munkásokkal is melyek pl., 3. ill. 4. csoportba tartoznak. Vagy az autópálya-építést.

A közterületek takarítása, felújítása, bővítése.

Árvíz és belvízvédelmi megelőző munkálatok.

Új, eddig megoldatlan (a magángazdaság képtelen megoldani) állami szolgáltatások, termelések.

Szélerőművek, naperőművek, környezetbarát tömegközlekedés, általában olyan természetóvó termékek, szolgáltatások, melyeket a magángazdaság a piacgazdaság keretei között nem akar létrehozni.

A hulladékfeldolgozás, a használt termékek kezelése, állami megoldásban.

Az innovációs, ill. az újítóházak állami megoldása.

Stb., stb..

Összegzésszerűség.

Az biztos, hogy hiába terelnek be pl. hatmillió embert a munka világába, ha ott csak ötmillió munkahely van. Tehát a kormánynak (vezetésnek) közvetlenül, vagy közvetve munkahelyeket kell teremteni, ráadásul olyan munkahelyeket, melyekben értelmes munkavégzés folyik. Mert eléggé piripócsi: mindegy, hogy mit, csak mindenki dolgozzon. Akár hiszik, akár nem, mindkettő az állam, a kormány dolga elsősorban.

Ráadásul eme értelmes munkahelyeken hozzáértő embereknek kell dolgozni, akik értenek, ahhoz.

Ezért fontossági sorrendben a tényezők.

Értelmes munkahelyek. Értelmes termelés és fogyasztásstruktúra, és innovatív munkák, (nem kiszolgáló bérmunkák), és stb..

Az oktatási rendszer részben a jövőbeli értelmes munkához, részben a meglevő munkához (elhelyezkedéshez) illeszkedjen.

Sok munka is legyen (de csak akkor, ha az értelmes) - ezzel kapcsolatban.

A kis és középvállalkozók általános támogatása (a nyüstölés abbahagyása).

A kis és középvállalkozók foglalkoztatottsági támogatása.

Az állami munkák bővítése.

Az állami közmunkák bővítése.

A házi, háztáji, alkalmi munkák bővítése.

A részmunkaidős munkák bővítése.

A csökkent munkaképességű embereknek alkalmas munkák bővítése.

A munkaközvetítés javítása.

A segélyezési rendszer javítása.

A statisztikai adatok szerint a magyar nép, henyélő, ugyanakkor betegeskedő. Hogyan lehet ez? Sehogy. Valójában, mi magyarok sokat dolgozunk, (igaz elég rossz hatékonysággal) és sok stressz ér bennünket (többek között az államtól, a vezetéstől) ezért vagyunk betegeskedők. A vezetés gyakran úgy képzeli el, hogy mi magyarok tele vagyunk lusta, munkakerülő emberekkel. De a lumpen réteg kb. csak 15%-a munkanélkülieknek, és az egész felnőtt társadalom kb. 3%-a.

Hogyan segélyezzünk, feltételezve, hogy van elegendő értelmes munkahely, legalábbis ez csak tízezres nagyságrenddel és nem százezres nagyságrenddel kevesebb, mint a munkaképes ember.

Minimum három rétegre kell bontani a „támogatásra szorulókat”.

1.A lumpen réteg.

2. Az önhibán kívül (pl. beteg) csökkent munkaképességű, ill. munkaképtelen réteg.

3. Nem beteg (nem csökkent munkaképességű), de jelentősen önhibán kívül munkanélküli réteg. Olyan emberek, akik dolgoznának, de az alacsony bér miatt, a szakképzetlenségük miatt, a munkához szükséges háttér hiánya miatt nem dolgoznak. (A munkahely hiányát itt nem soroltam fel, jelenleg ez a legjelentősebb.)

A három réteg persze részben átfedi egymást.

Ugyanakkor van egy 4. réteg, aki bár nem dolgozik nyilvántartott munkahelyen, de rendes becsületes, egészséges életet él, családjáról gondoskodik, és nem kér segélyt. Ők korábbi megtakarításukból, szüleik megtakarításaikból, házi, háztáji, munkából élnek. A gyermeknevelés is egyfajta házi munka. Lényegében a nyugdíjasok is e réteghez tartoznak mivel időskori megtakarításukból élnek. Ők nem kérnek és nem is kapnak segélyt. Az ő munkanélküliségük, kevésbé, alig káros munkanélküliség. Egyelőre a sok bajjal küszködő rendszernek nem kell velük foglalkozni, azon kívül, hogy besorolja őket egy kategóriába, mivel ide csak a rendes, becsületes, egészséges, életet élők, családjukról gondoskodó, de „munkanélküli” emberek tartoznak.

A lumpen (közveszélyes munkakerülő) réteget nem lehet jól segélyezni, ők a pénzt elverik, de lehet, hogy az élelmiszert is eladnák fél áron. A lumpenséget szerintem jogilag (pl. közveszélyes munkakerülés, stb.) kellene tisztázni. A lumpen réteg büntetését, ill. támogatását, pedig szerintem a szociális telepeken való elhelyezéssel lehetne megoldani. Erről van elképzelésem, de azt itt most nem írom le. A lényeg, hogy ez számukra is hasznos lenne, jobb életet biztosítana, és ezért az emberi méltóságuk sem sérülne.

A lumpen rétegbe való tartozás megállapítása: életmód, a munkakeresés hiánya, a munka hiánya, lakás hiánya, jelentősebb tartozás, együttélési, gyermeknevelési szabálysértések, jogerős ítéletek, az állami segítségek elutasítása, közmunka elutasítása, stb..

Az önhibán kívül (pl. beteg) csökkent munkaképességű, ill. munkaképtelen réteget, nincs mese, segélyezni kell. Megjegyzem azt a réteget is érdemes legalább kettő csoportba osztani: részben munkaképtelenek és erősen munkaképtelenek. E rétegbe, rétegekbe tartozást egyszerű orvosi igazolással lehet meghatározni. Persze ez a segélyezés is jelentős részt egy betegségbiztosítási, társadalombiztosítási rendszer keretén belül valósul meg. Az ő életszínvonaluknak is szerény, de egészséges életet biztosító életszínvonalnak kell lenni. A közvetlen részmegoldás pedig: a részmunkaidős munkák bővítése. A csökkent munkaképességű embereknek alkalmas munkák bővítése.

Itt azért megjegyzem, általában jobb megoldás, ha a támogatást nemcsak pénzben, de részben (talán nagyobb részben) különböző termékekben, szolgáltatásokban kapják meg a támogatásra szorulók. Ugyanakkor, ez a felsorolt három réteg vonatkozásában különböző lehet. Nagyjából lakásfenntartási, lakásrezsi, utazási, egészségügyi ellátási, étkezési, ruházkodási kiegészítést, kedvezményt, hozzájárulást, stb. kaphatnak. Ugyanakkor ez csak egy kis szelete a megoldásnak.

Nem beteg (nem csökkent munkaképességű), de jelentősen önhibán kívül munkanélküli réteg. Olyan emberek, akik dolgoznának, de az alacsony bér miatt, a szakképzetlenségük miatt, a munkához szükséges háttér hiánya miatt nem dolgoznak. (A munkahely hiányát itt nem soroltam fel, jelenleg ez a legjelentősebb.) Az ő segélyezésük az igazán fogas kérdés.

Ők jelentős részt csak átmenetileg, igaz hosszabb ideig, munkanélküliek.

A legfontosabb, hogy ezen segélyezett emberek életszínvonala egyértelműen alacsonyabb legyen, mint a dolgozók életszínvonala. Vagyis a munkajövedelemnek egyértelműen magasabb életszínvonalat kell biztosítani, vagyis a jelenlegi alacsony béreket fel kell emelni. Csak ehhez a magasabb bérhez, életszínvonalhoz képest tud a segély bizonyosan (szignifikánsan) kevesebb lenni. (Sokan jogosan azt mondják: nem megyek el, napi 8-10 órában robotolni azért, hogy nyomorgó életet éljek. Akkor inkább megbundázok valamilyen segélyt. Vagy ha ez nem sikerül, inkább csövezek, vagy inkább elpatkolok. Ezek az emberek nem lumpenek, csak elvárják, hogy a kemény munkájuknak legyen gyümölcse.)

Tehát a segélyezést és a foglalkoztatottságot sem lehet addig megoldani, amíg tisztességtelenül alacsony munkabérek vannak. Ezt pedig progresszív adóval, ill. minimálbérrel, stb. lehet megoldani. De ez egy külön nagy téma: miért és hogyan kellene csökkenteni a hatalmas jövedelemi és vagyoni különbségeket.

A segélyezés értékének a tisztességes alacsony (a jelenleginél magasabb) munkabérnél egyértelműen alacsonyabbnak kell lenni.

Ahhoz, hogy valaki munkát keressen, munkát találjon és elkezdjen dolgozni a következők szükségesek. Szükséges, hogy segítséget kapjon az átképzésben, továbbképzésben. Továbbá szükséges hogy munkaközvetítői segítséget kapjon. Ezek a segítségek, lehetnek maximálisak, azaz ingyenesek. Szükséges, hogy legyen kifizetett lakása, ne nyomorogjon (ennek része lehet, a kedvezményes élelmiszervásárlás, ill. közétkeztetés). Szükséges, hogy egészséges legyen, hogy tudjon közlekedni.

Kétféle alapvető kiindulás lehetséges. Ha van elég üres munkahely, az üres munkahelyek száma, nem sokkal kevesebb, mint a munkát keresők száma. És ha nincs elég munkahely, az üres munkahelyek száma, sokkal kevesebb, mint a munkát keresők száma. Ez utóbbi esetben nincs jó megoldás. Ami most eszembe jut: ekkor nincs más, mint az állami közmunka jelentős felduzzasztása. Vagy, és a munkanélküli segélyt folytatni kell, talán módosítva. Egyik sem jó megoldás.

Ha van elég üres munkahely, akkor, fél év alatt, segítséggel szinte mindenki találhat munkát, ha átképzés van, akkor egy év alatt. És akkor átlagosan három évig tud úgy dolgozni, hogy nem lesz újra munkanélküli. Induljunk ki ebből.

A munkanélküli segély egyfajta viszonylag egyszerű gyakorlati megoldása.

(Megjegyzem, a csökkent munkaképességűek munkanélküli segélye egy külön, de összefüggő téma.)

Az kaphat pl. munkanélküli segélyt, aki, vagy pályakezdő, vagy három évig dolgozott előtte (bizonyíthatóan), és aki legalább 5 helyre elment és ott nem vették fel. Ez nagyjából kiszűri, hogy egy lumpen falból kérjen. Sőt a lumpenség (közveszélyes munkakerülés) egyik eleme, ha valaki nem keres munkát, nem jelentkezik be, mint munkanélküli, vagy bejelentkezik, de nem megy el átképzésre, nem vesz aktívan részt a munkakeresésben, vagy rendszeresen egy évnél kevesebb időt dolgozik. Nagyjából ez az egyéb visszaéléseket is kiszűri, de nem teljesen. Ezért gondolkodni kell, hogyan lehet a visszaéléseket (pl. a fekete munkát végző kér segélyt) kiszűrni. Szerintem a vagyoni helyzetet is figyelembe kellene venni, pl. a munkanélküli segély, más segély adásakor. Ehhez azonban ismerni kellene a vagyoni helyzetet, egy jó vagyonadó többek között ezért is szükséges lenne.

A munkanélküli segélyezett többek között kapna egy munkanélküli igazolványt, mely a munkába állásig, de legfeljebb, fél évig, kedvezményes, lakásrezsi, lakásbérleti díj, állami tömegközlekedési utazási díj, alapvető élelmiszer-vásárlási, alapvető ruházkodási, stb. fizetést tenne lehetővé. Az egészségügyi szolgáltatás, és az állami oktatás, továbbképzés pedig nagyjából ingyenes lenne. És természetesen a jelenleginél sokkal aktívabb állami hivatali munkaközvetítés, mindenféle segítség a megfelelő munka megtalálásához, szintén ingyenesen járna. (Én azért a miniszterek helyében, mielőtt döntést hoznék, mint munkanélküli álruhában ellátogatnék néhány munkaügyi hivatalba, mi is történik, ott. Semmi, nincs érdemleges segítség, munkaközvetítés.) A munkanélküli segélyezettnek nem kell adót, és egyéb járulékot fizetnie. Hogy ez a kedvezmény (lakás, utazás, élelmezés, stb.) még pontosabban, hogyan működhet, arra megint több megoldás lehet. Az egyik megoldás hogy ilyen fajta állami szolgáltatás bonuszpénzt, csekket (ez lehet kártyán is) kapna a segélyezett és a munkanélküli igazolvány felmutatása mellett, ezzel fizethetne bizonyos termékek, szolgáltatások esetében.

A szociális rendszer. Rendszertényező. A/1 ábra és a B. jelű ábrák.

A munkamotiváció, munkaintenzitás, foglalkoztatottság, c. fejezetben már foglalkoztam a szociális rendszerrel. Ajánlom az említett fejezet átolvasását.

Mi is az a szociális rendszer?

A leginkább idevágó erkölcsi, jogi alapelv: az ember segíti, támogatja az önhibán kívüli rászorulókat, a gyerekeket, időseket, betegeket, stb..

A modern ember azonban mindezt nemcsak egyénileg, hanem szervezetten, társadalmilag teszi, mert így sokkal igazságosabb és hatékonyabb.

Egyszerűen az állam azon jelentős ténykedése, amely az átlagosnál rosszabb helyzetű rétegek, főleg a legalsó rétegben levő emberek életét szabályozza, irányítja, intézi.

A kasztrendszerű társadalom felbomlása, a társadalmi rétegek közti átjárhatóság.

Ez egy történelmi tényező a felbomlás jelentős részben megtörtént, azonban a jelenlegi helyzet még messze van a tökéletestől.

Valójában az alaplépés, a nagy lépés a születési előjogok megszüntetése, ha nem is zökkenőmentesen de azért megtörtént. A probléma az, hogy az igazságos hierarchia rendezőelvei nem léptek a születési előjogok helyébe. Mondjuk azt már elértük, hogy aki másnak árt az elvileg függetlenül minden kiváltságtól elítélhető. Ugyanakkor a meglehetősen nagy és folytonos hierarchia mégis azt jelzi, hogy most is vannak rétegek, osztályok.

Más oldalról: a könnyű érvényesülés nem jelent igazságos érvényesülést, nemcsak a könnyű érvényesülés a cél, hanem az igazságos érvényesülés. Az igazságos érvényesülést tekintve: a születési előjogok megszűntek, de család helyzete, vagyona még mindig meghatározza egy fiatal pályafutását, tehát az igazságos érvényesüléstől még messze állunk. Az érvényesülés nehézségét megint csak bonyolult behatárolni. Elég magas a különböző rétegek közti fluktuáció, de ezek nagy része csak az alsó és a középréteg közt zajlik, másrészt csak helycserés fluktuáció. A középosztály alig nő, a középvezetés még kevésbé, az elitvezetés szinte egyáltalán. A demokratizálást tulajdonképpen a középre tartó, ill. felfelé tartó fluktuáció jelentené.

A társadalmi rétegek átjárhatóságát még erősen gátolják az előítéletek, melynek szintén sok oka fajtája lehet. Azt mondhatnánk, na ez tényleg nem a rendszer hibája. Itt jegyezném meg: a rendszer sokkal több mindenért felelős, mint azt az első látszat mutatja. Gondoljunk csak az állami oktatás tájékoztatás szerepére. Pl. amennyiben már az általános iskolában lenne pszichológiai, erkölcsi oktatás, melynek kertében foglalkoznának többek közt az előítéletekkel, akkor nyilván az kisebb lenne.

Az eddigi okoskodásból is látható társadalmi rétegek átjárhatósága mindennel összefügg, azt minden befolyásolja. Összefügg az igazságos és arányos hierarchiával és azt befolyásoló már eddig taglalt minden tényezőjével. Fel kell vetni a kérdést: egyáltalán ez külön tényező? Egy dolog van, ami az önállóságra utal, és ez a következő: elvileg lehet egy enyhébb hierarchia is kasztrendszerű, illetve egy erősebb hierarchia is átjárható. Ha ebből a szempontból vizsgálom, akkor a sok mindenből két dolgot emelhetek ki: a kiváltságos törvénykezést és a fiatalok egyenlő esélyeit.

Történelmi vonatkozásban azonban mindenkép önálló rendszertényező, hiszen a kasztrendszerű társadalom felbomlása, születési jogok eltörlése komoly lépés volt a demokratizálódásban.

A kiváltságos jogokkal egy külön részben fogok foglalkozni, ezért marad a fiatalok egyenlő esélye. A fiatalok egyenlő esélyét elsősorban az egyenlő esélyű oktatás befolyásolja. Továbbá befolyásolja a fiatalok életkörülményeinek kiegyenlítése. Itt megint egy erkölcsi, jogtudományi problémával találkozunk, a szülők, az ősök felelősségével, ill. annak jogos hatása az utódokra. Általánosságban pedig az a kérdés: az egyén mennyire vonható ki abból a csapatból, családból, népből, amelybe született? Az igazságosság mindenképpen azt diktálja, hogy a lehető legjobban, tehát többek közt törekedni kell az egyenlő esélyű oktatásra. Persze ez nem szó szerinti egyenlőséget jelent, sőt. Szinte minden fiatalnak, (sok csoportnak) meg kell találni az egyéni tehetségét és azt az oktatási módszert, amivel ez legjobban kihozható.

Az egyenlő érvényesülés egyik gátja a társadalmi előítéletek, a rasszizmus és társai. A gátak közt azért szerepel a foglakozási gőg, és egy sereg (nem népi, nemzeti) felsőbbrendűségi érzés.

Az egészséges fluktuáció alapja egy olyan oktatási rendszer, mely minden fiatalnak megadja a magas szintű (közel egyenlő szintű) tudás lehetőségét.

Ennek alapelemei. Ne legyen szegényiskola, gyenge színvonalú iskola. Az állami iskolák is magas színvonalúak legyenek. A tanítási módszerben és tananyagban is lehet némi eltérés (pl. a kulturális sajátosságok szerint), de a törekvésnek, egy viszonylag magas általános műveltségi szint, amelyet szinte mindenki elér, kell lennie. A szegényebb családokból származó gyerekek ne legyenek hátrányba ezért adott esetben, az államnak kell az ilyen gyerekeket támogatni. Biztosítani kell, hogy szinte minden fiatal végezze el az általános iskolát és középiskolát. Biztosítani kell, hogy a főiskola elvégzése ne legyen a fiatal anyagi helyzetének függvénye.

Megjegyzem az oktatásról egy külön rendszertényező fog szólni. Abban megállapított feladatok viszont mások lesznek. Mindehhez azért hozzá kell tenni: a társadalom egy soktényezős egyenlet. Az átjárhatóság, és az előítélet, csak két tényező a sok százból.

A szociális, önrendelkezési (nem politikai, hatalmi) jogok.

A vezetés demokratizálódásának tényezői után elemezzük a társadalom demokratizálódásának tényezőit.

E rendszertényezőt a döntéshozó mechanizmus rendszertényezői közé soroltam, de nyugodtan be lehetne sorolni a joggal, igazságossággal összefüggő rendszertényezők közé is. Ezt a mondatot a további három rendszertényezővel kapcsolatban is elmondhatom.

Az alapvető emberi jogokból erednek a jogok részletjogok. Emlékeztetőül, az alapvető emberi jogok kategóriái: létminimum jogok (életjogok), életszínvonaljogok, és hatalmi (politikai jogok). (Az igazságszolgáltatás jogaival itt nem foglalkozom, ellenben az egyenlő igazságszolgáltatás jogai ide is tartoznak.)

A szociális jogok alatt értem a létminimumjogokat és az életszínvonal jogokat. Tágabb értelemben a szociális jogok az igazságos és arányos vagyoni hierarchiát biztosító jogok.

Néhány példa a szociális jogokkal kapcsolatban. Minden állampolgárnak járó egészségügyi ellátás. Különböző feltételekkel ennél magasabb ellátás. Minden állampolgárnak járó lakhatás, étkezés stb. Minden állampolgárnak járó oktatás, művelődés.

Elméleti összefüggések.

A deklarált jog és a valóságos jog eltérése.

E rendszertényező főleg a hatalmi vagyoni hierarchia alsó részével, leginkább a legalsó réteggel foglalkozik. Határvonalat azonban nem lehet húzni, mert a hatalmi vagyoni hierarchia részei összefüggnek, komplett egységet alkotnak.

Ez egy olyan rendszertényező, mely elé a következő megjegyzés illik: az alapjogok, alapvető törvények megfogalmazása igen lényeges. Más rendszertényező elé, viszont a következő megjegyzés illik: minden jog annyit ér, amennyi a gyakorlatban megvalósul belőle. A két megjegyzés nem ellentétes, inkább kiegészíti egymást. Vagyis, egyaránt lényeges a jog helyes megfogalmazása és a gyakorlati megvalósítása. A gyakorlatban azonban ennél differenciáltabb az ügy. A probléma azonos a deklarált jog és a valóságos lehetőségek, esélyek problematikájával. A jognak egyrészt egyértelműen és részletesen kell fogalmazni. Úgy kell fogalmazni, hogy ne legyenek kiskapuk, ne jöjjön létre látszattörvénykezés. Az sem mindegy, hogy a deklarált jog mennyire tér el a gyakorlattól. Amennyiben nagyon eltér akkor a jog megfogalmazásának nincs jelentősége. Ha a vezetés szándéka őszinte és csak egy természetes eltérés van, akkor fontos a megfogalmazás, hiszen az húzza magával a gyakorlatot. Ebben az esetben a megfogalmazás közel azonos értékű a gyakorlati megoldással. Jelenleg azonban nem ez a helyzet, a deklarált jog elég messze van a gyakorlati lehetőségektől, esélyektől. Éppen ezért, jelenleg kb. 20-25%-ot ér a jog megfogalmazása és 75-80%-ot ér a gyakorlati megoldás. A tényezők százalékainak megállapításánál ezeket az arányokat figyelembe veszem, az elsősorban jog megfogalmazásával kapcsolatos tényezők ezért kapnak kevesebb százalékokat.

Egyéb általános összefüggések.

Meg kell említeni, hogy ebben a fejezetben és általában a jogról szóló fejezetekben a jogdemokráciáról van szó, mely nem egészen azonos a közvetlen demokráciával. A jogdemokrácia amorfabb, bonyolultabb, mint a közvetlen demokrácia, de azért szükség van rá. A jogdemokráciát és a közvetlen demokráciát párhuzamosan kell alkalmazni, de ahol lehet a közvetlen demokráciát kell preferálni.

E rendszertényező előtt több, már elmondott alapelvet is említenék. Nem lehet egyenlőség, de lehet arányos és igazságos hierarchia. A jognak nemcsak az egyenlő feltételeket kell biztosítani, de az egyenlő esélyeket is. Az egyenlő feltételek nem azonosak az egyenlő esélyekkel. A sakkozó feltételei nem kedveznek az ökölvívó esélyeinek, ez fordítva is igaz. Az ökölvívókat súlycsoportokra osztják, az egyenlő esélyek miatt, és még hosszasan lehetne sorolni a példákat.

Meg kell említeni az önellátás az önállóság és az állam-bácsi problémáját. (Tudjuk, hogy az állam bácsi valójában az állampolgárok adójából működik, és ha demokratikus, akkor az állampolgárok véleménye alapján az állampolgárok érdekeit, szükségleteit biztosítja.) Az előző fejezetekben már szó volt erről. A helyesen viselkedő állam bácsi, egy olyan szülőhöz hasonlítható, aki bár elengedi felnőtt fia kezét, azt önállóságra biztatja, de adott esetekben, helyzetekben a segítségére siet. Azzal a gyerekével pedig, kénytelen valamivel többet foglalkozni, amelyiknek rosszabbul megy a sorsa. Ha a felnőtt gyereknek önhibáján kívül megy rosszabbul a sorsa, akkor nem kérdéses az állam bácsi gondoskodásának szükségessége. Az elsődleges feladata persze az lenne az államnak, hogy ilyen helyzet ne jöjjön létre. Ha viszont létrejött, akkor valahogy ezt a helyzetet kompenzálni kell. Azzal a felnőtt gyerekkel is foglalkozni kell azonban, akinek önhibájából megy rosszabbul a sorsa, ha másért nem, racionális okokból. Egyrészt nehéz megállapítani hogy mi az önhiba. Másrészt, e réteg rendezetlensége zavarja normális többséget.

A szociális (vagyoni) jogok és hatalmi jogok összefüggése.

A hatalmi vagyoni hierarchia elveiről már részben szó volt.

A vagyoni hierarchia igazságos rendező elve: a hasznos alkotó munka.

Az igazságos hatalmi hierarchia rendező elvéről az objektív vezető-kiválasztásban volt szó. A társadalomtudományi ismeretek, az önzetlenség, anti-karrierizmus, közösségi aktivitás (népérdekűség), az erkölcsi érzék, a helyes alapfelfogások, kreativitás, őszinteség, gerincesség, stb., összessége jelölheti ki az egyén igazságos helyét a hatalmi hierarchiában. Kétségkívül ezt nehezebb mérni, mint a hasznos alkotó munkát. A közvetlen demokrácia és a többszörös szavazati jog rendszere nemcsak képes ezeket mérni, de a bizonyos differenciálódást is ad. Addig viszont, amíg nem alakul ki a közvetlen demokrácia és a többszörös szavazati jog, más alapjogoknak, általános törvényeknek, ill. a demokratikus módszereknek kell biztosítani a nagyjából igazságos hatalmi hierarchiát.

Másfelől még a demokratikusabb rendszerben is – a jelenleginél szerényebben – a vagyon bizonyos hatalommal jár. Gondoljunk csak a magáncégek vezetésére, a magasabb fogyasztásra, ill. a vezetők magasabb jövedelmére. Az igazságos vagyoni elosztás tehát igazságosabb hatalomelosztást eredményez és ez fordítva is igaz. Tehát az igazságos hatalmi hierarchia egyik rendezőelve a hasznos alkotó munka.

A másik oldala a problémának a hierarchia nagysága, amelyik jelentős részben felfogási, világnézeti kérdés. Erre még kitérek.

Az összevont hatalmi vagyoni hierarchia komplex egység, a részek összefüggnek. A felsoroltakon kívül egy további összefüggés a kiszorítás (vagy-vagy elosztás) mechanizmusa.

További lényeges összefüggés, a rétegek (az alsó, és vezető rétegek) egymáshoz viszonyított létszáma és hatalmi vagyoni tömege fordítottan arányos. Minél nagyobb a vezetés hatalmi vagyoni tömege, annál kisebb lesz az alsó rétegek hatalmi vagyoni tömege és ez fordítva is igaz.

A hatalmi és vagyoni hierarchia összefüggését jól mutatja a csövesek helyzete. A csöves, kinek nincs lakása, munkahelye, nem képes szavazni, nem képes érvényesíteni a hatalmi és önrendelkezési jogait. Sőt, ha nincs lakása, munkahelye akkor a szociális jogait sem képes érvényesíteni, nem kaphat, pl. segélyeket, juttatásokat, adókedvezményeket. Arról már ne is beszéljünk, hogy akinek nincs lakása az nem képes dolgozni, aki nem dolgozik az nem képes, még ideiglenesen sem, lakást szerezni. Továbbá a szegény ember nem képes jó ügyvédet fogadni, sőt egyáltalán ügyvédet fogadni, esetleg nem képes a bírósági tárgyaláson részt venni, és ha részt is vesz nem képes magát megvédeni. Itt már felfedezhetjük a rendszer hiányosságát, amennyiben egy mélybe húzó örvényhelyzetet teremt a legalsó réteg számára. A minimális megoldás: a legalsó réteg más rétegektől eltérően, jogi kötöttsége ne függjön a lakástól és munkahelytől. A megoldások másik részét a jogorvoslati egyenlőség fejezetben folytatom.

Az A/7 ábrán vázoltam a problémákat. Beszéljünk most egy kicsit részletesebben az ábráról.

Az állampolgárok és a bűnözők jogállása minden szempontból különböző.

A demokráciában fontos cél a bűnözők és az állampolgárok határozott megkülönböztetése. Kétségtelen, hogy a jogfejlődésre látszólag érthető okokból (ártatlan ember ne bűnhődjön) más tendencia, jellemző. Ez azonban téves út. Valóban ne bűnhődjön ártatlan ember, de ugyanilyen fontos cél, hogy a bűnözőket megkülönböztessék a normál állampolgároktól. Kétségkívül ez nem könnyű feladat, egy sereg alapvető erkölcsi, jogtudományi probléma megoldását követeli. A bűnözés határa, a jog határa, a másnak ártás határa, a büntetés célja és még lehetne sorolni a megoldatlan problémákat. Mivel külön rendszertényezőben foglalkozom a bűnözők problémájával, az igazságszolgáltatással, ill. az összemosó törvénykezéssel, ezért ezt a témát nem részletezném. Ha nem választjuk szét a bűnözőket az állampolgároktól, akkor egyrészt a becsületes, de jobbító szándékú vitázó, kritizáló, állampolgárokat bűnözőkként kezelik. Másrészt, akkor igen magas lesz a legális bűnözők, ill. a szabadon kószáló bűnözők száma. Ez önmagában is probléma, hiszen ezek a bűnözők szabadon folytathatják káros tevékenységük. Legalább ekkora probléma, hogy ez a jelenség a kiszorításon, vagy-vagy elosztáson keresztül gátja az igazságos hierarchia kialakításának.

A kiszorítás, (vagy-vagy elosztás) lényege, hogy a felderítetlen és legális bűnözők, ill. az érdemtelenül érvényesülők elfoglalnak egy hatalmi, vagyoni pozíciót és onnan kiszorítják (mivel az elosztható hatalom és vagyon véges) az arra érdemes egyéneket. Jelenleg igen magas a legális, felderítetlen bűnözők ill. az érdemtelenül érvényesülők aránya, ennél fogva magas az érdemtelenül, önhibán kívül, lecsúszok, rossz pozícióban levők aránya is. Ha nem csökkentjük a legális bűnözők, a felderítetlen bűnözők, ill. az érdemtelenül érvényesülők (pl. a munka nélkül jövedelemszerzők) számát, akkor nem csökkenthetjük az önhibán kívül érdemtelenül rossz pozícióban levők számát sem.

Itt térnék ki a következő általános problémára, melyre sok helyen kitérhetnék.

A jelenlegi rendszer miért nem képes a viszonylag egyszerű alapelvek felismerésére? A jelenlegi rendszer miért nem képes a viszonylag egyszerű gyakorlati megoldásokra? A választ megadják az előzőkben, fejtegettek. A vezető rétegben igen magas, az érdemtelenül érvényesülők (munka nélkül szerzett jövedelműek, érdem nélkül hatalmi pozícióba kerülők, stb.) aránya. Összességében tehát a vezetésnek nem érdeke, hogy ezen a helyzeten változtasson, a nem akarásnak, pedig nyögés a vége. A demokratikus, igazságos változtatás a vezetés jelentős részének a hatalmát, vagyonát fenyegetné.

A bűnözők, bűnöző réteg után térjünk rá a normál, tisztességes állampolgárok problémájára.

A legalsó ill. alsó réteg felosztása. Egyféle felosztás: szegényréteg, ill. nyomorgók rétege. A nyomorgók rétege még tovább osztható egyszerűen nyomorgókra és létminimumon élők rétegére (csövesekre). Itt jegyzem meg, hogy a „létminimum alatt élők” kifejezés nyilvánvalóan rossz, hiszen a létminimum alatt a halál van.

Egy újabb felosztás: a magukat családjukat minden szempontból állami és magángazdasági fogyasztás ellátó szegények. A magukat összességében nem ellátó szegények, a gondoskodásra szorultak. Ezt a réteget tovább lehet osztani így: teljes ellátásra szorulók. Ők nemcsak az állami szolgáltatásokat kapják meg adóbefizetés nélkül, hanem ezen túl a megélhetésüket.

Illetve: a részlegesen, elsősorban az állami szolgáltatások vonatkozásában ellátásra szorulók. Arról van szó, hogy a gondoskodás főleg abból áll, hogy az állami szolgáltatások nagyobb részét adófizetés nélkül kapják meg.

Van azonban még egy felosztás: azon réteg, amelyik kap értékelhető gondoskodást és azon réteg, amelyik nem kap értékelhető gondoskodást.

Az alsó rétegek másféle felosztása: Szabad akaratukból megérdemelt helyzetűek. Ez egyébként nemcsak az alsó rétegekre jellemző felosztás, általában vannak a saját akaratból nagyjából megérdemelt helyzetűek. Továbbá vannak a kényszerből (nem szabad akaratukból) lecsúszottak. Vannak még az önhibájukon kívül kényszerből lecsúszottak. E kettő is általános kategória, nemcsak az alsó rétegek vonatkozásában fordulnak elő.

Ez a másféle felosztás az alsó rétegek vonatkozásában a következőket jelentik: Aki akar, az nyomoroghat. Vannak, akiknek ez az életforma szimpatikus, azok éljenek így, amennyiben másnak ezzel nem ártanak. Mondjuk azzal, hogy az aluljáróban laknak már ártanak, zavarnak másokat, tehát ez nem engedhető meg, viszont lakhatnak sátrakban az erre kijelölt erdőben. Aki szabad akaratából szegény vagy nyomorog az egyben megérdemelt helyzetű. Azt azonban hozzá kell tenni, hogy a valóságban a szabad akaratukból nyomorgók aránya az összes nyomorgónak legfeljebb 10%. Kétségkívül nem könnyű megállapítani, hogy ki az, aki szabad akaratából nyomorog, de nem lehetetlen. Ha például, megállapítjuk, hogy kik azok, akik kényszerből nyomorognak, máris megkapjuk a másik oldal egyéneit. Az önhibán kívül, kényszerből lecsúszottak esetében viszonylag könnyű a megítélés. Ezeknek az embereknek biztosítani kell az őket megérdemlő helyzetet. Amennyiben felismerjük a harmadik réteget (a kényszerből és önhibából lecsúszottakat, akkor ezeket az embereket, ill. réteget (önhibán kívül kényszerből lecsúszottak) is meg tudjuk különböztetni.

Térjünk rá a kényszerből és önhibából lecsúszottakra. Itt már bonyolultabb a megítélés. Három kategóriára oszthatók ezek: csökkent képességűek, lelki ill. szenvedélybetegek és egyéb okokból. Valójában azonban e rétegnek csak 10%-át teszik ki, az egyéb okokból, a nagy többség az előző két kategóriából kerül ki.

A csökkent képesség bár önhibának látszik, de ha mélyebben megvizsgáljuk az esetek nagy részében nem nevezhető önhibának. Hozzá kell tenni ezek az emberek nem bűnözők, nem ártanak másnak. A bűnözők külön kategória. A lelki ill. szenvedélybetegek, esetében már beszélhetünk valódi önhibáról, de itt is csak részben.

Mindezek alapján igazságosnak tűnik a következő:

Azok a csökkent képességűek és önhibán kívül szenvedélybetegek, akik nem bűnözők, de nyomorognak azoknak a minimális önhiba miatt, jár egy közép-alacsony szintű szociális ellátás és átlagos alapvető szolgáltatás. Ahol nagyobb az önhiba, ott már kisebb szociális ellátás jár, de az alapvető szolgáltatás ezeknek is jár. A szegényréteg esetében, akik azért mégis jobban élnek, mint a nyomorgók, már lehet érvényesíteni az igazságos hierarchia rendezőelveit, a nyomorgók esetében viszont nem lehet érvényesíteni. Mindezek tehát a kényszerből és önhibából lecsúszottakra vonatkoztak. A három réteget (szabad akaratból nyomorgók, önhibán kívül, kényszerből lecsúszottak és önhibából és kényszerből lecsúszottak), meg kell különböztetni. A három rétegre más jogokat és megoldásokat kell alkotni és alkalmazni.

Szó volt itt az alapvető szolgáltatásról és a szociális ellátásról, az alapvető szükségletek két nagy csoportjáról. Ezek egy fejlettebb demokráciában minden (nem bűnöző) állampolgárnak (kivéve a szabad akaratból nyomorgókat) járnak mert ezek nélkül nem lehet élni. Az alapszolgáltatások mindenkinek átlagos közepes szinten járnak, egészségügy, fiatalok oktatása, stb., mert az igazságosság így diktálja. Egy minimális kis lakás szintén mindenkinek jár. Aki felszedi a parkettát, az bizonyítja, hogy ő önszántából akar nyomorogni.

A leglényegesebb elem azonban a munka biztosítása. Ez az állam feladata, mert a piacgazdaság erre nem képes. A hogyan, viszont már más rendszertényező témája.

Azt azonban itt is meg kell jegyezni. A szociális juttatásokat feltételekhez lehet és szükséges is kötni. Pl. a nyilvánvaló munkakerülők, akik kivonják magukat foglalkoztatottsági rendszerből, a tisztességtelen életet élők, akik elhanyagolják a gyereküket, a gyerekük tanulását, stb., azoknak kevesebb (vagy egyáltalán nem jár) szociális juttatás, segély jár. És az is fontos hogy szociális juttatások ne gátolják a munkára ösztönzést.

A szociális jogok helyesen vannak megfogalmazva, ha az itt elmondott elvek érvényesülnek bennük. Pl. rossz megfogalmazás: minden embernek joga van a lehető legmagasabb szintű egészséghez. Ennél jobb, egyértelműbb megfogalmazás: minden ember számára könnyen elérhetőnek kell lenni (biztosítani kell) a kor szaktudásának, technikájának megfelelő egészségügyi ellátást. Itt viszont jöhet a pontosabb értelmezés: mi is az a megfelelő? Elmélkedjünk erről is egy kicsit. A gyilkost nevezhetjük a közösség „minden ember” legalsó helyén álló tagjának. Azt nem mondhatja a jog, hogy a gyilkos nátháját nem kell kezelni, csak a komoly betegségét. Azt viszont mondhatja, hogy a gyilkos nátháját, és minden betegségét az országos viszonyok mellett a legolcsóbb gyógyszerrel, gyógymóddal elégséges kezelni. Viszont a jognak azt is meg kellene állapítani, hogy mik lehetnek az országos viszonyok. Tehát egy lehetséges jó megfogalmazás. Minden Magyarországon élő embernek biztosítani kell a kor legmagasabb orvosi, technikai világszínvonalától legfeljebb 20%-ban elmaradó, vagy annál magasabb egészségügyi ellátást.

A jó megfogalmazás jó gyakorlatot jelent.

Elénézést de itt megint 2006-os (2006-ban kezdődő) magyar „reformok” jutnak eszembe. Mindenért fizetni kell, de az alapellátás (pl. az életmentés) mindenkinek, a fizetésképtelennek is jár. Szerintem ezt senki nem tudja értelmezni, legkevésbé az állampolgár. Egyszerű influenzával ne menjek orvoshoz, ezt sugallja a törvénykezés, mert ne zaklassam a túlterhelt orvost, és, mert fizetni kell érte. Viszont ha a kezelés hiányában komolyodás történik, gennyes mandulagyulladás, tüdőgyulladás stb. akkor már érdemes orvoshoz menni. Akkor talán ingyenes a kezelés? Vagy még ekkor sem, várjuk meg, hogy életveszélyes állapot alakuljon ki. És hol van itt gazdasági racionalitás? A megelőzés olcsóbb, mint az utólagos, az elfajult betegség kezelése. A korai kezelés olcsóbb, mint járvány. A beteg ember (pl. influenzás) ember nem teljes munkaképességű.

Úgy látszik hazánkban a butasággal az ésszerűség nem tud lépést tartani. Mindig újabb és újabb butaság bukkan fel, amelyről ha évek múlva nagy nehezen ki is derül, hogy ostobaság, addigra már három újabb ostobaság lép a helyébe. Pl. 2007-ben hazánkban annak örültek a politikusok, a politikai média, hogy a megszorítások (a fizetős egészségügy) miatt harmadára csökkent az orvoshoz látogatók száma. Valójában ezen szomorkodni kellett volna és levonni a következtetéseket. Miért is? A magyar lakosság egészségi állapota jócskán az európai átlag alatt volt, van. Az, hogy ilyen drasztikusan csökkent az orvoshoz látogatók száma két dolgot jelent. Egyfelől azt, hogy a szegény emberek valóban kénytelenek az egészségük rovására spórolni. A másik jelentése az, hogy szinte biztosan tovább romlik a magyar lakosság egészségi állapota. Ez viszont az egész társadalom és gazdaság számára hatalmas kár. Egyébként a fogászati kezelések fizetőssé tétele ezt már egyszer bebizonyította. Az öröm akkor lett volna jogos, ha magyar egészségi állapot legalább átlagos, és kb. csak 10%-kal csökken az orvoshoz látogatók száma.

A 2006-os (2006-ban kezdődő) elpuskázott reform azért jöhetett létre, mert a szociális jogok alapszinten sem voltak jól megfogalmazva. Pontosabban az történt, hogy az alapvető jogok, törvények pontatlansága, sokféle értelmezhetősége miatt (miatt is), az egészségügyi szolgáltatásokat túlságosan fizetőssé tették. Ezzel kvázi kialakult kialakulhatott volna a gazdagkórház-szegénykórház rendszer, illetve a magyar lakosság többségének (átlagos és az alatti rétegek), egészségügyi állapota romlott.

Az ésszerűség és átgondoltság a jó megfogalmazás alapja.

A jó megfogalmazás szempontja az is, hogy ne csak a jogtudósok legyenek képesek a jogokat értelmezni, hanem szinte minden állampolgár.

Továbbá érvényesülni kell bennük a gyakorlati megoldás alapelvének, ami röviden összefoglalva a következő: az alsó rétegek problémái szinte egyéni megoldást, szinte minden egyénnél más megoldást igényelnek. Mivel ez lehetetlen, - a törvénykezés egyébként is csoportokról szól ezért: az alsó rétegekre szóló törvénykezésnek jóval kisebb felosztásúnak (sok különböző csoportra kidolgozottnak) kell lennie, mint általában az egyéb törvénykezésnek. Tehát a jognak a három meghatározó lecsúszott réteget további csoportokra kell osztania, pontosabban a jognak lehetőséget kell adnia az egyéni és csoport megoldásokra.

Itt most még ki kellene térni az egyenlő egészségügyi ellátás, fiatalok oktatása, stb. problémájára. Miért jár az egyenlőség? Miért nem képes a kapzsiságdeterminált piacgazdaság ezeknek a szabályozására? Miért kell ezeket a szolgáltatásokat a jelenlegi rendszerben az államnak kezelnie? Mivel ezekről a problémákról a gazdaság elemzése során már szó volt, most nem bocsátkozok ismétlésbe.

Kétségkívül a szociális és önrendelkezési jogok egy sereg alapvető erkölcsi (erkölcstani) jogtudományi problémát érintenek: akaratszabadság, kényszerhelyzet, önhiba, önérdem, másnak ártás, zavarás, az élet értéke, önártás, stb. Minél igazságosabb e problémák a megoldása, annál igazságosabbak lesznek a szociális (létminimum, életszínvonal jogok) és önrendelkezési jogok helyes megfogalmazása.

Mivel e fejezetben elég sok kategóriát felsoroltam eszembe jut a következő megtörtént, személyes eset. A munkaügyi központba (a munkaügyi központok a jelen szociális rendszer egyik intézményfajtája), kellett elintéznem egy problémát, melynek taglalása itt nem számít. Gondolkozom, hogy is jellemezném, amit ott tapasztaltam, azt hiszem, megvan: értelmetlen, felületes, alibi munka. A munka szó helyett inkább, a „tögyögés” a találóbb. Megkérdeztem, pl., hogy én milyen kategóriába tartozom. Az ügyintéző úgy nézett rám, mintha megkérdeztem volna, hogy megfoghatom e, a fenekét: nálunk nincsenek kategóriák – válaszolta elképedt hangon. Hát kb. ilyen messze van a gyakorlat, a gondolkodó elmélettől.

Az egészségügyi rendszer és ellátás.

Erről a témáról is már többször volt szó. Néhány alapproblémát azért nem árt átgondolni. Az egészség az egyik legfontosabb szükséglet, illetve legfőbb cél. A jövő demokratikus rendszerében több okból nem lesz szegénykórház, gazdagkórház. Pontosabban olyan szabályozás, rendszer lesz, hogy csak minimális különbségek lehetnek. A bűnözők, az önhibájukból ill. szabad akaratukból nyomorgók legalább 80%-os ellátást fognak kapni. Mindenki más legalább 90%-os ellátást fog kapni, bármilyen szegény is az ország. Egyesek gazdagok vezetők extra ellátást (98%-os) kaphatnak. A megkülönböztetés nem etikus, de nem valószínű, hogy ezen a területen megoldható az abszolút egyenlőség. (A megkülönböztetés nem jövedelmi, hanem hasznosság-bűnösség alapú.) A cél tehát nem egy ábránd, amikor is deklarált jog szükségszerűen elválik a gyakorlattól. A megvalósítható cél egy nagyon kisfokú különbség, ami szerintem jobban megvalósítható, mint az abszolút egyenlőség. A nagyon csekély különbség a tényleges demokráciában megvalósítható lesz, mert a legalsó réteg minimális lesz, tehát majdnem mindenki ki tudja fizetni (adózáson keresztül) az egészségügyi ellátását. Másrészt a viszonylag magas szintű egészségügyi ellátás még az önhibájukból ill. önakaratukból nyomorgóknak is jár. A nagyon csekély különbséget csak az állam biztosíthatja. A korházak orvosok munkájának megkülönböztetését illetve hatékonyságát a hatékony állam (költségmegtakarítási jutalék, részleges versenyhelyzet, stb.) biztosítja.

Kétségtelen ezen a területen is rengeteg félreértés, elméleti zavar tapasztalható. A privatizáció félremagyarázása melynek lényege, hogy magántulajdonosok a tőkések Róbert bácsik. Gyakran hallani: az a baj, hogy nincs pénz az egészségügyben. A tőkés először valóban pénzt tesz be, azért hogy utána annál több pénzt tudjon kivenni. Hosszabb távon tehát a privatizáció nem a pénzbetételről szól, hanem a hatékony működésről, aminek viszont minimálisan az ára, hogy üzleti alapon működik és megtörténik a szelekció ebben az esetben a szegénykórház, gazdagkórház kialakulása. Ha pedig a tőkés egyszintű magas szintű szolgáltatást nyújt, amit az állam az adóból fizet meg, akkor már csak az egyetlen előny, a lehetséges hatékonyabb működés. Ugyanakkor előjön a túl nagy haszonkulcs, illetve a monopolhelyzet (árkarter) problémája. A fejlettebb rendszerben egyébként, az állam is képes lesz a hatékony működésre.

Egy másik elméleti kavar abból adódik, hogy az egészségügyet kezelhetjük úgy mint más szolgáltatást, más szükségletet. Pl., van, aki a lakására költ többet, van, aki utazásra, van, aki a kajálásra költ többet. Akkor, miért ne lehetne olyan, aki az egészségére költ többet. Sőt továbbmegyek, miért ne lehetne olyan, aki az egészséges környezetére költ többet, a biztonságára költene többet, az igazságára költene többet, vagy az önrendelkezésére költene többet. Ezek szerint lehetne gyors és kiváló bíróság, csak fizessék meg. Lehetne, szennyezet és szennyezetlen területen lakni. Lehetne jó meg rossz rendőrség. Az élet minden területét bonyolítsuk biztosítós rendszerben. Pl. valakit baleset ér, akkor az orvos majd azt kezdi nézni, hogy milyen biztosítása van? Ez jelenlegi rendszerben talán elképzelhető de egy fejlettebb rendszerben nem. Szóval a fejlettebb rendszerben lesznek olyan szolgáltatások, szükségletek, melyek nem lehetnek a fizetés függvényei.

Egy másik zavarosság. Mit csináljon egy viszonylag szegény ország, amely egyébként magas szintű egészségügyi ellátásra vágyik. Csak egyet tud tenni valamiből áldoz erre, valami másból kevesebbet fogyaszt. Kevesebbet eszik, biciklivel jár és nem autóval, kevesebb alkoholt iszik, stb. Ha az ebből megtakarított pénzét egészségre szánja, akkor duplán egészségesebb lesz. Azokban a szolgáltatásokban, amelyek nem lehetnek az egyéni gazdagság függvényei csak közösen, az egész lakosság döntheti el a költségvetésen keresztül, hogy mennyit szán ezekre. Valóban egyesek azért fognak mérgelődni hogy nekik kevesebbet ér, mások azért, mert nekik többet ér az egészség, a többség viszont elégedett lesz. A demokratikus rendszer arról szól, hogy néha az általános jólét érdekében a saját igényeinket feladjuk.

Általánosságban kijelenthetjük, hogy akkor lesz fejlett az egészségügy, ha fejlett, hatékony és demokratikus lesz az állam. Ha egészségügyi vezetők kiválasztása objektív lesz, vagyis hozzáértők fogják vezetni. Ha megvalósul a hatékony állam. Ha a költségvetés demokratikus lesz. Ha az egészségüggyel kapcsolatos törvénykezés demokratikus lesz, és még folytathatnám.

Itt egy kicsit térjünk ki a jövő alkotmányára és törvénykezés menetére.

Mondjuk a jövő alkotmánya eltérően a jelenlegitől kb. így fog szólni.

A Magyar Köztársaság vállalja, hogy a területén élők könnyen hozzájuthatnak a kornak megfelelő magas szintű orvosi, egészségügyi ellátáshoz. Vállalja hogy 10 éven belül nem lehet olyan csoport réteg, akinek az orvosi ellátása 20%-ot meghaladóan rosszabb, mint az országban található legmagasabb színvonalú ellátás. Vállalja hogy a költségvetés X százalékát költi egészségügyre és ez az arány, nem lehet ennél kisebb. Vállalja hogy 10 éven belül az egészségügy orvosai, szakemberei, műszerei, egyéb feltételei világszínvonalúk lesznek, benne lesznek a világ 20 legfejlettebb országa között. Vállalja, hogy folyamatosan nő az átlagéletkor, csökken a megbetegedettek száma, nő a gyógyultak száma és csökken a gyógyulási idő. Vállalja, hogy 10 éven belül ezek a mutatók legalább 5%-kal javulnak. Ahhoz, hogy megbetegedettek száma folyamatosan csökkenjen erősödni, javulni kell a munkavédelemnek, az egészséges környezetnek, az egészséges életmódnak, a rendszeres testedzésnek, valamint az orvosi ellátásnak. Ezek egyre magasabb szintű biztosítását a Magyar Köztársaság vállalja.

Mondjuk, ez lenne az alkotmány szövege vázlatosan. Ennek érdekében a legfontosabb tennivalókat az általános törvények határoznák meg. A részfeladatokat pedig a szaktörvények határoznák meg. Így lenne a törvénykezés egyben egy feladatgyűjtemény is. Természetesen mindez nemcsak az egészségügyre vonatkozik csak az egészségügy jó példa ennek illusztrálásra.

A jól működő egészségügyhöz (nemcsak ehhez) szükség van egy olyan szakember apparátusra, szaktörvénykező gárdára, amelyik ismeri és átlátja a szakmai problémákat, és amelyik rendelkezik oly mértékű logikával, kreativitással hogy azokat meg is tudja oldani. Az egészségügy területén (nemcsak az ezen a területen) igen lényeges a megfelelő szaktörvénykezés, szakigazgatás. A jogalkotó testület felügyeli az alapelveket, meghozza az alapvető törvényeket (alkotmányt és ahhoz kapcsolódó általános törvényeket) és felügyeli a szaktörvénykező és jogalkalmazó szervezeteket. Ezért a független tudományos, demokratikus jogalkotó testületben is kell lenni széles szakmai tudással rendelkező, kreatív, és logikus embereknek. A konkrét feladatokat ezeknek a kiváló embereknek kell megfogalmazni, és ha minden feltétel adott, akkor az egészségügy jól fog működni. Az egészségügynek külön szaktörvénykező apparátusának kell lennie. Az egészségügyet felügyelő jogalkotó testület, pedig mint résztestület, vagy a szociális rendszer testületével együtt dolgozik, vagy olyan külön testületet képvisel, amelyik ismeri a szociális rendszer lényegét.

A gyakorlati létminimum és minimum életszínvonal.

Az amorf és általános jogokon túl a gyakorlatban is meg kell valósulni a szociális ellátásnak. Pl. a létminimum (önhibájukból nyomorgók) helyzete: mindenkinek legyen egészséges lakhatása, szállása, egészséget biztosító étkezése és ruhája. Jelenleg Magyarország tele van hajléktalanokkal. Aluljárókban, parkokban mindenhol fekszenek, lim-lomok között táboroznak. Költségvetési szempontból nem lenne nagy tétel elegendő és viszonylag színvonalas szállókat létrehozni. A megoldatlanság inkább a vezetés érdekeire és manipulációra vezethető vissza. Egyrészt a vezetés nem tud azonosulni a szegény réteg helyzetével. Nemcsak a hajléktalanok helyzetével, de a lakótelepen élőkkel a lepusztult házakban élőkkel a tanyákon élőkkel sem. Másrészt e tudat propagálásának a szándéka is jelen van: örüljetek csak átlagosan élők milyen jól éltek ezekhez a nincstelenekhez képest. Egyébként mi egy szabad ország vagyunk, lám még nyomorogni is szabad. A problémakörben tehát megjelenik a manipuláció problémája is.

Az önhibájukon kívül nyomorgóknak pedig járna a minimum életszínvonal. Pl. a 6nm /fő lakás, az egészséges étkezés, ruházkodás, stb.

A gyakorlati szociális rendszer.

E rendszertényező, az előző rendszertényező ikertestvére, a jogok gyakorlati megoldásáról szól. Minden jog annyit ér amennyi a gyakorlatban megvalósul belőle.

A gyakorlati megoldás alapelve: kis kategóriákra osztás, ill. az egyéni helyzetkezelés.

Az előző fejezetben már elmondtam a szerintem helyes idevágó alapelveket.

A gyakorlati tapasztalat azt bizonyítja, hogy a legalsó réteg problémáit nem lehet általánosan kezelni. Szinte minden egyén minden család más megoldást igényel. Mivel az állam és jog erre nem képes ezért van szükség arra, hogy viszonylag kicsi és sok kategóriát alakítsanak ki a gyakorlati megoldásban és ebből eredően a törvénykezésben is.

Kreatív, egyedi megoldásokra van szükség nem általános bürokratikus megoldásokra. A szociális ellátáson belül a pénzbeli segélyek helyett, a nem pénzbeli segélyeket kell preferálni. Azt a pénzt, illetve annak egy részét, amit a segélyekre kifizetünk, inkább kreatív, együtt érző szociális munkásoknak, ügyintézőknek kell adni.

A nem pénzbeli segélyek preferálása.

Több okból (alkoholizmus, egyéb szenvedélybetegségek, stb.), a legalsó rétegek segítségét nem pénzbeli, hanem tárgyi és munka segítséggel kellene megoldani. Pl. különböző vásárlási utalványokkal, csekkekkel, amelyek kedvezményes élelmiszer, ruházati cikk alapvető szolgáltatások vásárlását tenné lehetővé. Az egyszerű lakásvásárlást, építést és fenntartást is segíthetnék az ilyen utalványok.

Rászorultság, vagy általános elven kellene segélyezni? Természetesen mindkettő elv érvényesülhet, ésszerűen egymás mellett. Mondjuk, pofátlanság, ha a kötelező tankönyveket méregdrágán adják, kivéve egy szűk réteget. A helyes megoldás: mivel a tankönyv kötelező, és egyébként is hasznos termék olcsón kell adni, egy vagyoni szint alatt, pedig természetesen díjtalanul. A hasznos és létfenntartási cikkeket egyébként is olcsóbban kell adni erről az adózás fejezetben szó volt. Ezért van szükség a vagyoni helyzet nyilvántartására. (Itt is előjön a jó vagyonadózás szükségessége.) Az elsődleges cél nem az, hogy a legalsó réteget segélyezzük, hanem az, hogy ne alakuljon ki (minimális legyen) a legalsó réteg.

Az egészségügyi szolgáltatási utalványról (bonusz pénzről) előző fejezetekben más beszéltem.

Néhány további lehetséges gyakorlati megoldás.

Szerintem a következő gyakorlati megoldások igen sokat javítanának a lecsúszottak helyzetén, ill. elősegítenék egy igazságosabb hierarchia kialakulását.

A lelki és szenvedélybetegek számára létre kellene hozni egy komolyabb központi irányítású (egységes, összefüggő, de kiterjedt hálózatú) kezelőrendszert.

A szocialista ellátásokra ill. a munkalehetőség biztosítására létre kellene hozni egy összefüggő, egységes, összefüggő, központi irányítású, de kiterjedt hálózatú rendszert, intézményrendszert. A szociális ellátó rendszert nem előnyős szétszabdalni.

Ehhez a problémakörhöz tartozna a túlzott segélyezés, engedékenység problémája. Pl., ha mesterségesen biztosítják a munkát, ill. könnyen kapnak különböző segélyeket, akkor a munkahelyen belüli munkanélküliség nő, ill. nem lesz olyan félelmi hajtóerő, amelyik munkára sarkalná az embereket. Úgy gondolom, hogy a munkára ösztökélésnek vannak ennél sokkal jobb hatékonyabb módszerei is. A szociális ellátó rendszernek a jelenleginél sokkal konkrétabb, hathatósabb segítséget kell nyújtania a munkahelykeresésben. Ezzel összefüggésben még jobbá, hatékonyabbá lehetne tenni az átképzést, felnőttképzést, ill. az oktatási rendszert.

Az intézményrendszer feladata, első lépcsőben a munkanélküliek tüzetes (képességek, körülmények, károkozás, zavarás, stb.) átvizsgálása. Az átvizsgálás után a következő megoldások lehetnek. A bizonyos irányban tehetségesek, de szakképzetlenek ingyenes oktatása. A szenvedélybetegek ellátó rendszerébe beutalás. A lakáshelyzet (kis, olcsó lakás) szinte egyénenként, családonként konkrét, megoldása. Az étkezés szinte egyénenként, családonként megoldása. Az egészségügyi felügyelet és az egészségügyi ellátásban való konkrét segítség.

A munka, a lakáshelyzet, az anyagi helyzet összefügg. Pl. akinek elveszik a lakása az szinte munkaképtelenné válik, ill. aki munkaképtelenné válik, annak elveszik a lakása. Akinek nincs lakása, munkahelye az nem tudja érvényesíteni a jogait, a szociális jogait. Az ilyen helyzetbe kerülő emberek könnyen lesznek szenvedélybetegek, ami tovább rontja helyzetük. Olyan szociálisrendszert kell kialakítani, amelyik megakadályozza ezt a lefelé húzó örvényrendszert.

Az ördögi kör legfontosabb láncszeme a munkahely, ezért a munkahelyteremtésre kell koncentrálni. Egy korábbi fejezetben szó volt a házi, háztáji, alkalmi munka legalizálásáról. Szerintem ez jó megoldás.

Az állami ügyintéző kereshet és választhat a munkavállaló képességnek, szaktudásnak megfelelő munkahelyet, tárgyalhat a munkaadóval, garanciákat és kedvezményeket adhat. Adott esetekben, szóba jöhet a közveszélyes munkakerülés vétsége, ill. a közmunkára kötelezés.

A legalsó réteg munka lehetőségének bővítése azonban néhány egyszerű ötlettel is növelhető. Pl. abból kiindulva, hogy ezeknek az embereknek a kötött munka, kötött munkaidő nem fekszik, bővíteni kell a kötetlen, de megfizetett munkák (alkalmi, házi, háztáji) számát. Pl. egy terület tisztántartásáért, karbantartásáért lehetne fizetséget adni. A hulladékgyűjtést is lehetne legalizálni, ill. jövedelmezhetővé tenni.

Egy átfogó szervezett, kombinált adományozó, karitatív rendszer kiépítése.

Jelenleg egyik oldalon rengeteg, még használható dolog kerül a szemétbe, a másik oldalon pedig nyomorognak. A jelenlegi adományozás azért bukik meg, mert a szállítást, ideiglenes raktározást senki nem hajlandó megfizetni. Az államnak tehát itt is konkrétan be kellene szállnia a rendszerbe, biztosítani kellene az ingyenes szállítást és ideiglenes tárolást. Pl. az adományozott tárgyakat, eszközöket, ruházatot ingyenesen központi raktárakba szállítják, ahonnan bizonyos szegény rétegek ingyen elvihetik, a nyomorgóknak pedig az állam ingyen elszállítja Ez az intézmény, ugyanakkor vezethet statisztikákat a felajánlott adományokról, ill. a kérelmekről és ezeket egyeztetheti, sőt hirdetésekkel szabályozhatja is. Ezt a rendszert össze lehetne kötni a hulladékkezeléssel, pontosabban az értékesebb hulladékok kezelésével. A termékek kihasználtsága a hulladék feldolgozás fontosságáról már szó volt. Ezzel összekapcsolva, létre lehetne hozni egy olyan rendszert mely a kidobásra szánt tárgyakat, anyagokat felújítja, és használhatóvá teszi. Ennek gyűjtésébe és feldolgozásába be lehetne vonni a házi, alkalmi munkát. Egy ilyen rendszer (jelenleginél szélesebb körű, szervezettebb), három fontos célt valósítana meg egyszerre.

Persze sokan ezt mondják: jók ezek az ötletek, de honnan van erre pénz. Valójában a jelenlegi rendszer sokkal drágább, mint az itt vázolt megoldások.

Hosszabb távon és az egész ország gazdaságát tekintve sokszorosan megtérül, ha többen dolgoznak, ha a nyomorgók nem bűnöznek, vagy az utcán lakással nem üldözik el a turistákat. Az adományozás is többszörösen megtérül, többek közt már a környezetszennyezés javulása miatt is. Megtérül mindez, mert kevesebb nyomorgó, kevesebb segélyt, és a javuló egészségi helyzet miatt kisebb egészségügyi kiadást igényel.

Egyes lakóhelyeken, szükség van az államilag szervezett megélhetési szövetkezetekre. Azokon a helyeken, ahol nagyobb számban élnek, szakképzetlen, munkanélküli, nyomorgó emberek, akiknek nincs pénzük, alapanyaguk, eszközük. A megélhetési szövetkezet célja az, hogy családok felépítsék a saját lakásukat, megtermeljék a saját élelmiszerüket. Továbbá arról lenne szó, hogy az ilyen helyekre, szaktudást alig igénylő mobil kisüzemek települnének, amelyek, munkát, jövedelmet adnának a nyomorgóknak.

Az állam alapanyagot, eszközt, és irányító szakembereket adna e szövetkezetekbe. A munkát pedig az emberek végeznék, saját maguknak. A munkanélküli tengődésnél, és ebből eredő bűnözésnél minden megoldás jobb.

A hosszabb távú megoldást, viszont csak a szegény családból származó gyerekek, viszonylag magas szintű oktatása hozza meg. Sok pénz, energia, még több ötlet, (sokféle módszer kidolgozása) szükséges ehhez, de megéri. Ez az a befektetés, amely a legnagyobb haszonnal térül meg.

A kérdés: ha ez minden szempontból hasznos, akkor a jelenlegi rendszer, a jelenlegi vezetés miért nem valósítja meg ezeket, vagy ehhez hasonló viszonylag egyszerű megoldásokat? A válasz viszonylag egyszerű: a vezetésnek nem érdeke, sőt ellenérdeke, hogy a legalsó réteg helyzete javuljon ill. igazságosabb hierarchia alakuljon ki. Amennyiben a legalsó ill. az alsó rétegek helyzete javul úgy a hierarchia szabályai szerint a felső rétegek, a vezetés rétegének helyzete romlik, hatalma, vagyona csökken. A másik ok: a középosztály elviselhetőbbnek látja helyzetét, ha azt érzékeli, hogy ő középen van, vannak nála sokkal rosszabb helyzetben levők is.

Az alsó rétegek helyzete szinte minden rendszertényezőtől függ (elsősorban a gazdaságtól és oktatástól), de ez nem csoda, hiszen a rendszertényezők összefüggnek. A politikusok egyik kedvenc trükkje, tévedése - kihasználva az összefüggéseket – a problémák átterelése, ill. általánosságokban való feloldása. A konkrét tennivalók megnevezése helyett, pl. valami ilyesmi: „a szegények helyzete akkor fog javulni igazán, ha a gazdaságunk dinamikusan fog fejlődni, és az oktatás reformja bekövetkezik.” Persze mindez igaz, csak az a probléma, hogy a gazdasági vagy az oktatási problémák esetében is hasonló átterelés, más területre való mutogatás történik. Valójában minden rendszertényezőnek megvan a maga problémaköre és feladatköre, és bár lehet utalni az összefüggésekre, de a politikusnak az adott rendszertényezőről (problémakörről) és a konkrét megoldásáról kell beszélni és nemcsak beszélni. Ez a rész és egész problémája: ha részeket azzal az indokkal nem kezelik, hogy másból erednek, mivel ez minden részre elmondható, végül is, semmi nem lesz kezelve.

A szabad akaratból nyomorgók helyzetének megoldása. Kétségtelen, hogy azokkal az emberekkel is kell valamit csinálni akik semmittevésben nyomorban akarnak élni. Talán meg kell gondolni ezek részleges elkülönítését.

A jövő számítógépes (kártyás) adó és szociális rendszere, de ez csak a technikai része a problémának.

Tulajdonképpen az egész adóztatatást, és a szociális rendszert az állami (önkormányzati) ügyintézést meg lehetne oldani pl. kártyás rendszerben.

Azaz, vigyázat belecsúszhatok itt az egyoldalú szemlélet hibájába.

Egyrészt a szerkezet alapelveit azért az embereknek kell megállapítani. Másrészt véleményem szerint a közvetlen emberi kapcsolatra és nemcsak a családi, baráti kapcsolatra is szükség van és lesz. Meddig mehet el a gépiesített világ, ez talán egy külön problémakör. A fő kérdés, hogy nem válik a világ az élet individuálissá, embertelenné? Az igazi társadalom, közösség arról szól, hogy vannak közvetlen emberi kapcsolatok a társadalom tagjai, úgymond, az idegenek között is. Bár az emberi ügyintézés is lehet embertelen és igazságtalan.

Egy darabig azonban elmehet az ügyintézés és a pénzügyi rendszer a gépiesítés irányába. Tehát minden állampolgárnak lenne egy számítógépes összevont állami számlája és egy kártyája, amely számlára különböző feltételek alapján befolynak és kifolynak a pénzek. Adólevonás, befizetett adó, szociális, állami juttatások, stb.. A számlarendszer végső állomása, a fogyasztási kártya, amelyet egyrészt csak adott fogyasztásokra adott mértékben lehetne felhasználni. Pl. az állami területeken (egészségügy, oktatás, művelődés, közlekedés, stb..) és pl. azon magángazdasági előállítású, de alapvető életfenntartáshoz szükséges fogyasztások tekintetében, mint pl., élelmiszer, lakásrezsi, stb.. A gépi számla nyilván valamilyen mértékben és szisztémával a fogyasztásokat is elkönyvelné. Egy modernebb gépi könyvelésű és kártyarendszer, pl. mobiltelefonnal, kis személyszámítógéppel összekötve akár rövid szöveges információkat, utasításokat, tanácsokat is adhatna. A mai technika mellett csak ki kell nyitni a gondolkodásunkat, fantáziánkat és sok minden lehetséges.

(Egy másik vonatkozása a hihetetlen információtárolásnak, gépi számolásnak, információáramlásnak a közvetlen demokrácia, a közvélemény-kutatások, a népszavazások rendszere.)

Tehát a gépesítés adhat egy nagyon pontos, nagyon árnyalt (sok feltétel, sok számítás) és egy abszolút elfogulatlan zártkörű rendszert. Tehát a lehetőségek hatalmasak eme irányban. De ehhez egyrészt idő kell. Másrészt nem szabad abba hibába esni, hogy akkor az ember fölösleges. A gépi rendszer csak felszabadítja az embert a gépies könyvelés alól, így az ember az idejét és az értelmét a kreatív újításokra, a rendszer jobbá tételére, és a valóban emberi kapcsolatokra tudja koncentrálni.

Feladatok.

Az előző fejezetből (Az alsó, a szegény réteg felosztása. A pontozásos rendszer. A jövő szociális telepei. A közmunkarendszer. Megoldások. Elméleti rendszertényező.) több megoldás, és ebből eredő feladat olvasható ki.

További feladatok: A szociális jogok helyes megfogalmazása. A társadalmi rétegek kategorizálása különböző szempontok szerint, elsősorban az önhiba önérdem szerint. A jelenlegi zavaros helyzet elméleti tisztázása és az ennek megfelelő pontosabb jogmegfogalmazás. A bűnözők, az önhibájukból rosszul élők, a rosszul élni kívánók, az önhibájukon kívül rosszul élők megkülönböztetése a szociális ellátás és alapvető szolgáltatások tekintetében. Az önhibából rosszul élők alapvető létminimum jogai. A bűnözőket illető alapvető szociális jogainak, minden nem bűnöző alapvető szociális jogainak, minden normális ember alapvető szociális jogainak a pontos megfogalmazása. Az alapvető kategóriák mellett a további sokrétű törvényi és gyakorlati kategorizálás.

Olyan szociális rendszer, amely megadja minden fiatalnak a magas szintű (közel egyenlő szintű) általános tudás műveltség lehetőségét. Ne legyen szegényiskola, gyenge színvonalú iskola. Az állami iskolák is magas színvonalúak legyenek. A tanítási módszerben és tananyagban is lehet némi eltérés (pl. a kulturális sajátosságok szerint), de a törekvésnek, egy viszonylag magas általános műveltségi szint, amelyet szinte mindenki elér, kell lennie. A szegényebb családokból származó gyerekek ne legyenek hátrányba ezért adott esetben az államnak kell az ilyen gyerekeket támogatni. Biztosítani kell, hogy szinte minden fiatal végezze el az általános iskolát és középiskolát. Minden fiatal függetlenül az anyagi helyzetétől csak a képességének, szorgalmától függően végezhessen főiskolát, egyetemet. Hatékony állami oktatási rendszer kialakítása. A hosszabb távú megoldást, viszont csak a szegény családból származó gyerekek, viszonylag magas szintű oktatása hozza meg.

Minden ember kapja meg a közel egyenlő és „magas” szintű egészségügyi ellátás lehetőségét. Hatékony állami egészségügyi rendszer kialakítása.

A különböző anyagi helyzetű, és más kategorizálású rétegek között különbség, az egészségügyi ellátás lehetőségének tekintetében ne haladja meg 10%-ot. Minden ember kapja meg a közel egyenlő és magas szintű egészséges környezet és életmód lehetőségét. Szinte minden ember (a munkaképes emberek 90%) kapja meg a tehetségének szorgalmának, tudásának megfelelő munka lehetőségét. Szinte minden ember (munkaképes emberek 95%-a) képes legyen a munkájával önmagát és családját alapvető életszínvonalon eltartani. A segélyekből élők ne haladják meg a munkaképes emberek 5%-át. A bűnözők az önhibájukból nyomorgók is kapják meg létminimumnak megfelelő ellátást (lakhatást, étkezést, stb.) A nem önhibájukból elszegényedettek kapják meg a minimális életszínvonalnak megfelelő ellátást: az önálló lakást, az egyészséget megőrző étkezést, ruházkodást alapvető szolgáltatásokat. A nem pénzbeli segélyek preferálása. (A legrosszabb segítség, a puszta pénzbeli segély – elv érvényesítése.) A tárgyi, segítségbeli támogatások. A vásárlási utalványok és a visszaváltható egészségügyi szolgáltatási utalványok rendszere. (Az utóbbiról pl. a hatékony államnál volt szó.) A lecsúszás megelőzése. Az átfogó kombinált segélyezés és karitatív rendszer létrehozása. Az egyénekkel, családokkal személyesen, és egyedileg foglalkozó szociális ellátó rendszer kialakítása. Korszerű egyénekre figyelő foglalkoztatottsági, munkaügyi rendszer létrehozása. Egyes lakóhelyeken, szükség van az államilag szervezett megélhetési szövetkezetekre. Egy olyan jogrendszer kialakítása, mely mindezt alapjogon és részletjogon keresztül lehetővé, ill. kötelezővé teszi.

Más rendszertényezőkkel összefüggő feladatok. A hatékonyan működő, szolgáltató állam kialakítása. A szociális rendszer meghatározó rendszere legyen állami, adózási rendszerű. A kiegészítő ráépülő rendszerek (normál piacgazdasági, biztosítási) optimális beállítása. Az alaprendszer tekintetében kerülni kell a kavarodást, zavarosságot, ötvöződést. A viszonylag tiszta állam, és viszonylag tiszta magángazdaság létrehozása.

Mindezen feladatok egy vagy több független tudományos demokratikus testületet (vezetésrészt) igényelnek.

Megjegyzem: az utolsó feladatok, a következő elméleti rendszertényezőben lesznek megtárgyalva.

A történelmi és százalékos értékelés.

Látszólag az alapvető emberi jogok és szociális rendszer újdonság. Valójában mindig is létezett. Általában még a rabszolgáknak is voltak létminimum jogai. Egyébként politikai hatalmi jogok tekintetében silányabb képet mutat a történelem. A gyerekek az öregek a betegek helyzetét már a törzsi ősközösségi társadalmak is szabályozták. A gyengék elesettek védelmének vonatkozásában az emberre jellemző alapvető igazságossági, erkölcsi fejlődést figyelhető meg. Az alapvető törvények (pl. a tízparancsolat, emberi és polgári jogok, stb.) lényegében alapvető emberi jogok. A szociális rendszer fejlődése nagyjából egyenes arányú az igazságos és arányos hierarchia fejlődésével, valamint a demokrácia fejlődésével. A klasszikus kapitalizmusban, mikor elvileg nem kívánatosnak tekintették a születési előjogokat azért fél fokkal erősebb fejlődés alakult ki. A jelenlegi államkapitalizmusban egyes gazdag országokban egészen magas színvonalú a szociális rendszer. Mégsem mondhatjuk hogy az államkapitalista rendszer egészében szinte tökéletes ebben a vonatkozásban. Ugyanis ezen országok gazdagságának igazságossága részben megkérdőjelezhető, gondolok itt az indirekt kizsákmányolásra. Mondjuk úgy hogy a tényleges demokráciában felsorolt feladatok nem a gazdagságtól függően valósulnak meg hanem a attól függetlenül is: Pontosabban a szociális rendszer gazdagságtól való függése jóval csekélyebb lesz. A brezsnyevi szocializmus ebben a tekintetben, a szociális rendszer vonatkozásában, mindent összevetve fejlettebb mint az államkapitalizmus. A brezsnyevi szocializmusban az összes költségvetés nagyobb hányadát költötték a szociális rendszerre. A legalsó réteg arányaiban kisebb volt. A anyagi lét és vagyonbiztonság viszonylag nagyobb volt. A brezsnyevi szocializmus tárgyilagos megítélésénél azért azt nem szabad elfelejteni hogy ezen országok történelmi okokból is szegényebb országok voltak mint a gazdagabb államkapitalista országok. A hatalmi jogok tekintetében viszont már brezsnyevi szocializmus nem jeleskedett, de ez a következő rendszertényező témája.

A szociális biztonság, létbiztonság, munkabiztonság, elsősorban a legalsó, szegény-réteg vonatkozásában. Rendszertényező.

Szerintem ez lesz a legrövidebb rendszertényező. Tulajdonképpen csak akkor fogja fel az ember, hogy ez rendszertényező és jelentős tényező, ha bekerül egy sajátos, de viszonylag jelentős rétegbe, amely kb. lakosság 5-10%-át teszi ki. Ez annyiban tér el szociális rendszer tényezőjétől, hogy egy bizonyos réteg helyzetével, életével kapcsolatos. Ez az átlag alatti, de viszonylag egészséges és becsületes, dolgos emberek rétege. Pontosabban azokról van szó, akik egy fokkal ügyetlenebbek az átlagnál nehezebben igazodnak el, nincs meg bennük az érvényesülés képesség. Akik talán egy fokkal rosszabb fizikai, szellemi képességekkel rendelkeznek, mint az átlag. Akik egy fokkal szerencsétlenebbek az átlagnál. Akik egy fokkal (részben a szerencsétlenség, részben a képességeik miatt) egy fokkal rosszabb helyzetben vannak, mint az átlag.

Őket érinti elsősorban a szociális biztonság, létbiztonság, munkabiztonság illetve fordítva is igaz. E létszámában jelentős réteg élete szűkebben minősíti a szociális biztonságot, a létbiztonságot, munkabiztonságot és ezzel együtt rendszert. Tulajdonképpen két szempont van Az egyik szempont, hogy ezen jelentős számú ember a jó rendszerben viszonylag jól, és megbecsülten él, a rossz társadalomban, rosszul és lenézve, elhagyatva, reménytelenül él.

A másik szempont: a jó rendszer ezen emberek hasznos munkáját kihasználja. A rossz rendszer ezen emberek munkáját nem használja ki, sőt ezen embereket bűnözőkké, hajléktalanokká degradálja, vagyis társdalom koloncává teszi őket. Tehát ezzel a rossz rendszer nemcsak az érintett embereket sújtja, hanem ez egész társadalmat.

Az igazi erkölcs és a hosszabb távú gazdasági hasznosság mindig együtt jár. Ezen réteg kiiktatása, erkölcstelen és gazdaságilag is káros.

A neoliberalizmus ideológiája, és abból következő gyakorlat lényegében ezen emberek kiiktatását eredményezi. Védik gazdagokat és védik a kisebbségeket, igaz őket csak taktikából. A lényeg mégis az, hogy ezen jelentős réteget elfelejtették védeni, ezért minden más védelmük e réteg rovására megy.

Tulajdonképpen e rendszertényezőt csak azért kellett létrehozni, hogy a rendszerek megítélése igazságosabb legyen. Ennek tényezőnek szinte nincsenek önálló feladatai, mert ha a többi (minden) rendszertényezőhöz tartozó feladatok meg lesznek oldva akkor ez rendszertényező is rendben lesz. Rendben lesz a szociális biztonság, létbiztonság, munkabiztonság, és rendben lesz e réteg élete és munkája.

Mint mondtam ezt a tényezőt csak azért kellett megalkotni, hogy a rendszerek értékelése összességében igazságos legyen. Vagyis kiderüljön az a tény, hogy ezen réteg pl. az államkapitalizmusban általában ( tisztelet a kivételnek) el van taposva, nyomorog, és rosszabb esetben bűnözővé, csövesség válik. Ezzel szemben e réteg élete a brezsnyevi szocializmusban nagyjából rendben volt, és ez a rendezés, a rendszer alapeleme volt. Másképpen fogalmazva: e réteg vonatkozásában, ill. a szociális biztonság, létbiztonság, munkabiztonság vonatkozásában a brezsnyevi szocializmus sokkal jobb rendszer, mint az államkapitalizmus. Úgy is fogalmazhatok a brezsnyevi szocialista rendszerbe be van kódolva a jó szociális biztonság, munkabiztonság létbiztonság, pl. az állami szektor túlsúlya és a piacgazdaság hiánya miatt. Ellenben, ez azt is jelenti, hogy ez az előny, más rendszertényezők kárára alakulhat ki. Ez persze nem zárja azt ki, hogy a piacgazdaság mellett ne lehessen jó szociális biztonságot, munkabiztonságot, létbiztonságot kialakítani. Jelenleg is vannak erre jó példák. Amikor rendszereket ítélünk meg, akkor viszont az átlagból kell kiindulni, ill. abból, hogy a rendszer alapvető elvei, mechanizmusai, módszeri, törvényei mit engednek meg, milyen irányt jelölnek ki.

Ez egy ismételt fejezetrész.

Nem tudom, hogy kedves olvasó, megfogalmazta e tudatosan a következő mondatot: jelen rendszerben egyszerűen kiszámítatlan, tervezhetetlen a jövő.

Mert biztosan tapasztalta, de az nem biztos, hogy átgondolta az egész problémakört.

Valójában a kiszámíthatatlan, bizonytalan jövő egy igen negatív tulajdonsága a rendszernek. Maga a jövő-biztonság egy szükséglet, kellemes érzés, a bizonytalanság egy kellemetlen érzés. Itt most nem arról beszélek, hogy bármikor kirabolhatnak, bármikor elküldhetnek az állasomból stb., hanem arról, hogy hosszabb távon sem lehet tervezni. Talán azt el lehet fogadni, hogy a fejlődés velejárója a rövid távú változékonyság. Pl. a technikai fejlődéssel, változnak a munkák, foglalkozások. Vagy változnak a termékek, szolgáltatások. De a rövid távú változékonyság nem feltétlenül azonos a hosszabb távú bizonytalansággal. A hektikus fejlődés bizonytalanságot, tervezhetetlenséget, az egyenletes fejlődés biztonságot, tervezhetőséget okoz. Az utóbbinál ugyanis világos, hogy mi az irány, és nagyjából gyorsaság is kiszámítható.

Az, hogy ennyi megtört idegileg felőrölt ember van, ill. ennyi csöves van, nagyrészt ennek a bizonytalanságnak köszönhető.

De mire is gondolok konkrétabban. Az ember leül, és azt mondja: na akkor 10-20 évre megtervezem magam és családom jövőjét. Na ez az, ami jelenleg nem megy. Pl. olyan foglalkozást, szakmát kellene a gyerek kezébe adni, amely azon kívül, hogy a gyerekem számára érdekes (képességeinek megfelelő), biztosítja a megélhetést, de legalábbis egy átképzési, továbbképzési alapot ad. Ha talál is ilyent, akkor jönnek kérdések. Mi lesz ezen szakmával, foglakozással? Mi lesz az átképzési lehetőséggel? Lesz e egyáltalán ilyen? És ha lesz, akkor az, mekkora veszteséget jelent?

Szeretném biztosítani a gyerekem, unokám pályakezdését, családalapítását vagyonilag is. Megtakarítsak? Pénzt, lakást, vagy mást tegyek félre? Vagy ezek értéküket vesztik? Lehet, hogy a jövő egy hitel-világ lesz?

És általában mi lesz 10-20év múlva? Fokozódik a keménység, hektikusság? Mert akkor elsősorban valamilyen önvédelmet kell tanulnia. De ha mindenki keményebb világra készül, akkor az is lesz.

20-30-100-200 évvel ezelőtt ez emberek képesebbek voltak a maguk és családjuk jövőjét előre látni és megtervezni. Igaz, hogy a háborúk, harcok enyhén szólva megváltoztatták terveket ill. azok menetét. Jelenleg sem lehetünk biztosak egy társadalmilag békés jövőben. De jelenleg ráadásul fellép az a probléma is, hogy technikai fejlődésből adódó fokozódó változékonyságot az elit vezetés, beleértve a nagytőkét is, nem akarja kompenzálni. Sőt a bizonytalanságra rátesz egy lapáttal azáltal, hogy a rövid távú aktuális érdekei szerint változtatja az életet, a körülményeket, a szabályokat. Vagyis az egyik baj az, hogy az elit vezetés képes az egész társadalmat az érdekei szerint variálni, rángatni. Vagyis, van egy elit kiváltságos réteg, amelyik a saját érdekei szerint variálhat. Úgy tűnik, hogy e rendszer a biztonság szükségletét (értékét) nem akarja, nem tudja kielégíteni.

(A folyamatos egyenletes fejlődés egyszerre biztosítja a fejlődést és a jövő-biztonságot.)

E tanulmány azonban összehasonlítja rendszereket, és ebből próbál valamilyen általános tendenciákra következtetni.

Mi az, ami e rendszerben tovább fokozza bizonytalanságot?

Kezdjük egy nagy az adott rendszereken túlmutató tényezővel. A hullámlépcsős fejlődés, illetve a nagy hullámzások lerövidülése. A fejlődés ábrái.

Az alábbiak már e rendszer jellemzői. A pénzügyi helyzet bizonytalansága, amely ki van téve a nagytőke a spekuláció aktuális érdekeinek, ill. éppen bizonytalanságból eredő spekulációinak.

A gyakori kormányváltások vezetésváltások melyek egyes alrendszereket ide-oda rángatnak. Az ellenzék már választási harcban (gyakorlatilag folyamatos választási harcról van szó) azzal érvel (szükségszerűen azzal érvelhet), hogy változásra van szükség, és ezt a változást majd ő teremti meg. Ráadásul olyan programra van szüksége, amely eltérő, amely kijelöli az identitását, a más politikai erőktől való eltérését. A választási és uralkodási rendszerből adódóan csak különálló, szembenálló politikai erők létezhetnek. Ellenben minden politikai erő a rendszer terméke és a rendszer híve, tehát alapvető lényeges változást nem akar, nem mer tenni. A megoldás csak ez lehet, lényegtelen változásokat csinálunk, de azokat lényegesnek állítjuk be. De még ezek lényegtelen változtatások sem léphetik át a rendszer határait ezért csak ide-oda változásról, lehet szó. Egyszerűbben 4-8 évente jön az „új” vezetés (rendszerint ez is régi-új) és csinál néhány jelentéktelen változtatást, majd jön a másik „új” vezetés, és ha nem teljesen vissza, de visszafelé, szintén csinál néhány jelentéktelen változtatást, és ez ismétlődik. Ebből adódik a látszatváltoztatás, vagyis az oda-vissza változás. Ez a látszatváltozás csak arra „jó”, hogy kiszámíthatatlan legyen az élet, a jövő. Igazi folyamatos változás nincs, de van rángatás. Pl. az adórendszer, vagy a szociális rendszer négyévente, vagy még sűrűbben változik. Úgy is mondhatjuk az alrendszereket, a törvényeket hektikusan rángatják. Ez egyébként a többpártrendszer egyik hátránya. A többpártrendszernek nemcsak előnyei vannak, de hátrányai is. Többek között, ezt is megoldaná meg az általam javasolt döntéshozó mechanizmus (független, tudományos, demokratikus testületek vezetése, a közvetlen demokráciával kombinálva).

Itt azért meg kell állni, és különbséget kell tenni az oda-vissza változás, és haladás, fejlődés között. A fejlődést hasonlítsuk egy olyan autóhoz, (bárkához) amelyik ha nem is gyorsan, de halad az ismeretlen az új tájak felé. Ehhez persze az a felismerés kellene, hogy vannak új tájak, van hová menni. Sajnos e felismerésig az emberiség még nem jutott el, legalábbis vezetési szinten nem jutott el. A jelenlegi rendszer egy olyan autó, amelyik ide-oda mozog, csikorogva, kanyarogva, fékezve, de mindezt csak egy szűk területen belül teszi. Van aki ezt tévesen változásnak fejlődésnek érzékeli. Valójában ez (a manipuláción kívül) csak arra jó, hogy a bizonytalanságot generáljon. A rendszer nem azért teszi mindezt, mert bizonytalanságban akarja tartani az embereket, (egyszerűen képtelen a fejlődésre), de ha már így alakul profitál ebből. A bizonytalanság is fokozza a zavarosságot a zavaros széthúzó gondolkodást, cselekvést. Ráadásul egyesek ezt haladásnak, fejlődésnek érzékelik.

A brezsnyevi szocializmus autója egy autó, amelyik leengedett kerekekkel egy helyben bambán áll. Ebben a rendszertényezőben viszont a biztonságot értékelem és azt mondom, ha már nem haladunk jobb, szebb tájak felé, akkor már egy fokkal kellemesebb bambán, biztonságban ülni, mint bizonytalanul rángatódzni. Vagyis a brezsnyevi szocializmus egy tré rendszer volt, de legalább ki lehetett számítani. Lehetett tudni, hogy holnap, holnapután tíz év múlva mi történik, szinte ugyanaz, mint most.

A dolog ennél azonban bonyolultabb, mert a bárka szükségszerűen halad (adott esetben rángatódzva halad), ha nem előre akkor fel-le. Le, vagyis a válságszakaszba.

Megállapítom a jelenlegi rendszerben, van (különböző okokból) a legnagyobb bizonytalanság. Ha szűken értelmezett biztonságot értékelem, akkor a legrosszabb értékelést a jelenlegi államkapitalizmusnak kellene adni, de ez alig rosszabb, mint a klasszikus kapitalizmus biztonsága. Igaz, hogy a háborúk csökkentek, csökkent az anarchizmus, erősödött a biztonságot nyújtó állam. Azonban ezen tényezők nem tudták kompenzálni az erősödő bizonytalansági tényezőket. És azt is meg kell állapítani, hogy a szűken vett biztonság a brezsnyevi szocializmusban volt a legnagyobb.

A biztonság azon kevés tényezők egyike, amelyek nem egészen arányosak demokrácia szintjével. Bár a demokratikus döntéshozó mechanizmus már ezen az alapon is nagyobb biztonságot ad: ha a nép igénye a biztonság, akkor a nép biztonságos rendszert fog kialakítani. A biztonság szempontjából azonban vannak még jelentős tényezők.

Érdemes megemlíteni a két történelmi tényezőt melyek fokozhatják a bizonytalanságot. Természettudományos technikai fejlődés és általában a társadalmi fejlődés. Ez utóbbiról a következőkben lesz szó.

Néhány más tényező, ami még hozzájárul a biztonság hiányához. Itt van például a fokozott kifinomult manipuláció. A jelenlegi rendszerben kiszámítatlan akciók és reakciók vannak. Legalábbis az átlagember számára kiszámíthatatlanok. A nagy zavarosságban pl., hogy értékelik ezt vagy azt az eseményt – ki tudja. Ki tudja, hogy holnap mennek vonatok, nem lesz pl. sztrájk. Ki tudja mi lesz a károsodásának végeredménye, hiszen évekig tart egy jogorvoslat. De említhetném az inflációt, is mint egy tényezőt. Persze a megoldás nem brezsnyevi szocializmus biztonsága, akkor töröljünk el minden bizonytalan tényezőt. Ráadásul a biztonság elég szubjektív szükséglet, a többségen kívül azért van egy jelentős számú ember, aki jól elvan a bizonytalanságban. Azért a többséget szinte letargiába, folyamatos szorongásba, őrületbe, vagy éppen hedonizmusba kergeti a bizonytalanság. (Természetesen így csökkenti a munkamotivációt is.)

A megoldás a felsoroltak javítása pl., a jogorvoslat felgyorsítása, a manipuláció csökkentése, a döntéshozó mechanizmus átalakítása, stabil kiszámítható pénzügyi rendszer kialakítása, a kiváltságos rétegek, és azok pillanatnyi érdekérvényesítésének csökkentése, stb..

Természetesen ne hagyjuk ki a közbiztonság, a béke (háborúnélküliség), a pénzügyi biztonság javítását sem, mint a legfontosabb tényezőket. És persze a szociális rendszert, és a munkabiztonságot sem szabad kihagyni a javítandó tényezők közül.

A felsoroltakból is látszik hogy e rendszertényező a feladatok szempontjából szétszórt tényező. A következő kérdések merülnek fel. Az egyik: netán arról van szó, hogy a nagyobb demokrácia, ill. nagyobb önrendelkezés (szabadság) ára bizonytalanság? A demokrácia egy fegyelmezett rendszert igényel és nincs is magas fokú demokrácia. Én abban sem hiszek, hogy az önrendelkezés ára bizonytalanság. De még ha még részben így is lenne, akkor is értékelni kell a biztonságot, hiszen az önrendelkezést is értékelem. Vagyis nem lehet pl. egy gyógyszert a káros mellékhatásai nélkül értékelni. Kevés kiváltságos „gazember” szabadsága a többségnek rabságot és egyben bizonytalanságot eredményez. A többség szabadsága és biztonsága elméletileg nincs ellentmondásban. A bizonytalanság egyfajta kiszolgáltatottság. Az is igaz, hogy a biztonság ürügyén, vagy túlzott biztonság kapcsán fel lehet építeni a rabságot. Egy katonatársadalom egy hangyatársadalom lehet, hogy biztonságos de mégsem a jövő útja. A jog, az állam és a gyereknevelés kapcsán is elmélkedem a szabályozottság és az önállóság arany középútjáról. A téma itt is aktuális.

A másik kérdés: ha ez ennyire szétszórt tényező, akkor lehet e külön rendszertényezőnek értékelni? A következők miatt veszem önálló rendszertényezőnek. Elismerem, hogy brezsnyevi szocializmus biztonságosabb volt mint pl. az államkapitalizmus. E tényező értékelése eltér más tényezők értékelésétől, még a szociális rendszerrel sem lehet összevonni. Nem ismerem el, hogy a bizonytalanság valamely jó dolgok szükségszerű rossz oldala, ill. valamely rossz dolgok szükségszerűen jó oldala. Ha megnézzük azon tényezőket, amelyekből összeáll a biztonság egyikről, sem mondhatjuk el, hogy azok kijavíthatatlan szükségszerűen rossz dolgok lennének. Inkább arról van szó, hogy a felsoroltaknak van egy biztonsági aspektusa, és ezek a biztonsági aspektusok összeadódnak. De ezek a biztonsági aspektusok is alakíthatók. A döntésekben, intézkedésekben a biztonság aspektusát is mérlegelni kell.

Az általános feladat, itt is a folyamatos egyenletes, tervezett fejlődés az új irányába történő haladás. Ugyanis az egyenletesség a tervezettség biztonságot ad. Azt azért a népnek is meg kell érteni, hogy az új felé haladás szükségszerűen némi bizonytalansággal jár. A természettudományos technikai fejlődés is némi bizonytalansággal jár. A növekvő önrendelkezés is némi bizonytalansággal jár. De mindezek sokkal, kevesebb bizonytalansággal járnak, mint a jelenlegi rendszerben létrejövő bizonytalanság. Amit el lehet érni a jövőben, az egyrészt a jelenleginél nagyobb biztonság. Másrészt el lehet érni, hogy a fejlődéssel nem egyenes arányban halad a bizonytalanság, hanem csak jelentősen csökkentve követi azt. Fordítva is igaz. A biztonság csekély mértékben lassítja a társadalmi és természettudományos technikai fejlődést. Csekély mértékben korlátozza az önrendelkezést. De ha jól csinálják, akkor valóban csekély, elhanyagolható ez a mérték. Jelenleg bár általában a bizonytalanság a jellemző, de emellett előfordul némely esetben, időben, területen, a biztonság ürügyén a fölösleges korlátozás. A jövőben az általános biztonság növelése mellett az is cél, hogy ezek a túlkapások megszűnjenek.

Ami testületi megoldást illeti, minden testületnek figyelembe kell venni a biztonság aspektusát, annak meglétét, de normális nem korlátozó szintjét. Talán lehetséges egy külön testületrész, amely kifejezetten a biztonság aspektusából vizsgálja a társadalmat

Feladatok.

Általános feladatok az első fejezetből.

Persze a középosztályt (réteget) is támogatni szükséges. De mit jelent ez a támogatás? De ez hosszú távon visszaüt, mert a középréteg egy alacsony munkaképességű, szinte bűnöző réteggel lesz körülvéve. Másképpen a társadalom, gazdaság olyan szervezése, az igazságossággal, az igazságos szabályozott versenyekkel, a támogatási rendszerrel, stb., amely megfelel a középréteg érvényesülésének, más felől a szegény legalsó réteget és az elit gazdag réteget a középréteg felé tereli. A középrétegnek sem kell egyformának egyenlőnek lenni, az is komoly hiba. Nem egyformaságra, egyenlőségre, de igazságos arányos különbségekre kell törekedni.

Ugyanakkor a legjobb, közvetlen felnőtt támogatás az egészséges, viszonylag érdekes, képességeknek megfelelő, hasznos munka és ennek a viszonylag jó megfizetése.

Általában a biztonság (közbiztonság, létbiztonság, szociális biztonság munkabiztonság, kiszámítható jövő) legyen megbecsültebb társadalmi érték. Gyakorlatilag erre a jelenleginél jóval több figyelmet, gondolkodást, munkát, energiát, pénzt kell fordítani.

További konkrét feladatok nincsenek, illetve a feladatok egybevágnak más rendszertényező feladataival.

Mégis szükséges egy független, demokratikus tudományos testület, testületrész (vezetésrész) mely kifejezetten a biztonság (szociális biztonság, munkabiztonság, létbiztonság problémájára koncentrál, azért felelős hogy ez növekedjen.

Történelmi értékelést már elmondtam, ill. más történelmi értékelések idevágnak.

Százalékos értékelés. Rabszolgatartó rendszer 0,7%, feudalizmus 1,3%, klasszikus kapitalizmus 1,9%, államkapitalizmus 2,7 %, brezsnyevi szocializmus 3,7%. Jelenlegi kínai szocializmus 3 %? Tényleges demokrácia 4%.

A következő egység emlékeztető tartalma:

A társadalmi, hatalmi, vagyoni hierarchia. A politikai, hatalmi jogok.

A/a/2, A/a/3, A/a/7, A/a/8 ábrák, A/1, A/10, B/17 ábra, B/0/1, B/0/2, ABC/3 ábrák. Másodlagosan a döntéshozó m. ábrák és a rendszerfejlődés D. jelű ábrák.

Bevezető elmélkedések az igazságos arányos emberek közötti különbségekről. Elméleti rendszertényező.

Az emberi életek, (szélesen értelmezett életszínvonalak) közötti különbségek. A rendszer és állam viszonyok, változások, az ABD/1 ábra elemzése. Továbbá a B/1/a ábra, az A jelű, hierarchiáról szóló ábrák. AD jelű, fejlődésről szóló ábrák. Elméleti rendszertényező.

A hatalmi és vagyoni hierarchia. Elméleti rendszertényező.

A/a/2, A/a/3, A/a/7, A/a/8 ábrák. B/17-as táblázat. B/0/1 ábra.

Részben, gyakorlati rendszertényező.

Az igazságos és arányos hatalmi, vagyoni hierarchia felügyelete. A hatalmi (politikai) jogok megfogalmazása és gyakorlati megvalósítása. Rendszertényező. A/10, A/a/2, A/a/3, A/a/3, A/a/7, A/a/8 ábrák, B/17 táblázat, A/1 ábra.

Bevezető elmélkedések az igazságos arányos emberek közötti különbségekről. Elméleti rendszertényező.

A kiinduló megállapítások ismételgetése.

E tanulmány lényege, a szinte mindenhová illeszkedő megállapítások, a történelmi rendszerfejlődés alapvető tényezői.

Az emberiség, a társadalomfejlődés legfőbb célja: minél több ember (és állat élőlény is) éljen egyre kellemesebben, jobban egészségesebben boldogabban.

A minél több ember azt jelenti, hogy nem csak a kiváltságos réteg, csoport, nép, éljen kellemesen egészségesen boldogan, hanem nép, a lakosság, a népek sokasága, az emberek döntő többsége. A minél több ember azt is jelenti, hogy a jövő generációi is éljenek jól, sőt jobban éljenek, mint elődeik.

A kellemes élethez hozzátartozik az igazságosság, a biztonság, az önrendelkezés, azon érzés, hogy saját életemet én döntöm el. És még sok minden.

Az ember, emberiség eddig és jelenleg is, leginkább a legfőbb cél ezen „parancsolatát” szegte meg: minél több ember. Ezért a történelmi rendszerfejlődés lényege: az igazságos arányos hatalmi, vagyoni szélesen értelmezett életszínvonalbeli hierarchia, vagyis az emberek közötti igazságos különbség. Nem egyenlőségről van szó, hanem arányos, igazságos különbségekről. A történelmi rendszerfejlődés tényezői lényegében mind e tőből (arányos és igazságos különbségek) fakadnak.

A történelmi rendszerfejlődés alapvető tényezői (nem fontossági sorrendben).

1. A központi hatalom (állam) elit vezetés, jogalkotás, papság (oktatás, tájékoztatás, világnézet, stb.) katonaság, rendőrség (fegyveres kényszerítő hatalom), a hivatalnokok (a jogalkalmazás), stb. az uralkodó osztályt, vagy a népet szolgálja.

2. A vezetés mennyire küzdi le (önként, ill. kényszerítve) a vezetés szükségszerű negatívumait (hatalmi harc, rendszeregyetértés, hatalommegtartás, stb.).

3. Az arányos igazságos különbség a tekintetben, hogy mekkora hatalmi vagyoni különbség van az elit réteg, a középosztály, és legalsó kizsákmányolt, gazdaságilag és hatalmilag is szegény réteg között.

4. A legalsó kizsákmányolt leigázott réteg nagysága és a hatalmi vagyoni nincstelenség foka, a leigázottság foka.

5. Az előzővel is összefüggésben a hódító háborúk és egyéb kényszerítő, vagy trükkös hódítások száma, mennyi embert és milyen fokon igáznak le, zsákmányolnak ki ilyen eszközökkel. A természettudományos technikai fejlődés felhasználása, pl. építő munkára, vagy háborúra.

6. A demokrácia szintje a közügyek (a népet érintő ügyek) mennyire decentralizáltak, és reprezentatívak (minden réteg csoport részt vesz benne). A nép, a középosztály, és legalsó réteg, a lakosság, közvetlen érdemi részvétele a közügyekről szóló döntésekben.

7. Az önhibájukon kívül gyengék, támogatásra szorulók (gyerekek, idősek, betegek, stb.) támogatása.

8. A hasznos, építő, tehetséges munka, alkotás (amely az igaz tudással arányos) értékelése bárki is végzi azt, értékelése általában. A kivételek nem számítanak, csak az átlag. A szabályozott igazságos versenyek nagyságrendje.

9. A csalás, trükközés, ravaszság, spekuláció, manipuláció bizonyos fajtájú tisztességtelenség elfogadása ill. elvetése. Általában az állati érvényesülés (erőszak, ravaszság) elfogadása, ill. elvetése.

Másodlagos tényezők, avagy a történelmi rendszerfejlődés egyéb fontos folyamatai, alakulásai.

Katonás társadalom (erős nagykirály, központi vezetés) szervezettség együttműködés, vagy anarchikus, individualista (kiskirályok sokasága, a szomszéd is uralkodhat, stb.) társadalom.

Az állam (a központi szerveződés) nagysága és szerepe. Másodsorban a világ, a népek az emberiség központi szerveződése.

A természettudományos és technikai fejlődés és annak hatásai.

A természetes globalizálódás, és a rákapcsolt mesterséges globalizáció.

Az embernek, emberiségnek nemcsak a legfőbb célt megvalósító képessége nő, de veszélyforrás minősége is nő, mely a megmagyarázott téveszmékből és a természettudományos, technikai fejlődés rossz alkalmazásából ered.

Elmélkedés a témáról (igazságos és arányos különbségekről).

Kétségkívül fura egy téma, egyfelől meglehetősen egyszerű, banális, pár mondatban leírható, másfelől rengeteget lehet róla, legalábbis én sokat tudok róla beszélni.

E tanulmányban lépten-nyomon felbukkan e téma.

Tulajdonképpen egyre inkább az a meggyőződésem, hogy a társadalomtudománynak csupán kettő, legfőbb, alapvető témája, problémaköre van:

1. A szélesen értelmezett életszínvonal és annak fejlődése.

2. Az arányos, igazságos emberek közötti különbség, és annak fejlődése.

Minden társadalomtudományos téma, problémakör erről a kettőről szól. Minden, sok száz, sok ezer téma, problémakör ebből a kettőből ered és a következményei is ezekhez csatlakozik be.

(Megjegyzem a két legfőbb téma is, több szálon is összefügg.)

E legfőbb témákról szól a jog, az erkölcs, a szociális rendszer, az adózás, a termelés, a verseny, a háború, a kisközösségi politika, a demokrácia, a rendszerfejlődés és fel lehet sorolni az összes témakört.

Ha pedig ez így van, akkor inkább az a kérdés, hogyan lehet e témákról, főleg, az arányos, igazságos emberek közötti különbségekről konkrétan önállóan beszélni.

Hát nehezen, szinte lehetetlen, mert vagy minden társadalomtudományos témakört valahogy szervezetten becsatol a gondolkodó, e fő témák alá, ekkor egy több ezer oldalas tanulmány jön létre. Vagy, amennyiben nem teszi ezt, akkor össze-vissza szemelvényekből, külön álló részletekből álló okoskodás-halmaz lesz az eredmény. Sajnos, mivel e tanulmány nem az említett alapvető témakörök szerint szerveződik, e fejezetek sem mások, mint részletekből álló okoskodás-halmazok. Ezen a kuszaságon az sem javít jelentősen, hogy e részletek erősen kapcsolódnak „az arányos, igazságos emberek közötti különbségek” témájához.

Az emberek (és a politikusok, társadalomtudósok is) fontosnak tartják az életszínvonal problémáját, de nem tartják fontosnak az arányos, igazságos emberek közötti különbségek problémáját.

Pedig fontos, az egyik legfőbb, legfontosabb problémakör.

A vezető, a politikus talán felismeri a fontosságát, de az érdekével ellentétes, (hiszen ő is haszonélvezője az igazságtalanságnak) hogy ezt a problémát megoldja, vagy akár felhívja rá a figyelmet. Na de az emberek, és a független társadalomtudomány? Nemigen van független társadalomtudomány.

Na de az emberek?

Talán az alábbi gondolatok miatt látszik elhanyagolható problémának.

Hiába osztanák szét a gazdagok pénzét, nem emelkedne jelentősen az életszínvonal.

Nekem mindegy, hogy más hogy él, csak én éljek jól. Nem vagyok irigy.

Nekem mindegy, hogy egyesek érdemtelen vagyonokat szereznek, csak én kapjam meg, ami nekem jár.

Nekem mindegy hogy kikérik a véleményem, vagy nem, csak hozzanak jó intézkedéseket, törvényeket.

Kezdjük hátulról.

Csakhogy többnyire nem hoznak, szükségszerűen nem hoznak jó törvényeket, intézkedéseket, többek között azért mert a vezetés érdeke nem azonos a nép érdekével. A nép képviselheti leginkább a nép érdekét.

Ha valakik érdemtelen vagyont, jövedelmet szereznek, akkor mások, jellemzően a becsületes dolgozó kisember (és valószínűleg én sem) nem kapják meg, ami jár nekik.

Tulajdonképpen azt kellene megérteni, hogy az igazságtanság (az aránytalanság is igazságtalanság) nemcsak csökkenti a munkamotivációt, nemcsak lelki fájdalmat okoz, de a legfőbb emberi rendezőelv is megszűnik. Ha igazságtanság van (bizonyos szint alatt van az igazságosság, márpedig manapság is átlagosan az alatt van), akkor minden zavaros, minden logikátlan, minden értelmetlen.

Ha hiányzik a legfőbb társadalmi, emberi rendező elv, az igazságosság, akkor nincs szervezett, rendezett társadalom.

Ha hiányzik az igazságosság, akkor a nagyfokú igazságtalanság, tisztességtelenség, ill. ez elleni védekezés óriási energiákat köt le, olyan energiákat, melyet hasznos munkára lehetne fordítani.

Az igazságosság egyik alapja: mindenki (kivéve az önhibán kívül hátrányos képességűeket) a másnak ártás, ill. a másnak hasznosság (társadalom számára hasznos munka) arányában éljen, ez határozza meg a büntetését, jutalmazását, a szélesen értelmezett életszínvonalát, a társadalmi, (anyagi, erkölcsi hatalmi) megbecsülését.

Visszatérek oda, hogy az emberek (de politikusok, társadalomtudósok sem) nem tartják fontosnak az igazságtalan, aránytalan különbségek problémáját.

Valójában az emberekre, a lelkük mélyére nagyon is hat ez a probléma. Mert mégis többé-kevésbé ez „fogalmazódik” meg bennük: ha másnak szabad „lopni”, igazságtalanul hasznosulni, akkor nekem is szabad.

Valójában az embereket, lelkük mélyén nagyon is zavarja az igazságtalanság. Mert ha ellopnak tőlük pl. 100 ezer Ft-ot, akkor szinte gutaütést kapnak, akkor óriási energiával kapnák el a vétkest, akkor mindent megtesznek, hogy legközelebb ez ne forduljon elő.

De mi a helyzet azzal a „lopással”, amely abból áll, hogy valaki érdemtelen (hasznos munka nélkül) jövedelmet (életszínvonalat) szerez. (Pl. havonta 100 ezer Ft-ot. Ő minden hónapban „meglop” valakit 100 ezer Ft-tal, ez a tényszerű, matematikai eredmény.) A felszínen ezt az emberek elfogadják (már át lett mosva az agyuk), de lelkük mélyén ugyancsak zavaros folyamatok játszódnak le. Jó lenne, ha az emberek egyszer majd mindezt tisztáznák saját magukban. Jó lenne, ha egyszer majd e problémakört, a független társadalomtudomány tisztázná.

Van egy olyan eszményem, vagy rögeszmém, ki minek nevezi, hogy mi lenne, ha pöszmögö okoskodás helyett, kerülő utak helyett megpróbálnánk a lényeget kimondani, a lényegre koncentráltan ténykedni, megoldani. Van egy olyan eszményem, vagy rögeszmém, ki minek nevezi, hogy leghatékonyabb út mégis a legrövidebb utón, durr bele a lényeg közepébe. Vagyis a legrövidebb, leghatékonyabb út, ha legfontosabb célok vezérlik a gondolatainkat, tetteinket.

A legfőbb cél: minél több (lehetőségkehek képest legtöbb ember) éljen egyre jobban, egészségesebben. Ennek pedig a legfőbb feltétele az igazságos, arányos vagyoni, hatalmi, (társadalmi) hierarchia. A legfőbb célok, legfőbb feltételei pedig átalakulnak legfőbb célokká.

Szinte minden probléma visszavezethető az igazságtalan, aránytalan vagyoni, hatalmi hierarchiához. Ha létrejönne az igazságos, hatalmi, vagyoni hierarchia, akkor megoldódna, elmúlna a bajok, nehézségek, igazságtalanságok nagyobb része.

A demokrácia is az igazságos arányos hatalmi hierarchiáról szól, amennyiben döntésekben való részvétel a hatalmi hierarchia része. A szélesen értelmezett demokrácia egyik jelentős tényezője: a magángazdasággal és civilszférával arányos, erős hatékony, korrupciómentes, népnek szolgáló, szolgáltató, az igazságosságot, az önrendelkezést, a biztonságot, az egészséget, a tudást, a természetvédelmet is szolgáltató állam.

A szélesen értelmezett demokrácia egyik lényeges tényezője: az igazságosság, önrendelkezés, biztonság, egészség, tudás tekintetében egyenlő lehetőségeket (kvázi egyenlőséget), a hatalmi, vagyoni hierarchia (életszínvonal) tekintetében az arányos, igazságos különbségeket biztosító jog.

Azonban a demokrácia lényege, a legfontosabb tényező a népréteg (a lakosság, a döntő többség) érdemi részvételének lehetősége a törvényhozásban.

Ha kell százszor is elmondom, nem lesz itt a földön békés, jó élet, igazi fejlődés, igazságos társadalom, amíg szinte mindegyikünk (a döntő többségnek) fejében és lelkében nem gyökeresedik meg a gondolat. Nem igényelek és követelek, se többet, se kevesebbet, csak azt, hogy a társadalom 40 fokú elismertségi létráján én a megérdemelt fokon álljak, mindenki a megérdemelt fokon álljon, és az egy fokkal alattam levők, csak egy kicsit kevesebb, az egy fokkal fölöttem levők csak egy kicsit több elismerésben (anyagi, hatalmi, erkölcsi) részesüljenek. Ezután jöhet a gondolkodás-mi az érdem?

Mit jelent a sokat emlegetett arányos, igazságos jövedelmi (vagyoni) hierarchia? Igazságtalan a jövedelemelosztás (egyben vagyoni és anyagi életszínvonal elosztás), ha (pl. egy ezres) jövedelmi skálán nem kerül szinte minden ember (emberek 95%-a) a hasznos munkájának megfelelő helyére. (Ettől még skála lehet normális (arányos), lehet túlságosan széthúzott, vagy netán túl szűk.)

Aránytalan a jövedelemelosztás, (egyben vagyoni és anyagi életszínvonal elosztás), ha ezen a jövedelemi skálán szinte minden ember a megérdemelt helyére kerül, de skála túlságosan széthúzott, (egyes részei széthúzottak) túl nagyok a különbségek, netán a skála túl szűk. Természetes amennyiben aránytalan az elosztás annyiban igazságtalan is.

Ugyanez vonatkozik a hatalmi hierarchiára is.

Az államkapitalizmusban aránytalan és igazságtalan (vagyis duplán igazságtalan) a hatalmi elosztás, a jövedelemelosztás és egyben a vagyonelosztás, az életszínvonal-elosztás.

A brezsnyevi szocializmusban igazságtalan és aránytalan volt a hatalmi elosztás, A jövedelmi elosztás kevésbé volt aránytalan (kissé szűk volt a skála), de igazságtalan volt.

Ha ilyen nagy gond, baj az aránytalan vagyon (és az aránytalan hatalom), elsősorban az aránytalanul hatalmas vagyon (és hatalom), akkor ki kell alakítani a vagyoni (és hatalmi) fékrendszert. Ennek első lépése az, hogy felismerjék, kijelentsék, rendszerelv szintre emeljék: valóban rossz, káros az aránytalan, elsősorban az aránytalanul hatalmas vagyon (és hatalom).

(Egyébként: csak az lehet igazságos, ami arányos.)

A társadalomtudomány, és a pszichológia eddig kifelejtett problémaköre: a túlvállalás problémaköre.

Az egy fő számára még kezelhető optimális vagyon, hatalom, fogyasztás, tárgyi technikai mennyiség problémája. Általában mi az, ami még egy fő számára kényelmesen, kisebb erőfeszítéssel (nem túlzott erőfeszítéssel), de átgondoltan kezelhető. És a kezelés örömet okoz és nem terhet. Ugyanis korunk embere mindenhez úgy áll hozzá, hogy az egyénnek szinte nincsenek korlátai. Fejlődjünk, halmozzunk, legyen óriási házunk és sok-sok anyagi javunk, modern technikánk, dolgozzunk rengeteget, vegyünk részt mindenben, és még sorolhatnám. De vajon lehetséges mindez jóleső erőfeszítéssel, és átgondoltan? És vajon mindez fokozza a boldogságot? Tehát a növekedés, függetlenül annak mértékétől egyenes arányú a boldogsággal? Vagy van egy optimális határ (az adott kor, az adott fejlettségű ember optimális határa), amelyen túl már minden szempontból visszájára fordulhat ez az egész. Már nem tudjuk a dolgokat jól kezelni. Már nem boldogságot, de boldogtalanságot ad a túlvállalás. Már arra sem marad időnk, energiánk, hogy átélve élvezzük a növekedést.

Sok mindenhez kapcsolódhat e problémakör. Mindenképpen kapcsolódik az arányos, igazságos hatalmi vagyoni hierarchiához. Kapcsolódik a vezetés problémaköréhez, mivel a vezetők természetesen inkább a túlvállalók között vannak. És sok kapcsolódása van.

És az emberek többsége, feltételezve, hogy nincs eltorzítva a lelki világuk, vajon mire vágyik? Kétségtelenül, hogy jelenleg igen magas az amerikai álom igénye (de jó lenne a lottón nyerni, vagy másképpen dúsgazdagnak és egyben sikeresnek lenni) és egyre nő. Már az sem teljesen igaz, hogy gazdagság azonos a sikerrel. Az igazi népszerűséggel biztosan nem azonos. És boldogsághoz is elég kevés köze van. Tehát ennek a torz amerikai álomnak azért van egy átgondolatlansági vonatkozása is. Ugyanakkor én ki merem jelenteni ez nem az ember (a döntő többség) eredendő szükséglete (igénye), ez a rendszer ill. a rendszerfelfogások által mesterségesen gerjesztett igény.

( Ez nem az ember eredendő igénye, egyébként a állatvilágból az evolúcióból is levezethető. Az állat és az ember is családra, biztonságra, egészséges körülményekre, stb. vágyik elsősorban. )

Az vitathatatlan, hogy van sikervágy, megbecsültségi vágy (hatalomvágy), van birtoklási vágy, de a kérdés ennek a léptéke. Már attól is elégedett boldog az ember, ha csak egy kevéssel nagyobb hatalommal, megbecsüléssel, vagyonnal, sikerrel tűnik ki a többiek közül, nem kell ennek hatalmas eltérésnek lenni. Ugyanakkor az igazságossági igénye azt mondja: mindenki (én is) a megérdemelt helyén legyen.

Tehát mesterségesen eltorzított lelki világról is szó van, a gazdasági jóléti károkon túl.

Más megközelítése az igazságtalan és aránytalan hatalmi vagyoni hierarchia problémájának.

A modell a következő.

Előzetes megjegyzés: ez esetben azon szélesen értelmezett életszínvonalról van szó, amely magában foglalja a vagyon és hatalom (önrendelkezés) nagyságát.

Van egy átlagos, normális törzsi társadalomban (őskori) élő ember, aki X életszínvonalon él. És a sok emberből ismer egyet, aki ugyanannyi hasznos munka mellett, vagyis érdemtelenül, 20-szor magasabb életszínvonalon él, mint ő.

Van egy átlagos, normális ókori (már országban, nemzetben élő) ember, aki 2X életszínvonalon él. És a sok emberből ismer egyet, aki ugyanannyi hasznos munka mellett, vagyis érdemtelenül, 40-szer magasabb életszínvonalon él, mint ő.

Van egy átlagos, normális középkori ember, aki 4X életszínvonalon él. És a sok emberből ismer egyet, aki ugyanannyi hasznos munka mellett, vagyis érdemtelenül, 40-szer magasabb életszínvonalon él, mint ő.

Van egy átlagos, normális XIX századi ember, aki 8X életszínvonalon él. És a sok emberből ismer egyet, aki ugyanannyi hasznos munka mellett, vagyis érdemtelenül, 40-szer magasabb életszínvonalon él, mint ő.

Van egy átlagos, normális mai ember, aki 16X életszínvonalon él. És a sok emberből ismer egyet, aki ugyanannyi hasznos munka mellett, vagyis érdemtelenül, 40-szer magasabb életszínvonalon él, mint ő.

Ideális esetben van egy átlagos, normális jövőbeli ember, aki 32X életszínvonalon él. És a sok emberből ismer egyet, aki ugyanannyi hasznos munka mellett, vagyis érdemtelenül, 40-szer magasabb életszínvonalon él, mint ő. (De remélhetőleg a jövőben, főleg ideális esetben jelentősen csökken az igazságtalanság és aránytalanság.)

A kérdés az, hogy melyik ember, mennyire elégedett a társadalmi életével.

(Az elégedettség, boldogság egy részét, mondjuk, a felét adja ki a társadalmi élettel kapcsolatos elégedettség. Azért ez egy jelentős faktora a boldogságnak.

Azt is látni kell, hogy a szélesebben értelmezett életszínvonal elsősorban természettudományos, technikai fejlődés következtében nőtt meg pl. 16-szorosára és csak másodsorban a társadalmi fejlődés következtében. De a valóságos társadalmi elégedettség nem tart lépést az életszínvonal-növekedéssel.)

Induljunk ki abból, hogy mit gondol a mai ember, mert valószínűleg minden korban élő ember lényegileg ezt gondolja. (Ez egy modell, egy gondolatkísérlet. Valójában minden korban meg kellett volna, meg kellene kérdezni az átlagos normális embereket, legalábbis azok egy részét: önök mennyire elégedettek a társadalommal, a társadalmi életükkel? Ez nem történt, történik meg, de azért lehet következtetni.)

Elvileg a mai embernek nagyon-nagyon elégedetnek, kellene lenni, hiszen 8-szor él jobban, mint az ókori és 4-szer jobban, mint a középkori, stb..

És ez az elégedettség részben meg is jelenik, még akkor is, ha ő nem is tud róla, mert pl., ha fáj a foga, akkor nem szenved, hanem bekap egy fájdalomcsillapítót, és még hosszan sorolhatnám a példákat. Tehát sokkal tovább él, és kevesebbet szenved, mint pl. egy középkori ember. De azért az sem mindegy, hogy ő maga mit gondol az elégedettségéről, mert az, valóságosan is alakítja az érzéseit.

És kb., így gondolkodik. Őszintén szólva engem nem nagyon érdekel, hogy milyen élete volt egy középkori embernek. Nekem ez a megszokott életem, és miért legyek elégedett, amikor nagyon is átlagos az életem, van benne jó is meg rossz is. (Ugyanis a mai ember már másképp értékeli a jót meg a rosszat, a középszint, átlagszint sokkal feljebb van, mint pl. a középkori ember.) Sőt nem is átlagos az életem, hanem átlag alatti, hiszen ott van ama ember, aki 40-szer magasabb életszínvonalon él (40-szer nagyobb hatalma és a vagyona is) mint én. Ezért én elégedetlen vagyok.

És ezen kívül azért különösen elégedetlen vagyok, hogy nem vagyok valós értékemen kezelve, igazságtalanul vagyok megítélve, hiszen a másik ember ugyanannyi hasznos munkát végez, mint én de mégis 40-szer jobban él.

Ez a két aspektus, nevezzük az elsőt aktuális átlagos, ill. átlag alatti érzésnek, a másodikat igazságtalansági érzésnek, legalább egyenként 40%-kal, összességében kb. 80%-kal lerontja az ember elégedettségét, boldogságát.

Tehát a mai ember, ahelyett, hogy tudatosan, vagy tudat alatt, kb. 8-szor, lenne elégedettebb, mint pl. az ókori ember, de csak kb. 2-szer elégedettebb.

De mi lenne, ha nem ismerne olyan embert, aki érdemtelenül 40-szer jobban él nála, (a hatalma és vagyona is 40-szer több). Mondjuk, csak olyant ismerne, aki csak 20-szor jobban élne, mint ő, de azt is megérdemelten. Az igazságtalansági aspektus 40%-a eltűnne. Az átlagosság, ill. átlag alatti aspektus pedig megfeleződne. Ez az ember elégedettsége, csak kb. 20%-kal csökkenne. Vagyis ez az ember végeredményben kb. 6-szor, lenne elégedettebb boldogabb, mint egy átlagos ókori ember. És az igazságos arányos hatalmi, vagyoni hierarchiában élő kb. 3-4-szer elégedettebb a társadalmi életével, mint az igazságtalan, aránytalan hatalmi, vagyoni hierarchiában élő társa.

Ha a magánéleti elégedettség miatt ezt a számot megfelezzük, és minden szempontból minimalizáljuk a boldogságnövekedést, akkor is az jön ki, hogy az igazságos és arányos hatalmi és vagyoni hierarchiában élő ember általában, duplán, kétszer boldogabb, mint az, aki igazságtalan és aránytalan hatalmi, vagyoni hierarchiában él. Hozzátéve, hogy az sem mindegy mennyire igazságtalan és aránytalan hierarchiáról van szó. Jelenleg azonban elég jelentősről van szó.

És azt is meg kell állapítani, hogy a normális ember teljesen jogosan és racionálisan gondolkodott. Ezért normális, ez a normális gondolkodás, érzés.

Vagyis az ember küzd a szélesebben vett életszínvonaláért, dolgozik, felfedez, gondolkodik, új dolgokat hoz létre, és ez szinte teljesen elmegy a levesbe, alig emeli az elégedettséget, a boldogságot, mert az igazságtalan és aránytalan vagyoni és hatalmi hierarchia, annak lelki hatása lecsökkenti az elégedettségi, boldogsági érzést.

Ugyanakkor az is megállapítható, nem úgy működik az ember, hogy elér egy jó jóléti szintet, pl., két gyerek, három szoba, négy kerék és attól ő elégedett, boldog. Ez sem igaz: nekem mindegy más mennyire gazdag, hatalmas csak én éljek egy jó szinten. Ugyanis a jó szint relatív, koronként, sőt generációnként változik, az ember a többi emberhez méri magát.

Nyilvánvalóan egy tisztességes világban az arányos és igazságos különbségek is rendben vannak.

Nagyon egyszerűen: miért érdemes tisztességesnek lenni?

Sok helyen, sok módón foglalkozom a kérdés megválaszolásával. Mert látszólag banális ügy, de mégis meghatározza az életet, a rendszert. Nem az egy eset, hanem az, hogy minden eset növeli a tisztességtelenség átlagát. Viszonylag egyszerű dologról van szó, de valójában mégsem annyira egyszerű. X ember becsapja (vagy meglopja) Y embert, mondjuk 200 Ft-tal. X ember jól jár, Y ember károsul. Látszólag egyszerű a dolog. Azonban van egy viszonylag egyszerű cáfolat. Felsorolok három érvet, (tízet is felsorolhatnék) amiből az következik, hogy X ember e becsapás következtében is, egy idő után hasonlóan károsul, mint Y ember. Vagyis ha a tisztességtelenség az általános, (az átlagos tisztességtelenség akkor népréteg tekintetében átlagosan csak károsuló van.

Ha általános a becsapás, akkor nagy valószínűséggel, idővel Y embert is becsapja meglopja valaki. Az is mondható, hogy tisztességtelenség körbe forog, ezért a döntő többségre rákerül a sor, előbb-utóbb károsuló lesz, Y csaló is az lesz. Ez azonban csak azt jelenti, hogy a többség egálba kerül. A következő érv azonban azt bizonyítja, hogy ennél rosszabb helyzet alakul ki, a döntő többség nem egálba kerül, hanem károsul. Ugyanis a tisztességtelen nemzetgazdaság sok okból gyengébben működik, kevesebbet termel, mint a tisztességes gazdaság. És a nemzetgazdaságnak minden ember a tagja, ez a gyengébb működés mindenkit károsít, Y csalót is. (A nemzettársak egy csapatba fociznak, egy bárkában eveznek.) Miért is működik a tisztességtelen nemzetgazdaság gyengébben? Ezzel is sok helyen foglalkozom, itt csak két érvet említek. A tisztességtelenség kitalálása, végrehajtása, de főleg a tisztességtelenség kivédése, rengeteg „munkát, energiát”, időt emészt fel, amely „munka, energia”, idő miatt kevesebb munka, energia, idő marad a valóban hasznos munkára. A tisztességtelen gazdaságban nem a hasznos munka lesz a fontos, ezért azt, az emberek elhanyagolják, így kevesebb hasznos munka folyik.

A harmadik érv így szól: a valószínűleg, vagy lehetségesen (nem kizárható) létező másvilági ítélkezés, a másnak ártót, a csalót, a tolvajt negatívan ítéli meg a másvilági léte rosszabb kellemetlenebb lesz, mintha tisztességes maradt volna.

Tehát a cáfolat is (miért nem jár jól Y csaló hosszabb távon jól) is egyszerű.

De itt jön az újabb csavar, mégsem egyszerű, mert belép, a problémakörbe, a rendszer, a rétegek, a külföld problémája. Ezt a gondolatsort innen folytatom, de előtte, felsorolom a tisztességtelenség alapvető kategóriáit.

Érdemes egyszer-kétszer az érdemtelen, tisztességtelen jövedelmeket (pénzszerzéseket, fizetéseket, stb.) felsorolni, csakhogy lássuk, milyen hatalmas és kiterjedt dologról van szó.

A hagyományos illegális (rendőrségi ügyek) tisztességtelenségekkel kezdem, bár ez a legkisebb tétel. (1. csoport)

Hagyományos lopások, csalások, sikkasztások. Pl. valaki ellop az üzletből egy tejfölt, vagy egy gyerekbiciklit. Vagy ellop egy pénztárcát. Vagy betör egy lakásba. Vagy illegális pilótajátékot játszik. Vagy díjbeszedőnek adja ki magát. Vagy kivesz a vállalati kasszából (lehet állami és magángazdasági) pénzt. Stb., stb..

A következő tételek nem egyértelműen illegálisak. Vagy ha azok is, a felderítésük és a büntetésük erősen hiányos. (2. csoport)

A korrupció. Az állami korrupció. A magángazdasági korrupció. Az állami és magángazdasági korrupció összefonódása. Pl. a kenőpénzek ellenébe adott plusz szolgáltatások. Pl. a tisztességtelen pályáztatások, a magasabb árból visszakap az elbíráló. Stb., stb..

Az adócsalások. Illegális adócsalás. „Legális” adócsalás (adóminimalizálás).

Tisztességtelen, aránytalan, igazságtalan adóengedmények. Stb., stb..

A következő tételek legálisak, és egyenként is a leghatalmasabb tételek.

(3. csoport)

Tisztességtelen, túl magas árból eredő jövedelmek. Több helyen beszélek ezekről. Fő okozó, a monopolhelyzet. A tisztességtelen állam is monopolhelyzetben van. (Idesorolom az árhoz, bérhez képest jelentősen rosszabb minőségű, kevesebb munkát. Bár ez, mint szükségszerű és általános tétel kétségekkel nevezhető tisztességtelenségnek.)

Egyéb üzleti trükkökből eredő jövedelmek. Pl. a bankok egyoldalú, utólagos szerződésmódosításai. A kisbetűs pontok érvényesítése. Stb.,stb..

A magánvállalati vezetés (tulajdonosok, menedzsment, stb.) aránytalanul érdemtelenül magas jövedelme. Mivel a vezetés osztja el a jövedelmet, magának túl sokat, érdemtelenül sokat ad. Ebből is van állami és magángazdasági.

Általában a jövedelem-elosztó vezetés érdemtelenül magas jövedelme, szükségszerűen a beosztottak, a dolgozók érdemtelenül alacsony jövedelme.

Pénzpiaci és tőzsdei spekulációból eredő jövedelmek. Pl. a pénzváltó trükkök, és egyéb trükkök (alacsony áron vesz pénzt, értékpapírt, és magas áron adja el). Pl. a túl magas kamat, hozam. Pl. a túl alacsony és feltétel nélküli hitel. Stb., stb.

Néhány megjegyzés a felsoroláshoz.

Ahol érdemtelenül hasznosuló van, ott károsuló is van. És az a tisztességes dolgozó réteg. Illetve, a viszonylag tisztességesebb. Hozzátéve, hogy a külföldi emberek zsebébe kerülő (külföldön elfogyasztott) érdemtelen jövedelmek egy fél fokkal nagyobb kárt okoznak, mint az itthon maradó érdemtelen jövedelmek.

Az állam is és magángazdaság is szinte egyformán lehet tisztességtelen, egyik sem jobb a másiknál. A problémát nem oldja meg: „legyen csak állam”, vagy „legyen csak magángazdaság”.

Ez 7 alapvető kategória és 3 csoport.

A tisztességtelen érdemtelen jövedelmek megoszlása százalékosan, szerintem.

1. csoport 8%. 2. csoport 28%. 3. csoport 64%.

Látszik, hogy egy hatalmas kiterjedt rendszerről van szó, mondhatjuk: rendszer-tisztességtelenségről van szó.

Értékeljük a tisztességtelen jövedelmek szempontjából a rendszerfejlődést, a jelenlegi rendszert, és a jövő rendszerét. Én ezt nem teszem meg, de talán a kedves olvasó elgondolkodik ezen. Azért egy gondolat. A szocialista (kommunista) rendszer egyik kiindulása: olyan hatalmas rendszer-tisztességtelenségről van szó, hogy ezt csak egy egészen más rendszerrel lehet megváltoztatni. (A problémát nem oldja meg, a „csak állam”, megoldás.)

Miért ne lopjak, mondja a zsebtolvaj, a betörő. És a többiek is „jogosan” mondhatják: miért ne legyek korrupt, miért ne csaljak adót, miért legyek tisztességes, stb., hiszen ebben a világban a tisztességtelen, érdemtelen jövedelem az általános.

A legveszélyesebb tételek a legális tisztességtelenséghez tartózó tételek, a 3.csoport. Amíg ezek megvannak (sőt a legnagyobbak), addig fokozottan jogosan mondhatják az emberek: miért legyek tisztességes, ha ebben a világban a tisztességtelenség az általános, sőt megengedetten általános. Az emberek, még az egyszerű emberek is látják, érzékelik ezt az általános és legális tisztességtelenséget, érdemtelenséget. Nem várható el, hogy kevesebb lopás, betörés, köznapi átverés, korrupció, adócsalás legyen, ha vannak legális hatalmas tisztességtelenségek, érdemtelenségek.

A törvények, az ellenőrzések szigorítása csak félmegoldást hozhat. Kismillió ellenőrzésről és törvényről lehet szó. A teljes megoldásban abból kell kiindulni, hogy valóban itt egy rendszer-tisztességtelenség van. Ezért az én megoldásom a következőből indul ki. A részletek helyett az alapvetéseket kell lefektetni. Tisztázni kell, hogy egyáltalán mekkora jövedelmi különbségek lehetnek, és azt is kb. ki, milyen tevékenység, mennyit érdemel. A törvénynek ezen határokat kell garantálni. A túllépéseket kell szankcionálni. Ezzel párhuzamosan az emberek tudatát kell megváltoztatni. Az embereknek tisztán kell látni: mi a tisztességtelenség, érdemtelenség, és az, milyen károkat okoz. Az érdemtelen jövedelem, az érdemtelen fogyasztás károkozása azonos (csak a nagyságtól függ), függetlenül attól, hogy milyen kategóriába, csoportba tartozik. Ha valaki érdemtelenül többet fogyaszt, akkor más, mások érdemtelenül kevesebbet fogyasztanak, függetlenül a kategóriától és a legalitástól.

Ezen felül pedig kategóriák szerinti általános megoldásokat kell keresni. Pl. alapvetően, mit lehet kezdeni a pénzpiaci spekulációval. Pl. alapvetően, mit lehet kezdeni a korrupcióval. Pl. alapvetően, mit lehet kezdeni az adócsalásokkal. Pl. alapvetően, mit lehet kezdeni a monopolhelyzettel. Stb., stb..

Folytatom a bevezető elmélkedést.

Egyfelől megállapítottam hogy nem érdemes tisztességtelennek lenni, mert szinte mindenki ráfrag, a csaló, a tolvaj is általában károsul.

Másrészt megállapítottam, hogy a tisztességtelenség a rendszerből adódik, és egyes szűk rétegek, mégis hasznosulók lesznek, annak ellenére, hogy a többség, a nép (átlagosak és szegények) károsul. A rendszerből ered a következő tisztességtelenségek nagysága. A korrupció, a tisztességtelen árak, a vezetés aránytalan jövedelme, az aránytalan, spekulációs pénzpiaci jövedelmek, és részben az üzleti trükkök, ezek olyan tényezők, amelyeket a jelen rendszer nem szabályoz kellő szigorral, más módón (pl. oktatással) sem lép fel ellenük. Vagyis ezek a jelen rendszerben legális, megengedett, sőt propagált tisztességtelenségek. Ráadásul összegszerűen a legnagyobb tisztességtelenségek. Ebből látszólag az következik, hogy mégsem érdemes tisztességesnek lenni, mert hiába tisztességes a többség, mégsem fog jobban élni, mert egy szűk réteg akkor is elviszi tisztességből eredő hasznot. Hibás viszont ez a következtetés, hogy akkor mégis jó, vagy legalábbis nem számít a tisztességtelenség.

Az is mondható, azzal hogy a nép tagjai egymást is átverik, károsítják, még egy lapáttal rátesznek a rendszerből adódó tisztességtelenségre, így az összes tisztességtelenség megduplázódik, és ennek megduplázódott összes tisztességtelenségnek ők lesznek a károsultjai.

A helyes konklúzió a következő: a nép, a többség, az átlagos jövedelműek, a szegények, akkor járnak a legjobban, ha tisztességesek maradnak, ez azonban nem elég, törekedniük kell arra, hogy a rendszer (elvek, módszerek, törvények, stb. által) is tisztességessé váljon.

Mit lehet tenni az arányos és igazságos hierarchia érdekében, vázlatosan.

A hatalmi hierarchia aránytalanságát, elsősorban a közvetlen demokráciával, a vezetés precízebb (népérdekű) szabályozásával lehet csökkenteni.

Az igazságtalanságát, a vezetés időszak közbeni leváltásával, felelősségre vonásával lehet csökkenteni. Továbbá a kárt okozóknak, a mellébeszélőknek hátat kell fordítani.

A vagyoni hierarchia aránytalanságát elsősorban pl. az adórendszerrel, lehet csökkenteni. Amíg a milliárdos vagyonok ellen szólókat demagóg rosszindulatú tehetségtelen embereknek tartják, amíg sikerkönyv (nem szégyenlista) a leggazdagabb milliárdos vagyonnal rendelkezők felsorolása, addig nem lesz változás. Tehát a közvéleménynek is meg kell változnia.

Amíg a közvélemény elfogadja a milliárdos vagyonokat, addig nem lesz igazi változás.

A vagyoni hierarchia igazságtalanságát elsősorban a tisztességtelen vagyonszerzés jogi szankciójával, törvényi akadályozásával lehet csökkenteni.

Mindez persze csak egy vázlatos, felületes felsorolás, a lényeg kiemelése.

Sok témába illő ismétlés.

Az emberek közötti vagyoni, hatalmi különbségek (nagyságának és igazságosságának) pontos mérése, és ezzel való konkrét elméleti és gyakorlati foglalkozás.

E tanulmány központi problémája ez, nem maradhat ki sehonnan. Azt állítom, hogy a múltban és jelenleg is ez a problémakör szándékosan el van hanyagolva, a fontosságához képest a leginkább háttérbe szorított problémakör. Egyszerűen nem foglakoztak és foglalkoznak vele. Ezért nem tudjuk, hogy pontosan mekkora, milyen különbségek vannak a múlt rendszereiben, a jelenlegi államkapitalizmusban, a jelenlegi kínai szocializmusban, vagy az iszlám országokban. Csak sejthető hogy a jelenlegi kínai szocializmusban kisebbek és arányosabbak a vagyoni különbségek, (tehát ebből a szempontból jobb a rendszer), mint a jelenlegi államkapitalizmusban. Természetesen azt sem tudjuk, hogy a rendszerváltozatokban (az országok vonatkozásában) mekkora, milyen az emberek közötti különbség.

Az állítom, hogy a rendszer jóságának egyik talán legfontosabb kérdése. Egyrészt az igazságossági szükségletet közvetlenül elégíti ki. Másrészt befolyásolja a termelést, fogyasztást, a gazdaságot. Harmadrészt e kérdés rendezése nélkül nem lehet jó politikai szerkezetet (rendszert) kialakítani. Azt állítom, hogy a jövő rendszerének, szükségszerűen ez lesz az egyik alapvető témája. A jövő rendszerében először is pontosan lesz mérve ez a különbség, sok szempont (pl. az elnyomott népek, növelik az elnyomó ország aránytalan, igazságtalan vagyoni, hatalmi hierarchiáját) figyelembevételével. A jövő rendszerében ez (emberek közötti vagyoni, hatalmi különbség nagysága, igazságossága) egy alapvető statisztikai adat lesz. A jövő rendszerében ez a kérdés egy alapvető politikai törésvonal lesz. Rejtetten jelenleg is az. A jövő rendszerében ez egy irányítási ágazat (pl. minisztérium) lesz. A jövő rendszerében ez egy társadalomtudományos szak lesz.

Ha pedig mindez a jövő fejlettebb rendszerének jellemzője lesz, akkor a jelen feladata az, hogy ezeket megvalósítsa, a megvalósítás irányába haladjon.

Néhány mondat az igazságossági szükséglet közvetlen kielégítéséről.

A megértéshez vegyünk egy konkrét példát, a halálbüntetés kérdését.

Jelenleg a megmondó emberek megmondják, hogy nem lehet halálbüntetés.

Ha népszavazást végeznének e kérdésben, mondjuk e kérdéssel: ön szerint, teljes bizonyítottság (99%-os) mellett és a legsúlyosabb esetekben (szándékos, aljas önző, indokból elkövetett, többszörös kegyetlen gyilkosság) legyen halálbüntetés? Akkor a népszavazás „igen” eredménnyel zárulna. Egyszerűbben a megmondó emberek azt mondják, hogy nem, a nép pedig mást akar. De az ilyen esetekben nemcsak arról van szó, hogy egy kérdés így, vagy úgy van eldöntve, hanem arról, hogy sérül az emberek, a többség igazságosság-szükséglete. A nép (népréteg) ezáltal egy picike fokkal rosszabbul érzi magát. De sok kicsi sokra megy, sok ilyesmi ügy van, és milliók érzik rosszabbul magukat. Rosszabbul érzi magát, tehát csökken az életszínvonala. Az emberek nemcsak amiatt érezhetik rosszabbul magukat, mert nem tudnak új ruhát, vagy új autót venni. Hál Istennek, az emberek egyelőre még más miatt is rosszabbul érezhetik magukat, bár ha sokáig megy a népbutítás, akkor már csak az új ruha, új autó, az anyagi fogyasztás marad. Ki kell jelenteni: életszínvonal-csökkenés, ha az emberek rosszabbul érzik magukat. (Az is igaz, hogy a „rosszabbul érzik magukat” és a valós statisztikai adatok nem mondhatnak ellent egymásnak.)

Ez (rosszabbul érzik magukat) tehát a közvetlen hatás, de azért vannak további hatások is. Pl., az hogy kialakul az emberekben: a jog nem azonos az igazságossággal, vagyis a jog részben fölösleges, netán káros dolog, a megszegése nem erkölcstelen. Tehát amikor bárki eldönti, pl. azt, hogy legyen halálbüntetés, vagy ne legyen, akkor a legyen oldalra a fenti meggondolásokat is hozzá kell adni.

A fenti példázat a demokrácia lényegét is megmutatta.

Az igazságtalan, aránytalan vagyoni, hatalmi különbségek miatt az emberek nemcsak picikét érzik magukat rosszabbul, hanem jelentősen, és a hatásai is jelentősek.

Manapság persze rögtön jöhet a reakció: demagógia. Pl. ha valaki a hasznos munka szerint elosztásról, beszél vagy csak általában az igazságosságról, tisztességről, becsületről, erkölcsről beszél – jön a válasz: ez a gazdagok elleni ellenszenvet kihasználó demagógia. És általában is jöhet a vád: demagógia. De véleményem szerint éppen az ilyen érvelés indoklás nélküli, rövid, de lesöprő megállapítás, a demagógia. Vagyis gyakran a demagógiázás, a legnagyobb demagógia.

A frázis, demagógia, stb., és a rövid igazság között az a különbség, hogy az egyik mögött nincs indoklás, a másik mögött van egy hosszabb érvelés, bizonyítás, indoklás. Én magam részéről vettem a fáradtságot és mindent kielemeztem, egy-egy rövid magállapítás mögött húsz, harminc, esetleg száz mondatnyi indoklás van, akkor az általam elmondottakra nem mondható: demagógia. Legfeljebb, hibás érveléssel vádolhatnak. Aki demagógiázik az is vegye a fáradtságot és indokoljon.

De azért itt sajnos kirajzolódik egy siralmasabb jelenség. Hová jutott szegény világunk, ha az erkölcs, az igazságosság, melyek kétségkívül nemcsak észügyek, de szívügyek: demagógia. Jézus tanításai, demagógiák?

Én a demagógiázás ellenére is, hosszas elemzés, indoklás után, sokmilliárd emberrel, és Jézussal egyetértésben kijelentem: az aránytalan és érdemtelen (amely mögött nincs hasznos munka, teljesítmény) gazdagság, erkölcstelen és káros, a társadalom egyik legnagyobb rákfenéje.

A rendszerek alapvető logikáját ABC/3 ábra mindenképpen meg kell említeni.

Hiszen e fejezet és ábra is e témáról szól.

A jelen rendszer gazdasági-pénzügyi rendszerének szinte minden baja, zavarossága, válsága a következő alapvető ellentmondásból ered: a rendszer megengedi a valós termeléstől, munkától elszakadó igazságtalan, aránytalan jövedelemszerzést, fogyasztást. Azaz, hihetetlen ellentmondások vannak. Egyrészt a rendszer helyesen ragaszkodik a valós munkának, termelésnek megfelelő jövedelemhez, ezért büntetik a lopást, a csalást, az adócsalást, ezért ragaszkodnak, hogy hitelfelvevő fizesse vissza hitelt. Helyesen ragaszkodnak, mert világos, hogy amennyiben a valós termelést követi a jövedelemszerzés, a fogyasztás, akkor nem alakulhatnak ki pénzügyi problémák, válságok. (Az igazságosságról nem is beszélve.) Ugyanakkor megengedik a tisztességtelen árakat, az indokolatlan áremelést, a spekulációt, a tőzsdén, a hitelrendszeren, a pénzváltórendszeren keresztül, a tisztességtelen üzletelést, az aránytalanul hatalmas jövedelmeket, a tőkések, bankárok kiugrását a maguk okozta válságból, és még sorolhatnám. Ezáltal a pénz el tud szakadni a valós termeléstől és kialakulnak a pénzügyi-gazdasági problémák, válságok.

Az igazságos, arányos jövedelmek.

A helyes árazás, helyes hitelezéssel, pénzkibocsátással és pénzváltással együtt helyre teszi nagy egyensúlyokat. A helyes árazás rendbe teszi, tenné a vállalatok, az ágazatok igazságos és arányos jövedelmeit. De nem oldja meg az egyének és rétegek igazságos és arányos jövedelmeit. Azért egy kicsit erre is jótékonyan hat. Ugyanakkor az egyének, rétegek igazságos arányos jövedelme rendbe teszi, tenné, vállalatok, ágazatok igazságos arányos árait. Csak részben oldja, oldaná meg azt, hogy az egyes termékek, szolgáltatások ára is igazságos, arányos legyen. Önmagában csak, nem tenné helyre a nagy egyensúlyokat. De még így is azt lehet mondani, hogy az igazságos arányos jövedelmek nélkül nincs fejlettebb rendszer. Az igazságtalan aránytalan jövedelem gyengébb termeléssel, rosszabb működéssel jár.

Azért nem rendeződnek az árakkal a jövedelmek, mert vállalkozók kompetenciája, hogy elosszák a vállalkozás jövedelmeit. Az államon belül pedig a főnökök kompetenciája. Tehát hiába kap egy vállalkozás összességében igazságos árbevételt, ezt el lehet osztani igazságtalanul.

Az államon belül azért létre lehet hozni egy objektív tudományos jövedelmezési rendszert. A magángazdaság szükséges szabadsága azonban ezt nem teszi lehetővé. Bár kétségtelenül a normális munkaerőpiac, valamint a dolgozók bérváltoztatási lehetősége részben megoldja a problémát. A progresszív jövedelemadó is részben old a problémán. Az igazságos arányos hitelezési megtakarítási rendszer, a tőzsde csökkentése, a spekuláció csökkentése, az igazságosabb pénzváltás, nemcsak nagy egyensúlyokra van jó hatással, de az egyének rétegek igazságosabb jövedelemére is. A normális tisztességes piacgazdaság is javítja a jövedelmek igazságosságát. A következetes (csalás az csalás) jog is egy kicsit javít a helyzeten. Az állam helyes nagysága, szerepe szintén pozitívan hat. Természetesen nemzetközi, rejtett pénzügyi, gazdasági és nyílt kizsákmányolás megszűnése is hozzájárul a nagy egyensúlyok kialakuláshoz és az igazságos arányos jövedelmekhez. Ez mind igazságosabbá, arányosabbá teszi a jövedelemelosztást. Azonban szerintem addig nem lesz az egyéneknek, rétegeknek igazságos, arányos jövedelme, amíg nem változik meg a világnézet. Illetve, ha megváltozik a világnézet, akkor az itt felsoroltak is könnyebben megváltoztathatók. Vagy úgy is fogalmazhatok: amíg nem változik meg a világnézet az igazságos, arányos jövedelmekkel kapcsolatban, addig a felsoroltak, beleértve a helyes árazást is, kevés valószínűséggel változnak meg. Addig csak nagyon lassan döcögősen haladnak az optimális irányban.

Szubjektív, érzelmi elmélkedések a társadalmi különbségekről és másokról.

Reformokra szükség van – ezt szinte senki nem vitatja. Amit szinte mindenki vitat: ezek nem jó reformok.

Na de várjál haver.

A történelmi fejlődés leegyszerűsítve.

A gazdag munkáltatók (tőkések) lassan, évezredek alatt, ráébrednek arra, hogy ők is jobban járnak, ha elégedett, jóllakott, jól élő, egészséges, tanult munkások dolgoznak alattuk, rájuk, mintha nyomorgó éhes, beteg, szakismeret nélküli munkások dolgoznak alattuk, rájuk. Igaz, hogy van egy nade, sőt több. Egyrészt meddig folytatódhat ez a tendencia, mert azért a kapzsi munkáltató, a hatalmas húsbavágó különbségeket fenn akarja tartani, sőt növelni akarja. A gazdag, kapzsi nem elégszik meg azzal, hogy mindenki viszonylag jól éljen, és különbségek jelképesek legyenek. Azt meg végképp nem viseli el, ha az ő hatalmas gazdagságból veszít. Eljöhet tehát a pont, amikor már a munkások, jólétének növekedése, a különbségeket csökkenti, ez pedig már megengedhetetlen. Másrészt mi van, ha bekövetkezik pl. a természet kirablásból következő válság. Ekkor sem lehetek én a gazdag, kapzsi (és mellékesen uralkodó) a vesztes, de valakinek el kell vinni a balhét, és jobb híján maradnak a nem gazdag, kapzsik, a nem tőkések. Viszont már elhintettem, hogy én a gazdag kapzsi mennyire imádom a népet, a demokráciát, az igazságos elosztást, és a legfőbb vágyam, a végső célom nem más, mint ezeket szolgálni. Ekkor jön a halmazati pofátlanság, halmazati logikátlansággal keverve.

Nem hazudok haver, de múltkor az országhatáron megnéztem a táblát: még mindig az van kiírva, hogy Magyarország, vagy netán Lipótia. Vagy talán ez, Rémálomország. Akár lehetne Kabaréföld is, ha nem halnának, nem rokkannának bele emberek. Az őrültek háza, sajnos nem vicces. Talán ez legtalálóbb: Abszurdia

Az ország első embere KISZ titkárból lett milliárdos nagytőkés, majd milliárdos nagytőkésből lett a szocialisták vezetője. Ízlelgessük ennek az életútnak finomságait. Szerintem ilyen nem volt, nincs és nem lesz a világon. Ez már az abszurditás teteje. Mégsem a teteje, mert ezen ember (persze nem egyedül) országébresztő missziója, pontosabban ennek az eszenciája, a következő: emberek mindenért fizetni kell, de legfőképpen az egészségért. A magyar fejlődés, de történelmi fejlődés is meg van oldva: mindenért fizetni kell. (Bővebben, pontosabban: egyre többen fizessenek, mindenért (egyre több dologért) egyre inkább teljes árat. Az egészségi szolgáltatásért és az oktatásért fizessenek egyre többen egyre teljesebb árat. A követendő tendencia: mindenki fizessen.)

Először is mindenért fizetve van, ez a fizetés, többek között az adó (adó, járulék, stb.). Ráadásul ezt a közhiedelemmel ellentétben végső soron nem gazdagok fizetik meg, hanem a dolgozók, az alulfizetett munkájukkal.

A történelmi fejlődést ő a szocialista rendszerből vezeti le, (aminek ő egyébként lelkes kiszolgálója volt), szerinte akkor nem volt fizetés (de volt), és a szocialista rendszer maga volt a borzalom (ki tudja miért, hiszen a lakosság életszínvonala nem volt alacsonyabb, mert, ha az észtek mondanák, talán elfogadható lenne), ergo: mindenért fizetni kell.

A történelem tehát nála szocializmusnál kezdődik, de mégsem, hanem utána már reformkorra hivatkozik. A reformkorra, amikor éppen az egyik jelentős történelmi tendencia - közoktatás, közegészség - tovább erősödött. De nem is emiatt hivatkozik ő erre a korra, hanem magát Széchenyihez, ill. a nagy reformerekhez hasonlítja. Itt a már a történelmi, és közgazdasági ismeretek oly mértékű zagyvalékáról, sajátos értelmezéséről van szó, amit egyszerűen kritizálni sem lehet. Arról nem is beszélve, hogy tudtommal, ő Széchenyivel ellentétben, az ötmilliárdos vagyonából (összecsalinkázott vagyonából) semmit nem ajánlott fel az ország javára. Ha jön a mentőautó, és elszállítja a zagyváló, magát Széchenyihez, Mátyás királyhoz, Napóleonhoz hasonlító embert, az rendben van. Ha nem viszi el, a mai világban még ez is elmegy.

Na de itt egy megtervezett kampányról van szó. Az ország első emberéről van szó. Ezt az embert jelentős politikai erők támogatják, (ráadásul a szocialisták) sőt a szavazók százezrei, köztük diplomások és politikai újságírók. Tehát ő nem egyedül van, gondoljunk csak a kormányzatának néhány hasonlóan zavarosan beszélő, és zavaros múltú tagjára. Ráadásul ez a zavaros beszéd, egyben valótlan konkrét állítás is, amelyről gyakran ki is derül az egyértelmű valótlansága. És ez zavaros beszéd sajnos nemcsak beszéd, hanem a törvényeken keresztül a kemény valóság, a konkrét nyomor, szenvedés, halál. Ezek után merül fel az emberben, hogy a diliházon belül van, az egész ország azon belül van, én is azon belül vagyok, vagy csak az ország egy része van azon belül.

Térjünk vissza, azonban nagy felfedezésre, melynek summázatta: mindenért fizetni kell. Most itt arra nem térek ki, talán ez már túl magas okfejtés lenne, hogy mi a különbség az oktatás, az egészség és más szolgáltatások, termékek között. Miért más termék, szolgáltatás, a cipő, a kenyér, a víz, a fodrászat, a vendéglátás, stb., mint az egészség (egészségügy) és az oktatás – erre tehát nem térek ki. Pedig itt ki lehetne térni, pl., arra hogy mért lehet a viszonylag rosszabb minőségű egy cipő, a másiknál, és miért nem lehet egy vakbélműtét, vagy egy számtanóra rosszabb minőségű a másiknál. Vagy ki lehetne térni, arra, hogy pl. a felhasznált víz mennyiségén jelentős, részben lehet változtatni, de pl. az egészségi szolgáltatás mennyiségét nem lehet változtatni. Nem lehet fél vakbélműtétet csinálni, de egy influenzát sem lehet félig kezelni. Ki lehetne térni arra, hogy mekkora a fogyasztó választási lehetősége, vagyis mekkora versenyhelyzet. Ki lehetne térni a nagy magánszolgáltatók, magánbiztosítók általi megszívatásokra, amiket szinte naponta tapasztalunk. (Megint egy újabb fokozata pofátlanságnak: úgy éltetik magángazdaságot, mintha nem is a kapitalizmusban élnénk már tizenhét éve. Mi megmondjuk mi a jó, a saját tapasztalat nem mérvadó. Ki lehetne térni a nemzetközi megoldásokra. Az igaz hogy pl. az ivóvíz fogyasztása is, normális országban ingyenes, ha nálunk nem ingyenes, akkor ez azt jelenti, elég sok helyen folyik már az antiszociális disznóság.

Ez már a következő pofátlanság: az egyik szociális disznósággal igazolják a másik szociális disznóság bevezetését. Haladjunk e logika mentén. Mindenki fizessen teljes árat a fűtésért, a vízért. Ha ezekért fizetnek, akkor miért lenne az oktatatás az egészségügy kivétel, ezért is fizessen mindenki teljes árat. De ha ezek teljes árak, akkor miért legyen egyáltalán kivétel? Akkor fizessen mindenki teljes árat mindenért, pl. az igazságszolgáltatásért, a biztonságáért. Nem kell rendőrség, fizessenek a biztonsági öröknek.

A történelmi tendencia (a több évezredes a közszolgáltatást nem a szocialisták találták ki) a közszolgáltatás növekedését mutatja. (Egyébként pedig a szociális rendszer volt a szocializmus legjobb része. Sok tré része volt a szocializmusnak, de a nagy reformista a viszonylag legjobb részét tekinti a negatív kiindulópontnak.)

Visszatérve: ezek szerint ez a több évezredes tendencia téves út volt, az igazi fejlődés: mindenért fizetni kell. Hát akkor induljunk el, rajta csináljuk meg. Nem állunk meg félúton Mi vagyunk a reformerek.

Persze ez a teória: „mindenért fizetni kell” gyakorlatilag ezt jelenti: na ti szegények, munkanélküliek, csökkent munkaképességek, ti is fizessetek ám.

Erre a csóró csak azt mondhatja: instálom nagyságos úr, fizetnék én, de miből. Ha netán, a ki tudja, hogyan szerzett ötmilliárdjából valami juttatna, akkor talán én is tudnék fizetni.

Azért ez a fizetés dolog az átlagos dolgozókat is legalább annyira sújtja, mint a szegényeket. Csak a gazdagoknak kedvező.

Nem erről szól a dolog, értsd már meg: az igazságos elosztás, a munkahelyteremtés, ezek másodlagos kérdések. A reform első és legfőbb pontja: mindenki fizessen – mondja mindezt, kimondatlanul a szocialista reformer. Aki pedig nem tud fizetni, az dögöljön meg, mert nem kap elégséges egészségügyi ellátást – mondja, kimondatlanul a szocialista reformista. Azért mondja ezt kimondatlanul, mert logikusan csak ez lehet a következménye ennek az állításának: mindenki fizessen az egészségéért. Ha nem fizet, akkor nem kap rendes ellátást. A nagyon szegény (kb. egymillió ember) pedig nem tud fizetni, azt gondolom, ezt nem lehet tovább ragozni. Igaz, hogy a csóró, a nyomorgásai következtében már így is tíz évvel kevesebbet él, de már ez is fölöslegesen hosszú élet. A csóró gyerek pedig ne tanuljon, legyen inkább munkanélküli csóró felnőtt, (előbb utóbb kinyiffan), vagy bűnöző, vagy elégedetlen tüntető, aki majd hazamegy, vagy elintézi a rendőrség. Ne tanuljon, mert nem tud fizetni, minek született szegény családba – mondja mindezt kimondatlanul, a nagy szocialista reformer.

Várjál haver, gondolj csak bele: jó az, a gazdaságnak beleértve a tőkéseket és magát nagy reformert, ha sok az elégedetlen, lerobbant, beteg, szakképzetlen, munkaképtelen ember?

A rendőrségtől viszont nem kell sajnálni a pénzt, valakinek kordába kell tartani a csőcseléket – mondja, kimondatlanul a nagy reformer. Az igaz, hogy a „mindenki fizessen mindenért” szellemében a már készül a javaslat, hogy a rendőrségi szolgáltatás se legyen ingyenes. Az állampolgárok fizessenek, de nem én, mi, a nagy reformisták. Nekünk, mint vezetőnek jár az állami védelem. Mindenki fizessen mindenért, nana, ez azért ránk nem vonatkozik.

Várjál haver ez is jó kimondatlan duma: legyen kicsi az állam, sokan távozzanak, de nem én. Az én és barátaim pozíciója, pénze maradjon meg, ragaszkodom ehhez, nem hagyom magam kiverni, mivé lenne akkor a reform. Az egész állam egy nagy kalap korrupt szar, kivéve engem és barátaimat, mert mi magunknak, a kiváló reformereknek szerzünk. Népmentő kiváló és pótolhatatlan reformer vagyok ez tagadhatatlan, hiszen csak úgy kipattant a fejemből a megoldás: mindenki fizessen.

Figyelj haver, ez sem semmi. Ezt add össze: demokrácia van, de lecsinálom, hogy mi a véleménye a többségnek, és ezt meg is tehetem. És tényleg meg is teheti.

Jó, rendben, a nép tájékozatlan, ráadásul fizikai okoknál fogva sem tud bővebben érvelni. De mondjon el bárki, akár ezer értelmes érvet. Mondjon akárki ezer értelmes elemzést. Nem számít, egyszerűen lepereg. És ebből az ezer érvből szóljon száz arról: ti kishaverok, ti nagy reformerek ti is ráfaragtok, ha ezt folytatjátok. Ez sem számít, ez is lepereg. Mindig előjön válaszként az a néhány ostoba, kifejtetlen frázis, féligazság, negyedigazság, mint pl.: mindenért fizetni kell. Az értelemnek ehhez nem sok köze van. Mindig találnak újabb frázist, az aktuális legújabb: a versenyképesség.

Figyelj haver, akkor most mi van? Miért régen mi volt, pl. a harmincas évek Németországában.

Tisztelt Hitler úr. Ne haragudjon, de amit maga ebben harmincas években művel, az baromság. Elmondok magának néhányszáz érvet. Tisztelt nagytőkések ne haragudjanak, de óriási ostobaság, hogy ezt a Hitler urat támogatják, nem lesz ennek jó vége. Meg is indokolom. Tisztelt emberek, lakosság, ne támogassák ezt a Hitler urat, mert maguk faragnak rá a legjobban, elmagyarázom miért.

Értelmes vita - nem erről szólt, és nem erről szól a történelem.

Egy cél nélkül haladó, túlzsúfolt, összevissza kanyargó buszon (vagy a tenger által dobált bárkán) egymást nyomorgatják, lökdösik, tapossák az emberek. Szinte senki, legalábbis hosszabb távon senki nem érzi jól magát, szinte senki nincs biztonságban. Szinte mindenki valamilyen szinten kiszolgáltatott, determinált bábú – talán így modellezhető a történelem.

K úr nézetei. K úr neve K-val kezdődik, nevezzük azonban őt kapitalista úrnak.

K úr nézete nem számítana, ha egyedülálló lenne. Sajnos nem az, sok ember véleménye hasonló. K úr szidja Magyarországot, de azért itt üzletel, itt gazdagszik meg. K úr az általa nagyra tartott Németországból jött ide. Miért nem maradt ott. Németország azért tart előbbre, mert K úrhoz hasonlók, ott kevésbé érvényesülnek.

A magyar helyzet valóban tré, de ebben a tőkéseknek nincs felelősségük – vallja. És mit mond még. Szegénység van, mert lusták az emberek. A szorgalom az, ha megvesz valaki egy autót, biciklit, nyomdagépet felújítja és eladja, vagy elkezd üzletelni. Azért ez egyfajta tehetség kérdése is. Mit csináljon szerencsétlen orvos, vagy mérnök,vagy szakmunkás, vagy író, vagy festő, vagy stb. akinek nincs tehetsége az üzleteléshez? K úr szerint ők már lusták, a gazdaság az üzletelésből, spekulációból áll, legalábbis ez a tevékenységek csúcspontja. (Kérdés, hogy ki készítette, azt a biciklit, autót, nyomdagépet, amivel ő üzletel.)

Aki szorgalmas az a mai világban nem éhezik – mondja K úr. Nem éhezik, kösz és akkor már oké minden. Az nem is számít hogy pocsékul él, legalábbis a hasznos munkájához képest pocsékul él. Az üzletembernél mondjuk tízszer rosszabbul él. Nagy tévedés a társadalmi igazságtalanságokat a nagyon gazdagok és a nagyon szegények problémájára leszűkíteni. Nem, ez, az orvosokat, mérnököket, szakmunkásokat, művészeket is érinti. Az aránytalan igazságtalan jövedelmi vagyoni hierarchia minden embert, az orvosokat, mérnököket, szakmunkásokat, művészeket, stb. érint. De főleg arról szól, hogy az igazságos társadalomban (arányos és igazságos jövedelmű, vagyonú rendszerben) három fokkal magasabb termelékenység, mint az igazságtalan társadalomban.

A szegények, gazdagok problémájáról K úrnak a Rothschild sztori jut eszébe. A név mindegy, gazdag ember esete a szegény emberrel. A szegény ember elmegy gazdaghoz és elkezdi kritizálni. Micsoda igazságtalanság, hogy te ilyen jól élsz én meg hiába dolgozok, csak nyomorgok, és hosszasan hajtogatja a magáét. Majd gazdag ember egy idő után megunva megkérdi: hány szegény ember van a világon. Kettőmilliárd - szól a válasz. Az én vagyonom pedig egymilliárd, akkor fogd az ötven centedet és tűnjél el. A sztori szellemes, csak nem sok köze van az igazsághoz. Azt akarja bizonyítani, hogyha szétosztanák gazdagok jövedelmét, akkor sem lennének a szegények sokkal gazdagabbak.

Az első csúsztatás az, hogy ennek a gazdag embernek nemcsak ennek a szegény embernek kellett volna pénzt adni, hanem, mondjuk még félmilliárd embernek. Illetve ennek a szegény embernek nemcsak ettől a gazdag embertől kellett volna ötven centet kapnia, hanem még sok más gazdag embertől, mondjuk összesen ötszáz dollárt kellene kapnia. Ez még mindig nem sok, de több mint az ötven cent.

Van azonban egy másik adat (ez nem sztori). A világ pénzének a fele mindössze kétszáz ember kezében van. Nagyon bonyolult számítás szerint az jön ki, ha jövedelemi, vagyoni hierarchia nagyjából igazságos lenne, akkor a szegényebbek, kb. 10%-kal élhetnének jobban. Ez nem sok, de azért nem ötven cent.

De megismétlem a fő problémát. Az aránytalan igazságtalan jövedelmi vagyoni hierarchia nemcsak nagyon gazdagokat, nagyon szegényeket érinti, hanem minden embert, az orvosokat, mérnököket, szakmunkásokat, művészeket, stb. érinti. De főleg arról szól, hogy az igazságos társadalomban (arányos és igazságos jövedelmű rendszerben), azonos feltételek mellett, három fokkal magasabb termelékenység, mint az igazságtalan társadalomban.

Egyébként mindig volt és lesz egy nyomorgó, munkanélküli lumpen réteg. Ezeknek az embereknek egy tál meleg levest kell adni, ennyit lehet értük tenni – vallja K úr.

Senki nem vitatja, hogy mindig volt, lesz egy ilyen réteg.

Nem az a fő kérdés, hogy van, ill. lesz e szegény, támogatásra szoruló réteg, hanem az a fő kérdés, hogy mekkora ez a réteg. Nagyon nem mindegy, hogy mekkora ez a réteg.

Minél nagyobb teret hódítnak K úr nézetei, tettei, annál nagyobb lesz ez a réteg.

Minél nagyobb teret hódit a nézet: mindenért fizetni kell - annál nagyobb lesz ez a réteg. K úr és G úr (gőgős gúnár Gedeon) nézetei azonos hatásúak.

Érdekes módón gondolkodástani szempontból is azonosság fedezhető fel. Szinte senki nem vitatja, hogy szükség van reformokra. Amit sokan vitatnak az, hogy ezek a reformok jók?

Mindkét esetben a főprobléma felcserélődik a mellékes, másodlagos problémával, miáltal a főprobléma elsikkad. Az egyik fő kérdés: jók e a reformok? A másik: mekkora a szegényréteg, és mit lehet, ill. mit kell ezzel kezdeni? A két kérdés nem is áll olyan messze egymástól.

A riporter lényeges kérdéseire adta K úr ezeket a válaszokat. K úr viszont a frappáns féligazságaival, a helytelen nézeteit terjesztette. (Frappáns féligazság, negyedigazság ez is: az igazság és a jövő útja, ha mindenért fizetni kell.)

A félrevezetés foka, egyenlő: a kérdés fontossága, plusz a válasz kifejtetlensége, helyben hagyása, szorozva a válasz félrevezető fokával (frázis, féligazság). Egyszerűbben, aki fontos kérdést tesz fel, az a válasz helyben hagyásával, (nem fejti ki, nem elemzi) nagyobb kárt okoz (a válaszolóval együtt) mint aki semmitmondó kérdést tesz fel.

Mi szegényebbek pedig megnyugtatjuk magunkat, vannak nálunk szegényebbek is. Lehet, hogy nem vagyunk szegények. Vagy megnyugtatjuk magunkat: nem is akarunk gazdagok lenni. (De nem erről szól a történet, hanem az egymást lökdöső, determinált, szorongó emberekről. Nem számít, hogy mennyi pénz van a cihában.) Azért megcsodáljuk a gazdag és híres világot (palotákat, jachtokat, bálokat és még sorolhatnám), mégis ez lesz a céltalan értelmetlen eszmények súlypontja. Belemegyünk egy olyan játékba, ami nem tetszik nekünk. Csippantjuk a frappáns féligazságokat. Részt veszünk a játékban, és ezzel éltetjük ezt a játékot.

Az emberi életek, (szélesen értelmezett életszínvonalak) közötti különbségek. A rendszer és állam viszonyok, változások, az ABD/1 ábra elemzése. Továbbá a B/1/a ábra, az A jelű, hierarchiáról szóló ábrák. A D jelű, fejlődésről szóló ábrák. Elméleti rendszertényező.

A fejezet a vagyoni, hatalmi hierarchiáról szóló tanulmányrészben található.

Ez a fejezet sok mindennel összefügg. Közvetlen és erős összefüggés azonban a következő fejezetekkel van. A hierarchia nagyságát, arányosságát taglaló fejezetekkel. A hatalmas jövedelmi különbségek és az adó. Az adó (vállalaton belüli) áthárítása. C. fejezettel. Összefügg a munkamotiváció, munkaintenzitás, foglalkoztatottság c. fejezettel.

Kezdeti példázat, avagy az életszínvonalak közötti különbségek.

A nagyon gazdag ember hatalmas, esetleg ötvenszobás pazarul felszerelt, szolgálókkal ellátott házban lakik, vagy éppen luxus szállodában, ha üdülni van kedve. A háza fel van szerelve mindenféle légtisztítóval, víztisztítóval, egyébként is zöldövezetben fekszik. A szálloda ahol üdül, pedig a világ legszebb legegészségesebb, helyein van. A gazdag ember házát, tulajdonát biztonsági örök védik, őt magát pedig a saját testőrsége. A nagyon szegény ember kunyhóban, vagy egy félszobában lakik, esetleg hajléktalanok szállásán, vagy még ott sem hanem az utcán tengődik. Üdülésre gondolni sem mer. A szegény ember lakását és testi épségét esetleg az állami rendőr védi, ha arra jár. A nagyon gazdag ember előkelő étteremben ínyenc falatokat ebédel, és drága pezsgővel, vagy borral öblíti le, pincérek ugrálják körül. A szegény ember olcsó kenyeret eszik olcsó párizsival, esetleg krumplival, jobb napokon tésztára, gyümölcsre telik neki. Esetleg az ingyen konyhán néha jut neki leves, főzelék. A gazdag ember elegáns drága ruhákban jár és ebből nem egy van neki hanem száz. A szegény embernek egy, két ruhája van de az is szakadt kopott. A gazadag ember a drága luxus autójával, mikor melyikkel, mert több is van neki, vagy luxus hajójával, vagy magánrepülőjével, közlekedik. A szegény ember többnyire gyalog jár, jobb esetben van egy ócska biciklije, vagy talán még vonatra, villamosra is telik neki.

A gazdag ember elegáns irodában, számára kellemes kényelmes munkát végez. A szegény ember piszkos vagy éppen nehéz fizikai munkát végez, a kifáradásig, sőt gyakran azon is túl. Számára a munka nem öröm, hanem szenvedés. Aztán hazamegy de szórakozásra már sem kedve, sem pénze, hanem fázva, éhesen és reménytelenül téblábol, ha éppen nincs otthoni munkája, mert az is gyakran van.

A gazdag ember jókedvűen, és jóleső fáradtsággal megy haza, kisebb pihenés, szauna, pezsgőfürdő, és utána jöhet a szórakozás, játék, vagy éppen a luxuspihenés. A gazdag ember a legkisebb betegségre is kihívja magánorvosát, ha pedig kicsit nagyobb baj van, akkor elmegy az extrán felszerelt magánklinikába. A szegény ember a kisebb bajokat benyeli, tudja hogy a gyógyszer, a vizsgálat is pénzbe kerül. Ha nagyobb baj van, és az gyakran van, akkor esetleg elmegy az állami rendelőbe, és ha szerencséje van, akkor beutalják egy jobb színvonalú állami korházba, de most már ott is fizetni kellene. A rosszabb orvosi ellátása, és rosszabb életkörülményei miatt a szegény ember úgy 10 évvel kevesebbet él. A gazdaggyerek magániskolába vagy színvonalas állami iskolába, később színvonalas egyetemre jár. A gazdaggyereknek kijárnak a magánórák, magántanárok sokasága, és mindenféle modern taneszköz segíti a tanulását.

A szegény gyerek jó, ha el tud menni az állami iskolába, otthon nem segítenek neki tanulásba, az otthoni körülmények nem éppen alkalmasak a tanulásra. Ha szerencséje van, ha nem kell otthon, vagy családért munkát végeznie.

József Attila és költő, író társai persze mindezt nem kisiskolás és nem középiskolás fokon írták meg. Én értéktelen ember vagyok, hiszen vannak nálam ezerszer konkrétan, pénzzel megbecsültebbek. És holnap csak rosszabb lehet, örülök, ha a jelen helyzetet fenn tudom tartani – mindezek állandó szorongását, keserűségét hogyan lehet mérni? Nem arról van szó, hogy akkor volt szegénység, gazdagság most meg nincs, csak arról, hogy akkor beszéltek róla, most meg nem. Nem, manapság a szegénységről nem divat beszélni, de könyv jelenik meg leggazdagabbakról, a milliárdosokról, mint példaképekről. Szegény, liberálisnak csúfolt világ, hová jutottál? Kapitalista úr nézetei már uralkodnak: a szegények legtöbbje magatehetetlen, lusta, ostoba népség, a rendszernek ehhez semmi köze. Ez a liberális szemlélet (kapitalista szemlélet) azzal a pofátlan manipulációval tetézve, hogy azért az előítélet, az a fránya, az tehet mindenről. Rendben van, ha nem lenne előítélet, akkor 10%-kal csökkenne az igazságtalanság, aránytalanság, de mi van a többi 90%-kal?- kérdi az egyszerű paraszti elme.

Ezt tapasztaljuk jelenleg egy államkapitalista országban. Persze a múltbeli rendszerekben is ez volt, sőt még ennél rosszabb. Kivéve a brezsnyevi szocializmust, amelyben azért ekkora különbségek nem voltak.

Mekkora is az életszínvonalbeli különbség van, a nagyon gazdag és nagyon szegény ember között? Én azt mondom hatalmas, jóval nagyobb az elfogadhatónál. Mások ezt mondják, ez a különbség teljesen rendben van. Megint mások azt mondják, hogy nincs rendben ez a különbség, de nincs jelentősége. Attól hogy az egyik ember gazdag még nem lesz jobb a szegényeknek. Én azt mondom, hogyha nem lennének ennyire gazdagok, akkor a szegényebbek is jobban élnének. Nemcsak azért mert a gazdagok fogyasztásának egy részét a szegények fogyasztanák el, hanem azért is, mert az arányos és igazságos világ, gazdaság az egy jobban működő világ, nagyobb termelést produkáló világ. Én tehát azt mondom, hogy aránytalanul nagyok a különbségek és ez nagyon fontos. A legnagyobb, legfontosabb probléma ez. Én azt mondom, hogy amíg nem, ismerik fel az emberek e probléma jelentőségét, addig az erkölcs, a szeretet csak üres fecsegés. Üres fecsegés, mert az aránytalan és igazságtalan különbségek logikája irányítja az emberi életet. Jelentős részben erről, a különbségek nagyságáról és fontosságáról szól ez a tanulmány.

De amikor azt mondom, hogy ezek a különbségek túlzottan nagyok akkor, nem mondok semmi kézzelfoghatók. Mert nincs mértékegység nincs számítás. Nincs egy határvonal: eddig még elfogadhatók a különbségek innentől már túl nagyok. Tehát szükség van valamilyen konkrét számokra, számításokra.

Két probléma jelentkezik először.

Az egyik: törődjünk e kivételekkel?

Kétségtelen hogy nagy különbség ellenére egyes szegény emberek boldogabbak lehetnek, mint egyes gazdag emberek. Egyesek igen, de azért nem ez a jellemző.

Kétségtelen az is hogy lehetnek puritánul élő gazdag emberek. Olyanok, akik a hatalmas jövedelmüket, vagyonukat nem fogyasztják le. Minden szempontból puritánok. Mert a gyomorbajos gazdag ember azért élhet kastélyban. Vagy lehet az a hobbija, hogy különleges műtárgyakat nézeget. Csakis ő nézegeti, ezeket és nem mindenki, például egy múzeumban. Szóval lehetnek minden szempontból puritán gazdagok, de nem ez a jellemző. És persze lehetnek betegeskedő gazdag emberek is. Csakhogy a statisztikai adatok szerint azonos korú gazdag és szegény emberek között hatalmas egészségbeli különbségek vannak. A válaszom: a kivételek nem vehetők figyelembe.

A másik probléma: hogyan számoljuk a szenvedést és halált? A szegény embert több szenvedés éri, az életkörülményei miatt, éhezés, fázás, nyomor, stb. Több szenvedés éri a munkája miatt, egészségtelen és kimerítő. Több szenvedés éri a rosszabb közbiztonság miatt (kirabolják, megverik) és rosszabb igazságszolgáltatás miatt. És főleg több szenvedés éri a rossz egészségi állapota, a betegségei miatt. Illetve a rosszabbul működő egészségügy miatt. A lelki szenvedésekről nem is beszélve. Persze itt is vannak kivételek, hiszen a szenvedés részben szubjektív kategória. De megint nem kivételekből kell kiindulni, hanem abból hogy általában a szegény embert több szenvedés éri.

Hogyan lehet a szenvedést számokba kifejezni. És hogyan lehet halált, a rövidebb életet számokban kifejezni? Márpedig valahogy ezeket is be kell számítani.

A szélesebben vett életszínvonalat sok módón lehet számolni. Minden szükséglet-kielégítésnek, terméknek, szolgáltatásnak van egy mennyisége és minőségi szintje. A kezdeti példázatból kitűnt, hogy ez a kettő összemosódik. Mert az ötven szobás ház az mennyiségben és minőségben is több mint a kunyhó. A szarvasgombás pástétom az elsősorban minőségben, de mennyiségben is több mint a zsíros kenyér. És még lehetne sorolni. Lehet, hogy gazdag ember mennyiségben csak a kétszeresét de minőségben akár a százszorosát is fogyaszthatja a szegény ember fogyasztásának.

Minden termékfajtát (termék és szolgáltatás) fel lehet osztani sok minőségi szintre. Általában ez arányos az árral. Vannak olyan termékek, amelyeket akár száz minőségi szintre fel lehet osztani. Pl. a közlekedés minőségének skálája. A lakás, lakhatás skálája. Itt megállapítható akár százféle szint. Pl. az étkezés skálája már nem osztható fel száz szintre, de húszra felosztható. Ugyanakkor vannak háromskálás termékek szolgáltatások. Ezek elsősorban a lelki szükséglet-kielégítések (pl. biztonság) és minőségi anyagi szükségletek (egészség, tudás, stb.) akkor, ha van egy elég magas szintű állami alapellátás. Elméletileg vannak kétskálás szolgáltatások (pl. az igazságszolgáltatás) is. És van egyenlőség is, vagyis némely állami szolgáltatás, ahol a gazdag ember sem fogyaszthat különb terméket, mint, a szegény ember. Ilyenek pl. a törvények jelentős része. Tévedés azt gondolni, hogy minden törvény, hiszen a törvények másik jelentős része valamilyen feltételhez köt, (rejtve vagy nyíltan), amely feltételt a gazdag ember könnyebben teljesíti.

Tulajdonképpen lehetne mérni az életszínvonalat, ill. annak a különbségét, úgy hogy a jó minőségű, luxus termékeket a gazdagok fogyasztják a rosszabb minőségű termékeket a szegények fogyasztják. Ez elég komplikált mérés lenne, ráadásul nem egészen pontos.

Több helyen a beszélek az életszínvonal-mérésről. A következő hosszú, hosszú fejezetek pl. a vagyoni, jövedelmi különbségek mérésről és a hatalmi különbségek méréséről szólnak. Lényegében ezek is az életszínvonalról szólnak. Ezek a mérések viszonylag pontosak, mégis kimarad belőlük néhány lényeges tényező. Ez a fejezet éppen arra szolgál, hogy a különbségek másik odalát is megmutassa.

Itt és most a következő ajánlatom van.

A szűken vett fogyasztási különbségek.

Az egyik kiindulópont: egy átlagos államkapitalista országról van szó.

A másik kiindulópont: egy nagyos szegény és nagyon gazdag ember közötti különbség. Azért ez a kiindulópont, mert az amúgy is homályos számítást tovább homályosítana, ha nem ez lenne a kiindulópont. Pl., a társadalmi rétegek között különbség rendkívül torz lehet. Torz lehet azért, mert adott esetben úgy is lehet számolni, hogy összesen három réteg van és három réteg átlaga között mindössze dupla különbség, vagyis legszegényebbek és leggazdagabbak között mindössze négyszeres a különbség. A rétegek, és réteghatárok megválasztása nagymértékben meghatározza különbségeket. Ellenben, ha egy nagyon gazdag és egy nagyon szegény ember közötti különbséget nézünk, akkor nem lehetséges az előbb említett félreszámítás.

A kiindulásom tehát a következő. Minden ember által elfogyasztható termék, szolgáltatás jelenleg a következőképpen oszlik meg.

A termékek szolgáltatások 37%-a 100 minőségi színvonalra (minőségi és mennyiségi) osztható és ebből a 100-as szinte a nagyon gazdag ember fogyasztja, a legalacsonyabb az 1-es színvonalat a nagyon szegény fogyasztja. 37%-a termékeknek szolgáltatásoknak 20 minőségi szintre osztható fel és ebből a legmagasabb színvonalat nagyon gazdag ember az 1-es szintet a nagyon szegény ember fogyasztja. Ez kettő teszi ki jelenleg az anyagi, tárgyi szükséglet-kielégítéseket.

A termékek szolgáltatások 15%-felosztható 3 minőségi színvonalra és ebből a legmagasabb 3-as szintet a leggazdagabb ember az 1-es szintet a legszegényebb ember fogyasztja. A termékek szolgáltatások 10%-a egy-színvonalú, vagyis vannak területek, ahol nagyjából egyenlőség van.

Hogy jön ki a 25%-ék? A lehetséges, fontos szükséglet-kielégítéseknek legalább a felét, a lelki szükségletek (igazságosság, biztonság, önrendelkezés, stb.) valamint a minőségi anyagi szükségletek (egészség, tudás, egészséges természet, stb.) tennék ki. A lehetséges 50% helyett jelenleg ez csak 25%-ban van kielégítve. Ezeket, a szükségleteket döntően az állam elégítené ki, nem a magángazdaság. Ha az állam a jelenleginél sokkal jobb színvonalú, és nagyobb is lenne, akkor ezeket szükségleteket nem 25, de 40%-ban elégítené ki. Az egyik baj, hogy jelenleg az állam kisebb (legalábbis a termelést, szolgáltatást nézve), nem 40%-os. Ennél nagyobb baj az, hogy részben még mindig uralkodó osztályt kiszolgáló jellegű. Vagyis a befizetett adó nemcsak arra fordítódik, az állam nemcsak arra törekszik, hogy a lakosságnak szolgáljon. Vannak pl. törvények szép számmal, amelyek nem arról szólnak, hogy szolgáljanak, hanem arra hogy megregulázzák a lakosságot. Ezekről leginkább a jogról szóló tanulmányrészben lesz szó. Persze ha X becsületes állampolgárt a törvény megvédi Y becstelen állampolgártól, az rendben van, csakhogy a törvények 10%-a nem erről szól hanem arról hogy X és Y állampolgárt is fölöslegesen regulázza, leginkább a vezetés áttételes érdekében. Ez a 10% nem növeli az életszínvonalat, hanem csökkenti. Ez tehát mínusz 20%. ( A korábbi diktatórikus államok nem arra szolgáltak elsősorban, hogy szolgálják a lakosság nagyobb részét, hanem arra hogy kizsákmányolják, megregulázzák. Ezekre, az államokra nem mondható hogy összességében életszínvonalat emelő államok voltak. Továbbá, van az államnak egy kb. 5% olyan része, ami nem függ össze az életszínvonallal. Illetve 5% része, ami fölösleges, nem rontja, de nem is javítja az életszínvonalat. Nyilvántartások adminisztráció, stb. 10% kiesik a kicsi állam miatt és 10% kiesik a nem egészen hatékony és tisztességes állam miatt. Összesen a lehetséges 50% helyett a jelenlegi állam 25%-ban emeli az életszínvonalat. Ne felejtsük el, hogy az állam a befizetett adó, költségvetés és az állami dolgozók arány alapján a magángazdaság kb. 40%-a. Ebből a 40%-ból 25% fordítódik az életszínvonal-emelésre.

Hogy oszlik meg a 25%? Egy nagyon gazdag ember nem veszi igénybe pl. az állami egészségügyet, hanem magánklinikára jár. Ha megfelelően magas az állami egészségügy és az mindenkinek jár, akkor a magánklinika legfeljebb kétszer olyan magas színvonalú ellátást adhat, mint az állami ellátás. Ugyanez vonatkozik, az állami biztonságra, rendőrség és magántestőrség színvonalára. Az egészséges lakás, stb. pedig azt jelenti, hogy nagyon gazdag ember kétszer olyan egészséges környezetben élhet, mint az állam által nyújtott átlagos környezet. Gondolok itt a levegőszűrésre, vízszűrésre, stb. Hasonló a helyzet az oktatással, gazdag ember kétszer magasabb színvonalú oktatást tud adni, mint az állam.

Mi e helyzet az igazságszolgáltatással? A jó ügyvéd, a kaució, a megfizetett jobb zárka, stb. azt jelenti, hogy az igazságszolgáltatásban sincs teljes egyenlőség.

Teljes egyenlőség van, legalábbis jó szándékúan úgy számítom, hogy az van, a törvény általi egyenlőségben (nagyjából ugyanazok a szabályok vonatkoznak gazdagra, szegényre) és az igazságszolgáltatás egy részében. Így jön ki tehát hogy az állami termékek szolgáltatások 15%-ban háromszoros különbségek vannak, 10%-ban nincsenek különbségek. Mindez az életszínvonal szempontjából.

Van itt egy csomó különlegesség, amire ki kellene térni. Pl. feltételezem, hogy a legszegényebb ember megkapja a „teljes” 25%-os állami ellátást, miközben tudjuk hogy ez nem egészen igaz. Hiszen a hajléktalan kiesik egy sereg állami ellátásból. Aztán az állami árak problémájával is lehetne foglakozni, azzal hogy nem egészen ingyenes az állami ellátás sem. Lehetne még azon is filozni, hogy az állami szolgáltatások valóban csak 25%-ban járulnak hozzá az életszínvonalhoz? Tulajdonképpen itt arról van szó, hogy az emberek értékrendje is elromlott. Pl., jobban felizgatja őket, ha 10%-kal rosszabb autót tudnak vásárolni, mintha 10%-kal romlik a levegő minősége, vagy 10%-kal, megnő az igazságtalan ítéletek száma. Tehát az eltorzult értékrendhez képest sajnos jó ez a 25%-os arány. Fel lehetne tenni a kérdést, mi lenne, ha rendben lenne az értékrend. Itt és most azonban azt vizsgálom, hogy jelenleg mekkorák az életszínvonalbeli különbségek.

Összesítés után: a 75%-ot kitevő anyagi szükségletek területén 60-szoros a leggazdagabb és legszegényebb közötti különbség. A 15%-ot kitevő más szükségletek esetén háromszoros a különbség, 10%-ban nincs különbség.

Teljes összesítés után: a szűken vett fogyasztási különbségek jelenleg (átlagos 10 milliós államkapitalista ország) egy nagyon gazdag és egy nagyon szegény ember között kb. 45-szörös.

Ennél nagyobb, kb. 54-szeres, ha leggazdagabb és a legszegényebb ember közötti különbséget veszünk. Ha legenyhébb számítást vesszük, akkor ennél 10%-kal kisebbek a különbségek.

Valójában sokkal nagyobb különbségekről van szó.

A különbségeket (a hierarchiát) sokféleképpen lehet számolni. Akárhogy is számolunk, akármilyen számok is jönnek ki, azt kell megérteni, hogy a jelenlegi különbségek túl nagyok. Bármilyen számok is jönnek ki a jelenlegi különbségeket legalább 25%-kal csökkenteni kell, egy fejlettebb jobban működő rendszer kialakításához.

A szűken vett fogyasztási különbség tehát 45-szörös. Vagy 54-szeres. Igen ám csakhogy ebben nincs benne az a szenvedés, éhezés és rövidebb élet, (korai halál), amely e különbség mögött van. Szerintem nyugodtan vehetjük e szám 28-szorosát, ha a valós különbségeket akarjuk számokban kifejezni. Miért pont 28-szorosát? Egyszerűen, azért mert az így kapott számot 1260 már össze lehet illeszteni a másképpen számolt vagyoni, ill. összevont vagyoni és hatalmi különbségek számaival. Az összeillesztésről egy másik fejezetben lesz szó.

Tehát a következő számokat kapjuk meg 45, 1260, ill. 54 és 1512. E számokból lehet tovább számolni a különböző rendszerek átlagos hierarchiáját Illetve egy rendszeren belül a társadalmi rétegek közötti különbségeket. Mint mondtam ez már rendkívül változó, lehet, attól függően, hogy mennyi réteget jelölünk ki és azoknak hová tesszük a határait. Én ebben rajzban öt réteget jelöltem ki és határokat ez az ábra adta. Az itt megjelenő számok nem pontosak (a jövő társadalomtudományának lesz feladata e tekintetben is), de közelebb állnak a valósághoz, mint más hasonló tárgykörű számok, adatok.

E szerint egy Magyarországhoz hasonló ország őt társadalmi rétege között a különbségek így alakulnak. A szegény az átlag alatti bérű dolgozó, az átlag feletti bérű dolgozó, és közép-gazdag réteg (osztály) között nagyjából egyenlő a különbség, kb. 180-szoros. A gazdag (nagyon gazdag, nagytőkés) réteg és közép-gazdag réteg között viszont már 440-szeres a különbség. A szegényréteg és nagyon gazdag réteg között 980-szoros a különbség. Vagy ha nagyon szűken, (ez már torzított számolás) számoljuk akkor csak 35-szörös a különbség a szélső társadalmi rétegek között.

A jövő fejlettebb rendszerének hierarchiája tartalmazza azokat a különbségeket, amelyek elfogadhatók, normálisak.

Itt a nagyon szegény és nagyon gazdag közötti szűk fogyasztási különbség 35-szörös. Tehát 10-zel, azaz kb.25%-kal kevesebb. Vagy a legszegényebb és leggazdagabb között kb. 43-szoros. Ha ezt beszorozzuk a szenvedésből korai halálozásból eredő 28-szoros értékkel, akkor 1000, ill. 1200 számok jönnek ki.

A rétegek közötti különbség itt egyenletes oszlik el. Ennek jelentősségét később taglalom.

Érdekes azonban hogy a rétegek közötti különbség nem csökken, hanem nő, a számok szerint. Pontosabban ez 220, azaz kb. 8-szoros lesz. Ugyanakkor a leggazdagabb és legszegényebb rétegek között már csökken a különbség igaz nem sokkal. Itt a különbség 880-szoros, szűken számítva 31-szeres. Ez egyben azt is bizonyítja, hogy a rétegek közötti különbség mérése, még a helyes kiindulás mellett sem ad valós képet.

Az egész hierarchia mérése hiányos lesz, ha mellette nem nézzük a rendszer átlagos életszínvonalát. Igaz ez fordítva is igaz, az átlagos életszínvonal-mérés torz, ha nem nézzük a különbségeket. Mert ugyan a jövő fejlettebb rendszerében nő a rétegek közötti különbség, de az összesített különbség és a szélső különbség csökken. Igaz, hogy nő a rétegek közötti különbség, de az alsóbb rétegek átlagos életszínvonala sokkal magasabb lesz és sokkal közelebb lesz a legmagasabb életszínvonalhoz. A lényeg az, hogy lakosság döntő többsége jobban fog élni, ráadásul a hierarchia is összeilleszkedő lesz.

Nem feltételen az alsó, nulla értékhez kell illeszteni a társadalmi hierarchiát. Más ábrákban alulra, a nulla vonalhoz illesztem a társadalmi hierarchiát.

Ebben az ábrában ez az elmélet jelenik meg, hogy a legmagasabb színvonalú termékekből, szolgáltatásokból, azaz a maximális természettudományos technikai fejlettségből kell kiindulni. A másik elmélet, hogy a legalacsonyabb színvonalból, a létfenntartásból kell kiindulni. Azonban mindkét elmélet szerint igaz, az, hogy a kisebb, arányosabb hierarchia emeli a rendszer átlagos színvonalát, fejlettségi szintjét, és az átlagos életszínvonalát. Ha a legfelső szintből indulunk ki, akkor ez még inkább igaz, hogy a hierarchia nagysága, arányossága, igazságossága meghatározó az életszínvonal a fejlettség szempontjából.

A problémát nézzük egy kifacsart gondolatmenetből. Adva van egy minden szempontból fejlett (természettudományos technikai állapot, politikai rendszer, demokrácia szint, gazdasági rendszer, stb.) rendszer. Én azt állítom, ha ebben rendszerben aránytalanul nagy a hierarchia, akkor alacsonyabb lesz az átlagos életszínvonal, mint a nála fejletlenebb rendszerben. A gondolat azért torz, mert az arányos és igazságos hierarchia oly szorosan függ össze a politikai rendszer, a demokrácia szinttel, a gazdasági rendszerrel hogy egyszerűen nem lehet szétválasztani. Vagyis a politikai rendszer, demokrácia szint, stb. nem lehet jobb, mint a hierarchia jósága.

Tény, hogy a fenti állítás megint felveti brezsnyevi szocializmus hierarchiájának problémáját. Itt felvetem a következő gondolatot: a hierarchiának, a társadalmi piramisnak nemcsak arányosnak kell lenni, hanem az alapvető részek (hatalom, vagyon, ill. állam, magángazdaság ill. állam, civilszféra) szempontjából összeilleszkedőnek kell lenni.

A nem összeilleszkedő (hatalom, vagyon, ill. az állam, magángazdaság, ill. az állam, civil szféra) hierarchia problémája.

A brezsnyevi szocializmus nem összeilleszkedő hierarchiájú volt. Más volt hatalmi, más volt vagyoni hierarchia, és még lehetne sorolni az ellentmondásokat. Az ilyen rendszer pedig egyszerűen nem működhet jól. Illetve az ilyen rendszer vagy megváltozik, vagy szétesik.

A jövő fejlettebb rendszere abból szempontból is fejlett, hogy összeilleszkedő (az ábrán látható)hierarchiát alakít ki.

Az egy-színvonalú termék (szolgáltatás) problémája. A legmagasabb színvonalú állami termék (szolgáltatás) problémája.

Pl. az állami egészségügyi szolgáltatásról, van szó, amikor az egy-színvonalú termelésről beszélek.

Az összes legmagasabb színvonalú termékből nem juthat mindenkinek, nem juthat a többségnek, csak keveseknek juthat.

A fenti állítást nem nehéz belátni. Pl. a tudományos technikai fejlesztés jóvoltából kifejlesztenek több új nagy hatékonyságú gyógyszert, de kifejlesztenek új diagnosztikai készülékeket, de kifejlesztenek új műtéti eszközöket, eljárásokat is. És még sok mindent. Csak az egészségügyön belül maradva is hosszasan lehetne sorolni, a legmagasabb színvonalú termékeket, szolgáltatásokat, és akkor más területekről még nem beszéltem. Nyilvánvalóan a legmagasabb színvonalú termékek általános elterjedéséhez idő kell, először pár darab van belőlük. A probléma érinti általában a hierarchiát: kik használják először az új legmagasabb színvonalú termékeket. Tehát érinti magángazdasági termelést, fogyasztást is. Fokozottan érinti azonban az állami termelést, fogyasztást, hiszen itt fokozottabb elvárás a közel azonos színvonalú termelések szolgáltatások iránt. Nem lehet 10 színvonalú, igazságszolgáltatás, általános iskolai szolgáltatás, egészségügyi ellátás, stb.

Az állami termelések, szolgáltatások vonatkozásában nem jöhet létre igazi teljes értékű verseny, erről már több helyen beszéltem. E fejezet végén is lesz erről szó.

Mielőtt a megoldásra rátérnék, a következő téves felfogást fontosnak tartom elemezni: mivel a legmagasabb színvonalú termékek (végtermékek, végfogyasztások) hierarchiát növelnek, ezért az ezzel kapcsolatos fejlődés problémát okoz, azaz ez elhanyagolható terület. Továbbá, ha a kis különbségek a cél, akkor elég egy átlagos közepes színvonalra, törekedni, azaz a legmagasabb színvonalú végtermékek kifejlesztése problémás és elhanyagolható.

Nyilvánvalóan hogy ez a felfogás egy lelassult természettudományos, technikai fejlődést és lelassult gazdasági fejlődést eredményez. Továbbá e téves felfogás eredménye, hogy a magángazdasági termelés sokkal hatékonyabbá válik, mint az állami termelés. Továbbá e téves felfogás eredménye, hogy létrejön: minél magasabb vagyoni hierarchia, annál magasabb az új, legmagasabb színvonalú termékek aránya, mert természetesen alakul ki egy vásárlóréteg ezekre. Vagyis minél nagyobb a vagyoni hierarchia, annál erősebb természettudományos technikai és gazdasági fejlődés.

E téves felfogás, ha nem is kimondva de jelen volt a brezsnyevi szocializmusban. Ez volt az oka annak, hogy ezen országokban általában minden termék, szolgáltatás átlagos, vagy inkább gyenge színvonalú volt. Pl. a Szovjetunió élenjárt az űrkutatásban, de egy jó színvonalú személygépkocsit képtelen volt (nem is akart) előállítani. Néhány fajta autó volt, de azok is átlagosak, vagy inkább átlag alattiak, míg nyugaton több ezer márka és azok közül nem kevés egészen kiváló minőség létezett, létezik. A példákat még hosszan lehet sorolni. A téves felfogás azonban a jelenlegi államkapitalizmusban is él, csak itt a kapitalizmus és a hatalmas hierarchia szükségességét hivatott igazolni.

Amennyiben arányos és igazságos hierarchia a cél, akkor valamilyen megoldást kell találni. Az állami termelések, szolgáltatások, vonatkozásban a következő megoldás lehet. Kutatási szinten, minden hasznos termelésben a legmagasabb színvonalú termék, szolgáltatás kifejlesztésére kell törekedni. A gyakorlati elterjesztés szintjén pedig egy nagyon pontos, szakszerű tervet, sorrendet kell elkészíteni. Vegyis sok tényező miatt a közeljövő feladata, hogy a kutatási szinten már kifejlesztett sok termék, szolgáltatás közül éppen X és Y terméket, szolgáltatást vezessék be, terjesszék el viszonylag gyorsan. Majd ezután jöhet Z és K termék. Majd ezután jöhet L és M termék, és így tovább. Nevezzük ezt a megoldást röviden: a legmagasabb színvonalú termékek, szolgáltatások biztosítása „állami kutatással” és tervezett, szelektált bevezetéssel. Ez a megoldás megoldja felsorolt problémákat. Mivel van megoldás, ezért az említet téves felfogás, valóban téves felfogás. Az állami kutatás azért van idézőjelben, mert azt magáncégek, magánemberek, is elvégezhetik. A pályáztatás útján való eszközbeszerzés is elfogadható módszer. (Gondolok itt például az egészségügyi eszközökre.) Végső soron ez is egy állam által, finanszírozott és részben irányított kutatás termelésfejlesztés. Ugyanakkor felmerül a kevert zavaros állam problémája. Továbbá felmerül a csökkent értékű verseny problémája. Illetve az automatikus piaci szabályozás (pl. piaci ár) eltorzulásnak problémája.

(Itt megjegyzem, hogy a fenti téma kapcsolódik az állami fejlesztéstervezés, valamint a hatékony állam problémaköréhez. Sőt az innováció, és helyes privatizáció problémaköréhez is kapcsolódik. )

A direkt természettudományos technikai versenyek ugyancsak hozzájárulnak, hogy létrejöjjön sok legmagasabb színvonalú termék.

A magángazdaság vonatkozásában elsősorban a piacnak kell szelektálni, ill. a legmagasabb színvonalú termékekre motiválni. Ebben a szelekcióban, ill. motivációban valóban van jelentősége vagyoni különbségeknek. Azonban ezt szelekciót és motivációt egy normális, arányos vagyoni hierarchia is képes biztosítani. Miért is? A válasz előtt egy lényeges kitérés.

A vagyoni hierarchia csökkenésének jelenségei.

A vagyoni hierarchia csökkentése, (pl. 30%os) azzal jár, hogy legszegényebb réteg, ill. a szegényebb rétegek jövedelme, vagyona nő 15%-kal. A leggazdagabb, ill. a gazdagabb rétegek jövedelme vagyona csökken 15%-kal. Ugyanakkor az arányosabb hierarchia sok okból jobb működést eredményez, miáltal az átlag jövedelem és vagyon színvonal is magasabb lesz. Ezáltal normális esetben így alakulnak a dolgok. A legszegényebb ill. a szegényebb rétegek jövedelme vagyona 25%-kal nő. A leggazdagabb, ill. gazdagabb rétegek jövedelme 5%-kal csökken. Ami lezajlik jövedelmek, vagyonok vonatkozásában, a kereslet-kínálat törvénye alapján, ugyanaz zajlik le a termékek (termék és szolgáltatás) színvonalának vonatkozásában. Vagyis kiesik a legalacsonyabb színvonalú 25%-nyi termék és kiesik a legmagasabb színvonalú 5%-nyi termék.

Én viszont azt állítom, hogy még a legmagasabb színvonalú 5%-nyi termék előállítása sem szűnik meg. Egyébként, ha megszűnne, akkor az a természettudományos technikai és gazdasági fejlődés viszonylagos csökkenését okozná.

Kitérés a piacgazdaság, versenygazdaság kétféle motivációjára.

A normális, valós motiváció: én el akarom adni a termékemet, viszonylag tisztességes haszon mellett.

Átmeneti, (tartósan átmeneti), torz motiváció: én el akarom adnia termékemet, de csak bizonyos magas ár, hatalmas haszon mellett.

Nézzünk egy példát. Egy autógyár kifejleszt egy technikailag valóban hasznos kütyürüt, de ennek gyártása meglehetősen drága. A torz felfogású autógyár ezt teszi. Arra számítva, hogy van egy hihetetlenül gazdag réteg épít egy borzalmasan drága luxus autót , amelybe beépíti az új kütyürüt. És így el is tudja adni az autóját. Ellenben ha megszűnik a hihetetlenül gazdag réteg, akkor azt mondja: nincs értelme az új kütyürüt használni, mert a drága autómra nem lesz vevő, hiszen már nincsenek hihetetlenül gazdagok. Mindenképpen csökken a profitom és én ezt nem fogadom el. Ezt gondolja, és nem használja az új kütyürüt.

De mit mond a normális felfogású autógyár: inkább egy viszonylag olcsóbb autóba teszem be az új kütyürüt, de használom a kütyürüt. Igaz, hogy egy kicsit csökken a profitom, de még mindig megéri, mert így biztosan el tudom adni az autómat. Így gondolkodik és így is tesz és be is jön a számítása, igaz ez számítás elég szerény. (Persze ehhez az egészhez igazi verseny is kell.)

A példa azt igazolja, ha van egy normális verseny és egy normális versenymotiváció, akkor a vagyoni hierarchia csökkenése (bizonyos határig) nem okozza a legmagasabb színvonalú termékek kiesését. Nincs, vagy alig van hátránya a hierarchia csökkenésének, előnye azonban van. Mi az előnye?

Az amit elmondtam: az átlagos jövedelem, vagyon színvonal és ezzel a termékek, szolgáltatások átlag színvonala magasabb lesz. A fogyasztás színvonala és az életszínvonal nő.

A legmagasabb színvonalú termék, összefüggése a hierarchiával, másképpen.

Ha a legmagasabb színvonalú termékeket a leggazdagabbak élvezhetik, akkor a szükségszerűen a legalacsonyabb színvonalú jut a szegényeknek, legszegényebbeknek. Minél nagyobb a hierarchia, a szegényeknek, középrétegnek, viszonylag annál rosszabb termék, szolgáltatás fog jutni. Egy kapzsi önző társdalomban általában a technikai fejlődés növeli a vagyoni hierarchiát, mert az a leggazdagabbaknak jut, a legszegényebbek meg szinte megrekednek a régi szinten. Pontosabban az elit fogyasztás felső szintje gyorsabban nő, mint az alsó fogyasztás alsó szintje. Ezt a folyamatot csak hierarchia csökkentésével, fékentartásával, beszabályozásával lehet megállítani. Ha egy terméknek van száz színvonala ( pl. egyszobás és százszobás ház), akkor az nem okoz kárt, ha ennek a terméknek csak hetven ( háromszobás és hetvenhárom szobás ház) színvonala lesz. Sőt összességében ez hasznos. Ez persze nem jelenti azt, hogy magángazdaságban az egy színvonalú termékekre kell törekedni. Az arányos hierarchia és a normális verseny beállítja azt a színvonalszámot, amely éppen optimális.

Az ábra további elemzése.

Az ábra alsó része a társadalmi piramis és az állam viszonyáról szól. Ennek azonban sok vonatkozása van. Sajnos a sűrített összefoglalásba nem fér bele az ábra részletes elemzése. Ezért csak vázlatos hiányos elemzésre vállalkozom.

Az állam alapvető felépítéséről már beszéltem, az ábrán is megjelenik.

A vezető réteget szolgáló, a népréteget fegyelmező, kizsákmányoló állam egyik sarkított példája, a brutális, túlkapásokkal tarkított rendőri beavatkozás. Ez egy nyilvánvaló megmutatkozás. Jelen rendszerben azonban a vezetés szolgálata, a lakosság fegyelmezése inkább rejtett módon történik.

Jelen rendszerben már az állam legnagyobb része a szolgáltató állam. A szolgáltató államot annyi részre bontottam, ahány társadalmi réteg (osztály van), vagyis őt részre (Ezen ábrán öt réteget társadalmi különböztetek meg.)

Gyakran emlegetem a népnek szolgáltató, a gondoskodó államot. Ez részemről is egy leegyszerűsített, és ezért pontatlan megfogalmazás. A pontos megfogalmazás tehát ez: a népnek szolgáltató, a gondoskodó állam az, amelyik a segít (közvetít) a társadalomnak, abban hogy népnek szolgáltató, gondoskodó legyen. A szolgáltató állam arról szól, hogy minden társadalmi réteg bizonyos szükségleteit, fogyasztásait az államon keresztül elégíti ki.

Ugyanis nem az állam gondoskodik, hanem a társadalom. Az állam csak az elosztással, és szabályozással segít (ha segít) ebben a gondoskodásban. Ez tehát az elosztó, segítő (gondoskodó) állam. A szolgáltató állam részben irányító állam, amennyiben az irányítás (jogalkotás, jogalkalmazás) egyfajta szolgáltatásnak vehető. De azért az irányító államot különböztessük meg.

Miért csökkenti az állam, az állami szolgáltatás, gondoskodás a vagyoni hierarchiát?

Az egyik oka ennek az, hogy az állami szolgáltatások több okból sokkal kevesebb színvonalra oszthatók fel, mint magángazdasági termelések, szolgáltatások. Az egyik ok hogy ilyen a termelés, szolgáltatás jellege. Persze az nem véletlen hogy az ilyen jellegű termelések szolgáltatások jellemzően az állam keretébe kerülnek. Ugyanis itt már a kevés színvonalból eredően sem nagyon lehetséges a verseny. A másik ok egy tudatos egy-színvonalú. (egy, kettő, vagy három színvonalú) termelés, szolgáltatás. Vannak területek ahol a leghasznosabb (és legerkölcsösebb) az, ha közel egyenlők az emberek. Pl. a társdalom számára nagyon káros, ha vannak abszolút tanulatlan emberek, ezért az oktatás színvonalát közel azonos, de magas színvonalra kell hozni.

Egyébként itt hosszan lehetne azt elemezni, hogy a társadalmi hierarchia-csökkenés hogyan hat az állami szolgáltatások színvonalának sokasodásához. Erre most nem térek ki.

Tehát az állam hierarchia-csökkentő hatásának az egyik oka, hogy az állami szolgáltatások közel egy-színvonalúak. A másik ok pedig a gondoskodás, amelyik a rászoruló réteget közelíti az átlaghoz. Kiemelném nem a gazdagréteg szolgáltat, gondoskodik, hanem az egész társadalom. Sőt ha ki kell emelni réteget, akkor azt mondom, hogy az átlagnál alacsonyabb jövedelmű dolgozók azok, akik összességében és végső soron a leginkább gondoskodnak. A leggazdagabb réteg az, aki összességében és végső soron a legkevesebbet gondoskodik.

A megértéshez elemezzük a három nagy adó és munkaáramlást (körforgást).

(Azt nem szabad elfelejteni, hogy az adó, elsősorban a jövedelemből ered az pedig a munkából ered. A munka pedig általában nem közvetlenül jut el, hanem pénzen, jövedelmen keresztül, ami viszont a fogyasztást teszi lehetővé.)

Az első áramlás normális adó - állami szolgáltatás (fogyasztás) áramlás.

Másképpen: minden család (minden réteg családjai) annyi adót (munkát) fizet be amennyi állami szolgáltatást, kivesz, vagyis elfogyaszt.

Azért beszélek családokról, mert, nyilván a család dolgozó tagjai fizetik ez adót, de kivett állami szolgáltatásból részesül a dolgozó, és annak családja is.

Ez tehát egy egyszerű adok-kapok. Az önellátó szegény-réteg is családi adok-kapok áramlásban, van.

A második áramlás (körforgás): elfogadható csekély adó-alulfizetett túlmunkaáramlás.

Ez arról szól, hogy nem lehet olyan igazságos jövedelemelosztást létrehozni, hogy alsóbb rétegek ne dolgozzanak valamivel többet, mint a jövedelmük, de ezt a túlmunkát gazdagabb rétegek adó formájában visszafizetik. Ha ez az áramlás nem túl nagy, akkor ezzel nincs baj. Ez minden rendszerben még a jövő fejlettebb rendszerében is kialakul. Ha viszont van jelentős harmadik áramlás, akkor ez az áramlás is túlléphet az elfogadható határon.

A harmadik áramlás a káros, nem elfogadható adó – alulfizetett túlmunkaáramlás.

Ez a következőkben különbözik az előzőtől. Itt más nincs visszafizetés, tehát az alulfizetett túlmunkát már csak részben fizetik vissza. Tehát az egyik oldalon az alulfizetett túlmunka keletkezik a másik oldalon érdemtelen túlfogyasztás, keletkezik. Mindez természetesen az aránytalan és igazságtalan élet-színvonalbeli hierarchia előállítója. A másik jellemző, hogy ez az áramlás leginkább az átlag alatt jövedelmű dolgozó réteg és leggazdagabb dolgozó réteg ill. a gondoskodásra szoruló réteg között jön létre. (Leginkább, vagyis más rétegek között is létrejön, csak kisebb arányban.) A mögöttes, rejtett, de végső folyamat az, hogy a dolgozók túlmunkájából eredő hasznot a tőkések (áttételesen a gazdagok) nyelik le (ők osztják szét a vállalati jövedelmeket). Ez egy jelentős érdemtelen többletjövedelmet, többletfogyasztást képez. Ennek azonban egy részét (de csak egy részét) a gazdagok adó formájában visszafizetik, amely visszafizetés logikusan nem a dolgozó réteghez kerül vissza, hanem az államon keresztül a gondoskodásra szoruló réteghez kerül.

Persze a problémát még lehetne elemezni, de lényeg ez.

Sokan „a tőkések, gazdagok Róbert bácsik” felfogásból indulnak ki. Én megfordítom (én teszem helyére az ok-okozat sorrendet.) ezt a felfogást és következőt mondom. Atyavilág mekkora a jövedelmi, vagyoni különbség, ha a hatalmas életszínvonalbeli különbség mellett marad pénz a többletadózásra, ill. a magánadakozásra. Sőt még arra is marad pénz, hogy kevesebb állami fogyasztás helyett magasabb színvonalú és sokkal drágább magánfogyasztást vegyen igénybe. Kétségtelen a gazdagok sok szálon fizetik vissza az érdemtelen jövedelmük egy részét. Visszafizetik magánadakozással is. És visszafizetik azzal is, hogy valamivel kevesebb állami szolgáltatást vesznek igénybe. És visszafizetik a kultúra a tudomány, sport stb., finanszírozásával. Azonban az összes visszafizetés mellett is megmarad a hatalmas (aránytalan és igazságtalan) életszínvonalbeli különbség és ez a lényeg.

Az igazságos társdalom másik szempontja: Az ellátást nem kapó, alig kapó réteg megítélése. Pontosabban arról van szó, hogy a rendszer hány ember esetében nézi el az olyan nyomort, amin szinte senki nem segít. A hierarchia alsó része éppen olyan fontos, mint a felső vége.

A jövő harmadik áramlása: a tényleges csekély szolidaritási többletadó lesz.

A hierarchia komplex kezelésnek elve. Nem elég a hierarchia fontosságát részben felismerni és kezelni. A nem komplex kezelés oly mértékű ellentmondással, feszültséggel, káros mellékhatással jár, hogy a kezelés összességében hatástalan lesz.

Sőt nemcsak hatástalan de fölösleges erőfeszítés okán kárral is járhat. A komplex kezelés ne jelent egyidejű kezelést de mindenképpen mindenre kiterjedő, tervezett kezelést jelent. Szerintem jó, ez a gyógymód hasonlat. Vannak betegségek, amelyeknél csak egy sokoldalú tervezett kezelés vezethet eredményre. A hierarchia betegsége ilyen.

Nézzünk néhány ellentmondást. Pl., valaki felismeri, hogy a nyomorgó, ellátás nélküli réteget csökkenteni kellene, de nem ismeri fel, hogy ehhez a nagyon gazdag réteget is csökkenteni kellene. Vagy felismeri, hogy az állam csökkenti a hierarchiát, de az államot egy magas hierarchiájú, társadalomban akarja növelni. Illetve olyan társadalomban, ahol magángazdasági fogyasztás magas hierarchiájú.

A középső társadalmi piramis egyrészt egy fejlett államkapitalista rendszert ábrázol. Másrészt azt ábrázolja, hogy ehhez az állapothoz, hogyan lehet eljutni. Pontosabban azt: hogyan nem szabad (csak nagy feszültségek árán lehet) eljutni. Mivel az ábrán csak a rossz megoldás ábrázolásra volt hely, ezért csak a rossz megoldás van ábrázolva. (Ez egy kicsit ellenmondásos de azért talán érthető.)

A lényeg a következő. Amennyiben egy meglehetősen nagy hierarchiában növelik az államot, (pl., azért hogy ne legyen ellátatlan nyomorgó réteg), akkor a káros adó - alulfizetett túlmunkaáramlás felerősödik. Hozzátéve, ez akkor történik meg ha az államnövelés fix százalékú adókkal történik, illetve, ha a dolgozók bércsökkentésnek gyengék a korlátai.

Világos hogy a tőkések gazdagok, ha lehetőségük van rá, akkor megtartják a hatalmas jövedelmüket, luxus életüket. Milyen állapotot hoz létre ez az ellenmondásos helyzet. Egyfelől valamennyire csökken a hierarchia, valamivel arányosabb hierarchia alakul ki, de a kelleténél, a lehetségesnél kevésbé. Másfelől viszont a dolgozók, főleg az átlag alatt jövedelmű dolgozók kizsákmányolása (alulfizetett túlmunkája nő) nő. Mivel ez növeli hierarchiát, ezért a hierarchia alig fog csökkeni. Ugyanakkor fellép egy feszültség a dolgozók és a gondoskodásra szoruló réteg között is. (Egyébként a rendszerváltás utáni Magyarországban is jelentkezett ez a probléma.) Fellép ez feszültség, és akkor jönnek a téves magyarázatok, pl. az államot csökkenteni, kell. Vagy: most már elég a gondoskodásból, aki tehetetlen az nyomorogjon, vagy halljon meg. A rövidlátók szempontjából egyébként logikusak ezek a gondolatok.

Valójában azonban van jó megoldás is: a hierarchia komplex kezelése (csökkentése). Lehet növelni az államot, de csak igazán progresszív adókkal. És emellett a dolgozók bércsökkentésének korlátait is erősíteni kell. Ugyanakkor ez sem elég. Egy olyan társadalmi hierarchiát kell létre hozni, amelyben a nagyobb állam kényelmesen elfér, nem lóg ki. Ezt pedig a jogi, világnézeti hierarchia-csökkentéssel lehet elérni. Ennek nagyon sok tényezője elme van. Az érdemtelen igazságtalan jövedelmeket csökkenteni kell. A világnézeti oldala pedig az hogy az emberek felismerjék az arányos hierarchia fontosságát.

A komplex magoldás röviden. Államnövelés, progresszív adózással, és a dolgozók becsökkentésének korlátozásával. Általános jogi és világnézeti igazságos irányú hierarchiacsökkentés.

Az új egyensúlyt a harmadik piramis a jövő fejlettebb rendszer mutatja. Általában hatékonyabb lesz termelés, kevesebb improduktív munka lesz.

Minden réteg kényelmesen be tudja fizetni a maga adóját. Az átlagnál alacsonyabb jövedelmű dolgozók is, mert emelkedik a jövedelmük, illetve marad idejük az önként vállalt túlmunkára. A második körforgás megmarad de csak normális keretek között. A legalsó réteg, amely több részből áll, így alakul. Nő az önfenntartó szegényréteg, mert e rétegnek is növekszik a jövedelme. Illetve szegény-réteg viszonylag gazdagabb fele belép az átlagnál alacsonyabb jövedelmű dolgozók rétegébe. Az ellátást nem kapó, és az ellátást kapó gondoskodásra szoruló rétegek összevonódnak (kapnak ellátást), de együttesen is csak viszonylag kis réteget alkotnak. Csak ezt a réteget kell többletadóval ellátni. Ezt pedig a szolidaritási többletadóval el lehet látni. Ilyen jelenleg társadalmi mértekben nincs, hiszen gazadagok többletadója az csak az érdemtelen jövedelmük részbeni visszafizetése. A dolgozók pedig nem pénzzel, hanem alulfizetett túlmunkával fizetnek. Az igazi szolidaritású adó az, amikor sokan, (a keresők többsége) a megérdemelt jövedelmük egy részét adóként befizetik. Ez tehát az igazi áldozat, de jó a rendszer akkor ez az áldozat közel egyenlő és meglehetősen csekély. A jövő fejlettebb rendszerében leszűkült gondoskodásra szoruló réteget ezzel az adóval lehet ellátni.

Természetesen a káros adó-alulfizetett túlmunkaáramlás megszűnik, ill. a csekély normális keretek között marad.

Jó komplex kezeléssel, elviselhető feszültség mellett, el lehet jutni egy viszonylag fejletlenebb államkapitalizmusból (első piramis), egy fejlett államkapitalizmusba (második piramis), majd onnan a jövő fejletebb rendszerébe (harmadik piramis).

Az állam, a szükségszerű (szinte kötelező) fogyasztás, ill. az adózás, mint átalánydíjas fizetés.

Az adózás lényegében átalánydíjas fizetés. Hiszen évente vagy havonta befizetnek egy összeget és ezért különböző időben különböző szolgáltatásokat kapnak.

Azért kategorizáljuk az átalánydíjas fizetést.

Átalánydíjas fizetés lehetséges és hasznos (egyszerű, hatékony), ha állandó, rendszeres, kiszámítható, és szükségszerű (szinte kötelező) a fogyasztás. Pl. X évente igazolványokat kell cserélni. Pl. a törvények mindenkire hatnak, akkor is ha nincs közvetlen hatás. Tehát a törvényekkel szabályozott társadalmi környezet egy állandó fogyasztás.

Átalánydíjas fizetés lehetséges, és hasznos, akkor is, ha kiszámíthatatlan (ritkán előforduló, de akkor jelentős fogyasztás), és szükségszerű (szinte kötelező) a fogyasztás. Pl., ha valaki megbetegszik, és egészségügyi ellátást kap. (Ugyanakkor pl. bizonyos ellátást mindenki, kap, még az egészségesek is. Pl., a kötelező oltások és más népegészségügyi intézkedések.) Pl. valakit kirabolnak, akkor kap rendőri segítséget. Ez kiszámíthatatlan kategória.(Ugyanakkor a rendőrség egy része igyekszik megelőzni a problémát, ez már a kiszámítható fogyasztás kategóriája.)

(Jó kérdés hogy az oktatás melyik kategóriába tartozik. Minden gyerek kap, állami oktatást, és minden adózó felnőtt valaha volt gyerek. Ezért ez inkább az állandó kiszámítható fogyasztásba tartozik.) Ki lehet jelenteni, hogy az állami fogyasztások többsége a rendszeres kiszámítható kategóriában vannak. A rendszeres kiszámítható kategória egyben a közel egyenlő fogyasztás kategóriája.

Érdekes hogy a két kategória részben ellentmond egymásnak részben azonos.

Az azonosság a szükségszerű (kényszerű, kötelező) fogyasztás.

A minimális étkezés, lakhatás is szükségszerű fogyasztás, de mégsem annyira, mint az egészségügyi, vagy oktatási fogyasztás. Érdekes módon a szükségszerű fogyasztás nem elsősorban az egyén szempontjából van értékelve, hanem a társdalom szempontjából. egy ember éhesen rongyosan kóborol az utcán az nem annyira káros a társadalom szempontjából, mintha ez az ember beteg lenne ráadásuk fertőző beteg lenne. Vagy, ha tanulatlan gyerekek nőnek fel akkor azokból biztosan éhes, nyomorgó, netán bűnöző felnőttek lesznek. Tehát a társadalom nem véletlenül (lényegében önzésből, de a többségi önzés jó dolog) nevezete ki ezeket a fogyasztásokat szükségszerűnek. A szükségszerű fogyasztásokat pedig az állam keretei közé egy szervezetten kezelt keretbe helyezte a társadalom. A társadalom ezekre, fogyasztásokra szinte kötelezi az állampolgárokat.

Pontosabban vannak gyengébben szükségszerű fogyasztások és erősebben szükségszerű fogyasztások.

Az állami fogyasztásoknak tehát két jellemzőjük van. Általában kevés (1-3) az a termelési és fogyasztási szinvonal, amin létrejönnek, ill. egyáltalán létrejöhetnek. Általában a társadalom szempontjából erősen szükségszerű fogyasztások. Ez két jellemző is behatárolja, az államot.

Miért praktikus hogy a szükségszerű (kényszerű, kötelező) fogyasztások átalánydíjas fizetésben legyenek? Nyilvánvalóan kialakul ez a felfogás: ha kötelező ez fogyasztás, ha úgyis megkapom, akkor nem nagyon érdekel ennek kifizetése. Az állam viszont e felfogást vallja, nem véletlenül: mivel te hajlamos vagy az befizetés elhanyagolására, fizesd csak be ezt egy összegben, nekem ez így egyszerűbb, mint mindig külön kérni, behajtani a pénzt. Egyébként a lényeg az hogy fizess, és aztán a te dolgod hogy a fizetésed lefogyasztod vagy sem.

Tehát a szükségszerű, kötelező fogyasztásokat praktikusan egyszerűbb átalánydíjas fizetéssel rendezni.

Következtetések. Ne véletlenül alakultak ki az állam területei, nem véletlenül alakult ki az adózás, mint fizetési mód. Az állam területeit lehet bővíteni, lehet kissé módosítani, de lénygében rendben van. Az adót lehet bővíteni, variálni, de lényegében rendben van.

Helyezzük el a kétféle átalánydíjas fizetést a három adó-munkaáramlási körbe.

De előtte fel kell bontani a második típusú (kiszámíthatatlan) átalánydíjas fizetést.

Megint előjön magángazdaság, és az állam határának a problémája.

A magánbiztosítók is a kiszámíthatatlan fogyasztások (ritka, de jelentős fogyasztások) megoldására jötte létre. Ők is átalánydíjas fizetési rendszerben működnek. Szokás ezt kockázatközösségnek is nevezni. De a magánbiztosítók, üzleti biztosítók (tagoknak is ez az akaratuk) azért egy „a befizetett összeggel, nagyjából arányos szolgáltatást” alakítanak ki. Ezt pl. a biztosítási összegek variálásával, a kockázatok szelektálásával, és már módszerekkel érik el. Ez tehát egy gyenge kockázatközösség, gyenge gondoskodó közösség, döntően normál üzleti működés.

A normális állam viszont kifejezetten erős kockázatközösségre, erős gondoskodó közösségre törekszik. Ugyanis ez nem más, mint az állam gondoskodó része. A rászorultakról való szervezett közösségi gondoskodásról van szó. Ezt azért kellett kihangsúlyozni, mert vannak fals felfogások, amelyek keverik a magánbiztosítókat az állami gondoskodással. Nézzük még egyszer az alapvető különbségeket.

Magánbiztosító: vannak gondoskodásra szorulók, de ezek ellátása nem az én feladatom. Az én feladatom hogy létrehozzak egy olyan üzleti vállalkozást ahol hosszabb távon mindenki, megkapja, a befizettet pénze 90%-nak megfelelő szolgáltatást. Eme üzleti közösség csak rövid távon gondoskodik, vagyis gyengén gondoskodó közösség. Mindennek a szervezését természetesen nem ingyen teszem, ez egy üzleti vállalkozás.

Állam, (társadalom, nemzeti közösség) alapállása: vannak gondoskodásra szorulók és ezek ellátása az én feladatom. Ez nem üzleti vállalkozás.

A kiszámíthatatlan szükségszerű állami fogyasztás tehát nem más mint a gondoskodás köre. Ez elsősorban a harmadik (káros adó-alulfizetett túlmunka) áramlást érinti, másodsorban a második áramlást érinti. A jövőben nem lesz káros kör, csak második kör lesz és a tényleges szolidaritási adó.

A rendszeres kiszámítható fogyasztás és annak átalánydíjas fizetése viszont elsősorban az első áramlást érinti. Vagyis itt arról van szó, hogy minden család kiveszi a befizetett adójának megfelelő állami szolgáltatást, hiszen itt közel egyenlő rendszeres fogyasztásokról van szó. Másodsorban pedig a második áramlást érinti.

Az adózást nem helyettesítheti az állami árak rendszere. A fő rendszer az adózás mint átalánydíjas fizetés, a normál fizetés, az állami árakon keresztül csak mellékes rendszer lehet. Mert a kötelező fogyasztás praktikusan átalánydíjas fizetéssel érdemes megoldani. Mert részbe gondoskodásról van szó, amelybe nem fér bele a fizetés.

A kiszámíthatatlan fogyasztás átalánydíjas fizetése és megtakarítás. Nem lenne szükség a magánbiztosítókra, ha mindenki megtakarítana, és normálisan fizetne nem átalánydíjjal. Tulajdonképpen a magánbiztosítók részben bankként működnek. Összességében azonban szinte mindegy, hogy melyik rendszer alakul ki, mindegyiknek van előnye és hátránya. Mi a helyzet azonban az állammal kapcsolatban. Megint előjön az átalánydíjas fizetés praktikussága. Az adózás egy átalánydíjas fizetés. Részben azonban gondoskodás. A megtakarítás pedig igazából arról szólna, hogy megtakarító használja fel a megtakarítását. Tehát az adózást nem válthatja ki a megtakarítás, hitelezés. Mellékes kiegészítő rendszer lehet.

Felmerülhet a kérdés, hogy az első áramlást meg e lehetne oldani, magánbiztosítók által? Tehát itt egy rendszeres, kiszámítható fogyasztás, átalánydíjas fizetéséről van szó. A magánbiztosítók viszont a kiszámíthatatlan fogyasztásokra jönnek létre. Persze mindenhová be lehet tenni egy fölösleges semmittevő egységet. Ha van egy viszonteladó, akkor be lehet tenni még egyet majd még egyet. Ha van egy alvállalkozó, akkor be lehet tenni még egyet, majd még egyet. Csakhogy ezek fölöslegesek és minden fölösleges káros.

Itt megint van egy ostoba nézet: a verseny miatt kell, mindenhová beiktatni a magángazdaságot.

Kitérés a versenyre.

Tegyük fel ezt a kérdést: ha a termelés monopolhelyzetben van, (vagy árkarter alakul ki), akkor a többszereplős kereskedelem milyen versenyt tud kialakítani? Ha termelő maghatározza az árat, akkor a kereskedők legfeljebb abban tudnak versenyezni, hogy ki tesz rá kisebb árrést. (Ha kereskedők között nem alakul ki árkarter, amely viszont gyakran kialakul.) Ez egy tizedértékű verseny. A probléma másik oldala az, hogy a kötelező rendszeres, egy-színvonalú fogyasztás vonatkozásában nem alakulhat ki keresleti piac. De ha valaki balesetet szenved, akkor sincs idő nagyon az üzletelésre, alkudozásra. Vagy valakinek kigyullad háza, az sem mondhatja: én a mucsaházi tűzoltókat kérem, mert azok dolgoznak a legolcsóbban.

Kategorizáljuk a versenyeket.

Teljes értékű verseny: sok gyártó és sokféle gyártási módszer technológia, a másik oldalon egy lehetséges bővülő piac és fogyasztók szabad választása.

Kevés gyártási technológia, de bővülő piac.

Vagy sok gyártási technológia, de bezárult piac. Ezek félértékű versenyek.

Ha szűkül a piac, mert pl. divatjamúlt a termék, akkor tovább csökken verseny teljessége. Továbbá szűkül a verseny teljessége, ha csökken a gyártási technológiák, módszerek száma. A termelő belső szervezettsége adhat még egy negyedértékű versenyt. Valójában a termelők versenye határozza meg a versenyt és nem a kereskedők versenye. Továbbá a táguló piac és fogyasztók szabad választása határozza meg a versenyt. Az állami szolgáltatások esetében ezek a feltételek alig léteznek. A termelés-fogyasztás nem véletlenül kevés-színvonalú. A társadalomnak nem érdeke, hogy egyes iskolákból buta szakértelem nélküli diákok kerüljenek ki A társadalomnak nem érdeke, hogy egyes kórházakban rosszul végezzék a szívműtéteket, és még lehetne sorolni a példákat. A fogyasztás pedig nem szabadon választott, hanem kötelező. A piac tágulását pedig sok minden akadályozza.

A tisztességes, hatékonyan működő államot más módokon lehet kialakítani.

Tehát a félértékű versenyeket el lehet fogadni, itt még szükséges a magángazdasági működés. A negyedértékű, vagy annál kisebb értékű versenyeket már biztosan nem szabad elfogadni, e területeken az állami, közösségi működés szükséges.

Ugyanakkor van jó és rossz verseny, amely már nem is verseny, hanem harc.

Kitérés az optimális (normális, hasznos) versenyre.

Mivel erről külön fejezet fog szólni, csak a következő kis példázatot szeretném felvillantani. A labdarugó mérkőzés elején, azt mondja bíró: uraim én most félreállok, csak a gólokat számolom. Nincsenek szabályok. Az a csapat győz, aki többször a másik fél hálójába juttatja labdát. A győztes csapat fejenként 10millió Ft-ot kap, amit a vesztes csapatnak kell kifizetni.

El lehet képzelni, milyen mérkőzés lesz ez. Ebből nem verseny lesz, hanem harc. Ez durvább lesz, mint egy rögbi meccs. Ugyanakkor a rögbi meccs, sem a játékosoknak, sem a nézőknek, nem izgalmasabb, mint, egy labdarugó mérkőzés. A másik szélsőség, amikor a bíró mindenért fújhat (pl. valaki, hozzáér a másikhoz, vagy valaki nagyot rúg a labdába, stb.), ha sok ezer szabály van. Ráadásul a győztes ugyanazt kapja, mint a vesztes. Ez sem nevezhető versenynek. E logika mentén kell lenni egy igazságos szabályozásnak és díjazásnak, amikor verseny optimális lesz. Amikor versenyzők igazságosan a képességeik alapján győznek. Amikor a versenyzők még maximálisan motiváltak, a maximális teljesítményt nyújtják. (Ha valakinek eltörik a lábát, az már nem képes maximális teljesítmény nyújtani.) Amikor a verseny izgalmas, de igazságos marad, és nem alakul át harccá, kegyetlenkedésé. Amikor még vesztes is bizonyos értelemben jól jár, nő a motivációja, kap egy tapasztalatot, esetleg konkrét haszna is van, és mindezek nagyobbak, mint az értük áldozott szenvedés. Ez tehát az optimális verseny. A gazdasági versenynek is van egy optimális változata, ami a szabályozáson és díjazáson múlik. A díjazás nem más, mint a jövedelem, vagyon. Az optimális díjazás pedig, az arányos és igazságos jövedelem, vagyon. Az is tévedés, hogy a díjazás hatalmas különbsége motiválja a versenyzőket. Nem, egy tisztes díjazási különbség is motivál, mert a lelki dicsőség fontosabb, mint az anyagi díjazás.

Az optimális verseny ugyanott és részben ugyanazért alakul ki, mint az optimális (normális, hasznos) piacgazdaság. Az optimális piacgazdaság lényege az, hogy a piac által meghatározott árak, jövedelmek, mit miből termeljenek, stb. nem lesznek torzítottak. Ezáltal gazdaság egésze sem torzul el.

A normális (kellően szabályozott) piacgazdaság tehát biztosítja, részben biztosítja az igazságos arányos jövedelmi, vagyoni különbségeket.

Az állam elsősorban a piactorzító tényezők korlátozásával biztosíthatja a normális piacot. De bármi is az állam célja, azt csak a konkrét eszközeivel képes megvalósítani. A konkrét eszközöket itt most ne sorolom fel csak annyit jegyzek meg: az egyik legjelentősebb eszköz, az adóztatás.

A hierarchia egyéb érdekes problémái.

Tegyük fel a következő kérdést. A kizsákmányolt rétegek szempontjából nem mindegy hogy kizsákmányolók mennyire alkotnak igazságos hierarchiát?

A kizsákmányoltak szempontjából talán mindegy, de az egész társadalom szempontjából azért nem teljesen mindegy. Ha alaposabban belegondolunk akkor a kizsákmányoltak szempontjából sem mindegy.

Elméletileg kijöhetnek egészen furcsa alakú társadalmi „piramisok”.

A modern és nem direkt eltorzított, autonóm szerveződő társadalmi piramisoknak azonban vannak jellemzőik. Az egyik jellemző hogy a társadalmi rétegek nem szakadnak el egymástól, nincsenek furcsa átmenetek, általában egyenletes átmenetek vannak. A másik jellemző, hogy az átlagos réteg mindig a legszélesebb. (Sőt az átlagos réteg legalább háromszor annyi emberből áll, mint bármelyik szélső réteg.) A kettőből pedig az következik, hogy a társadalmi piramis az átlagos rétegek felé szélesedik és a szélsőrétegek felé keskenyedik. További jellemző az, hogy legalsó réteg nem lehet korlátlanul sok al-rétegből álló. Ugyanis a legalsó réteg a létminimumtól terjed az átlagon aluli életszínvonalig.

Ettől függetlenül elméletileg kialakulhat egy olyan piramis, amelyben 2 millió közel azonosan jómódú erősen kizsákmányol, mondjuk 4 millió nagyon szegény embert és a középső réteg szintén 4 millió. Gondolatban rajzoljuk meg ezt a társadalmi piramist a felsorolt jellemzők figyelembevételével. Kijöhet egy nagyon lapos társadalmi piramis, amelyik középvonala átlagos vonala nagyon alacsonyan van, de csak akkor, ha ezt a piramist az alsó szinthez illesszük. Ha viszont abból indulunk ki, hogy van egy természettudományos technikai állapot, van egy technikai vagyoni szint, amely eloszlik a piramisba akkor a lapos széles piramis már más értelmezést, nyer. Ugyanis ekkor a lapos széles piramist ehhez a felső vonalhoz kell illeszteni. A lapos széles piramisból így már arányos igazságos hierarchia lesz. Ezek szerint az a rosszabb változat, ha hosszú és keskeny piramis. A hosszúságát azonban behatárolja legfelső és legalsó szint. Ha pedig a hosszúsága be van határolva, akkor a szélessége is meg van határozva. Nem akarom untatni a kedves olvasót, a következő érdekes megállapításra juthatunk. Nem lehet rosszabb társadalmi piramist rajzolni, mint az általam rajzolt rabszolgatartó rendszer piramisa. (Ugyanakkor ezek a rajzok csak jelképes, idealizált (valóságosnál sokkal kisebb hierarchiát mutató) rajzok, a pontos ábrázolás több négyzetméteren férne el.) Még érdekesebb az megállapítás, hogy nem lehet olyan társadalmi piramist rajzolni, amelynek felső része igazságosabb lesz, de az alsó része igazságtalanabb lesz. Sőt megállapítható, ha piramis felső része igazságosabb, akkor az alsó része is igazságosabb. Itt jön a képbe a vagy-vagy elosztás elmélete. Ha társadalom egyik végében igazságtalanság van, nő hatalom a vagyon az életszínvonal, akkor a másik végében csökkennie kell. Ha társadalom egyik végében csökken a hatalom, vagyon az életszínvonal, akkor a másik végében mindennek növekedni kell.

Nézzük egy kicsit gyakorlatiasabb szempontból a problémát.

A kisvállalkozások és a hierarchia.

Mindegy hogy ezer nagytőkés fogyasztja el az átlag alatti dolgozók megérdemelt bérének az egyharmadát vagy 1 millió kisvállalkozó (kis és középvállalkozó) fogyasztja el ugyanazt?

Mi történik? Mondjuk volt 50 különböző jövedelemi réteg. Ebből a leggazdagabb réteg felosztható 20 szintre. Ez lecsökken 10-re. A szükségszerű pl. 50 termékszínvonal kevesebb rétegre oszlik el, az alsó rétegeknek magasabb termékszínvonal jut. Továbbá nő termelés hatékonysága, mert nő a munkamotiváció. Továbbá a legfelső réteg szélesedése miatt nő az ehhez kapcsolódó átmeneti réteg. Továbbá kisvállalkozók nagyobb versenyben állnak egymással, ezért nehezebben tudnak kialakítani bérmeghatározó kartert. (Nemcsak árkartert képesen vállalatok kialakítani, de bérkartert is. Vagyis hallgatólagos megegyezéssel azonos dolgozói béreket alakítanak ki.)

Úgy tűnik, hogy ehhez hasonló közvetett módokon érvényesül a törvényszerűség.

A kisvállalkozások hatalmi vagyoni életszínvonalbeli hierarchia miatt előnyösebbek, mint nagyvállalkozások.

E fejezetben, amely a vagyoni, életszínvonalbeli hierarchiáról szól állandóan előjön az állam és magángazdaság viszonyának problémája, melynek látszólag semmi közük a hierarchiához. Mi ennek az oka?

Az állam nagysága (mit termelnek, szolgáltatnak államilag) befolyásolja a hierarchiát. Ha nő az állam, akkor csökken a hierarchia. Ugyanakkor van egy másik vonatkozás is: mit melyik szférában (állam, vagy magángazdaság) lehet a leghatékonyabban termelni, szolgáltatni. A két vonatkozást tehát össze kell illeszteni: mindkettő a hierarchia és hatékony működés is a lehető legjobb legyen. Én egyébként azt állítom, hogy ez két vonatkozás nem feltétlen áll ellentmondásban. Valószínűleg az igazságos, arányos hierarchia okozza leghatékonyabb működést, illetve leghatékonyabb működés által adott hierarchia, egyben igazságos, arányos hierarchia. Ez az egyik fontos ok, amely kapcsán előjönnek ezek a problémák.

A másik ok, az hogy a magángazdaságból eredő vagyoni igazságtalanságokat, aránytalanságokat mégiscsak az államnak kell korlátozni. Ennek kapcsán pedig nem árt, ha elemezzük magángazdaságot, a versenyt, a piac működését. Továbbá nem árt elemezni a lehetséges megoldásokat.

Soroljuk fel újra a jövedelmi, vagyoni különbségek csökkentésének tényezőit.

A jelenleginél nagyobb (optimális), tisztességesebb, hatékonyabb, népet szolgáló, rászorultakról gondoskodó (kevésbé a vezetést szolgáló) állam.

Valamilyen maximum-jövedelem kialakítása.

A valóban jelentősen progresszív összevont jövedelem és vagyonadózás.

A dolgozói bércsökkentés korlátainak erősítése.

A világnézeti és jogi hierarchiacsökkentés ezerféle módja.

Tisztességesebb igazságosabb magángazdaság.

A jelenleginél nagyobb (optimális), tisztességesebb, hatékonyabb, népet szolgáló, rászorultakról gondoskodó (kevésbé a vezetést szolgáló) állam kialakításnak néhány tényezője.

Általában a hatalmi különbségek csökkentése, a demokratikus szint emelése.

A tudományos, népérdekű vezetések, döntések kialakítása.

A legmagasabb színvonalú termékek, szolgáltatások biztosítása „állami kutatással” és tervezett, szelektált bevezetéssel.

A tisztességes, korrupció-korlátozott állam kialakítása.

A hatékonyan működő állam kialakítása.

Az állami feladatok helyes felmérése és megoldása.

A spekuláció-korlátozott pénzügyi rendszer.

A hatékony, vagyis a szabályozott optimális versenyt biztosító, optimális automatikus piaci szabályozást biztosító magángazdaság, magángazdasági verseny kialakítása. Mert ez illeszkedik az optimális államhoz. Mert ez biztosítja magángazdasági arányos igazságos jövedelemelosztást.

Stb., stb.

Végezetül soroljuk fel újra a dolgozói bércsökkentés korlátait.

A dolgozók bércsökkenésének (gazdasági környezet) korlátai. Annak korlátai hogy a tőkések (a vállalatirányítók, tulajdonosok) az adónövekedést (más vállalati terheket) áthárítsák a dolgozók alkalmazottak bérére, jövedelmére. Vagy nyugalmi, állapotban csökkentsék a dolgozói, alkalmazotti jövedelmeket.

Az áthárítás termeléscsökkenéssel, vállalati károkkal járhat.

A sztrájk.

A munkajogi szabályozás.

(A dolgozók rosszabbul végezhetik a munkájukat.)

A dolgozók kiléphetnek.

Kiléphetnek, mert keresleti piac van a munkaerőpiacon. Mert alacsony a munkanélküliség. (Az állami is munkahely teremtő. A piactorzító tényezőket csökkenteni kell.)

Mert a házi háztáji,alkalmi munka rendezve van.

Mert van egy jó állami foglalkoztatottsági ügyintézés.

Mert van egy jó állami közhasznú foglalkoztatottság.

Annak megakadályozása, hogy a dolgozókat könnyen elküldhessék ill. a dolgozok túlmunkát végezhessenek. Pl. munkajogi szabályozással.

Pl. egy lehetséges munkajogi szabály. Amennyiben a dolgozó, a reálbércsökkenés, vagy túlmunka növekedés miatt lép ki, akkor másfélszeres végkielégítés jár neki.

A minimálbér, törvénye, de ez a maximum-jövedelem (vagy erősen progresszív adózás nélkül) nélkül nem sokat ér.

A lényegi kérdés: a rendszerből adódóan folyamatosan „szükségszerűen” növekednek e a jövedelmi, vagyoni, életszínvonalbeli különbségek?

Azon esetleg lehet vitatkozni, hogy a jelenlegi különbségek hatalmasak de elfogadhatók, vagy hatalmasak de elfogadhatatlanok. De talán az már nem lehet vitatéma, hogy a különbségek nem növekedhetnek a végtelenségig. Ezért fontos ezt a kérdést is megvizsgálni. Nem könnyű a kérdésre válaszolni, mert megint csak soktényezős egyenlet bontakozik ki. Pl. a világviszonyok figyelembe vétele. Pl. a technikai vagyoni tömeg növekedése. Pl. a szegénység, a különbség-növekedés áthárítása a természetrombolásra. Ráadásul nincs erre pontos mérés. Átgondolás után, azt gondolom, hogy a jelenlegi, átlagos államkapitalista rendszer olyan, hogyha lassan is de, azért folyamatosan „szükségszerűen” növekednek a jövedelmi, vagyoni, élet-színvonalbeli különbségek. Ha pedig ez igaz, és valószínűleg igaz, akkor mindenképpen meg kell állítani ezt a tendenciát. Ha pedig ez a tendencia a rendszerből ered, akkor rendszer-változásra van szükség.

A sztrájk a tüntetés, az állampolgári ellenállás (a rendszer kizökkentése, lehetetlenné tevése) mint rendszertényező. Az állampolgárok egyfajta akaratnyilvánítása.

Nevezhetjük ezeket vértelen, fegyvertelen, de erőszakos ellenállásoknak is.

Rendszertényező, úgy mint, ahogy ezeket lakosság alkalmazza. Rendszertényező, úgy mint, ahogy ezekre a hatalom reagál.

Induljunk ki abból, hogyha van egy erős, valóságos közvetlen demokrácia akkor, ezekre nincs szükség. Ekkor ezek egyértelműen negatív jelenségek. Minél kisebb a közvetlen demokrácia, a demokratikus szint átlagosan annál pozitívabb jelenségek ezek. Átlagosan és valószínűsíthetően pozitív jelenségek. A vezetés, a média és a társadalom konkrét megítélése általában két fokkal negatívabb a valóságos negatívumnál. „ez egy kis csoport, a csőcselék megmozdulása”. Ez magítélés tehát torz. A megítélés alapja tehát a rendszer demokratikus szintje lehetne. Ez azt jelenti, hogy egy negatív megmozdulás (valóban egy rendbontó csőcselék garázdálkodik) is pozitív lesz amennyiben a demokratikus szint alacsony. Ugyanis a rendbontó csőcselék száma és agresszivitása is függ a lakosság elégedettségétől. Az elégedettség pedig erősen függ a tényleges beleszólástól, és az élet-színvonaltól. Ezek pedig a demokratikus színtől függnek. Ha pedig a demokratikus szint közepes (a jelenlegi államkapitalizmusra fogjuk rá a közepes szintet), akkor minden megmozdulás enyhén pozitív. E kiindulásból lehet a különböző megmozdulásokat kissé negatívabban, vagy kissé pozitívabban megítélni. A demokratikus szint pl. 30-as, (százas skálán ahol a 100 a legpozitívabb, 50 alatt negatív tartomány van) akkor minden megmozdulás 70-es szintről indul. Ha többség mozdul meg és megmozdulás jogos, célja pozitív, akkor 100-as értékű is lehet a megmozdulás. Ha egy szűk kisebbség céltalan önző megmozdulásáról van szó akkor a 40-as értékű, enyhén negatív lesz a megmozdulás. Ugyanez egy fejlettebb demokráciában 60-as demokrácia 40-es alapról indul, a pozitív megmozdulás 70 értékű a negatív megmozdulás 10-es, vagyis erősen negatív.

A megmozdulások szélső változata a fegyveres harc. Az előző számítás legalább duplája érvényes a fegyveres harcra. Ez azt jelenti, hogy a fegyveres harc sokkal nagyobb átgondolást igényel. Ugyanakkor a megmozdulás jósága, pozitív mivolta függ a megmozdulók, a segítők a szimpatizánsok számától. Ha egy elszigetelt szűk csoport harcol fegyveresen hatalom ellen, akkor az nem lehet pozitív.

Ha sok a tüntetés sztrájk, megmozdulás az azt jelenti, hogy rendszer demokratikus szintje viszonylag alacsony. Ha alacsony demokratikus szint, akkor megmozdulások többsége jogos, pozitív megmozdulás.

A lakosság feladata a sztrájkokkal, tüntetésekkel, egyéb megmozdulásokkal kapcsolatban a jelenlegi rendszerben. Lehetőleg el kell kerülni fegyveres harcot. A megmozdulások általában pozitívak, ezért az átgondolt, mérlegelt részvétel általában pozitív. Fontos a kezdeményezés is. Azonban mérlegelni kell csatlakozók számát, és attól kell függővé tenni a megmozdulásban való további részvételt. Ha sokan csatlakoznak akkor a többség akaratával egyező a megmozdulás, tehát demokratikus és pozitív. Kérdés hogy a megmozdulóknak figyelembe kell e venni hatalom, a megmozdulásokra vonatkozó szabályait?

A rendszernek, a vezetésnek mi feladata sztrájkokkal, tüntetésekkel, egyéb megmozdulásokkal kapcsolatban. Ha rendszer demokratikus, akkor szintén figyelembe veszi a megmozdulók a számát pl. az egy évben tüntetők, sztrájkolok számát. Illetve igyekszik felmérni a szimpatizánsokat is. ezek szerint ítéli meg hogy az pozitív a lakosság akaratát tükrözi vagy sem. A lakosság akarata pedig a demokratikus rendszernek szent és sérthetetlen. Az nem számít hogy hatalom mit tart önmagáról a rendszerről. Ha sokan mozdulnak meg, ha sokan tüntetnek, sokan sztrájkolnak, akkor az a rendszernek eleve nem lehet magas a demokratikus szintje.

A sztrájkok, tüntetések, egyéb megmozdulások szabályai. Kétségtelen a szűk csoport garázdálkodásának, rendbontásának gátat kell vetni, ezért szükségesek szabályok, melyek azt jelölik ki, hogy hol kezdődik rendbontás, hol kezdődik a károkozás. Ugyanakkor a szabályozás nem lehet egységes. Jelenleg sajnos az. A szabályozásnak a szerint kell változnia, hogy mennyien vesznek részt a megmozdulásban. Ugyanakkor minden megmozdulásnak meg kell fogalmazni konkrét követeléseket. A konkrét követelések megfogalmazása a hatalom és lakosság együttes feladata. A hatalomnak tehát kategorizálni kell a megmozdulásokat, és a kategóriákhoz kell a szabályokat kialakítani.

Néhány kategorizálási szempont. Országos nemzeti a magmozdulás, vagy lakóhelyi, vagy munkahelyi. Ehhez képest a megmozdulók száma egy időszak alatt.

Csak az jelent demokratikus megmozdulást, amelyiknek van megmozdulók által jóváhagyott konkrét követelése. Egy párt által szervezett nagygyűlés is akkor nevezhető megmozdulásnak, ha megfogalmazódik konkrét követelés.

Tehát ezek szerint a kategorizálás. A magmozdulóknak nincs egységes követelésük, van egységes követelésük. A követelésük általános. A követelésük teljesíthetetlen. A követelésük konkrét és teljesíthető.

És legfontosabb kategorizálás: az adott közösséghez (nemzet, lakóhely, munkahely) képest a megmozdulók száma egy időszakon belül.

Továbbá a megmozdulók békés, fegyvertelen magakadályozó viselkedése. A megmozdulók okozhatnak kárt, de ez nem lehet aktív károkozás. A megmozdulás ne okozzon közvetlen életveszélyeztetést. A megmozdulás összes kára nem haladja meg az x milliárdos kárt, a megmozdulás demokratikus jellegéhez (a részvevők számához, stb.) képest. Tehát a következő kategorizálás a károkozás nagysága.

Tehát ezek szerint kell a megmozdulásokat kategorizálni, a kategóriák összesítése után kell a hatalom reakcióit kategorizálni.

Az rendben van, hogy a minden szempontból legnegatívabb megmozdulások erőszakosan vannak megszüntetve. Az rendben van, ha egy szűk ( pl. száz fős) céltalan követelés nélküli romboló csoport ellen bevetnek vízágyút könnygázt, azokat letartoztatják, stb. Ellenben ha ez csoport már 5000 fős, nem rombol csak spontán ( nem jelenti be előre) feltartja közlekedést, ( ezzel okoz kárt) és megfogalmaz követelést akkor a hatalom reakciója sokkal kevésbé lehet erőszakos. Itt már a megmozdulásnak demokratikus jellege van.

A szabályozás egyik kérdése tehát hatalom reakciója. A másik kérdése, hogy a magfogalmazott követelést hogyan mennyire veszi figyelembe. Itt érdemes abból kiindulni, hogy aki ilyen cselekvésekre szánja el magát az a végső elkeseredésében teszi. Tehát ezek erős vélemények, akaratok. Ugyanakkor azt is meg kell vizsgálni (pl. közvélemény-kutatással), hogy mekkora az a támogató réteg, amelyik a követeléssel egyetért, de nem vesz részt a megmozdulásban. Ugyanakkor a demokratikus megmozdulás egyfajta bizonyítvány a demokráciáról.

Néhány mondat a megmozdulások agyonszabályozásról. Pl. előre be kell jelenteni, aztán rengeteg feltétel után esetleg jóváhagyják. Aztán jön többi szabály, hol, mikor, mennyi ideig, stb. Ez nevetséges, ez fából vaskarika. Ez pont a megmozdulások lényegét veszi el. A hatalom megmondja ki, mikor, hol mennyit tiltakozhat. Ráadásul a követelésekkel sem foglakozik. Ez a megengedés nem demokratikus megengedés, ez nem demokrácia. Sőt, ez nem más, mint a demokrácia elfojtása, megszüntetése, a feszültség levezetése manipulációs eszközökkel. Miről is szól a sztrájk, tüntetés stb., ha sokan vesznek részt benne? Sok ember akaratának kifejezése, kényszerből (szinte a végső eszközzel) konkrét károkozással, nyomással. Ha a konkrét károkozást pl., elveszik a túlszabályozással, vagy sok ember részvételét elveszik a túlszabályozással, akkor a lényeg veszik el. A tényleges demokráciában megmozdulások spontánok vagy titkos szervezésűek is lehetnek. Nincs idő, hely, létszám stb. kiszabva. Mint mondtam a tényleges demokráciában is van egy közvetett szabályozás, a hatalom reakciója által, de az merőben más.

A mindent tiltó, brutálisan leverő módszer, csak egy hajszállal diktatórikusabb, mint az agyonszabályozott megengedés, a szabályok megszegése után brutálisan leverő módszer. Igaz viszont hogy a brutális leverésnek is vannak fokozatai. Nem mindegy hogy lelövik a tüntetőt, vagy csak lelocsolják, elfogják, stb. A tényleges demokráciában maximális brutalitás, amikor a legnegatívabb megmozdulást is türelmesen több óra alatt a lehető legkevesebb sérüléssel meg lehet szüntetni. Általában a brutalitás arányban áll az idővel. Minél több időt adnak a felszámolásra, annál kevésbé kell a felszámolásnak brutálisnak lenni.

Lényegében a sztrájkra is ezek a vonatkoznak. A sztrájkolók aránya a sztrájkolók követelése, ill. ezek szerinti kategorizálás. A sztrájk ne okozzon közvetlen életveszélyt. A sztrájk felszámolása türelemmel. A sztrájkolók követelésnek figyelembevétele megszünteti a sztrájkot, ez a legkevésbé erőszakos módszer. A kirúgás a legdurvább módszer, ezt csak akkor lehet alkalmazni, ha a megmozdulás legnegatívabb, vagyis egy kis csoport bomlasztása. Ha sokan vesznek részt a sztrájkban, akkor az a demokratikus jellegű, a többség akaratának kifejezése. Egyébként a sztrájk jobb, hatékonyabb megmozdulás, mint a tüntetés.

Összefoglalva az általános feladatokat.

A lakosság feladata, alapos mérlegelés után részt venni, (adott esetben kezdeményezni) a sztrájkban, tüntetésben, állampolgári engedetlenségben, megmozdulásokban. A mérlegelés legfontosabb szempontja hogy megfogalmazott követeléssel egyetértek ill. azzal mennyien, értenek egyet.

A hatalom a rendszer feladata. A megmozdulásokat nem szabad túlszabályozni. A jelenlegi szabályozás, túlszabályozás, elveszik a demokratikus jelleg, ezért meg kell változtatni. Sok szempont szerint kategorizálni a megmozdulásukat (demokratikus jelleg erőssége, résztvevők száma, aránya, konkrét demokratikus követelés, békés károkozás, károkozás nagysága, stb.) és e szerint kell reakció, a megszüntetés szabályzatát kidolgozni. A követeléseket érdemben figyelembe kell venni. A legnegatívabb megmozdulás megszüntetése is a legcsekélyebb erőszakkal, viszonylag nagy türelemmel. Ehhez képest a pozitívabb, demokratikusabb megmozdulásokat még nagyobb türelemmel, kevesebb erőszakkal kell megszüntetni.

Itt megfogalmazódnak feladatok, kérdés azonban, hogy mekkora jeltőségük van ezen feladatok teljesítésének. Arra jók ezek a feladatok, hogy egy közepes szintű államkapitalizmus ezek általi is gyorsabban eljusson egy magasabb szintű, magasabb demokráciájú államkapitalizmusba. A tényleges demokrácia azonban csak akkor alakulhat ki, ha a rendszerbe, a döntéshozó mechanizmusba beépítik a közvetlen demokráciát. Itt azért nem erről van szó. Itt nem arról van szó, hogy már félig megtelt bilit is illik kiborítania. Vagyis minden tüntetés, sztrájk, stb. nélkül folyamatosan vizsgálva van a közvélemény, és az be van építve a döntéshozó mechanizmusba. Itt arról van szó, hogy mit lehet tenni, ha már megtelt a bili és szinte kiborul. Még élesebben van szó erről, ha a forradalmak harcokkal tarkított történelmi fejlődésre gondolunk. A bili nemcsak megtelt de már ki is borul, létrejön a fegyveres harc, és nagy nehezen sok áldozat után mégis megváltoznak a dolgok. E tanulmányba éppen arról elmélkedem, hogy ezen a történelmi fejlődésen változtatni kellene.

A rendszerbe, a döntéshozó mechanizmusba nem beépülő átalakítások, faladatok még egy fokkal könnyebben, megváltoztathatók, mint a rendszerbe beépülő változtatások, feladatok. Itt azért felmerül az a kérdés is, hogy a lényeges fejlődésre koncentráljunk, mert akkor a kevésbé lényeges fejlődés tennivalói elvezethetik az energiát, a figyelmet. Mindezért azt mondom, hogy e feladatok teljesítésének nincs nagy jelentősége. Ugyanezért megkérdőjelezem, hogy e faladatok egyáltalán a demokráciafejlődéshez tartoznak. A feladatokat az arányos igazságos vagyoni hatalmi hierarchiához csatolom inkább. Ha ezek az állampolgári megmozdulások létrejöhetnek és van eredményük, akkor az mégis azt jelenti, hogy csökken a hatalmi vagyoni hierarchia.

A hatalmi és vagyoni hierarchia elméleti elemzése. A/a/2, A/a/3, A/a/7, A/a/8 ábrák. B/17-as táblázat. ABC/3, B/0/1 ábra. Elméleti rendszertényező.

(Részben, gyakorlati rendszertényező.)

Azzal kezdem, hogy egyszerűen, vázlatosan felsorolom: mi baj van a túlzott, aránytana, igazságtalan vagyoni és hatalmi hierarchiával.

(Zárójelben hozzátehetjük: és a népszerűségi hierarchiával)

Nem lehet egyenlőség, hierarchiára (különbségekre) szükség, van. Azonban ez a hierarchia lehet arányos és igazságos.

Ne felejtsük el, hogy kettős igazságtalanságról van szó. A túl nagy, aránytalan különbségek önmagukban is igazságtalanok. Igazságtalan, ha két ember között a valós teljesítmény hasznos munka alapján csak X különbségnek kellene lenni, ehelyett viszont, 2X, 3X vagy annál több van. Ezt duplázza meg a másik igazságtalanság, az hogy nem a valós teljesítmény, hasznos munka alapján alakul ki a sorrend.

A közvetlen elsődleges hatás. Ha valaki érdemtelenül többet kap (jövedelmet, hatalmat), vagyis érdemtelenül feljebb van, akkor szükségszerűen, valaki, valakik érdemtelenül kevesebbet kapnak, azaz érdemtelenül lentebb lesznek, ők többnyire a becsületes dolgozók.

Közvetlen második hatás. Ha igazságtalan a hierarchia, akkor nem a megfelelő emberek kerülnek a megfelelő pozícióba, ami károsan hat gazdaságra, társdalomra, állam működésre.

Közvetett első hatás. Az aránytalan, és igazságtalan hierarchia a legnagyobb igazságtalansági tényező, főleg az államkapitalizmusban. Az igazságtalanság puszta tapasztalása (mások irányába, de főleg a magunk irányába), a következményektől függetlenül is, már elégedetlenséget, rossz közérzetet okoz.

Közvetett második hatás. Az igazságtalanság tapasztalása elégedetlenséget, ellenszegülést, harcot, tisztességtelenséget okoz ami, károsan hat gazdaságra, pénzügyi egyensúlytalanságok lépnek fel, károsan hat a termelésre. Károsan hat a társdalomra több szempontból (konfliktus növekedés, rossz gyenge közélet, stb.) Ne felejtsük el, hogy az, aki tisztességtelen, vagy harcol, nemcsak azzal okoz kárt, hogy másokat károsít, hanem azzal is hogy közben nem termel, nem építi a társadalmat.

A demokráciával való összefüggés. Ha nagy és igazságtalan a hatalmi hierarchia, az azt jelenti, hogy a lakosság (népréteg) nagyobb részének alig van hatalma, vagyis nem gyakorolhatja közvetlen demokráciát. Ha gyakorolhatja, akkor megnő hatalma, vagyis arányosabb, igazságosabb lesz hatalmi hierarchia. A közvetlen demokrácia nélkül pedig nincs fejlett rendszer, többek között azért nincs, mert marad vezetés önszabályozása, önellenőrzése.

A másik összefüggés, ha népréteg alakítja törvénykezést, akkor valószínűleg olyan törvényeket alkot, amelyek biztosítják az igazságos és arányos hatalmi vagyoni hierarchiát, legalábbis jelenleginél sokkal inkább biztosítják.

Ez a baj vázlatosan a túlzott aránytalan igazságtalan hierarchiával. Összességében ezek a problémák akár azt is jelenthetik, hogy az átlagos szélesebben vett (lelki szükségletek, igazságosság is) életszínvonal főleg a dolgozók a népréteg átlagos életszínvonala a felére süllyedhet annak, amely egy igazságos arányos hierarchiában kialakulna. Ha laposan belegondolunk, akkor rájöhetünk, hogy az arányos és igazságos hierarchiával megoldódna a gazdasági, társadalmi problémák jelentős része, legalább harmada.

Az igazságtalanság egyik része, az, hogy az emberek nem a hasznos munkájuk, valós teljesítményük alapján kapnak jövedelmet, hatalmat, szerintem mindenki előtt világos. Ellenben homály fedi az aránytalanság problémáját, azt, hogy X különbségek helyett, 2X, 3X, vagy annál nagyobb különbségek vannak. A hierarchia elmélete lényegében ezzel a problémával foglakozik. És ez az a probléma, amely miatt hierarchiába kell gondolkodni, és nem egyszerűen igazságtalanságról, igazságtalan elosztásról van szó. Továbbá azért kell hierarchiába gondolkodni, mert nem egyszerűen véletlen igazságtalanságokról van szó. Szisztematikusan csak bizonyos embereket, rétegeket ér érdemtelen leértékelés (kevesebbet kapás) és csak bizonyos embereket, rétegeket ér érdemtelen felértékelés (többet kapás).

Az elemzés közben azonban ne feledkezzünk meg a tömörített lényegről.

Az igazságtalan elosztás (igazságtalan és aránytalan vagyoni hierarchia) végső következményei. (Némelyik következmény az okokból ered.)

A szegény réteg oldalára vonatkozó következmények. Maga az igazságtalan, túlzott, elszegényedés, éhezés, betegeskedés, nyomor. Maga az igazságtalanság, mint kellemetlen érzés. A munkaképesség csökkenése. A munkamotiváció csökkenése. Elégedetlenség, harc, nemtörődömség, tisztességtelenség, bűnözés, szenvedélybetegségek fokozott jelentkezése. Munkanélküliség és kisvállalkozói csődök fokozott jelentősége. A pénzügyi egyensúlytanságok (pl. eladósodás, kevés megtakarítás, stb.) fokozott jelentkezése. Termeléscsökkenés.

A gazdag réteg oldalára vonatkozó következmények. Fölösleges (káros), improduktív tevékenységek (túlzott pénz ügyintézés, adminisztráció, stb.). Fölösleges átgondolatlan, fogyasztás, túlzott fogyasztás. Hiányos lesz a termékek, szolgáltatások, szelekciója. Természetpusztítás. Tisztességtelenség, szenvedélybetegségek fokozott jelentkezése. Fokozott pénzügyi egyensúlytalanságok (pl. gyors profitszerzés miatti áremelések, stb.). Termeléscsökkenés.

A középréteg oldalára vonatkozó következmények. Minden (szegényekre és gazdagokra vonatkozó) felsorolt következmény csak egy kissé enyhébben, de szükségesnél erősebben.

Mindezek további hatásai

Az igazságtalan és aránytalan hatalmi hierarchia végső következményei. (Némelyik következmény az okokból ered.)

Végső soron az igazságtalan és aránytalan hatalmi hierarchia egy diktatúrára alkalmas és demokráciára alkalmatlan döntéshozói struktúrát jelent. Tehát a kérdés miért rossz a diktatúra és miért jó a demokrácia? A kettő nagyjából egymás fordítottja. A demokráciában megjelenik és megfelelően, (lehetőségekhez képest jól) ki van elégítve a nép, a többség, a lakosság igényei, szükségletei. A demokráciában, az igazságosság miatt is jobban érzi magát a lakosság. A demokrácia többnyire megoldja a társadalmi ellentmondásokat, konfliktusokat. A demokráciában biztosítva van a lakosság tudati fejlődése. A demokrácia jó hatással van a rendszerfejlődésre. A demokráciában igen kis valószínűséggel jelenik meg az őrült, diktatórikus vezetés, amelyik pénzügyi, gazdasági, természeti válságba, háborúba sodorhatja az országot. A demokrácia megfelelően igazságos és arányos vagyoni hierarchiát hoz létre. A diktatúrára mindennek fordítottja érvényes.

A következőkben elsősorban az aránytalanság problémáját elemzem.

Az emberek tudatában hatalmi, vagyoni piramis él. Valójában ez alig nevezhető piramisnak, inkább egy hatalmas alföld, kicsit domborodó alföld, amiből kinyúlik egy szintén hatalmas egyre keskenyedő a végén már kardszerű, szikla. Vagyis hatalmi vagyoni különbségek, a jelenlegiek is, sokkal nagyobbak, mint azt gondolnánk. Szerencsére gazdagok, hatalmasok (a kettő erősen összefügg) nem tudják teljes mértékben elfogyasztani, megenni vagyonukat. A hatalmukkal azonban képesek élni.

A társadalomtudomány, a társadalmi politikai köztudat eddig, eme alacsony szintig jutott el a problémakör vonatkozásában: legyen egyenlőség. Illetve: nem lehet egyenlőség, ezzel a probléma ki van merítve. Eddig még nem jutott el: legyen arányos és igazságos a hatalmi vagyoni hierarchia. Van egy optimális arányossága, igazságossága a hatalmi, vagyoni hierarchiának.

Előzetesem néhány szó a számításokról, hogy is jönnek ki hatalmas különbségek.

Induljunk ki egy egyszerű példából. Van egy 100 tagú közösség a legkevesebbet kereső ember 50.000 pénzt kap ennyi a jövedelme a legtöbbet kereső ember ennek százszorosát, vagyis 5.000.000 pénzt kap adott idő alatt. Tételezzük fel, hogy a többi ember arányosan oszlik el ebbe a piramisba, tehát a második legszegényebb 100.000-et, a 3. legszegényebb 150.000 keres és így tovább. Ebben az esetben egyértelmű, hogy kijelenthetjük, hogy a max. Jövedelmi különbség 100-szoros. Egyébként akkor is 100-szoros, ha nem egyenletesen a piramis. Mondjuk 99 ember 50.000-et keres és csak 1 ember keres 5.000.000-ót. Ebben az esetben azonban lehet vitatkozni. Ellenben nem lehet vitatkozni akkor, ha pl. 10 embernek nagyobb a jövedelme, mint 1.000.000, ebből 5-nek nagyobb, mint 2.000.000, ebből kettőnek nagyobb a jövedelme, mint 3.000.000 és ebből 1-nek a jövedelme 5.000.000 pénz. Ráadásul a többi 90 ember jövedelme sem egyforma, hanem eloszlik. Tehát az első következtetés: a legszegényebb és leggazdagabb ember közötti különbség számít, a belső elosztás aránytalansága csak harmadlagos. Vitathatóan akkor számítana, ha tagok 90%-nak közel azonos lenne a jövedelme. Ha ez nem lép fel, akkor biztosan nem elsődleges a belső elosztás aránytalansága. Ha fellép akkor talán vitatható. A jelenlegi jövedelmek (vagyonok, hatalmak) ugyan aránytalanok, de ez az állapot nem lép fel. Gyakorlatilag tehát, az első szabály az érvényes.

Mondjuk ezt a 100 tagú közösséget 10 rétegre (csoportra) osztjuk jövedelem, szempontjából. Nyilván a rétegek között már nem lesz 100-szoros különbség. Ha egyenletes a piramis akkor az alsó szegény réteg és felső réteg között csak 10-szeres a különbség. Ha csak három rétegre osztjuk az egyenletes piramist, akkor nagyjából háromszoros lesz a különbség.

Akkor megfogalmazhatjuk a második következetést: a leggazdagabb és legszegényebb ember különbsége számít és nem a rétegek közötti különbség, mert az torzít, csökkent, ráadásul a szerint, hogy hány réteget jelölünk ki. A rétegek közötti különbség negyedleges adat, akkor, ha van egy állandóan betartott közmegegyezés a rétegszámban.

Mindjárt állapítsuk meg azt is, hogy a jelenlegi, ilyen irányú mérések a rétegek közötti különbségeket mérik tehát hamisak, torzítottak..

Egyébként, ha nem egyenetlen a belső elosztás, akkor rétegek közötti elosztás is egyenetlen lesz. Pl. 10 réteg estében a legszegényebb és leggazdagabb réteg között, lehet 20-szoros vagy annál nagyobb különbség is.

A következő probléma az, hogy mi van, ha ez közösség nem 100 tagú, hanem 10.000 tagú, vagy 10.000.000 tagú, stb. És a jövedelem különbségek: a leggazdagabb és legszegényebb közötti marad 100-szoros. Kétségtelen, hogy ekkor ez a piramis tompább szögű lesz. Akkor egy rétegbe nem 10, hanem pl. 1.000.000 ember tartozik (ha 10.000.000-os tagság jövedelme egyenletesen oszlik el.) Ellenben ekkor is megmarad az, hogy a jövedelmi különbségek 100-szorosak, mert ekkor is 100-szoros lesz leggazdagabb és legszegényebb közötti különbség.

Itt mindjárt megfogalmazok még egy szabályt, hozzáteszem ez az én értelmezésem és szerintem ez helyes értelmezés: a piramis tompasága nagyon fontos, mert részben jelzi az igazságosságot, arányosságot, de mégis, elsősorban a leggazdagabb és legszegényebb közötti különbségből kell kiindulni, ez az alapvető adat. Ezután következhet a piramis tompasága, mint második adat.

A piramis tompasága azt jelenti, hogy a legszegényebb és a második legszegényebb között nem kétszeres különbség, hanem 10.000.000 főnél, csak 0,00001-szeres. És így tovább, legszegényebb és harmadik legszegényebb között nem 3-szoros a különbség, hanem csak 0,00002- szeres. Kétségtelenül ez nagyon nem mindegy. Viszont leggazdagabb és legszegényebb között mindkét esetben ( 100 tagú, és 10.000.000 tagú közösség) 100-szoros lesz a különbség.

Mégis miért állítom azt, hogy ez utóbbi (a maximális különbség 100-szoros) egy fokkal fontosabb, mint az előbbi.

Egyrészt az igazságtalanságot nem csökkenti, ha abban, nem pl. 10 ember, vesz részt, hanem mondjuk 1.000.000.

Másrészt az igazságosság valódi kérdéseit kell feltenni.

Megjegyzem hogy most már valósághoz közeli (nagyságrendileg stimmelő, de inkább szerényebb) számok fognak szerepelni, tehát a példázatnak vége van.

Pl. egy rossz egészségi állapotú munkanélküli és a leggazdagabb nagytőkés (nagyvállalkozó) között képességekben valóban kb. 4000-szeres a különbség? Vagy, a leggazdagabb valóban 1000-szer tehetségesebb jobb képességű, mint egy szakmunkás? Vagy a leggazdagabb valóban 1000-szer többet dolgozik, valóban 1000-szer hasznosabb tagja a társadalomnak, valóban 1000-szer annyit termel, mint egy szakmunkás? Mert a jövedelmi vagyoni különbségből ez jön ki. Vagy, egy tőzsde-spekuláns pl. valóban 30-szor, többet termel, mint egy szakmunkás? Vagy, a tőzsde-spekuláns pl. valóban 10-szer hasznosabb tagja társadalomnak, mint egy orvos? Vagy a legalsó rétegbe tartozó embernél, aki nem teljesen egészséges, igazságos e kompenzálni, az önhibán kívüli igazságtalanságot? Vagy a gyilkos jobban élhet, mint egy szegény ember? Vagy egy miniszter valóban 50-szer tehetségesebb, jobban ért pl. a közgazdaságtanhoz, különb ember, mint egy átlagos közgazdász, aki a középvezetés tagja? Vagy egy miniszter valóban 1000-szer hasznosabb tagja társdalomnak, 1000-szer jobban ért a társadalomtudományokhoz, mint egy szakmunkás? Vagy a miniszter valóban 4000-szer okosabb, többet ér, mint a legalsó rétegben levő, gyakorlatilag jogtalan hajléktalan? Ez utóbbi három a valós hatalmi hierarchiából jön ki.

Ilyen kérdéseket kell feltenni, (sok ilyent), mert valójában ezek az igazság kérdései, ha az igazságos, arányos hierarchiáról beszélünk. Ezek a kérdések pedig az egyének közötti különbségekről szólnak. Az egy más kérdés, hogy ezek az egyének ugyanakkor besorolódnak valamelyik rétegbe. Ezeknél a kérdéseknél, csak másodlagos, hogy 1.000.000, vagy 2.000.000 a viszonylag alacsonyan fizetett szakmunkások száma. És másodlagos, hogy 100, vagy 10.000 olyan ember van, aki 1000-szer többet keres, mint az átlagos szakmunkás. Tehát számít, de csak másodlagosan. Ezért mondom, hogy az elsődleges kiindulás, a leggazdagabb és legszegényebb közötti különbség.

A vagyoni, hatalmi piramist azért kell kiszámolni, megrajzolni, hogy amikor feltesszük a fenti kérdéseket, akkor senki ne mondhassa: ugyan kérem, ezek csak légből kapott számok. És azért, hogy viszonylag pontosan lássuk a társadalom fejlettségét. Jelenleg Magyarországon egyébként kb. 1500-2000-szeres a maximális különbség, vagyis a leggazdagabb 1500-szor gazdagabb, mint a legszegényebbek (az éhhaláltól, fagyhaláltól egy lépésre levők), akik szegényebbek, mint a gyilkosok. A miniszterelnök hatalma pedig kb. 2000-szerese a legkisebb jogérvényesítő képességűeknek.

A társadalomtudományos törvényszerűségek a valós igazságtalanságon, aránytalanságon alapuló hierarchiára vonatkoznak. Pl. minél igazságtalanabb aránytalanabb a hierarchia annál fejletlenebb, kevésbé demokratikus a rendszer. Vagy, minél igazságtalanabb, aránytalanabb a hierarchia, annál gyengébb a gazdaság teljesítménye.

A politika (hatalmai) és gazdaságpolitika egyik lényege.

A múltbeli jelenlegi és a közeljövő politikája (hatalmi és gazdasági) lényegében legalább 50%-ban hatalom és vagyon elosztásáról szól. A programok, viták végső soron arról szólnak, hogy a hatalmi, vagyon különbségek kicsik, nagyok, és ha arról, hogy lehet ezeket megváltoztatni, átrendezni. Korábban már említettem, hogy erről szól jelentős részben, az adópolitika, a szociális rendszer politikája, a privatizációs politika és még sorolhatnám. Most hozzáteszem, erről szól nagyobb részt az emberi jogok politikája, a választási rendszer, a döntéshozó mechanizmus kialakítása, a decentralizáció, demokratizálódás, a jog, és még sorolhatnám. Ezt a jelentős lényeget, az egyik végső célt, sosem szabad elfelejteni. Ha elfelejtik (szándékosan vagy ismerethiányból), akkor az emberek (egyszerű emberek, társadalomtudósok, politikusok) zavaros elméletek és gyakorlatok között kóvályognak, ahelyett hogy a lényegre koncentrálnának. Ha végső cél, pl. a hatalmi vagyoni hierarchia csökkentése és igazságosabbá tétele világos, akkor sok ezer eszközből, módszerből könnyebben ki lehet választani a legjobbat, ellenkező estben csak zavaros kóválygás lesz a végeredmény.

A hatalmi, vagyoni tömeg a lehetséges hatalom és a valóságos hatalom.

Először is megjegyezném, hogy a hatalmi vagyoni hierarchiát, mint grafikont, és mint társadalmi piramist is több ábrán vázolom. Természetesen a piramisok a grafikonokból lettek leképezve.

Egy korábbi fejezetben („Az egyszerűsített rendszerfejlődés. A rendszer és az emberek viszonya”), azt mondtam, hogy a jelenlegi rendszerben a népréteg tényleges hatalma 10%, míg a vezetés tényleges hatalma 90%. Ugyanakkor azt is megállapítottam, hogy ez a hatalom optimális esetben lehetne akár 25% is. Sőt azt is mondtam, hogy a tényleges demokráciában elérheti a 35%-ot is. Ezek az állítások hogy illeszkednek a grafikonokhoz?

Bár grafikonban nem összesítettem a népréteg (népréteg és legalsó réteg) hatalmának átlagát, és nem összesítettem a vezetés, (középvezetés átlagát) hatalmának átlagát, de ha nagyon szerényen számolok, akkor is hússzoros különbség jön ki. A vezetés átlagosan hússzor nagyobb hatalommal bír, mint a népréteg. Leegyszerűsítve azonban ezt túlzásnak tartom, ezért más egyszerű kiindulást keresek.

Más egyszerű kiindulás, a hatalom három részből áll: törvényhozás (törvények, szabályok, módszerek, mechanizmusok, stb. meghozatala) 70%, egyéb intézkedés (jogalkalmazás, stb.) 10% és vezetés leváltás-kinevezés 20%. Valamint abból indulok ki, hogy az egyszerű alkalmazottak a száma, akiknek szinte nincs semmi állami, egyéb fontosabb törvényhozási lehetőségük tízszer többen vannak mint azok akiknek van ilyen. Ezek az emberek a népréteg a törvényhozás 70-kából 2%-kal részesülnek. A vezetés leváltás-kinevezés 20%-kából 5%kal részesülnek amennyiben a vezetésbe beleértjük az egész vezetést (elitvezetést, középvezetést, munkahelyi vezetést, minden köztisztviselőt, stb.) Az egyéb intézkedés 10%-kából pedig 3%-kal részesülnek. Ez kb. 10%. Vagyis 10-szer kevesebb, mint a vezetés hatalma. Itt megjegyzem, hogy ugyanakkor hatalmi tömege a néprétegnek hétszer nagyobb, mint a vezetésé. Ez hatalmi tömeg azonban csak egy szám, főleg a saját maga feletti hatalmat jelenti. Amennyiben a hatalom alatt a mások feletti hatalmat értjük akkor, ez 10% kb. reálisnak, tűnik. Amennyiben a tényleges demokráciában a törvényhozás 70%-ból a népréteg 25%-ban kiveszi majd a részét, a vezetés leváltás-kinevezés 20%-ból, 10%-ban kiveszi a részét, az egyéb intézkedés 10%-ból 5%-ban kiveszi a részét akkor az összes hatalma, elérheti a 35%-ot. A 25% pedig úgy jön ki, mint lehetséges hatalom hogy optimálisfejlődés esetén amennyiben a népréteg a jó általános társadalmi köztudata által érvényesítette volna az összefogás erejét akkor már 25%-os hatalma lehetne, mondjuk ilyen felosztásban a törvényhozásból 14%-ban veszi ki a részét, a vezetés leváltás-kinevezésből 7%-ban veszi ki a részét, az egyéb intézkedésből 4%-ban veszi ki a részét.

A megrajzolt grafikonok ennél nagyobb hatalmi aránytalanságot mutatnak. Az ábrákon is megjegyzem, hogy én a valóságos hatalomi viszonyokból (10%-os vagy annál alacsonyabb néprétegű hatalom, 90%-os vagy annál magasabb vezetési hatalom) indulok ki, és nem a lehetséges (25% néprétegű, 75%-os vezetési hatalom) hatalmi viszonyokból.

A következő miatt kell ezt kihangsúlyozni. Lehetséges és olyan felfogás, amely azt mondja, hogy néprétegnek valójában 25%-os hatalma, és vagyona, csak használja ki a lehetőségét. Megelégszik ennyivel. Miért nem érvényesíti az összefogás erejét, miért hagyja, hogy kihasználják. Ott hatalom, vagyon csak nem veszi el. Hosszan lehetne azon vitatkozni, hogy ez mennyire kényszerhelyzet és mennyire a népréteg önhibája. Én ebben fejezetben, abból indulok ki, hogy jelenlegi helyzet nagyrészt kényszerhelyzet. Másrészt a tanulmány döntő többsége arról szól, hogy mik vezetés feladatai. E szempontok szerint nem vizsgálom, hogy a jelenlegi hatalmi, vagyoni hierarchia mennyiben a népréteg felelőssége. Néhány fejezetben utalok, arra hogy azért néprétegnek is van felelőssége és feladata. A rendszer tudatos szervezett, fokozatos de intenzív átalakítására egyelőre a néprétegnek nincs lehetősége. Mivel ez lenne az optimális megoldás ezért ennek a lehetőségét, módjait keresem. Mindezért abból indulok ki, hogy a jelenleg a hatalmi vagyoni hierarchia aránytalanul nagy és igazságtalan. A népréteg valóságos hatalma és vagyona aránytalanul kevés, nem éri el vezetés hatalmának, vagyonának 10%-át, ezek a valóságos viszonyok, és ez jó elvi kiindulópont.

A vagyoni, hatalmi hierarchia három alapvető jelentősége, hatása.

Szinte minden rendszertényező kapcsán meg lett említve a vagyoni, hatalmi hierarchia, hol külön (külön vagyoni és külön hatalmi) hol összevonva. Leginkább olyan összefüggésben lett megemlítve, mint túlzott, igazságtalan vagyoni és hatalmi hierarchia. Különböző kérdések merülnek fel. Milyen alapon kapcsolható össze a két hierarchia? Miért nevezhető a jelenlegi vagyoni, hatalmi hierarchia túlzottnak, igazságtalannak? Ezekre a kérdésekre később visszatérek. Most azt szeretném bizonygatni, hogy miért központi probléma ez. Miért függ minden rendszertényezővel össze.

Annyit még megjegyeznék hogy a tanulmány következő részeiben, szinte minden fejezetben, felvetődik ez a probléma.

Lényegében ez a fejezet egy szétszóródó tényező (a feladatok más sok rendszertényezőben jelennek meg) összefoglalása.

A túlzott hatalmi vagyoni különbségek, ha azok a valós teljesítmények, képességek alapján alakultak ki, akkor is igazságtalanok, az aránytalanságuknál fogva. Erre jön rá a tényleges igazságtalanság: vagyis a különbségek jelentős részben nem a valós teljesítmények, képességek alapján alakulnak ki.

Amikor hatásokról beszélek általában oda-vissza, kölcsönhatásokról van szó. Ennek sokféle változata van. Pl. a túlzott hatalmi vagyoni hierarchia olyan folyamatok, jelenségek következtében alakulnak ki, amelyek káros hatással vannak. A már kialakult túlzott hatalmi, vagyoni hierarchia is további káros jelenségeket, folyamatokat okoz.

Az első jelentőség, hatás.

A túlzott, igazságtalan vagyoni hatalmi hierarchia együtt jár (vagy megelőzi, generálja, vagy következménye) a szabályozatlan harccal. A szabályozatlan harc nem szabályozott verseny, és nem együttműködés. A szabályozatlan harc békeidőben, állandó marakodásban, az erőszakos, igazságtalan momentumok gyakoriságában, szinte állandó trükközésben, mások átverésében, csalásokban realizálódik. Ezek szerint többek között összefügg a kapzsiságdeterminált piacgazdasággal, az munka nélkül szerzett jövedelmekkel, a hatalmi harccal, a manipulációval és még sorolhatnám. Gyakran viszont a szabályozatlan harc, mint tényleges fegyveres harc, vagyis mint háború jelenik meg. Az hogy a háború, szenvedést, halált, rombolást hoz, és ez rontja a működőképességet, az életszínvonalat és lassítja fejlődést, nem kell különösen bizonygatni. Itt meg kell jegyezni, hogy mint háborút generáló tényező összefüggésbe hozható a háborús válsággal, ill. a válság-láncreakcióval. Szerintem azt sem kell különösebben bizonygatni, hogy a békeidős szabályozatlan harc (marakodás, csalás, erőszakos momentumok, stb.) szintén rontja működőképességet, az életszínvonalat és lassítja fejlődést. Gondoljunk csak, arra hogy az energiák nem a hasznos termelésre, szervezésre, stb. fordítódnak, hanem a harcra ill. annak kivédésére. Megállapíthatjuk hogy a túlzott vagyoni, hatalmi hierarchia nemcsak pusztán erkölcsi probléma, de rontja a működőképességet, az életszínvonalat és lassítja fejlődést. A túlzott hatalmi, vagyoni hierarchia csökkenti gazdasági teljesítőképességet, a termelést.

A második jelentőség, hatás.

A túlzott, igazságtalan vagyoni, hatalmi hierarchia rontja a demokratikus szintet.

A hatalmi hierarchia és demokratikus szint közvetlen és szoros kapcsolatban van, mondhatjuk hogy sok szempontból azonosak. Mindkettőnek az alaptényezője: mennyien és milyen súllyal vesznek részt a döntéshozásban (jogalkotás, intézkedés, vezetés stb.). Ha kevesek kiváltsága a döntéshozás akkor az önmagában is egyfajta diktatúra, Továbbá megnő annak az esélye, (gyakorlatilag is általában ez történt) hogy totális diktatúra alakuljon ki, vagyis a lakosság (az emberek jelentős része) érdekei ne érvényesüljenek. A lakosság jelentős része nyomorog, míg egyesek dúskálnak a javakban: érdekes ez egyszerre igaz a diktatúrára és túlzott, igazságtalan vagyoni hierarchiára is. Ezt az összefüggést is nézhetjük. A demokratikus szint növekedése nem más, mint a lakosság (népréteg) egyre fokozottabb részvétele a döntéshozásban, ami nem más, mint egy arányosabb, kisebb igazságosabb hatalmi hierarchia felé haladás.

Másképpen fogalmazva: a közvetlen demokrácia a nép részvétele a döntéshozásban, jogalkotásban, növeli a népréteg (lakosság) hatalmát ezzel csökkenti hatalmi különbségeket. A demokratikus szint jelentőségével szintén gyakran foglalkozom e tanulmányban.

A szabályozatlan harc és a demokratikus szint (diktatórikus szint) összefügg. Megtévesztő lehet, hogy az emberek a diktatúrát általában a néma renddel, és nem a szabályozatlan harccal azonosítják. Ugyanakkor a forradalmak, mint diktatúra ellentétei, szabályozatlan harcnak tűnnek.

A szabályozatlan harcnak valóban lehetnek, olyan szakaszai amikor az néma rendnek tűnik. A hódító leigáz majd erőszakkal, fegyverekkel kényszerű, néma, és keserves rendet csinál. Általában ezek a szakaszok nem hosszúak. Másfelől, ez rend, nem szabályozott verseny és nem is együttműködés, összességében a szabályozatlan harc egy része. A szabályozatlan harc másik része a forradalom, az elnyomott lázadása. Igaz hogy a jó-irányú, haladó forradalom a szabályozatlan harc egyetlen pozitív része, vonatkozása. Lényegében arról van szó, hogy én a szabályozatlan harc fogalmát szélesebb értelemben használom. Olyan állapotot jelent, amelyben nem a szabályozott verseny, és az együttműködés dominál (normális állapot), hanem minden más (abnormális állapot, kivéve a haladó forradalom), főleg a szabályozatlan harc, és annak hatásai dominálnak.

A harmadik jelentőség, hatás.

Az erkölcsi, és ezzel összefüggésben a lelki szükséglet-kielégítési, hatás. Ez alatt azt értem, hogy az igazságtalanság tapasztalása, valamint szabályozatlan harcból eredő békétlenség, bizonytalanság tapasztalása, valamint az alacsony demokratikus szintből eredő önrendelkezés hiányának tapasztalása, rontja az életminőséget, életszínvonalat. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a túlzott igazságtalan hierarchia közvetlenül csökkenti az igazságosságot, közvetve pedig a békességet, biztonságot, önrendelkezést, és ezek a fontos lelki szükségletek meghatározzák az általános közérzetet, elégedettséget. Így is fogalmazhatunk. Jobb egy szegényebb, de békésebb igazságosabb, biztonságosabb, szabadabb országban (közösségben) élni, mint egy gazdagabb, de békétlen, bizonytalan, igazságtalan, szabadságot korlátozó országban (közösségben) élni. Ráadásul, mint ahogy az első jelentőségből kiderült még a lakosság anyagi jólétét is kevésbé biztosítja a túlzott, igazságtalan vagyoni, hatalmi hierarchia.

Azt gondolom, hogy három fő hatásból is kiderült hogy a hatalmi vagyoni hierarchia mindennel közvetve, vagy közvetlenül összefügg.

A rendszertényezőket aszerint is lehetne kategorizálni, hogy milyen kapcsolatban vannak a hierarchiával. Van hatalmi és vagyoni hierarchia. Továbbá van a hierarchiának nagysága (arányos és méltányos, illetve aránytalan, túlzott és méltánytalan) és van igazságossága. A hierarchia nagyságát megközelíthetjük a társadalmi rétegek (vezetés, nép) elosztása felől, viszont ennek van egy erős felfogási vonatkozása is.

Az igazságosságnak szintén két vonatkozása van. A rétegek közti különbségek igazságossága és az egyének közti különbségek az egyének elhelyezkedésének az igazságossága. Mivel a különböző vonatkozások erősen összefüggnek, ezért a következő kategóriákat lehet felállítani. Elsősorban vagyoni, másodsorban hatalmi hierarchiát befolyásoló rendszertényezők Elsősorban hatalmi másodsorban vagyoni hierarchiát befolyásoló rendszertényezők. Elsősorban a rétegek igazságosságát, és a hierarchia nagyságát, másodsorban az egyének igazságosságát befolyásoló rendszertényezők. Elsősorban az egyének igazságosságát és másodsorban a rétegek igazságosságát s a hierarchia nagyságát befolyásoló rendszertényezők. A hierarchia minden vonatkozását befolyásoló ebből a szempontból kategorizálhatatlan rendszertényezők.

Foglalkozzunk külön hatalmi hierarchiával.

Minek alapján számítható ki a hierarchia.

A hatalom néhány definíciója.

Az önrendelkezés az a magam feletti (egy ember feletti) hatalom, a hatalom mások feletti (több ember feletti) rendelkezés. Igaz hogy ez a mások feletti rendelkezés még egy rabszolga esetében is csak részleges lehet. Minél nagyobb az egyén önrendelkezése annál kevésbé uralhatják az egyént. Tehát az önrendelkezés és a mások feletti rendelkezés fordítottan arányos. Az alsó és felső rétegek hatalma fordítottan arányos, vagyis a vagy-vagy elosztás érvényesül. A kiszorítás, vagyis hogy az érdemtelenek kiszorítják az érdemeseket, itt is fennáll.

A hatalom egy másféle meghatározása: a döntéshozási lehetőség. A törvénykezésben (döntéshozásban, szabályozásban, intézkedésben) való részvétel aránya.

Én a hatalmi hierarchia megrajzolásánál konkrétan a következőkből indultam ki. Egyfelől kinek, melyik rétegnek (bizonyos számú embernek) mekkora beleszólásba törvények szabályok meghozatalába. A lakosság ebben szinte nem vesz részt. Ez csak a középvezetés és elit vezetés grafikonját határozza meg. Ugyanakkor a lakosságnak van valamekkora önrendelkezése, ez a lakosság hatalma. Ez a hatalom kivonódik az elitréteg hatalmából, vagyis a vagy-vagy elosztás érvényesül. Másképp fogalmazva a lakosság hatalma és népréteg hatalma fordítottan arányos.

A lakosság hatalmát a lakosság hatalmi (érvényesíthető, nemcsak deklarált) jogai határozzák meg. Ezek a jogok bizonyos szempontból fontosabbak, mint a törvénykezésben részvétel aránya.

A jó diktátor és hatalmi jogok problematikája.

Képzeljük el következő helyzetet (fikciót). Adva van egy tízmilliós nép és ennek egyetlenegy uralkodója, van. Minden törvényt ez az egy uralkodó hoz meg. Ezek a törvények jók, abban az értelemben, hogy nép érdekeit érvényesítik. Ezek a törvények jók abban az értelemben, hogy arányos vagyoni hierarchiát jelölnek ki, pl. nem lehetséges munka nélkül szerzett jövedelem. Maga az uralkodó is puritán módón él.

Ezek a törvények jók, mert meglehetősen nagy szabadságot adnak. Pl. szabad mozgásszabadság, véleménynyilvánítási szabadság, vallás és világnézeti szabadság, egyesülési szabadság, tüntetési szabadság van. Továbbá szabadon választható a munka, szabadon választható a lakóhely, szabadon választható a szórakozás. Ami a lényeg, hogy az igazságszolgáltatás is jó. Nincs kiváltságos jog, nincs jogegyenlőtlenség. A jogorvoslat gyors egyenlő és igazságos. A törvények arányosak, igazságosak. Az érvényesülés és igazságos, nincs faji etnikai, sem más megkülönböztetés.

Még annyit hozzátennék, hogy azért is jó a törvénykezés, mert nagy szabadság mellett nincs alulszabályozottság, tehát nem tud kialakulni anarchia, ill. a kiskirályosodás különböző változatai.

Nézzük meg alaposabban, hogy mindez lehetséges? Az igazságos érvényesülés csak bizonyos szintig lehetséges, hiszen jogalkotó nem lehet senki. Eleve az érvényesülés csak bizonyos szintig lehetséges. Továbbá mindent szabad, csak az egyszemélyes uralkodást kétségbe vonni tilos. Ez ügyben nem lehet véleményt nyilvánítani, nem lehet tüntetni, stb. Ebben a vonatkozásban is sérül a szabadság. Továbbá nincs kiváltságos jog kivéve az uralkodót, a jogorvoslat sem irányulhat az uralkodó ellen. Tehát jogrendszer sem lehet tökéletes. Ahhoz, hogy az uralkodó (szűk vezetés) fenn tudja tartani hatalmát, igen erős szankciókat kell alkalmazni azok ellen, akik az ő hatalmát fenyegetik, nagyobb lesz a fenyegetettsége, mint egy decentralizált hatalomnak. A vezető szabad kiválasztásnak joga sincs meg. Természetesen a törvényekbe való beleszólás joga sem lesz meg. Ez utóbbi önmagában is komoly probléma.

Itt megjegyzem, hogy fenti részben nagyjából felsoroltam az alapvető politikai jogokat.

Ugyanakkor ez az egész fikció. A történelmi tapasztalat is azt mutatja, hogy ilyen uralkodók szinte nem lehetnek. Egy racionális ok: ha nagyon szűk a vezetés, akkor annyi feladat hárul rájuk, hogy képtelenek azt jól ellátni. A másik ok azonban ennél is jelentősebb: az uralkodó, uralkodók is emberből vannak, ostobasággal, hiusággal, hatalomvággyal, vagyonvággyal, felsőbbrendűségi érzéssel, stb. ellátva, amely tulajdonságaikat a túlzott hatalom, vagyon még fel is erősíti. A nagyobb hierarchia fenntartása keményebb diktatórikusabb eszközüket, ill. nagyobb manipulációt igényel. A történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy minél szűkebb volt a vezetés, általában annál korlátozottabbak voltak a politikai jogok, általában annál kisebb volt a szabadság, az önrendelkezés. Logikailag is ez a képlet jön ki.

Az is világos, ha népréteg beleszólhat a törvénykezésbe, akkor viszonylag nagy önrendelkezést (erős politikai jogok) alakít ki.

Kijelenthető: általában, átlagosan az önrendelkezés (politikai jogok száma, erőssége) fordítottan arányos a vezetés hierarchiájának nagyságával. Továbbá általában, átlagosan fordítottan arányos a túlzott hatalmi vagyoni hierarchiával. Az általában, átlagosan szavakat azonban hozzá kell tenni, mert előfordulhat, mint az említett fikcióban hogy ez esetenként változhat.

Visszatérve grafikonra egyfelől mindig volt és lesz is jogalkotó réteg, tehát egyenlőség gyakorlatilag nem lesz. A nagyobb önrendelkezéssel és jogalkotásban való részvétellel azonban a lakosság jövőben elérheti maximális hatalmat, és kiegyensúlyozottabb lehet a hatalmi hierarchia. Elsődleges tehát a lakosság (népréteg) hierarchiája, melynek két összetevője van a törvényhozási aránya (jelenleg ez szinte zéró), és az önrendelkezés (politikai jogok) nagysága. A törvényekbe való beleszólás nélkül (közvetlen demokrácia, rendszeres népszavazás, stb. nélkül) ne érheti el a nép hatalma maximális szintet (az 1-et) csak annak egy részét. Ehhez képest másodlagos, de nem lényegtelen a vezetés hierarchiája. Az előző példában egy jó egyszemélyes uralkodót mutattam be, de ennek elképzelhető az ellentéte is. Képzeljünk el egy nagyon széles uralkodóréteget, amelyik viszont szinte minimális önrendelkezést biztosít a néprétegnek. Nincs vezető-kiválasztás, nincs véleménynyilvánítási szabadság, nincs gyülekezési szabadság, minden meg van határozva a munkaválasztás, a lakóhely, a szórakozás, a szabadidő. Továbbá pocsék az igazságszolgáltatás, nincs jogegyenlőség, nincs jogorvoslati lehetőség, és még sorolhatnám. Természetesen ebben az esetben a lakosságnak nincs jogalkotó szerepe sem, hiszen ha lenne, akkor ezt nem hagyná. Ebben az esetben hiába széles és önmagán belül demokratikus a vezetőréteg, a népréteg hatalma minimális lesz. E gondolat során még az is felmerül, hogy a többség nyom el egy kisebbséget ( a történelemben ez gyakori), tehát a legalsó réteg hatalma igen lényeges.

Általában mindenki természetesen a saját érdekeinek a megfelelő döntést hoz. Vannak kivételek, de ez a természetes általánosság. A hatalmi helyzet döntéshozó helyzet tehát azt is jelenti, hogy ki mennyire képes érvényesíteni a saját érdekeit. Ez alól a vezetés sem kivétel. Mint szó volt róla: általában a vezetés is elsősorban a saját érdekeit nézi és legfeljebb másodsorban a népréteg érdekeit. A hatalmi hierarchia tehát érdekérvényesítési hierarchia. Itt persze van egy ellentmondás. Egyrészt azt mondom, hogy hatalom szükségszerűen a saját érdek érvényesítéssel jár együtt, másrészt azt mondom, hogy, az juthat igazságosan hatalomhoz, aki képes a saját érdekein felülemelkedni. Az ellentmondás tulajdonképpen a múlt, jelen és a demokratikusabb jövő ellentmondása. A demokratikusabb jövőben olyan döntéshozó mechanizmust kell kialakítani melyben a saját érdekérvényesítés lehetősége a minimálisra, csökken, másrészt olyan vezetőket kell kiválasztani, akik képesek a saját érdekein felülemelkedni. A közvetlen demokrácia ilyen mechanizmus, mert a saját érdekek, ha nem egyeznek többség érdekével, akkor elvesznek, ha pedig egyeznek, akkor már nevezhetők egyéni vagy szűk csoport érdeknek. Persze demokráciában is gondolni kell kisebbségek méltányos érdekérvényesítésére, amit össze lehet egyeztetni a többség érdekével.

A hatalom fajtái.

A vezetés réteg hatalmát elsősorban a jogalkotó tevékenységük és az intézkedési hatáskörük határozza meg. Ez utóbbi elsősorban a jogalkalmazók hatalma.

Alapjában véve kétféle hatalom van: állami hatalom és társadalmi hatalom.

Az optimális társadalmi hatalom.

A közvetlen állami hatalmon kívül meg kell jegyezni még három másik hatalmat. A gazdag emberek közvetett hatalma abból ered hogy a nagyobb fogyasztásuk által többen szolgálják ki őket, több munkát igényelnek mint a szegényebb emberek kisebb fogyasztása.

A másik hatalom a természetes társadalmi hatalom. Társadalmi hatalommal rendelkezik például a szülő a gyerek felett. A főnök a beosztott felett. A magángazdaság vezetése társadalmi hatalom. Az orvos a betege felett. A tanár a diákja felett és még lehetne folytatni a sort. Ez a helyzetből, ill. foglakozásból eredő társadalmi hatalom. A tényleges demokráciában társadalmi hatalomnak nevezhetjük még a népi testületek (önkormányzatok, civil szervezetek, magángazdaság, stb.) vezetéséből eredő hatalmat. Jelenleg azonban zavaros a helyzet.

A társadalmi hatalom alapjában véve csak kisebb mértékben befolyásolja hatalmi hierarchiát, bár a demokratizálódás egyik célja és feladata, hogy ez a társadalmi hatalom is optimális legyen, ne legyen túlzott. Az optimális társadalmi hatalom, ha a főnök, a szülő, az orvos, a tanár, stb. csak az épülésre alkotásra használja hatalmát, azzal nem tud visszaélni, nem tud megalázni kegyetlenkedni. Az optimális társadalmi hatalmat, a jognak kell biztosítani.

Bár magángazdaság vezetői meglehetősen jelentős hatalommal bírnak, de a magángazdaság felső szabályozása (munkajogok, adórendszer, stb.) mégis az állami vezetés kezében van. Ugyanakkor itt is felmerül a nagytőke jelenlegi túlzott hatalma.

Az állami hatalom nem más, mint az állami döntésekben vagy az állam által jóváhagyott döntésekben (törvények, rendeletek szabályok, stb.) való részvétel, illetve annak aránya. Az állami hatalomra következtehetünk a beosztásból funkcióból, tisztségből, de ez sokszor megtévesztő lehet. Az állami hatalom, az állam által irányított hatalmi tömeg sokszorosa társadalmi hatalmi tömegnek. A hatalmi tömeg azonos az irányítási tömeggel. Az irányítási tömeg együtt növekszik a vagyoni (tárgyi, technikai) tömeggel. Azok a törvények, amelyek közt élünk annak nagyobbik része állami által közreműködésével létrehozott törvények, ráadásul a szülő a tanár az orvos, a magángazdasági hatalmi lehetőségeit is az állami törvények határozzák meg. Ráadásul a minden jel arra utal hogy az állami és társadalmi hatalom közti különbség egyre inkább eltolódik az állami hatalom irányába. A múltban jóval nagyobb volt a társadalmi hatalom jelentősége, a jövőben egyre kisebb lesz, míg az állami hatalom jelentősége nő. A liberális véleményekkel szemben, ez demokratikus és természetes folyamat. A kiskirályok, rablóvezérek, egyszerű rablók, agresszív emberek, stb. ellen csak a nagykirály (az állam) képes igazán megvédeni. Ha nincs állam, akkor nincs szervezett védelem. Más kérdés, hogy eközben az államot is demokratizálni kell. Ez a demokratizálás nem könnyű, de mégis könnyebb, mint a kiskirályok elleni, állam nélküli, védekezés.

Van még egy speciális hatalom, a véleményformálás, (tudatformálás, tudásformálás) hatalma. Minden olyan ember rendelkezik ezzel a hatalommal (médiaemberek, tanárok, politikusok, közszereplők, írók, filmkészítők, stb.) akik abban a helyzetben vannak, hogy sok ember véleményét formálják.

A másik tendencia, hogy a tudatformálás hatalmának jelentősége nő a direkt hatalommal szemben.

A vagyoni hierarchia számítása. Ez már valamivel egyszerűbb, hiszen itt csak reáljövedelmeket, ill. a vagyonokat kell figyelembe venni. Itt is elképzelhető olyan furcsaság, hogy egy vezető nem a vagyongyűjtés miatt tartja anyagi nyomorúságba közösséget csak butaságból ill. rosszindulatból. Általában és átlagosan itt is igaz, hogy a vagyoni elit vagyoni hierarchiája, fordítottan arányos a népréteg vagyoni hierarchiájával.

A létminimum és életszínvonal jogok a lakosság és azon belül is elsősorban a legalsó réteg vagyoni hierarchiáját befolyásolja.

A pontos számításokról egy másik fejezetben lesz szó.

Miért túlzott és igazságtalan a múltbeli, jelenlegi vagyoni, hatalmi hierarchia?

Kezdjük hatalmi és vagyoni hierarchia arányosságával.

A számítások szerint Magyarországhoz hasonló országban több ezerszeres (a legnagyobb különbségek 5-10 ezerszeresek) különbségek jönnek ki. Más országokban ez még nagyobb lehet, világviszonylatban pedig még nagyobb különbségek vannak. Hozzá kell tenni, hogy ezek a különbségek nem becsületes emberek és a bűnözők közötti különbségek, hanem a legális, különbségek.

Hogy semmiképpen ne essünk túlzásba, vegyük a következő példát: adva van egy 6 milliós (mobilizálható, elfogyasztható) vagyonnal rendelkező takarító és egy 6 milliárd vagyonnal (mobilizálható, elfogyasztható) rendelkező üzletember, ez ezerszeres különbség. Ugyanakkor adva van az előbbi takarító és egy parlamenti képviselő. Mondjuk azt (nem járunk messze az igazságtól) hogy itt pedig a hatalmi különbség ezerszeres. A kérdés az, hogy az ezerszeres különbség ebben az esetben és általában elfogadható, vagy túlzott?

Amikor elkezdjük elemezni a problémát, három dolog mindig előjön. Egyfelől mindig előjön hogy vagyoni és hatalmi különbségek mennyire hasonlók, legalábbis ami az általános arányokat illeti. Ezt bizonyítják a grafikonok is. A másik dolog, ami előjön a rétegek különbsége. Ezt is bizonyítják grafikonok. Az egyének közötti különbségek arányosságát, igazságosságát nem lehet megtárgyalni a rétegek közötti különbségek vizsgálata nélkül. Lényegében négy réteg határolódik el egymástól: az elit (legfelső vezetés, dúsgazdagok rétege), a középvezetés, gazdagok rétege, a népréteg, és a legalsó réteg (szegények). Ennél is inkább elhatárolódik két kategória (a grafikonban szinte megrajzolható a töréspont). Két jól elválasztható szakaszra oszlik a grafikon: egy szinte függőleges szakaszra és egy szinte vízszintes szakaszra. A szinte függőleges szakasz az elitréteg (legfelső vezetés, dúsgazdagok, ill., a középvezetésé gazdagok felső része). A szinte vízszintes szakasz a lakosság (az összes ember kivéve az 5%-ék elitréteget) szakasza. Másképpen a lakosság: a középvezetés, gazdagok alsó része, a népréteg, alkalmazottak, átlagemberek, és a legalsó réteg, szegények, nyomorgók. A grafikon szerint ez a két fő réteg. Itt jegyzem meg, hogy az egész tanulmányban eljött a négy ill. a két réteg megkülönböztetése. Nos grafikon egyértelműen jelzi hogy ezek nem elméleti rétegek, hanem matematikailag igazolható rétegek.

A harmadik dolog, ami az elemzés során előkerül az, hogy a különbségek nagyságáról nem tudunk anélkül gondolkodni, hogy a különbségek igazságossága ne jöjjön elő, illetve különbségek igazságosságáról nem tudunk úgy gondolkodni, hogy a különbségek igazságosságát figyelmen kívül hagyjuk.

Ez egyébként egyszerű logikával is bizonyítható. Az aránytalan különbség egyben igazságtalan különbség is.

Még egy lényeges megjegyzés: valamekkora hierarchia kialakulása szükségszerű több okból. Senki nem akar abszolút egyenlőséget, nem erről van szó. A kérdés a hierarchia arányossága és igazságossága és nem az egyenlőség.

Kezdjük azzal az elmélkedést, hogy az ezerszeres különbség részben szubjektív felfogás (világnézet) kérdése. A szubjektív felfogást, nem lehet tudományosan igazolni, cáfolni. Viszont azoknak egy része, akik az ezerszeres különbséget igazságosnak tartják, úgy gondolják, hogy ez a különbség azért legyen igazságos. A másik része igazságosnak tartja az ezerszeres, különbéget és azt is, hogy ez igazságtalanul alakuljon ki.

Túl azonban a szubjektív felfogáson van néhány meggondolandó dolog.

Egyfelől a két szakasz között feltűnő az aránytalanság a különbség. Az ezerszeres különbség tehát nem egy egyenes, vagy enyhe ív mentén helyezkedik el, hanem egy szinte vízszintes és agy szinte függőleges szakasz mentén. A két szakasz egymáshoz viszonyított aránya már feltételezi az igazságtalanságot. Továbbá a szinte függőleges szakaszból következik az hogy az ezen szakaszban levők között túl nagy a különbségi, illetve valószínűsíthető hogy ezen különbségek jelentős része igazságtalan. A szinte egyenes szakaszból arra lehet következtetni, hogy ezen szakaszban levők a függőleges szakaszban levőkhöz képest aránytalanul kevesebb hatalommal, vagyonnal rendelkeznek. Továbbá ezen szakaszon belül pedig feltehetően kisebbek a különbségek a kelleténél. Ezen (túl enyhe hierarchia) szakaszban levők között az igazságtalanság elosztásnak azét nő meg a valószínűsége (kevésbé, mint a túl meredek szakaszban levőké), mert a túl kis különbségek nehezebben oszthatók szét igazságosan. A legalsó réteg nyomora pedig főleg erkölcs szempontból kifogásolható. Ha a különbségek arányosan egy egyenes mentén helyezkednének el, vagyis közel egyenlő lenne minden különbség akkor az ezerszeres különbségek, aránytalansága igazságtalansága kevésbé lenne nyilvánvaló. Szerintem tehát, egyfelől, az ezerszeres különbségek önmagukban is nagyok, igazságtalanok, másfelől, az eltorzult hierarchia ezt az aránytalanságot, igazságtalanságot tovább növeli.

Nézzük most hierarchia igazságosságát.

Az igazságos vagyoni hierarchia mérésének alapegysége: a hasznos munka a hasznos termék, szolgáltatásban való részvétel. Másodlagos tényezők: a tehetség, szorgalom, önhiba, önérdem. Ezek elsősorban lakosságot, különösen a legalsó réteget illetően merülnek fel, mint figyelembe vehető tényezők.

A hatalmi hierarchia mérésének alapegysége hasonló, amennyiben az irányítást ill. ebből következő rendszert felfoghatjuk munkának és terméknek. Ez esetben mérni kellene, a rendszer jóságát, ami azért nehezebb, mint egy adott termék jóságának a mérése.

A hatalmi hierarchiamérésnek alapja legyen inkább a következő: a társadalomtudományos tudás, az önzetlen (becsületes) közéleti aktivitás. A regnálás alatt, az adott irányított terület fejlődése. Nem árt még a széles látókör és a szervezőképesség sem. A lakosságot, főleg a legalsó réteget illetően, itt is felmerül az önhiba, önérdem, mint másodlagos tényező.

Nincsenek ilyen mérések, tehát elve nem lehet pontos vagyoni, hatalmi hierarchia. Persze azt könnyű megállapítani, hogy nincs pontos vagyoni hatalmi hierarchia. Abszolút pontos, arányos igazságos hierarchia soha nem lesz. A kérdés az, hogy a jelenlegi hierarchia elfogadhatóan, vagy elfogadhatatlanul, túlzottan, mondjuk 15%-ot meghaladóan igazságtalan és aránytalan? További kérdés, hogy túlzott és igazságtalan hierarchián lehet és kell e változtatni? Mivel nincs mérés, ezért vegyük számba az ismerőseinket és tegyük fel a kérdést, mindenkivel kapcsolatban: az ő vagyoni, hatalmi helyzete megfelel e, a fent említett (teljesítményének, tudásának) kritériumoknak? Az én számításom szerint az emberek egyharmadának helyzete 15% alatt megfelelt, tehát nagyjából igazságos. A másik harmadának a helyzete 15% felett tért el (pozitív, vagy negatív irányban) a megérdemelttől, tehát már igazságtalan. A harmadik harmadának a helyzete 30% felett tért el a magérdemelttől (pozitív, vagy negatív irányban) tehát erősen igazságtalan. Azt gondolom, hogy ez a számítás nagyjából megfelel a valóságnak. Az emberek hierarchiája, jelenleg aránytalan és igazságtalan. Nézzük meg az elitréteg hierarchiájának igazságosságát. A példában üzletember, nagyvállalkozó, szerepelt nem véletlenül. Ezek az emberek alkotják a dúsgazdag réteget, holott munkájuk hasznossága erősen megkérdőjelezhető. Nem beszélve arról, aki tőzsdén szerzi a vagyonát: az ő hasznos teljesítménye mekkora? Ugyanakkor a valóban értékes munkát végzők (tudósok, felfedezők, orvosok, mérnökök, stb.) általában jómódú lakossági kategóriába (a gazdagok alsó része) tartoznak. Azon, esetleg lehetne vitatkozni, hogy egy zseniális feltaláló ezerszer hasznosabb, tehát ezerszer nagyobb vagyont érdemel, mint egy takarító. A jelenlegi helyzetben azonban nem zseniális feltalálónak van ezerszer nagyobb vagyona, hanem az üzletembernek, nagytőkésnek.

Nézzük meg a politikai elitet. A legnagyobb hatalommal rendelkezők elég nagy társadalomtudományos tudással rendelkeznek, de közel sem a legnagyobbal. Talán még a közéleti aktivitásuk is megfelel. Ellenben ami az önzetlenséget, becsületességet, és az általuk irányított terület fejlődését illeti, már komoly problémák vannak. Összességében nem a legkiválóbb emberek vannak az irányítási elitbe. A legkiválóbbak, általában a középvezetés alsó részében vannak.

Igen sok oka van, annak hogy hatalmi, vagyoni hierarchia aránytalan és igazságtalan, ebből következően igen sok feladatot kell megoldani, ahhoz hogy ez megváltozzon. E fejezet azonban csak az igazságtalanság aránytalanság meglétét vizsgálja. Ha a tanulmányban felsorolt feladatok meg lesznek oldva, a célok el lesznek érve, akkor a hierarchia is megváltozik.

Nézzük a problémát egy másik oldalról. Induljunk ki a fejezet elején felsorolt három negatív hatásból (szabályozatlan harc, demokratikus szint csökkenése, igazságosság és más lelki szükségletek kielégítésének csökkenése) amikkel a túlzott és igazságtalan hierarchia együtt jár. Kijelenthető hogy amennyibe ezek jó szinten vannak akkor nagyjából arányos és igazságos a hierarchia, ill. ebben az esetben nem kell azt megváltoztatni. Jelenleg a szabályozatlan harc nem túlzott? Nincs kapzsiságdeterminált piacgazdaság? Nincs a kelleténél nagyobb hatalmi harc? Stb. Jelenleg a szabályozatlan harc a normálisnál nagyobb.

Jelenleg a demokrácia szintje megfelelő? Van e közvetlen demokrácia? Van e objektív vezető-kiválasztás? Stb. Jelenleg a demokrácia szintje nem megfelelő. Jelenleg megfelelően ki vannak elégítve a lelki szükségletek, különösen az igazságosság? Nincsenek.

Tehát jelenleg a túlzott és igazságtalan a vagyoni, hatalmi hierarchia, amit meg kell változtatni.

A végső megoldás azonban, mint általában: szavazzon a nép e tekintetben is, mekkora vagyoni hatalmi hierarchiát tart elfogadhatónak, és e szavazás eredményét vegye figyelembe a vezetés.

A vagyoni és hatalmi hierarchia összefüggései.

A két hierarchia grafikus ábrázolása bizonyítja hogy a két hierarchia, hasonló.

Az ábrázolás hasonlósága is azt jelzi, hogy a két hierarchia összefügg ill. összevonható.

A vagyoni hierarchia és a hatalmi hierarchia rengeteg szálon kapcsolódik össze.

Néhány ezekből, csak felsorolásszerűen. Szükségletek. Válságok. Társadalmi és gazdasági rendszer. Közös vezetés és annak jellege és tulajdonságai. Az alárendelt és irányító országok helyzete a világhierarchia kialakulása.

Itt persze ennél sokkal több összefüggést (hatalom és vagyon között) lehetne felsorolni, utalnék például a gazdaság és politika számtalan összefüggésére. Utalhatnánk a jogérvényesítésre és még nagyon sok vagyon és a hatalom közötti közvetlen kapcsolatra.

Szóval sokáig lehetne sorolni, szinte újra elmondhatnék mindent, amiről eddig szó volt.

Ugyanakkor vannak különbségek is. Úgy is fogalmazhatunk, hogy vannak összehúzó és szétválasztó tényezők.

Néhány lényeges összefüggés. Az egyik az általános életszínvonal, közérzet nem válaszható szét – nincs gazdasági közérzet külön és társadalmi közérzet külön. Hiába vannak kielégítve a gazdasági (testi, anyagi, stb.) szükségletek, ha a társadalmi, lelki szükségletek nincsenek kielégítve.

A másik tényező, amelyik egységessé teszi a gazdaságot és a társadalmat a válságok összefüggése, a válság-láncreakció. Szóval nincs külön gazdasági és politikai válság. Bár nem említettük de egy általános válsághelyzetből a lelki politikai szükségletek romlása, csökkenése (igazságosság, szabadság- önrendelkezés, biztonság, békesség, stb.) sem maradnának ki.

Van itt azonban egy másik jelenség is. Az igazságtalanság és az aránytalanság hasonlóan alakítja, torzítja a vagyoni hierarchiát, mint a hatalmi hierarchiát, még akkor is ha vagyon és hatalom nem függene össze. Egyszerűbben arról van szó, hogy egy több ezerszeres vagyoni különbség ugyanolyan hierarchiát (grafikont, piramist) fog kialakítani, mint egy több ezerszeres hatalmi különbség.

A két hierarchia hasonlósága ezért a következő okokból hasonló. Egyrészt a közvetlen összefüggése miatt, másrészt az ugyanolyan arányok miatt. Ez utóbbi alapvető eredete viszont megint csak azonos, az hogy a vezetés felfogása szerint (részben a lakosság manipulált felfogása szerint is), megengedhető a több ezerszeres ember és ember közötti különbség. Ekkora lehet az emberek közötti különbség, és ez mindenre vonatkozik, a hatalomra ugyanúgy vonatkozik, mint vagyonra, sőt vonatkozik az ismertségre is. Ebben a második okban is van közös eredet, tehát a hasonlóságnak nincs véletlen aspektusa.

Mind a vagyoni hierarchia mind a vagyoni hierarchia igazságosságát igen sok tényező határozza meg, legfeljebb elsősorban, másodsorban, meghatározó tényezőkről beszélhetünk. A hatalmi hierarchia igazságosságát elsősorban a döntéshozó mechanizmus tényezői és jog igazságosság tényezője határozzák meg.

A számtalan összefüggésből – melynek csak egy része lett felsorolva – a következő megoldás következik. Meg kell rajzolni külön a vagyoni hierarchia ábráját, és külön a hatalmi hierarchia ábráját majd a kettőt összevonva, átlagolva a közös hierarchia (társadalmi piramis) ábrát.

A fejlődés vonalának megrajzolása hasonló elven történhet.

Az összevonás gyakorlatilag úgy történik, hogy a két hasonló, de nem egészen azonos grafikon középarányosa rajzolja meg az összesített grafikont és piramist.

Az összevont vagyoni és hatalmi hierarchia természetesen összefügg a rendszerrel, minden rendszernek más hierarchiát (piramist) alakít ki. Ezeket, ill a fejlődést az A/3-as ábra mutatja.

A vagyoni és hatalmi hierarchia összefüggései és a történelem.

A rendszerek és azok alapvető egyszerű logikája, az ABC/3 ábra elemzése. Azt gondolom, hogy e fejezet és ábra nélkül nem érthetjük meg a rendszert, rendszerfejlődést. Mi ez újabb szempontja rendszerfejlődésnek, vagy kiegészítése a meglevő szempontoknak? Mindkettő. Továbbá a fejezet és az ábra erősen összefügg a társadalmi, (hatalmi, vagyoni) hierarchia problémakörével. Továbbá erősen összefügg a világnézet problémakörével. Ez a fejezet „az egyéb fontos rendszertényezők” c. tanulmányrészben található meg.

Tehát a fenti ábra és fejezet erősen idevág, kiegészíti az itt elmondottakat, ezért érdemes átnézni.

Az előző fejezetben nem beszéltem egy lényeges összefüggésről.

A hatalom vagyont hoz, a vagyon hatalmat hoz. A hatalomhoz vagyon kell, a vagyonhoz hatalom kell.

A múltban és jelenben igaz ez az összefüggés, bár némi pozitív változás azért tapasztalható.

Az természetes hogy az állam növekvő hatalmához (irányítási tömeg növekedése), növekvő vagyon (adó, költségvetés) kell.

Az is természetes, hogyha valaki jó vezető, akkor a vagyona is ennek (csak arányosan) megfelelő legyen. Ha valaki okos ember, hasznos munkát végez, hasznos terméket állít elő akkor az (csak arányosan), valamivel, nagyobb hatalommal rendelkezzen.

A fenti összefüggés azonban az egyének szintjén mégis negatív. Normális esetben, az arányos hatalom, vagyon utólagosan jár, de a hatalom, vagyon nem játszik szerepet a vagyon és hatalom megszerzésben. Abnormális, igazságtalan esetben, szerepet játszik a megszerzésben.

Ha valaki nem a hasznos munkájából, a hasznos termék (szolgáltatás) előállításából szerez vagyont, hanem hatalma, pl. állami beosztása által akkor az igazságtalan. Ha valaki nem a társadalomtudományos tudása, önzetlensége, becsületessége, közéleti aktivitása, stb. miatt kerül vezető beosztásba (szerez hatalmat), akkor az igazságtalan. Márpedig ezek az igazságtalanságok a múltban és a jelenben is, gyakoriak.

A korábbi rendszerekben direkt módón történt az összekapcsolás, ha valakinek vagyona volt, akkor az pl. fegyvereseket tudott kiállítani, ezáltal hatalomhoz jutott, hatalmát pedig újabb vagyonszerzésre tudta fordítani. A jelenlegi rendszerben ez nem lehetséges. Ha viszont a választási kampányokra gondolunk, pontosabban, arra, hogy amelyik pártnak, embernek nagyobb reklámot (agymosó reklám) tudnak biztosítani, akkor már fennáll az összefüggés. Gondolhatunk azonban a nagytőke politikai befolyására, amely szintén a vagyonból ered. Jelenleg az sem ritka, ha egy politikai vezető hatalmi pozícióját arra használja fel legálisan, vagy illegálisan hogy vagyont szerezzen. Történelmileg van némi javulás, de probléma nem szűnt meg.

A tényleges demokráciában ezek helyzetek a választási törvények ill. más jogszabályok javulásával ki lesznek küszöbölve.

Ugyanakkor a tényleges demokráciában is lesz összefüggés a hatalom és vagyon között. Mint mondtam, az természetes hogy egy jó vezetőnek, arányosan nagyobb vagyona legyen. Az is természetes, hogyha valaki igazságosan hasznos munka által szerzi a vagyonát, akkor az, mint jó szakember, bizonyos hatalmi funkciókat pl. tanácsadási funkciókat, ellásson. Ha mondjuk, létrejönne a többszörös szavazati jog akkor, bizonyos igazságos vagyon felett plusz szavazat járhatna. Ez persze csak jövő zenéje, jelenleg még az igazságos vagyonszerzés és igazságos hatalomszerzés sem alakult ki. Ugyanakkor a jövőben is vigyázni kell az arányokkal és a módszerekkel. Semmiképpen nem alakulhat ki, a vagyon hatalmat hoz, a hatalom vagyont hoz, helyzet.

A múltban egy rabszolgának, jobbágynak, nemcsak a vagyon helyzete volt borzalmas de hatalmi helyzete is szinte zéró volt. E tekintetben is van történelmi fejlődés. Az hogy jelenleg nem minden tökéletes bizonyítja, pl. hajléktalanok szinte lehetetlen szavazási és jogi helyzete. Mivel hajléktalannak nincs lakása, és munkahelye, kétséges hogy normálisan részt tudjon venni a szavazásban, ill. egyéb jogaival élni tudjon.

A jövőben e helyzetnek is javulni kell. Egyrészt kevesebb hajléktalan lesz és azoknak is biztosítva, lesznek a politikai, hatalmi jogai.

A hatalom és vagyon között van egytermészetes összefüggés, két hierarchia mindig közel áll egymáshoz. A történelmi tendencia, a demokratizálódás azért azt jelenti, hogy e közel állás azért csökken. A tényleges demokráciában, azért még összevonható lesz a két hierarchia. Olyan rendszert szinte lehetetlen elképzelni, amelyben a két hierarchia függetlenné váljon egymástól. Az összevont hierarchiák, piramisok átláthatóbban fejezik ki nemzetek, rendszerek állapotát.

Érdemes még e vonatkozásban a brezsnyevi szocializmus hierarchiáját felidézni.

Annak hogy a hatalmi hierarchia össze van kötve a vagyoni hierarchiával látszólag, ellentmond a brezsnyevi szocializmus, ahol igen nagy volt a hatalmi hierarchia és viszonylag csekély volt a vagyoni hierarchia. A látszólagosnál azért nagyobb volt, mert a magasabb jövedelmeken túl az állami juttatások, autóhasználat, pártüdülők, protekciós juttatások a rokonságnak, protekciós lakás, telek, stb. vásárlások azért egy elég jelentős vagyoni hierarchiát hoztak létre. Kétségtelen hogy ezekkel együtt sem érték el a jelenlegi államkapitalizmus vagyoni hierarchiáját. Ennek ellenkező példája a milliárdos, aki nem rendelkezik semmilyen állami hatalommal. Először is a milliárdos szükségszerűen egy igen nagyfokú társadalmi hatalommal rendelkezik, mert a vagyonának kezelése sok ember szolgálatát igényli. Továbbá az is társadalmi hatalom, ha a gazdag embert hatalmas fogyasztása miatt mindig többen ugrálják körül. Általában a gazdag réteg a magángazdaság vezetői, a beosztottak, és ügyfelek feletti hatalom szintén jelentős társadalmi hatalom. Ugyanakkor a magángazdaság vezetői a nagytőkések, mint réteg, az állami hatalom részese, mint arról már szó volt. Azt mondhatjuk, tehát hogy a hatalmi és a vagyoni hierarchia bizonyos határig, de csak bizonyos határig térhet el egymástól. Nem lehet az egyiket normalizálni a másik normalizálása nélkül és nem is lenne értelme. Önmagában a túlzott vagyoni hierarchia is kellemetlen, a túlzott hatalmi hierarchia is kellemetlen a nép számára.

Nemcsak nép számára kellemetlen. A hatalmasok vagyonosok jelentős része jobban érezné magát egy szerényebb hierarchiában, egy becsületesebb békésebb társadalomban. Mert persze a túlzott és igazságtalan hierarchia irritálja az embereket, erkölcstelenné teszi őket, romlik a közhangulat, a közbiztonság, fokozódik az erőszak, a terror, a háborúskodás a becstelenség.

Az összevont hatalmi vagyoni társadalmi piramis jól szemlétei a rendszerfejlődést.

Ugyanakkor az összevont társadalmi piramist behelyezve a széles útba az is kiderül, hogy egy a hierarchia miért jelenti a lakosság népréteg átlagának szükségszerű alacsony szintjét. Ugyanis az elérhető legnagyobb technikai színvonal, termelési kapacitás, hasznát az elitréteg használja fel, szükségszerűen kevesebb marad a néprétegnek, lakosságnak.

A hatalmi és vagyoni hierarchia különbségei.

Az hogy hatalmi és vagyoni hierarchia összefügg, természetesen nem jelenti azt, hogy a kettő ugyanaz. A különbségeket ill. azok sokaságát az mutatja, hogy mások a vagyoni hierarchiával kapcsolatos rendszertényezők ezek elsősorban a gazdasági rendszerrel kapcsolatos rendszertényezők. Mások a hatalmi hierarchiával kapcsolatos rendszertényezők, ezek elsősorban a döntéshozó mechanizmussal és jogrendszerrel kapcsolatos rendszertényezők. A különbségek persze nem élesek, rengeteg oda-vissza összefüggés van. Talán feltűnt hogy hol a különbségeket hangsúlyozom ki hol az összefüggéseket és azonosságokat. Igen mindkettő egyszerre van jelen, soktényezős, bonyolult, de azért összevonható képletről van szó.

Egyéb gondolatok a hierarchiáról.

Elsősorban a döntéshozó mechanizmus rendszertényezői (A/1 ábra) szólnak, arról hogy lehet a hatalmi hierarchiát igazságosabbá és arányosabbá tenni. A vezetés demokratizálódása alá tartozó rendszertényezők szólnak arról elsősorban, hogy az arra érdemes emberek kerüljenek a vezetésbe. Ezek közül is talán kiemelném az objektív vezető-kiválasztás, leváltás rendszertényezőt, mely ezt közvetlenül befolyásolja. A többi rendszertényező pedig arról szól, hogy olyan helyzet jöjjön létre, melyben a vezető nem tud visszaélni hatalmával, ne tudja saját érdekeit érvényesíteni, kénytelen legyen a közösség érdekeit előtérbe helyezni.

A népréteg arányos, nagyobb hatalmáról az azzal kapcsolatos feladatokról pedig a népréteg (lakosság) demokratizálódása alá tartozó rendszertényezők szólnak elsősorban. Meg kell jegyezni, hogy a „minden mindennel összefügg” elv értelmében nincsenek éles határvonalak, határozott kategóriák, vannak átfedések, átmeneti tényezők.

Külön meg kell említeni a kisközösségek optimális függetlenségét, mint a hatalmi hierarchia egy tényezőjét, melyet én a népréteg (lakosság) demokratizálódása alá soroltam.

Idetartozik még az optimális társadalmi hatalom, melyről a következőkben lesz szó.

Közvetve pedig természetesen minden rendszertényező többé-kevésbé valamennyire összefügg a hatalmi hierarchiával.

A hatalmi hierarchiában is jelentkezik a vagy-vagy elosztás elve. Ha szétosztható hatalmi tömeg adott időben adott, akkor, ha valaki ebből, hatalmi tömegből az arányosnál többet vagy igazságtalanul birtokol, akkor valahol másnak, másoknak, a megérdemeltnél kevesebb jut.

A hierarchiák további problémái.

A C/2 ábra idevonatkozó kérdései: Mik ( kik) határozzák meg a hierarchiát, a hatalmat, A hatalom azonban összefügg az emberek életével, cselekvésével (munkavégzés, egyéb tevékenység, pihenés, gondolkodás, világnézet, vélemény kialakítás, véleményközlés, véleményérvényesítés, stb.). (A cselekvésbe tehát mindent beleértek.) Az egyik kérdés tehát vonzza következő kérdést: mik határozzák meg az emberek cselekvését? A következő kérdés is felmerül: mik (kik) határozzák meg a rendszert? Leegyszerűsítve: a rendszert és az emberek cselekvését is jelentős részben a törvények, illetve másként de ugyancsak jelentősrészben a vélemények határozzák meg. Mind a törvényeket (törvénykezést), mind a véleményeket meghatározzák az C/2 ábra elemei. Ezek az elemek egyben az elemzés lényeges tényezői is.

A véleményről, világnézetről, ill. ezekhez kapcsolódó rendszertényezőkről a későbbiekben még bőven lesz szó.

Az állam decentralizáltsága és a hierarchia. Amikor a vezetés, az elit réteg hatalmi hierarchiájáról van szó, akkor egyben az állam erősségéről, szerepéről is szó van. Amikor kisebb arányosabb hierarchiáról beszélek, akkor nem gyenge államról beszélek. A problémát megint az ábrázolás képes megmutatni. A vezetőréteg hegyessége, szűk csoport kiemelkedő hatalma (és vagyona) mellett lehet gyenge és erős állam is. Ez egy nagyobb vagy kisebb, de egy igen hegyesszögű háromszöget jelent. Ha kisebb a hegyesszögű háromszög, gyenge az állam, akkor kiskirályosodásból jön létre a diktatúra. Ha nagy a hegyesszögű háromszög, akkor standard diktatúra jön létre. Ha a vezetés ábrája egy trapézhez hasonlít, mint a tényleges demokrácia piramisának ábrája, akkor hiába nagy és erős vezetés nem jöhet létre diktatúra. Persze az állam nem lehet hatalmas nagyságú és erejű. Az optimális szerepről, erősségről, az arany középútról, már elég sokat elmélkedtem. A nagyság erősség mellett viszont legalább olyan lényeges az állam felépítése alakja. Ez nem teljesen azonos az állam decentralizáltságával, mert az elsősorban az elit vezetés és középvezetés arányáról szól. Másodsorban azonban decentralizáltság a hegyesszögű háromszög tompulását jelenti. A lényeg, viszont az hogy vezetés hierarchiája egy trapéz alakot vegyen fel. Ez azt jelenti, hogy a jogalkotást, törvénykezést nem szűk csoport végzi, hanem egy viszonylag kiegyenlített hatalmú, szélesebb vezetőréteg. Persze a népréteg fekvő rombuszának alakja, annak vastagsága is legalább olyan fontos, mint vezetőréteg trapéz alakú hierarchiája. Sőt a vékony, kicsike legalsó réteg nélkül sem teljes a demokrácia.

A grafikonok megrajzolásának problémái.

A grafikonból lehet szerkeszteni a társadalmi piramist. Ennek is többféle változata lehet. Én főleg az ábrákon látott változatot tartom a legjobbnak. A részletekbe nem mennék bele mert ez nem matematikai tanulmány hanem társadalomtudományos tanulmány. Azt azonban meg kell jegyezni, hogy sem a valóságos grafikont, sem a valóságos piramist a torzult arányok miatt A4-es nagyságú papíron gyakorlatilag nem lehet valóságos arányokban megrajzolni. Ezért a rajzolt grafikonok és piramisok idealizáltak és jelképesek. Valójában sokkal nagyobbak a különbségek. A jelképes grafikon és piramis talán megmutatja a lényeget, a hatalmas különbségeket és a töréspontot. A grafikonból és a piramisból is kitűnik hogy a rétegekre való felosztás (vezetőréteg, népréteg, legalsó réteg, stb.) bár tudománytannak tűnik, de mégis valóságos egységek. Ha mondjuk a piramis szabályos gúla (pl. egyenlőszárú gúla) alakú lenne akkor, ki lehetne nevetni eme kategóriákat. Éppen a határozottan kirajzolódó töréspontok jelzik, hogy vannak rétegek, még akkor is, ha ezeket a rétegeket másképp is lehetne nevezni. Itt azért megjegyzem, a töréspontok a valóságban nem ennyire élesek. Ami még félrevezető lehet a népréteg közepén húzódó éles törésvonal. Ezt nem úgy kell nézni mintha népréteg két különálló részből állna, ez a törésvonal az ábrázolásból adódik. Ha az egyéneket, mint pontokat elhelyeznénk a piramisban akkor az Y tengelyhez adott helyzetük a meghatározó. Ebben az értelemben helyes az ábra, mert a népréteg pontjainak helyzete nem nagyon különböznek egymástól.

A piramis több ábrán szerepel. A fejlődéssel kapcsolatos D/3-as ábrán is. Az X tengely általában az időt jelenti. A társadalmi piramis esetében viszont az összes lakosság számát jelképezi. Az Y tengely pedig hol a hatalmi, vagyoni hierarchiát, a hatalmi és vagyoni tömeget, hol a legfőbb célokat, a szükségletek kielégítést, a fejlettségi szintet, demokrácia szintjét jelzi. Mivel ezek a szintek összefüggnek bizonyos szempontból azonosak ezért a különböző ábrák összehozhatók. A társadalmi piramis sok helyre beilleszthető, méghozzá az Y tengely azonossága, hasonlósága miatt. Az hogy az általam vázolt társadalmi piramis beilleszthető a fejlődésbe jelzi hogy ez az ábrázolás nem rossz. A D/ 3 ábra pl., azt ábrázolja, hogy a torzult társadalmi piramis miért okoz általánosan alacsony életszínvonalat, alacsony szükséglet-kielégítést. A magyarázat egyszerű: a vagy-vagy elosztás miatt. Ha egyeseknek, egyes rétegeknek a vagyona hatalma nagyobb aránytalanabb a kelleténél akkor mások vagyona hatalma kisebb lesz. A vagy-vagy elosztás elve tehát jelentkezik vagyoni és hatalmi szinten. Jelentkezik az egyének, a csoportok és a rétegek szintjén. Továbbá jelentkezik az országok szintjén is.

Az A/a/7, A/a/2 ábrák vázlatos magyarázata.

Az A/a/7 ábra egy összevont vagyoni hatalmi piramis, azaz hierarchia.

Az A/a/7 ábra kb. egy Magyarországhoz hasonló ország piramisa. Mondhatjuk hogy egy közép-alacsony szinten levő, és közép-alacsony nagyságú államkapitalista rendszer piramisa. Az államkapitalista rendszer alapvető arányait azért érzékelteti, sőt részben érzékelteti egy magasabb szinten levő klasszikus kapitalista rendszer arányait.

Felmerülhet a kérdés: mindegy hogy vagyoni hatalmi különbségek mondjuk ötezerszeresek vagy csak háromezerszeresek? Részben mindegy, részben nem mindegy. Mindegy, mert az alapvető arányok alig változnak. Nem mindegy pl a hatalmi fékek miatt. Nem mindegy, mert azért az eltérés utal demokratizálódás fokára.

Az eddigi hatalmi piramisok ezt az A/a/3-as ábra is mutatja elsősorban a szegényréteg a legalsó réteg vonatkozásában változott, ezért e réteg helyzete legalább olyan fontos, mint a népréteg illetve vezetés helyzete.

A hatalom is felosztható az ábra értelmében a rétegek hatalmára. Nemzeti hatalomról csak bizonyos összefüggésekben beszélhetünk. A világviszonylati hatalmat is a rétegek hatalma határozza meg, amelybe már belekeveredik a nemzetek az ország helyzete.

Én most itt a rétegek átlagolt hatalmából indulok ki. Nem foglakozom a természet, Isten véletlen, stb. hatalmával. A társadalmi hatalommal (foglalkozásból, helyzetből, stb. eredő hatalommal csak felületesen foglakozom.

Egy átlagos államkapitalista (Magyarországhoz hasonló) ország hatalmi hierarchiája.

Az állami törvénykezésben való részvételre koncentrálok, ez lenne az alap. A hatalmi szint 1 lenne hatalom, ha mindenki egy ember felett, vagyis önmaga felett tökéletesen rendelkezne. Ez egy közösségben nem jöhet létre. A mások feletti rendelkezés adja az 1-nél nagyobb szinteket. Jelenleg más ember felett senki sem rendelkezik teljesen, de a vezetés részben a rendelkezik más emberek felett. A sok ember feletti részletes rendelkezésből áll össze a hatalmi szintje. A népréteg hatalmi szintje szintén több tényezőből áll össze.

A közvetlen demokrácia azt jelent, hogy én rendelkezek mások felett de azok is rendelkeznek felettem. Ha egy tíztagú közösség minden problémában közösen döntene, és mindenki igennel döntene akkor a minden tagnak 1 lenne a hatalma. Kicsit szelektálódik a hatalom, azzal hogy vannak, akik általában a többségbe tartoznak, vannak, akik a kisebbségbe tartoznak. Jelenleg azonban az összes probléma vonatkozásában csak csekély a közvetlen demokrácia. Látszólag mások feletti rendelkezés egy népszavazás vagy egy képviselő (vezetés) választás. Ez a néprétegnek csak önmaga feletti rendelkezése, mert saját vezetőit, saját törvényeit választja ki.

A másik fele a népréteg hatalmának a jogdemokrácia, a politikai jogok, az egyéni jogok, a kisközösségek optimális függetlenség, stb. Ha jelenlegi helyzetbe azt mondjuk, hogy a közvetlen demokrácia az 50% helyett csak 20%-ban valósul meg, a jogdemokrácia az 50% helyett csak 40%-ban valósul meg, akkor az azt jelenti hogy lehetséges 1 helyett 0,6 a népréteg átlagos hatalma.

Másképpen: a 0,6%, mint a népréteg átlagos értéke a következőképpen jön ki. A maximális 1, azaz 100%-os megvalósulás, ha az önrendelkezési jogok 2o%, hatalmi jogok 40%, egyéb idekapcsolódó törvénykezés 40%, mind közel tökéletes és maximális.

Másképpen. Ha tökéletes volnának hatalmi, önrendelkezési jogok, és általában a jog, de a lakosságnak nincs beleszólása törvénykezésbe, akkor csak 70-75%-os lenne a lakosság hatalma. Jelenleg alig van (2-4%, népszavazás, stb.) beleszólása a törvénykezésbe, ráadásul a hatalmi, önrendelkezési jogok, általában a jog sem tökéletes ezért a lakosság hatalma kisebb, mint 70%.

Megjegyzem: a képviselő és helyhatósági választást többféleképpen lehet értékelni. A szerintem helyes értékelés, hogy ez döntően nem a törvénykezésben való beleszólás, hanem csak a vezető-kiválasztás joga, egyféle hatalmi jog érvényesülése. Kismértékben egyfajta közvetett beleszólást jelenthet a törvénykezésbe. Ez a beleszólás, tehát kismértékű, és közvetett. Ugyanakkor a választások is messze vannak a tökéletestől (a legkiválóbb vezetőaspiránsok, valóságos széles választéka, objektív tájékoztatás, leváltás, stb.) tehát ez hatalmi jog, az érvényesülését illetően messze van tökéletestől.

Jelenleg: önrendelkezési jogok 16% - hatalmi jogok 10% – idekapcsolódó törvénykezés 34% valósulnak meg, ez összesen 60%, azaz 0,6 értékű.

Ezt az átlagos önrendelkezést növeli a tényleges demokrácia, mert minden lehetséges állami törvénykezésben a lehetőségek szerint leginkább, érdemben részt venne a nép. A jogdemokrácia az egyéni önrendelkezés is növekedne. A tényleges demokráciában a közvetlen demokrácia és a jogdemokrácia is elérheti az 45%-ot így a népréteg általános hatalmi hierarchiája elérheti a 9-9,5%-os (közel 1%-os) szintet. A 0,3%-os ( relatív 30%-os) hatalomnövekedés a tényleges demokráciában tehát több tényezőből tevődik össze.

A hatalmi szintek számai tehát a következőt jelentik. Pl. egy 0,5 szint azt jelenti, hogy az illető önmaga felett 45%ban rendelkezik, de mások felett szinte nem rendelkezik hatalommal. A jelenlegi demokratikus hatalmat (képviselő és polgármesteri választást, előforduló népszavazást, stb.) mint mások feletti rendelkezést kb. 0,05-nek ( 5%-nak értékelem) értékelem. Pl. egy 3-as hatalmi szint azt jelenti, hogy az illető önmaga feletti rendelkezése 0,75%, közvetlen demokráciából adódó 0,05% ez összesen 0,8%. A maradék 2,2 pedig úgy jön ki, hogy mondjuk, mint állami tisztviselő 1000 ember felett rendelkezik 0,0022/fő hatalommal. Ezek szerint pl. egy átlagos elitvezető ( pl. parlamenti képviselő) kb. 10 millió ember fellett rendelkezik 0,00003/ fő hatalommal.

A jelenlegi magyarországi helyzetben azonban induljunk ki abból hogy a hatalmi népréteg kb. 9 millió ember átlagos hatalmi szintje 0,6%.

Kb. 1 millió ember, a legalsó réteg, amelyik a hatalmi jogait (pl. jogorvoslatát, szavazati jogát, stb.) különböző okokból (tanultság, csak korlátozva képes érvényesíteni. Ezek átlagos hatalmi szintje csak 0,38%. A közép-vezetés (politikai vezetés), kb. 50 000 ember átlagos hatalmi joga 14. Az 1000 fő elitvezetésnek (parlamenti képviselők, stb.) az átlagos hatalmi joga kb. 300. A miniszterelnöknek (legnagyobb hatalommal rendelkező ember) kb. hétszer akkora hatalma van, mint egy átlagos elit vezetőnek ezért az ő hatalmi joga kb. 2100-es szinten van.

Hogy jön ki a középvezetés és elitvezetés átlagos hatalma?

Ha mindenki önmaga felett rendelkezne teljesen (mások akkor nem tudnának felette rendelkezni) akkor az 10 milliós hatalmi tömeg lenne. 9 millió ember 0,6 részben rendelkezik önmaga felett 1 millió, pedig 0,38% részben. A fennmaradó hatalmi tömeg összesen kb. 4 millió. Ezzel, hatalmi tömeggel értelemszerűen a vezetés rendelkezik. Igen ám csak hogy ebből hatalmi tömegnek a vezetés csak kb. az egynegyedét képes mobilizálni, aktivizálni, érvényesíteni.

A tényleges hatalom és vagyon egyik meghatározója a mobilizálhatóság, aktíviázhatóság érvényesíthetőség. A vagyon esetében ez az adott időn belül elkölthetőség, elfogyaszthatóság, stb. A hatalom akkor van mobilizálva (lényegében arra szolgál) ha változásokat hoznak létre vele. Ez irányban különböző okokból a vezetés békeidőben korlátozva van. Mondjuk, gyakorlatilag is képtelen lenne, a teljes hatalmát mobilizálni. Ugyanakkor a változatlanság eldöntése is döntés, tehát hatalomgyakorlás. Mindent összevetve a vezetésre jutó 4 milliós hatalomból a vezetés tényleges hatalma csak 1millió. Az összes hatalmi tömeg kb. 7 millió. A vezetésre jutó 1 milliós hatalom úgy oszlik meg hogy a 50 ezres középvezetésre jut ennek a 70% a 700 ezer. Az egy főre jutó átlagos hatalom tehát a középvezetés tekintetében 14 lesz. Az 1000 fő elit vezetésre jut 300 ezer, az átlagos hatalom 300 lesz.

Felsorolva: legalsó réteg 0,38, népréteg 0,6, középvezetés 14 elitvezetés 300, legmagasabb 2100. A legnagyobb különbség (legkisebb és legnagyobb hatalmú között) kb. 6 ezerszeres.

Az összes népréteg (legalsó réteg, népréteg) hatalmi tömege 6 millió, vagyis hatszor nagyobb, mint a vezetés (elitvezetés, középvezetés) hatalmi tömege. Itt azonban meg kell jegyezni, hogy a népréteg hatalma nem, vagy csak alig mobilizálható (nem képes változtatni). A népréteg mobilizálható hatalma az legfeljebb fele annyi, mint a vezetés mobilizálható hatalma.

Az egyes rétegek ugyanakkor szelektálódnak széthúzódnak. A szelektálódás igazságos tényezői: a bölcsesség, önzetlenség, közösségi aktivitás, stb. negatív irányban ennek az ellenkezője. A szelektálódás igazságtalan tényezői, hogy nem az igazságos tényezők érvényesülnek, hanem a karrierizmus, az erőszak, a rafináció stb.. A véletlen is részben igazságtalan tényező. A szelektálódás következő csoportja a társadalmi hatalom. Ez saját rétegen belül általában kiegyenlítődik, összességében viszont valamivel a népréteg hatalmát növeli. A szelektálódás azonban nemcsak a saját rétegen belül van, hanem áthúzódik a rétegek között. Jelenleg az igazságtalan szelektálódás nagyobb a kelleténél.

A tényleges demokráciában a szelektálódás igazságosabb lesz és jelenleginél erősebb. Igazi szelektálódás a közvetlen demokráciával és a többszöri szavazati joggal jöhet létre.

A különböző egyéb határok az A/7-es ábrán vannak feltüntetve. Ezen az ábrán nemcsak a nagy rétegek szerepelnek de egyéb meghatározó rétegek (bűnözők, érdemtelenül érvényesülők, stb.) is.

A nép átlagos hatalmi értéke 0,6, a nép felső szintje a társadalmi hatalommal együtt jelenleg 2, az alsó szintje, 0,4 ez a deklarált jogok alsó határa. A legalsó réteg hatalmi értéke átlagosan 0,38. A legalsó réteg 1millió ember hatalmi tömege kb. 300 ezer.

Egy (jelenlegi magyarországi, államkapitalista) vagyoni hierarchia.

A népréteg (átlagos vagyonúak, jövedelműek, alkalmazottak, ill. azok családja) stb.) létszáma ebben az esetben kb. 8,32 millió.

Az átlagos alkalmazott (népréteg, középosztály) 15 milliós (lakás autó, stb.) vagyonnal rendelkezik, (egyébként 100 ezer nettó havi jövedelemmel rendelkezik). A népréteg vagyoni tömege kb. 125 000 milliárd.

A legvagyonosabb egy ember 45 milliárd vagyonnal rendelkezik, és ha ebből csak 30 milliárd a mobilizálható, akkor ez a 2000 szerese az 15 milliónak. Az elitréteg kb. 1000 ember átlagos mobilizálható vagyona 2 milliárd Ft. Az elitréteg összes vagyoni tömege 2000 milliárd. A 80 ezer közép-gazdag átlagosan 200 milliós vagyonnal rendelkezik. A közép-gazdag réteg összes vagyoni tömege 16 000 milliárd.

A legalsó réteg kb. 1,6 millió ember. Ezek átlagosan 30 ezer nettó Ft-ból élnek. Az átlagos vagyonuk eseteleges lakásrész, ingóság kb. 6 millió Ft.

A legalsó réteg vagyoni tömege 9600 milliárd.

A legeslegszegényebbek csövesek Kb. 250 ezren kb. havi 20.000-ből élnek a jelképes vagyonuk 1,5 millió Ft. Van azonban egy kb. 50 ezer fő aki az életbemaradás szélén táncol. Ezek egyészségi állapota a nélkülözések miatt rossz, bármikor meghalhatnak.

Ahhoz hogy a hatalmi vagyoni grafikont, piramist kb. egy szintre hozzuk az itt feltüntetett Ft értéket kb. 20millióval kell osztani. Egyrészt feltételezzük hogy a hatalmi és vagyoni tömeg nagyjából egyenlő. Másrészt a pénz címlett értéke relatív dolog, tehát nyugodtan oszthatunk, csak arra kell vigyázni, hogy minden érték ugyanazzal legyen osztva.

Az osztás után a következő értékek alakulnak ki.

Átlagos vagyonok. Legalsó réteg 0,3, ( 0,38) népréteg 0,75 ( 0,6), közép-gazdag réteg 10 (14). leggazdagabb réteg 100 ( 300) . Leggazdagabb ember 1500 (2100). A zárójelben levő számok a hatalmi értékeket mutatják az összehasonlítás miatt.

A legnagyobb különbség kb. 15 ezerszeres (5 ezerszeres), utalnék itt létminimum szélén élő 50 ezer emberre.

A vagyoni tömegek. Legalsó réteg 480.000 ( 400.000), népréteg 6,24 millió (5,4 millió), közép-gazdag,( középvezetés) 800.000 (700.000) elitréteg 100.000 (300.000). A zárójelben levő számok a hatalmi tömegeket mutatják. Az értékek itt is. és mindenhol hozzávetőlegesek.

Az összes népréteg (legalsó réteg, népréteg, átlagos vagyonúak, alkalmazottak) összes vagyoni tömege kb. 7, 5-szöröse a gazdagok (leggazdagabbak és közép-gazdagok) vagyoni tömegének. Itt is igaz, azonban hogy a népréteg vagyona nem, alig mobilizálható tehát nem tudja elkölteni. Amennyiben elköltené, akkor nem maradna semmilye. A mobilizálható vagyoni tömege a néprétegnek kb. a fele, mint a gazdagok vagyoni tömege.

Az összevont grafikon és piramis értékei.

Az összevonás azt jelenti hogy a hatalmi és vagyoni értékek középarányosát kell venni. Pl. a legalsó réteg 1,3 millió fő és 0,34 átlagos szintje, ami 440 ezres hatalmi, vagyoni ( összevont) tömeget jelent. A népréteg 8,65 millió és az átlagos szintje 0,68. A középvezetés (közép-gazdag réteg) 65ezer fő átlagos szintje 12. Az elit vezetés 1000 fő átlagos szintje 200. A legnagyobb hatalmú vagyonú kb. 1800 szinten áll. Az összevont tömegek: kb. 440 ezer, 5,8 millió, 750 ezer, 200ezer. Az összes összevont hatalmi vagyoni tömeg: kb. 7,2 millió.

A legalsó vagyoni réteg nagyobb lesz, szélesebb és laposabb, mint a hatalmi rétegé, ugyanakkor az alsó része vastagabb lesz, jobban lenyúlik. A vagyoni népréteg valamivel nagyobb lesz főleg vastagabb. A vagyoni középvezetés valamivel kisebb lesz és kevésbé hegyes, mint a hatalmi. A vagyoni elit rétegé úgyszintén kisebb és kevésbé hegyes, és valamivel homorúbb lesz, mint a hatalmi. A leghatalmasabb és leggazdagabb között nincs csak kb 30%-os eltérés. Az eltérések azonban nem jelentősek, főleg ha valóságos arányokat nézzük. Látszólag a vagyoni piramis alacsonyabb ezt azonban kompenzálja, hogy a legnagyobb különbség itt nagyobb. Ráadásul a legalsó réteg helyzete rosszabb. A vagyoni piramis aránytalanabb legalsó réteg vonatkozásában, a hatalmi piramis meg aránytalanabb a vezetés vonatkozásában. Ez azt jelenti, hogy vagyoni hierarchia sem arányosabb, igazságosabb, mint hatalmi hierarchia.

A valóságos ábra kb. minimum 30nm-en, férne ki. Ez akkor igaz, ha valamennyire az egy főre eső történelmi vagyoni hatalmi tömeg növekedését is ábrázolni szeretnénk. Ha napjainkban mondjuk 1000-szer nagyobb az egy főre eső hatalmi vagyoni tömeg, mint az állati társadalomban, akkor az Y tengelyen is milliós értékek jönnek ki. Ha egy osztás 0,001 mm, akkor az X tengelynek 10 méteresnek, az Y tengelynek 3 méter magasnak kellene lenni, ami grafikont illeti. Ha a jelenlegi grafikon háromszor olyan széles, mint magas az azt jelenti, hogy az emberiségnek még bőven van fejlődési lehetősége, illetve, hogy jelenleg még csak bizonyos fejlődési szinten vagyunk. A piramishoz szükséges felület, ezek szerint kb. 3x3 méteres, lenne. Ha pontosan akarnánk rajzolni, akkor viszont 5x5 méteres felület lenne szükséges.

Az általam megrajzolt ábra nem mutatja valóságos arányokat csak a lényeget érzékelteti.

A tényleges demokrácia hierarchiája.

A tényleges demokrácia összevont hierarchiája is szerepel néhány ábrán, szintén csak vázlatosan. A tényleges demokrácia arányairól néhány mondat. Az elitréteg kiszélesedik 1000-ről kb. 6 ezerre. A közép-vezetés kiszélesedik 65 ezerről mondjuk 80 ezerre. A legalsó réteg összeszűkül (összevontan) 1,25 millióról 500 ezerre.

A hatalmi tömegek alakulása. Kb. 300 ezer aktivizálható hatalmi tömeg jut a vezetésre. Ebből 200ezer a 65 ezer fő középvezetésre, akkor 3 lesz a középvezetés átlagos hatalmi szintje. 100 ezer a 6 ezres elit vezetésre akkor 17 lesz az elitvezetés átlagos szintje. A népréteg átlagos szintje kb. 0,9 lesz, ami 9,4 millió fős néprétegen oszlik szét. A népréteg vagyoni hatalmi (összevont) tömeg 8,5 millió lesz. A legalsó réteg átlagos szintje kb. 0,42 lesz ez esik 500.000 emberre. A legalsó réteg hatalmi vagyoni szintje 0, 21 millió lesz.

Az összes összevont hatalmi vagyoni tömeg: kb. 9 millió, lenne.

Az ellentmondás feloldása.

Igen csakhogy a jelenlegi összevont hatalmi vagyoni tömeg 7,2millió. Ezek az értékek elsősorban az arányokat fejezik ki. Az ellentmondást azért fel kell oldani. Az ellentmondás egyik feloldása: a vázolt értékek csak az arányokat fejezik ki. Ezért ha 9 milliót egy szintre hozzuk a 7,2millióval akkor az 20%-os csökkenést jelent. Vagyis a tényleges demokrácia minden értékének csak 80% át kell számítani. Pl. elitvezetés átlagos szintje 16, közép-vezetés átlagos szintje 2,4, népréteg átlagos szintje 7,2 legalsó réteg átlagos szintje 4. Ez a feloldás azonban így nem igaz.

A másik feloldás, hogy demokratizálódással szükségszerűen nő valamennyire hatalmi vagyoni tömeg. A vagyoni tömeg a termeléstől, fogyasztástól függ. Kérdés viszont hogy a lelki szükségletek (igazságosság, igazságszolgáltatás, önrendelkezés, biztonság, stb.) kielégítésének növekedését hová soroljuk. Sorolhatjuk a vagyoni tömeghez is de a hatalmi tömeghez is. Én most hatalmi tömeghez sorolom. Végül is lényegtelen, mert a lelki szükségletek kielégítése nő és ez azt jelenti, hogy az összevont hatalmi vagyoni tömeg nő. Az önrendelkezés eleve a közvetlen demokráciával növekedik. Az igazságosság is azáltal hogy arányosabb lesz a hatalmi vagyoni hierarchia. A hatalmi tömeg szükségszerűen növekedik még azáltal is, hogy szervezettség szükségszerűen magasabb szintű lesz. Továbbá feltételezhető hogy valamennyire az anyagi szükségletek, főleg a minőségi anyagi szükségletek (egészség, oktatás, stb.) termelése, fogyasztása nő. Mondjuk úgy hogy a hatalmi tömeg biztos, hogy nő, az anyagi tömeg valószínű, hogy nő.

A két feloldás egyszerre is érvényesülhet. Ez azt jelenti, hogy az összevont hatalmi, vagyoni tömeg szükségszerűen nő legalább 10%-kal. A másik 10%-ban viszont az arányszámítás feloldása érvényesül. Ezek szerint a tényleges demokráciában következő értékek lesznek. Legfelső réteg átlagos összevont szintje 18. középvezetés szintje 2,7, népréteg szintje 8,1, legalsó réteg szintje 4,5. Az összes hatalmi vagyoni tömeg 8,1 millió.

A tényleges demokráciában is meg kell egyezni nagyjából a vagyoni és hatalmi hierarchiának. Minden rendszerben összeilleszkedik a két hierarchia az elmondottak miatt. Ha erőszakosan másképp alakítják a két hierarchiát, az megbosszulja magát, felbomlik az egyensúly. Kis eltérések azonban lehetnek, de csak kicsik. A tényleges demokráciában hatalmi és vagyoni hierarchia minden eddiginél jobban paritásban lesz.

A legalsó réteg átlagos szintje vagyoni 0,46 lesz, ami vagyonban kb. 9 milliónak, felel meg. A leggazdagabbak átlagos szintje 18, ez kb. 40 szeres különbség. (A leggazdagabb emberek 5000 fő átlagos vagyona kb. 320 millió, lehet. A leggazdagabb ember vagyona mondjuk 500 millió. A közép-gazdag réteg 85 ezer ember átlagos vagyona kb. 40 millió, lehet. A népréteg átlagos vagyona 17 millió Ft.)

A legeslegalsó szint (csövesek) megoldása a tényleges demokráciában nem az hogy annak szintjét emeljük ( ez lehetetlen), hanem az hogy ez a réteg e lehető legkisebb legyen. Mondjuk Magyarországon jelenleg 200 ezer csöves van, akkor ezt a tényleges demokráciában le kell csökkenteni 10ezerre. A legnagyobb különbségeknek is ez a megoldása.

Vagyonilag ez valamivel nagyobb különbségeket jelent, mint a brezsnyevi szocializmusban, hatalmilag viszont jóval kisebbeket. Ami a népréteget és legalsó réteget jelenti egyes államkapitalista országokban, vannak ilyen arányok, viszont ami vezetés (legfelső szintet) jelenti, jelenleg ennél sokkal nagyobbak főleg a vagyoni aránytalanságok. Ezek az aránytalanságok viszont az igazságos és arányos világhierarchiát teszik lehetetlenné.

A tényleges demokráciában népréteg vagyona, alig (10%-kal) a hatalma mondjuk közepesen (20%-kal) nő. Valójában jelenleg sem a vagyon és hatalom adja a boldogság nagyobb részét a gazdagoknak és hatalmasoknak hanem az tudat hogy társadalmi versenyben jó helyezést értek el. Ezek a különbségek arra elegendőek, hogy a verseny megmaradjon (sőt igazságosabbá válik), tehát az ebből adódó boldogság is megmarad. Ugyanakkor azért a többség számára nagyobb jólét és kellemesebb, igazságosabb, biztonságosabb szabadabb lét alakul ki.

Meg vagyok győződve arról, hogy van optimális hierarchia arány. Az optimális hierarchia, az emberek közötti különbségek olyan pontos értéke, amelyben a legjobb működőképesség a legnagyobb elégedettség jön létre. Az optimális hierarchia kiszámolása és megvalósítása lesz a jövő társadalomtudományának egyik feladata. Persze ehhez ismerni kell a hierarchiát, alakító tényezőket.

A pontosabb számoláshoz, ábrázoláshoz többek között pontosabban kellene tisztázni: mi a vagyon, mi a hatalom?

A világhierarchia.

Az államkapitalizmuson belül is sokféle ország, sokféle hierarchia van. A hierarchiát is többféleképp lehet megrajzolni. A precizitás szempontjából nyilván jelentősek az eltérések, de az alapvető arányok – a tényleges demokrácia arányaihoz mért arányok - szempontjából nem jelentősek az eltérések. Elsősorban, a hatalmi fék szempontjából számít, hogy egy miniszterelnöknek az átlagembernél 2000-szer vagy 4000-szer van nagyobb hatalma. A rétegek hatalmi vagyoni tömegének átrendezése hoz igazán több hatalmat, vagyont a néprétegnek. A népréteg helyzet alapvetően nem változik, ha a vezetés hallatlanul hegyes piramisrésze egy kissé enyhébb lesz. Az egész piramisnak kellene alapvetően megváltozni, hogy a népréteg helyzet érzékelhetően változzon.

Az Egyesült Államok hierarchiája. Pl. az USA társadalmi piramisa a lakosság számából adódóan is 30 szorosa a magyar piramisnak. A vezetés hatalma vagyona is kb. 30 sorosa a magyarnak. A piramis tehát sokkal nagyobb, elsősorban szélesebb minta magyar. A népréteg, legalsó helyzete és arányai kicsit jobbak, mint a magyar, de nagy különbség a vezetés magasságában van. Viszont ha vezetést a saját piramisához nézzük, akkor már nem olyan nagy az aránytalanság. Azért van aránytalanság, az hogy mondjuk a USA leghatalmasabb 5 vezetője mondjuk 50ezres hatalmi szinten áll, az enyhén szólva aggasztó.

Persze ha az USA hatalmi hierarchiáján gondolkodunk akkor figyelembe kellene venni a az alárendelt országok problémáját is. Pl. Irak népe mennyiben növeli az USA legalsó rétegét? Mennyiben növeli a vezetés hatalmát? Mennyiben növeli az USA vezetésének hatalmát a világban elfoglalt helyzete, a magasan vezető katonai potenciája? Általában fejlett országok, hatalmi hierarchiáját mennyiben változtatják meg a nyíltan alárendelt (függő) és a részben, ill. trükkösen alárendelt (függő) országok?

A gazdag ország nemcsak a gazdasági szükségleteket képes magasabb fokon kielégíteni, de a társadalmi, politikai szükségleteket is. Ezekben az országokban valamivel jobban működik az igazságszolgáltatás, a biztonságszolgáltatás, az egészségszolgáltatás, oktatás, stb., azon egyszerű oknál fogva, hogy több pénz, energia, munka jut rájuk.

Viszont ha globálisan nézzük a kérdést, vagyis belátjuk, hogy a szegény, fejletlen országok többsége a fejlett országok részleges (gazdasági), vagy teljes fennhatósága alatt állnak, akkor át kell rajzolni a vagyoni hierarchiát és hatalmi-jogi hierarchiát.

Ennek kapcsán el kellene gondolkodni a fennhatóság és alárendeltség problémáján, ami egy hatalmas téma. Milyen fennhatóságok alárendeltségek, függőségek vannak? Nyílt, rejtett indirekt, nagy közepes kicsi, stb. A fejlettségből eredő alárendeltségek, az önkéntes alárendeltségek, az erőszakos fennhatóságok, stb. Szóval van kérdés és feldolgozandó probléma éppen elég.

Mindenesetre a világ hierarchiája igen bonyolult képlet. Az biztos hogy ez lenne leghatalmasabb és ebben lennének a legnagyobb különbségek. A világ piramisát meg lehetne rajzolni az egyének rétegek szintjén és az országok nemzetek szintjén.

Az összevont társadalmi piramisok (A/a/3. ábra).

Az ábrán az összevont társadalmi piramis pontosan úgy van nevezve hogy vázlatos jelképes idealizált összevont piramis. Arról van szó, hogy a valóságos méreteiben szinte lehetetlen lenne ábrázolni a hatalmi és vagyoni hierarchiát és ennek megfelelően az összevont piramist, sem lehet ábrázolni. Többek közt a vezetőréteg kardszerű ábrája a valóságban kb. tízszer ilyen hosszú lenne, a népréteg szélessége ( nem vastagsága) ugyancsak kb. tízszer ilyen széles lenne. Valójában a népréteg egy olyan rendkívül lapos de elnyújtott romboidot adna ki amelyet ábrázolni, de méretezni is igen nehéz lenne. Idealizált az ábra, mert a valós helyzet az ábrázoltnál rosszabb.

Az összevonás egyébként a hatalmi és vagyoni hierarchia függvényeinek középarányosa.

Az összevont piramis függőleges tengelye tartalmazza az irányítási vagyoni tömeget, és egyben a szükségletek kielégítését is. A boldogság nem jelenik meg a függőleges tengelyen, bár sokan azonosítják a szükségletek kielégítését a boldogsággal. A boldogság nem azonos a szükségletek kielégítésének szintjével, mert az emberekben működik a boldogság kiegyenlítő rendszer, amely lényege hogy igen jó körülmények közt sem érzik magukat annak megfelelően igen jól, viszont igen rossz körülmények közt meg nem érzik magukat igen rosszul. Továbbá a statisztika azt bizonyítja, hogy a boldog (magukat boldognak érző) népek nem a leggazdagabbak közül kerülnek ki. Ebben szerepe lehet az előbb említett szerényebb, de harmonikusabb békésebb társadalomnak is. Szerepe lehet, annak, hogy ezeknek a népeknek, elsősorban olyan lelki szükségleteik (szeretet, szabadság, igazságosság, nyugalom, békesség, barátságosság bensőségesség, stb.) vannak kielégítve, amelyek egy un. fejlettebb társadalomból, hiányoznak. Itt fel lehet vetni a szükségletek és a szükségletek kielégítésének arányait is. Amennyiben a szükségletek nagyobb mértékben nőnek, mint a szükségletek kielégítése akkor nem következik be boldogságnövekedés.

Persze az is lehet, hogy valójában nem is boldogabbak.

Ezzel együtt a boldogság nem független a szükségletek lelki, minőségi anyagi, és anyagi testi szükségletek kielégítésének szintjétől. Hasonló irányú, de nem azonos és a mértéke is eltérő.

A szükségletek és a vagyoni irányítási tömeg nagysága szintén egy irányban, de nem egyenes arányban függ össze. A fejlettebb országban élők egy főre jutó vagyoni irányítási tömege ezerszerese a törzsi (ősközösségi) társadalomban, és legalább százszorosa rabszolgatartó társadalomban élőknek. Akkor ezerszeres, százszoros a szükséglet kielégítés, netán a boldogságnövekedés is? Természetesen nem. A vagyoni (tárgyi, technikai, stb.) és irányítási tömeg szükségszerű megnövekedése nemcsak örömöt okoz de arányosan nő a teher, a felelősség, kötelesség, kellemetlenség, szaporodnak a káros mellékhatások. Ezért nem lenne szerencsés, mondjuk a jelenlegi társadalmat százszor nagyobbnak látni vagy százszor magasabbra helyezni, ami egyébként az ábrázolást is igencsak megnehezítené. Ugyanakkor az irányítási vagyoni tömeg nem teljesen független a szükségletek kielégítésétől. Az irányítási, vagyoni tömeg növekedése hasonló, de nem azonos irányú, és a növekedés mértéke sokszorosa a szükségletek kielégítésének, még inkább a boldogság növekedésének.

Az összevont hierarchiák, az összevont társadalmi piramisok ábrázolásánál figyelembe vettem hogy a szükségletek kielégítése, valamint a boldogság növekedése egy sokkal szerényebb növekedést, fejlődést mutat, mint az irányítási (hatalmi) és vagyoni tömeg növekedése.

A társadalmi rétegek vagyoni, hatalmi hierarchiája. A különbségek hatása.

Miért nem lehet a hierarchiát ( a piramist) átlagolni?

Képzeljük el, hogy egy adott közösség egy tagja önmagában ötször akkorra vagyonnal, hatalommal bír, mint az egész közösség. Lehet, hogy ebben az estben az átlag egész jó lenne, de ami a közösség életét, demokratikus szintjét illeti az csapnivaló.

Megjegyzem. Nemcsak az baj, ebben az esetben, hogy a vagy-vagy elosztás miatt a közösség nyomorogni fog. Az óriási hatalommal, vagyonnal rendelkező, a közösségtől szignifikánsan eltérő, közösségből kilógó sem érzi jól magát, amennyiben normális ember. Elképzelhető hogy eme ember mekkora gyűlöletet „élvez” a közösség irányából.

A hierarchia nem az átlagolásról szól, hanem a különbségekről. Mondhatjuk hogy ez társadalomtudomány azon ága, amely a különbségeket és azok hatásait dolgozza fel. A fejezet elején említett negatív hatások is különbségekből eredtek és nem az átlagból.

Az ország, nemzet átlagának jelentősége bizonyos vonatkozásban létezik, mikor az országokat, hasonlítjuk össze, vagy a rendszereket hasonlítjuk össze. Viszont még e összehasonlításoknál is, a különbségek összehasonlítása a lényeg. Hiába magas egy ország, egy rendszer átlaga, ha az országon, rendszeren belül nagyok, igazságtalanok a különbségek, akkor az adott ország, rendszer alacsonyabb szinten van, mint, ama ország, rendszer, akinek az átlaga alacsonyabb de belső különbségek arányosabbak és igazságosabbak. A rendszerfejlődés egyébként az átlagok fejlődése mellett, elsősorban a különbségek csökkenéséről, igazságosságáról szól. Nagyjából kijelenthető: az ország (nemzet, közösség) átlaga 25%-ban számít, a belső különbségek nagysága és igazságossága 75%-ban számít, ami az általános jólétet, a demokratikus szintet, a fejlettségi szintet jelenti.

Ugyanakkor az egyéni különbségekkel a tudomány nem tud mit kezdeni. Szükségszerűen a rétegek különbsége, a rétegek átlaga, amit vizsgálni kell.

Tehát az egész ország, nemzet hierarchiájának átlaga e tényezőben mellékes, viszont a rétegek (elit vezető, középvezető, népréteg, legalsó réteg, ill. elit és lakosság) átlagolása viszont szükséges. Sőt ezt tovább lehet bontani még kisebb rétegekre, csoportokra, ezek átlagolása, megkülönböztetése is fontos lehet.

A további bontás is fontos lehet: a rétegek egészségügyi helyzete, oktatási helyzete, jogérvényesítési helyzete, stb.

Amennyiben a vagyon, hatalom nem átlagolható, úgy annak részei sem átlagolhatók e tényezőben. Tehát az egészségügyi állapotot, az oktatási állapotot, a jogérvényesítő állapotot, stb., legalább két részre kell bontani, az elitréteg, és a lakosság állapotára.

A grafikonokból, piramisokból is az derül ki, hogy rétegekre osztódik szét a társadalom.

Gyakorlatilag is azt tapasztaljuk, hogy a hatalmi és vagyoni hierarchia összemosódik, és rétegek alakulnak ki. A legalsó réteg nemcsak vagyonilag áll a legalacsonyabb szinten de ez a réteg, melyik legkevésbé képes érvényesíteni az önrendelkezési és hatalmi (politikai) jogait. A középosztály képes ennél erősebben érvényesíteni az önrendelkezési és minimális hatalmi jogait és vagyonilag jobban áll, mint a legalsó réteg. A vezetőréteg nemcsak a legnagyobb vagyonnal, de a legnagyobb hatalommal is rendelkezik. Persze a rétegeken belül azért eltér az egyének vagyoni és hatalmi hierarchiája, de ez elsősorban rétegen belüli eltérés.

A vagyoni hierarchia problémája tehát kétfelé, sőt háromfelé osztódik: a legalsó réteg igazságos vagyoni hierarchiája, a középosztály és a vezetőréteg igazságos vagyoni hierarchiája.

Hasonlókat tapasztalunk, mikor a hatalmi hierarchiát elemezzük. Itt is három problémakör rajzolódik ki: a népréteg-középosztály hatalmi hierarchiája, a vezetőréteg hatalmi hierarchiája, a legalsó réteg hatalmi hierarchiája. Jelenleg mivel a néprétegnek nincs (illetve gyakorlatilag minimális) valóságos beleszólása a törvénykezésbe ezért az első problémakör eltorzul, kizárólag az állampolgári jogokra szorítkozik. Egy demokratikusabb rendszerben, ha majd kiteljesedik az első problémakör, akkor azt meg kell oldani. Erre még visszatérünk. A legalsó réteg igazságos hatalmi hierarchiája lényegében a szociális és önrendelkezési jogok, és juttatások igazságos elosztását jelenti. A vezetőréteg igazságos hatalmi hierarchiáját a vezetők objektív és demokratikus kiválasztása és leváltása jelenti.

A problémakörök felsorolása. Kik kerüljenek a vezetőrétegbe, ill. az egyénekre lebontott igazságos érvényesülés. Kik kerüljenek a legalsó rétegbe, ill. a szociális és önrendelkezési jogok és juttatások egyénekre lebontott igazságos elosztása. A középosztály hatalmi szempontból hiányos (eltorzult) problémaköre, a középosztály egyénekre lebontott igazságos érvényesülése.

A tényleges teljesítmény mérése. A képességek és tulajdonságok mérése. Az önérdem, önhiba mérése.

Az elemzés kapcsán a következő megállapításokat tehetjük. A végső cél az egyének igazságos hierarchiája, de ez nem megy a rétegek hierarchiájának igazságossága nélkül. A hatalmi és vagyoni hierarchia összefüggései miatt a hatalmi vagyoni hierarchia összemosódik és kialakulnak a társadalmi rétegek. A hatalmi vagyoni hierarchia bizonyos különbségei, az összemosódás ellenére azért megmaradnak.

Azért egy másik rétegfelosztást is vázolnék: vezetőréteg, becsületes alkalmazott réteg, gerinctelen kiszolgáló alkalmazott réteg, bűnöző - elsősorban kisstílű bűnöző - réteg.

A vagyoni hatalmi hierarchia, mint gyakorlati rendszertényező.

Azzal kezdtem e fejezetet, hogy ez (a vagyon, hatalmi hierarchia) egy általános, szerteágazó, szétszórt, szinte minden rendszertényezőben jelen levő tényező. Az összefoglalás is erről tanúskodik, szinte minden szegmens meg lett említve. Általános, szinte banálisnak tűnő, feladatokat lehet itt csak felsorolni. A konkrét feladatokat az egyes rendszertényezők feladatai tartalmazzák. Mégis félő hogy kialakul „ a sok bába között elvész a gyermek” jelenség, vagyis az, hogy gyakorlatilag egyik tudomány sem, és egyik vezető testület sem, fog a problémakörrel komolyan foglakozni. Ez egyébként más szétszórt tényezőknél (pl. demokrácia, fejlődés, stb.) is fennállhat. Ezért azt gondolom, hogy szükség van olyan tudományra és vezető testületre, testületrészre, amelyik erre problémakörre koncentrál. Ugyanakkor az általános feladatokat érdemes más konkrétabb feladatokkal ötvözni.

Valójában ennél sokkal bonyolultabb egy hatalmi, vagyoni hierarchia (grafikon, piramis megrajzolása). Itt most nem volt szó arról, hogy a vagyoni, hatalmi tömeg az időben növekszik. Ez azt jeleneti, hogy a korábbi korok, rendszerek, társadalmak piramisainak átlag szintje alacsonyabb volt. Az átlagos szintfejlődése, és a különbségek csökkenése, igazságosabbá válása bár összefügg de mégis más problémakör. Mint azt korábban említettem, ez a rendszertényező a különbségekkel, és azok hatásaival foglakozik.

A demokratizálódással csökkennek a különbségek, a hatalmi, vagyoni tömeg növekedése pedig a különbségek növekedésnek irányában predesztinálja, hajlamosítja a folyamatot. A hatalmi vagyoni tömeg növekedését nemigen ábrázoltam, többek között ez is egy hiányosság. Mint mondtam ezek csak jelképes egyszerűsített ábrák.

A célom nem az volt hogy ezt a témát pontosan részletes feldolgozzam, nem is lennék képes rá. Nagyjából, vázlatosan, de lényeget megragadóan, az alapvető elemeket megjelenítve akartam azt a témát feldolgozni, ami talán sikerült is.

Feladatok.

Úgy gondolom, hogy szükség lenne egy ilyen társadalomtudományra (ágra, szakra) amely képes lenne a hatalmi és vagyoni hierarchia problémáit részletesebben, pontosabban megtárgyalni és ábrázolni. Sőt nemcsak tudományos szinten kellene ezzel foglakozni, de vezetési szinten is.

Azt gondolom, hogy tényleges demokrácia egyik célja, feladata a vagyoni és a hatalmi hierarchiák vizsgálata, az elméleti tapasztalatok, következtetések átültetése a gyakorlatba. Másképpen: a hatalmi vagyoni különbségek kialakulásának okainak, azok hatásainak vizsgálata. Megint másképpen: a gazdasági-társadalmi rétegek, csoportok kialakulásának okainak és egymásra hatásának a vizsgálata. Általános feladat még a hatalmi hierarchia igazságosabbá és arányosabbá tétele illetve ez iránynak felügyelete, a törvények intézkedések ezzel egyező irányának felügyelete. Egy kissé konkrétabb feladat: nem árt, ha egy testület csak abból a szempontból elemzi a jogalkotást, hogy az egyes törvények, szabályok, intézkedések csökkentik, növelik igazságosabbá, vagy igazságtalanabbá teszik a hierarchiát.

Megjegyzés a feladatokhoz.

Úgy látszik szinte mindegyik politikai (nem gazdasági, pénzügyi) rendszertényezőhöz hozzáteszem: alig van igazi, önálló gyakorlati feladat. És még azt is hozzáteszem: fontos az elmélet tisztázása és közzététele. Az elmélettel azonban a társadalomtudománynak kell foglakoznia. A közzététellel pedig az oktatásnak, tájékoztatásnak. Azért ennél többről van szó.

Az idetartozó alapelvet így fogalmazom meg: amit elméletileg fontosnak tartunk arra a gyakorlatban is odafigyelünk. Hogy mit takar pontosan ez az odafigyelés az persze szintén fontos. De legalább olyan fontos az odafigyelés ténye. Ha valamit fontosnak tartunk, akkor kialakul annak konkrét tartalma.

A másik megközelítés: csak egy egységes eszmerendszer hozhat létre egységes gyakorlati rendszert. A jelenlegi társadalomtudomány nem fordít túlzott jelentőséget a hatalmi, vagyoni hierarchiának. Ez az elméleti hiány illeszkedik az államkapitalizmushoz. Az államkapitalizmus azért van messze lehető legjobb rendszertől mert sem elméletileg sem gyakorlatilag nem tartja fontosnak a hatalmi, vagyoni hierarchiát. És nem tartja fontosnak a közvetlen demokráciát sem.

A B/17-es ábra, táblázat elemzése.

Ha már megrajzoltam ezt, akkor érdemes egy pár mondatot szólni róla.

Tulajdonképpen az jövedelemi vagyoni hierarchia aránytalanságára vonja fel a figyelmet csak egy kissé másképpen.

Itt a számok a „dolgozó”, tevékenykedő csoportok (tevékenységek) közötti különbséget jelölik, amennyiben 11 ilyen tevékenységet állapítunk meg.

Példázatok a tevékenységekre. 1. tevékenység: segédmunka, kis tudást igénylő betét, stb. 2. tevékenység: alacsonyabb szakmunka, nagyobb tudást igénylő betét, stb. 3. tevékenység: még jobb szakmunka, átlagos szellemi munka, kisvállalkozó, jobb befektetés, stb. (Megjegyzem a „jobb” szó itt ezt jelenti: magasabb szintű, több tudást igénylő.)

4. tevékenység: jobb szellemi munka, (tanárok, orvosok, mérnökök, középvezetők, stb.) egy része, jobb kisvállalkozó. 5. tevékenység: még jobb szellemi munka, még jobb kisvállalkozók. Ugyanazok, mint az előbb, csak jobbak. De innen már az üzletemberek, pénzügyi szakemberek is belépnek a képbe. 6. tevékenység: az előzők még jobb kiadásban, de egyes tevékenységek már kiesnek. 7. tevékenység: az előzők még jobb kiadásban. És belépnek a középvállalkozók, az újítók, az elismert tudósok, művészek, és az elismert közszereplők. 8. tevékenység: az előzők jobb kiadásban, de egyes tevékenységek már kiesnek. 9. tevékenység az előzők még jobb kiadásban, de egyes tevékenységek kiesnek. 10. tevékenység: az előzők még jobb kiadásban. És itt belép gazdasági elit, a nagyvállalkozók, valamint a politikai elit vezetés. 11. tevékenység: az előző még jobb kiadásban.

Először is itt nem firtatom azt, hogy az egyén mennyre jó maga tevékenységében. Azt sem firtatom különösebben, hogy ezek a tevékenységek jövedelme arányban állnak a hasznossággal. Csak egyszerűen sorrendben teszem a tevékenységeket. Nem biztos hogy az én felsorolásom az jó, ill. nem biztos, hogy jó a sorrend, de nem is ez a lényeg. Valamilyen hasznossági sorrend, biztosan van. Két dologból indulok ki. Az egyes tevékenységek között valamilyen arányos különbségnek kell lenni. Tehát az nem lehet, hogy a pl. a 6-os tevékenység, olyan hasznos, mint a 9-es. Vagy 10-es fele olyan hasznos, mint 11-es. Vagyis a tevékenységeket úgy kell megállapítani, hogy köztük közel egyforma értékbeli különbségek legyenek. A másik meggondolás az, ha az abszolút tehetséges nagy tudású ember, igen hasznos, szuper kiváló ember 99%-os akkor, a rosszabb tevékenységekben dolgozók tudása, tehetsége, hasznossága is arányosan kell, hogy változzon. Illetve, a legalacsonyabb tevékenységűek sem lehetnek bizonyos szint alatt, még segédmunkás sem lehet zéró tudású, tehetségű, hasznosságú, minimum 4%-os kiválóságú. Ezekkel a feltételekkel számoltam ki a táblázat felső részét. Tulajdonképpen, a vonatkozások rajta vannak a táblázaton, de nem számítanak. A táblázat alsó része viszont arról szól, hogy a tevékenységeket betettem a jelenlegi hierarchiába, és teljesen aránytalan számsorok jöttek ki. Van ahol a két tevékenység között csak 2 a különbség, van ahol 8 a különbség. Más vonatkozásban 0,2 a különbség, és máshol 24 a különbség. Vagy 4 és 18. Vagyis egyszerűen a jelenlegi hierarchiába, nem lehet arányosan elhelyezni a tevékenységeket. Nemcsak az a baj, hogy túl nagyok a tevékenységek közötti különbségek, hanem az is baj, hogy a különbségek különbségei is erősen változók. Vagyis a különbségek nem egyenletesek, pontosan képtelenség úgy lehelyezni a tevékenységeket, hogy közel egyenletes különbségek jöjjenek ki. Több helyen, nem is egy irányba, de össze-vissza változnak. Ráadásul a jelenlegi hierarchiába, ha a legkiválóbb ember 99%-os, akkor a segédmunkás csak 0,001- 0,1%-os kiválóságú lesz, ami persze képtelenség. Mindez szintén azt bizonyítja, hogy a jelenlegi jövedelmi, vagyoni hierarchia rossz, eltorzult.

A jövő egy lehetséges igazságos, arányos hierarchiája (hatalmi, vagyoni).

Ha abból indulok ki hogy a legkiválóbb ember 99%-os és a segédmunkás kiválóság csak 4%-os akkor a maximális emberi különbségek mondjuk 100-szorosak lehetnek.

Legfelül van a gazdasági és politikai elit, a tudományos, művészeti elit, a nagy feltalálók – nevezzük őket a legkiválóbbaknak. Legalul vannak bűnözők, a súlyosság sorrendjében, mondjuk 50-szeres különbségig. Tehát a bűnözők értéke 0,1-2 között változik. Ezután jönnek a önhibájukból munkanélküliek, szintén sorban, az önhiba függvényében 25-szörös különbségig. Tehát az önhibából munkanélküliek (a házi munka gyereknevelés, háztáji munka, az munka) értéke 2,1-3,9 között változik. Innen jönnének a segédmunkások és az önhibán kívüli munkanélküliek. Majd a többiek a hasznos tevékenységüktől függően.

Tehát a langyobb különbség 100-szoros, a gyilkos és a legkiválóbbak között. A legkiválóbbak és az önhiba miatt csöves között mondjuk 50-szeres a különbség.

Legkiválóbb és segédmunkás között 25-szörös. Legkiválóbbak és szakmunkások között 10-szeres. A legkiválóbbak és a jó, már elismert orvosok, egyetemi tanárok, mérnökök, középvezetők, elit diplomások, középvállalkozók, stb. (8. tevékenység) között 2-szeres a különbség.

Ez lenne tehát a távoli jövő, induljunk ki abból, hogy a közelebbi jövő (pl. 20 éven belül) célja ennek a kétszerese, már ez is nagy haladás lenne. Tehát legkiválóbbak és bűnözők 200-szoros különbség. Legkiválóbbak és csövesek között 100-szoros különbség. A legkiválóbbak és 8. tevékenység 4-szeres különbség. És lenne még két cél. Az egyik az, hogy leggazdagabb, leghatalmasabb legfeljebb a legkiválóbbak átlagának kétszeresét érheti el. A másik cél, hogy legszegényebb sem süllyedhet a gyilkosok életszínvonalának szintjére vagyis legalább 1-es értékű lehet Tehát a leggazdagabb, leghatalmasabb 200, a legszegényebbek 1, a különbség 200, a távolabbi jövő vonatkozásában. A közelebbi jövőben (pl. 20év) ennek a kétszerese tehát 400-szoros lehet a maximális hatalmi vagyoni különbség. Legalábbis ez lenne a cél. Már ehhez is egy erős változás, tendenciafordítás szükséges.

A kétféle társadalmi piramis (hierarchia) összeillesztése.

Az egyik társadalmi piramis az összevont hatalmi vagyoni piramis. Ez a piramis található meg az A/a jelű ábrákon.

A másik piramis az ABD/1 ábrán szereplő szélesen értelmezett életszínvonal szerinti piramis.

(Most itt azzal nem foglakozom, hogy alulra kell illeszteni a piramisokat, vagy felülre. Talán a középút a jó megoldás.)

Az emberek, és rétegek közötti különbségeket azonban nem árt egyeztetni.

Maradjunk abban, hogy egyik megoldás sem teljes. Ugyanakkor, ha nem is teljesen, de lénygében, többségében ugyanarról szól a két piramis. A hatalom is összefügg az életszínvonallal, közvetlenül az önrendelkezés és az igazságosság szükségletén keresztül. A vagyon és az életszínvonal természetesen szorosan összefügg. Közvetve pedig rengeteg összefüggés van a vagyon a hatalom és az életszínvonal között.

A közös nevezőre hozás egyszerű. Egyfelől a 45-szörős ill. 54-szeres különbségeket 28-cal szoroztam be, azért hogy a két piramist össze lehessen illeszteni. (A 28-as szorzó inkább kevés a szenvedések korai halálozások figyelembe vételéhez, mintsem sok. Ha azt mondom, hogy 1 évi élet 1, 5-szörös szorzót jelent, akkor a legalább 10 évvel rövidebb élet már 15-ös szorzót jelent. A fennmaradó 13-as szorzót be lehet tudni az átlagosan sokkal több szenvedésnek.) A lényeg a következő: leggazdagabb ember ( néhány ember) és legszegényebbek között ez a két szám jött ki. Az összevont hatalmi, vagyoni piramis esetében kb. 2000-es különbség, a szélesen értelmezett életszínvonal esetében 1500-as különbség. Mivel az összevont hatalmi, vagyoni piramisba nem számoltam bele az állam, az állami szolgáltatás, ill. az állam által közvetített gondoskodás csökkentő szerepét, ezért ezt a piramist csökkentem 1500-ra. Vagyis 25%-kal csökkentem (kb. ennyi az állam hierarchiacsökkentő hatása) 75%-ra. Másképpen, az egészből háromnegyedre csökkentem, de nemcsak fő számot, hanem minden más a piramissal kapcsolatos értéket. Így nagyjából össze van illesztve a két piramis.

Anélkül hogy a számokkal különösebben foglalkozom, ki lehet jelenteni: a fejlődés érdekében jelenlegi államkapitalista átlagos hierarchiát legalább 25%-kal, de inkább 33%-kal kell csökkenteni. Az arányosnak mondott társadalmi hierarchia (emberek közötti különbség) az a jelenleginek a háromnegyede, kétharmada. Az elit vezetés, leggazdagabb réteg vonatkozásában ennél nagyobb aránycsökkenések szükségesek.

Az igazságos és arányos hatalmi, vagyoni hierarchia felügyelete. A hatalmi (politikai) jogok megfogalmazása és gyakorlati megvalósítása. Rendszertényező. A/a/2, A/a/3, A/a/3, A/a/7, A/a/8 ábrák, B/17 táblázat, A/1 ábra.

Vázlatos összefoglalás.

1. Igazságos arányos jövedelemi vagyoni és hatalmi hierarchia nélkül a rendszer egyetlen szegmensét, tényezőjét sem lehet rendbe tenni.

2. Igazságtalan és arányos jövedelemi, vagyoni és hatalmi hierarchia következtében fontos lelki szükséglet-kielégítések (igazságosság, biztonság, önrendelkezés, stb.) közvetlenül csökkennek.

3. Igazságos, arányos jövedelemi, vagyoni hierarchia közvetlenül, csak az elosztás miatt, legalább 5%-kal emelné a közép és szegényrétegek jövedelmét, vagyonát, életszínvonalát.

4. Igazságos, arányos jövedelemi, vagyoni hierarchia közvetve a tisztességes gazdaság erősödése okán legalább 10%-kal növelné elsősorban közép és szegényrétegek jövedelmét, életszínvonalát. (Mivel a tisztességtelen gazdaság, improduktív, termeléscsökkentő.)

5. Igazságos, arányos jövedelmi, vagyoni hierarchia a magasabb munkamotiváció okán újabb legalább 3%-kal emelné a termelést (ugyanis az igazságtalan csökkenti a munkamotivációt), közvetve a közép és szegény rétegek életszínvonalát.

6. Igazságtalan és aránytalan hatalmi hierarchia következtében, (gyakorlatilag a demokratikus döntések csökkenése) rosszabb és kevésbé népérdekű döntések születnek. A közép és szegényrétegekre, azok életszínvonalára vonatkozó negatív hatás kiszámíthatatlan, de mindenképpen jelentős, legalább 15%.

7. Összesítve, a legszerényebb számítás szerint is, legalább 40%-kal magasabb lenne a közép és szegényrétegek szélesen értelmezett életszínvonala, ha az optimálistól csak 10%-ban térne el, a jelenlegi 70% helyett, az igazságos, arányos jövedelemi, vagyoni és hatalmi hierarchia.

Ne felejtsük el az egész tanulmány szinte erről a témáról, szól, tehát ez csak egy erősen leszűkített leegyszerűsített rendszertényező. A túlzott leegyszerűsítés, természetesen pontatlanságot, adott esetben hamisságot, igaztalanságot, logikátlanságot eredményez.

Az igazságos és arányos hatalmi, vagyoni hierarchia vonatkozásában, a kérdés, hogy milyen speciális, konkrét gyakorlati teendők nevezhetők meg. Sajnos ez nem könnyű, elsősorban azért, mert a többi rendszertényező feladatai tartalmazzák ezeket a teendőket. Ennek ellenére azt gondolom, hogy kell egy külön testület, testületrész, amelyik csak erre a problémára figyel. Mint ahogy erről már szóltam elméleti munkája szépen akadna ennek a testületnek, hiszen a valóságos hierarchia, grafikonjait, táblázatait el kell készíteni. További feladata még az lehetne, hogy figyelné a társadalom történéseit, és reagálna arra, ha olyan jelenségek, netán intézkedések, törvények jönnek létre, amelyek növelnék a vagyoni, hatalmi hierarchia igazságtalanságát, aránytalanságát. Ezekre tehát különböző módokon reagálna. A legenyhébb reakció, az lenne hogy hatástanulmánnyal kisérve, figyelmeztetne. Enné súlyosabb reakció, ha ezen történéseket akár vétóval, megakadályozná. Ugyanakkor azt is figyelhetné e testület, hogy lehet csökkenteni az igazságtalan, aránytalan hierarchiát és erre vonatkozó javaslatokat dolgozna ki.

A hatalmi (politikai) jogok elméleti lapjai.

Emlékeztetőül az alapvető jogok felosztása: szociális (vagyoni, létfenntartási, életszínvonali) jogok és politikai (hatalmi) jogok.

E rendszertényező elején szinte ugyanazt ellehet mondani, mint a szociális és önrendelkezési jogok rendszertényező elején. Jogokról a jogok helyes megfogalmazásáról van itt is szó. Itt is előjön a deklarált jog és valóság eltérése, ill az egyenlő feltételek és egyenlő esélyek problémája. Az egyezőségeket, hasonlóságokat fölösleges felsorolni, úgyhogy térjünk rá a különbségekre és a sajátosságokra.

A hatalmi, politikai jogokat tovább osztanám: a közvetlen demokráciával kapcsolatos jogokra, és az általános jogokra. A közvetlen demokráciával kapcsolatos jog tulajdonképpen azt határozza, meg hogy ki, mikor hogyan kire, mire szavazhat. Lényegében nem más mint az előzőfejezetekben vázolt mechanizmusok jogi megfogalmazása az egyének aspektusából.

A hatalmi jogok (általános jogok, politikai jogok) többek között azok melyeket a jelenlegi alkotmány is tartalmaz az alapvető jogok felsorolásában. A jövő rendszerében persze a közvetlen demokráciával kapcsolatos jogok bővebbek lesznek, mint jelenleg. A közvetlen demokráciával, kapcsolatos jogokkal már a döntéshozó mechanizmusokon keresztül eleget foglalkoztam. Az intézmények mechanizmusok fontosabbak, mint a tartalom és eszköz nélküli jog.

Ez a rendszertényező azonban inkább a másik kategóriával, nem a közvetlen demokráciával, kapcsolatos jogokkal foglakozik. Ezeket nevezem én hatalmi (politikai) jogoknak.

Röviden, egyszerűen így lehet összefoglalni a problémát. Jelenleg nagyjából minden hatalmi jog (szólás és véleménynyilvánítási szabadság, vallás és világnézeti szabadság, gyülekezési tüntetési jog, mozgásszabadság, lakóhely-változtatási szabadság, magánélet szabadsága, munka megválasztásának szabadsága, az egyenlő érvényesülés joga, az egyesülés, közösségek kialakításának joga, vezető-kiválasztás joga, stb.) megvan, ezek megfogalmazásával, illetve érvényesülésével van inkább probléma. A legnagyobb hiányosság azonban az, hogy lakosság nem vehet rész a törvénykezésbe (közvetlen demokrácia hiánya). E nélkül, bármilyen tökéletesek legyenek a hatalmi jogok, hiányos (kb. max. 70%-os) lesz a lakosság önrendelkezése.

A hatalmi jogok és a szociális jogok közötti különbség: a hatalmi jog elsősorban az igazságos és arányos hatalmi hierarchiával kapcsolatos, a szociális jogok az igazságos és arányos vagyoni hierarchiával kapcsolatos.

Az igazságos hatalmi hierarchia akkor alakul ki, ha mindenki a közösségi aktivitása, az önzetlensége, a társadalomtudományos ismeretei, az őszinteség, gerincesség, a széles látókör és az erkölcsi érzék arányában kerül döntéshozó helyzetbe.

A különbséget, azt is érzékelteti, hogy a brezsnyevi szocializmus jó volt a szociális jogok, ill. rendszer vonatkozásában, de rossz volt a hatalmi jogok, ill. rendszer vonatkozásában.

A konkrét feladat mégiscsak, az hogy a politikai hatalmi jogok helyesen legyenek megfogalmazva. A következőkből indulok ki. Ha egy jog helytelenül van megfogalmazva, akkor annak megvalósulási esélye kb. 10%. Ha helyesen van megfogalmazva, akkor annak megvalósulási esélye legalább 30%. Ha helyesen megfogalmazva és van mögötte gyakorlati intézményrendszer, akkor a megvalósulási esélye legalább 60%. Nézzük meg, hogy pl. jelenlegi Magyar Alkotmány alapvető jogai, hogy vannak megfogalmazva. Mivel az egész alkotmányt átvizsgálása hosszadalmas lenne, ezért nézzünk egy idevágó példát. „Minden magyar állampolgárnak joga van ahhoz, hogy részt vegyen a közügyek vitelében, továbbá, hogy rátermettségének, képzettségének és szakmai tudásnak megfelelő közhivatalt viseljen.”

Ez a jog nincs helyesen megfogalmazva. Egyébként az alkotmány tele van ehhez hasonló megfogalmazásokkal.

Visszatérve a példához. Igen sok diplomás, ráteremett, szakmai tudással rendelkező ember van, akinek nemhogy közhivatali állása nincs de még munkája sincs. Ezek az emberek beperelhetik az államot, hogy kérem nekem jogom lenne közhivatalt viselni, akkor az állam biztosítsa ezt? Elméletileg persze igen, de gyakorlatilag semmi értelme. Valószínű, hogy ez a jog nem erről szól. Azt azonban csak sejteni lehet, hogy miről szól, ezért rossz, mert csak sejteni lehet. A megfogalmazás túl általános, zavaros és sokféleképpen értelmezhető.

Nézzük meg hogy a jövő rendszerében milyen megfogalmazás lehetséges. A Magyar Köztársaság az objektív vezetés-kiválasztás rendszerével köteles biztosítani hogy a közhivatalt viselők (köztisztviselők) csak rátermett, képzett, szakmai tudással, magas szintű társadalomtudományos tudással és közösségi aktivitással rendelkező emberek lehessenek. A két megfogalmazás valószínűsíthető megvalósulási százaléka jelentősen eltér egymástól az utóbbi javára. Az első megfogalmazás tehát nem biztosítja azt, hogy minden ráteremett szakmai tudással és megfelelő képzettséggel rendelkező ember állami munkát kapjon, viszont azt sem biztosítja, hogy a közhivatali állásokban csak rátermett, képzett szakmai tudással rendelkező emberek legyenek. Tulajdonképpen nem lehet tudni, hogy a jogalkotó mit akart pontosan mondani ezért azt sem lehet tudni hogy ez a gyakorlatban mennyire valósul meg. Azt viszont lehet tudni, hogy a felsorolt fontos célok a gyakorlatban nem valósulnak meg. Azt gondolom, hogy ez a példa érzékeltette, hogy miért fontos a helyes megfogalmazás.

A helyes megfogalmazáson túl persze biztosítani kell a megfogalmazásban megjelölt intézményt vagy mechanizmust. A tényleges demokrácia annyiban is különb lesz a jelenlegi rendszernél, hogy manipulációra alkalmas, trükkös valótlan jogok helyett az történik, ami a jogban le van írva.

A hatalmi jog tehát helyesen megfogalmazva biztosítja a nép részvételét a demokratikus függetlentudományos vezetéssel együtt a hatalomban. (Vezetés-kiválasztás, leváltás, törvénykezés, testületi demokrácia, népi ellenőrzés, stb.)

Ezen kívül azonban a hatalmi jognak alapszinten foglalkozni kell a az igazságos érvényesüléssel. Az önrendelkezési jognak, a másnak ártással, a jog határával kell elsősorban foglalkoznia, a hatalmi jognak az igazságos érvényesüléssel. Az igazságos érvényesülés megint csak egy szerteágazó probléma, szinte mindennel összefügg. Pl., kiváltságos, kivételező jog, munka nélkül szerzett jövedelmek, a csalás konzekvens megítélése, a vezetői felelősség arányos ítélete. Hiába kicsi és arányos a hierarchia, ha az nem igazságos. Az igazságtalan érvényesülés a vagy-vagy elosztás miatt igazságtalan hierarchiát okoz. Természetesen az igazságos érvényesülés összefügg a demokrácia szintjével is. A hatalmi jogok persze mindezt nem tartalmazhatják, viszont az igazságos érvényesülés alapelveit tartalmazhatják.

Az alapvető emberi jogok felsorolása a teljesség igénye nélkül. Ezeket kellene az államnak, a jognak biztosítani.

Ugyanakkor az alábbi felsorolásnak van egy frázis vonatkozása, avagy a részletekben rejtőzik az ördög. Vagyis ez a frázisszerű felsorolás kevés ahhoz, hogy jogállamról, igazságos társadalomról, magas szintű demokráciáról beszéljünk. A jog témájú tanulmányrészben, pontosabban az alapvető jogelvekről szóló részben felsorolt sok-sok jogelv valóságos érvényesülése is szükséges. És még sok minden szükséges, ahogy ebből a tanulmányból kiderül.

Az alapvető személyi jogok védelmezése és korlátozása

1. Egyéni felelősség betartása
2. Ez emberi méltóságot tiszteletben tartása és védelmezése
3. Az állami hatóságok jóhiszemű magatartása az ügyfeleivel és védelem önkényeskedésükkel szemben
4. Az élethez való jog és a személyes szabadság joga
5. A gyermekek és a fiatalok védelme
6. A személy segítségnyújtáshoz való joga
7. Az esélyegyenlőséghez való jog
8. A magánélethez való jog
9. Szabad nyelvhasználat
10. A szabadság jogok kibővítése (megtartása) és politikai jogok biztosítása
11. Vallási és lelkiismereti szabadságjog
12. A véleménynyilvánítás és a tájékoztatás szabadsága
13. A kutatás és az oktatás szabadsága
14. A művészi kifejezés szabadsága
15. Lakóhely megválasztásának a szabadsága
16. A gazdasági szabadság
17. A tulajdonjog szavatolása
18. Egyenlő és méltányos bánásmód a bírósági és közigazgatási eljárásokban
19. A törvény előtti egyenlőség
20. A bíróságokhoz való hozzáférés biztosítása
21. A bírósági eljáráshoz való jog
22. Büntethetőség szabadságvesztéssel

A polgárok részvételi jogai

Állampolgárság
1. Az állampolgárság megszerzésének a joga
2. Külföldön való tartózkodás joga
Választójog

1. Népszavazás és népi kezdeményezés joga
2. Panaszjog biztosítása
3. Polgári engedetlenséghez való jog
4. Információhoz való jog közügyekben és közpénzügyekben
5. Kiutasítás elleni védelem és védelem a kiadatástól és a deportálástól
6. Személyes adatok védelmének joga.

A közösségi jogok védelmezése és korlátozása

1. A családalapítás joga
2. A társadalmi közösségek szabad anyanyelvhasználata
3. A közös felelősség betartása
4. Nemzeti közösségek jogai
5. A gyülekezési jog
6. Az egyesülés szabadsága
7. Társadalmi szervezetek, érdekszövetségek, szakmai szövetségek létrehozásának szabadsága
8. A gyengébb társadalmi közösségek segítése (szubszidiaritás)
9. Sajtó és média szabadsága
10. A gazdaság szabályozása és felügyelete
11. A közbiztonság működtetése
12. Törvényes büntetőeljárás biztosítása
13. Élelmiszerbiztonság szavatolása
14. Hátrányt csökkentő intézkedések alkalmazása
15. A közösségek önrendelkezési vagy önigazgatás joga
16. A különböző szintű önkormányzatok közjogi feladatai
17. A demokrácia működtetésének joga
18. A jogállamiság és az igazságszolgáltatás alapelveinek biztosítása, fejlesztése
19. A közellátás közösségi feladatainak a biztosítása
20. Az emberi kultúra támogatása, vagyis megőrzése, fejlesztése és közkinccsé tétele
21. Közoktatás támogatása
22. Tudományos kutatás támogatása
23. Művészeti alkotótevékenység támogatása
24. Közszolgálati tájékoztatás támogatása
25. Ingyenes anyanyelvi alapfokú oktatás biztosítása az ésszerűség keretei között
26. A béke fenntartása a társadalomban a háborúk, polgárháborúk, zavargások megelőzése.
27. Az állam biztonsága
28. Hadsereg
29. Közérdek az általános életfeltételek fenntartása bolygónkon, tehát a teljes éghajlattal, a bioszféra állapotával, globális problémákkal kapcsolatos kérdések megoldása, kezelése.
30. Környezet- és természetvédelem
31. Hosszú távon a természeti erőforrások megőrzés
32. Megvesztegetés elleni intézkedések fejlesztése
33. Az alapvető jogok védelmezése
34. Az alapvető jogok korlátozása az ésszerűség keretei között

A szociális célok megvalósítása

1. Hozzáférés a szociális biztonsághoz
2. Hozzáférés a szükséges egészségügyi ellátáshoz közegészségügy
3. A családok támogatása és védelme
4. Munkavállalással tisztességes megélhetését kell biztosítani
5. Méltányos lakhatási feltételek biztosítása a családoknak
6. A gyermekek és fiatalok, valamint a munkaképes korú lakosság képességeiknek megfelelő az oktatásban és képzésben részesülhet
7. A gyermekeket és a fiatalokat arra kell ösztönzik, hogy magukat fejlesszék, hogy önállóvá váljanak és a társadalmilag felelős személyekké, és támogatni a társadalmi, kulturális, és politikai integrációjukat. Cél védeni a gazdasági következményektől az öregeket, rokkantakat, betegeket, balesetet elszenvedőket, munkanélkülieket, anyaságot vállalókat árvákat és özvegyeket.
8. Cél a szolidaritás a közteherviselésben és a közjavakból való részesülésben
9. Cél az általános életminőség és életszínvonal javítása
10. Törekedni e társadalmi célok pénzügyi forrásinak a bebiztosítására.

Befejezésül, újra a kételyek húrjait pengetem.

Mit ér mindezen fenti felsorolt, ha gyakorlati megvalósulásban sok és komoly hiányosság van, ha az emberek mégsem érzik magukat igazságos, biztonságos világban. Mit ér mindezen fenti felsorolt, ha az emberek közötti különbség igazságtalan, aránytalan. Mit ér mindezen fenti felsorolt, ha a szükségletek nincsenek arányosan kielégítve, illetve, ha a szükségletek az értékrend is eltorzított. Mit ér mindezen fenti felsorolt, ha az önzés, a pénz, az üzletelés, a szabályozatlan, csalós, erőszakos harc, az elkülönülés, kemény, barátságtalan világában élünk.

Ugyanakkor, nincs csodaszer, sokféle gyógyszer, gyógymód van, pontosabban a kúra rendkívül összetett. Az alapvető jogokkal is foglalkozni kell.

E rendszertényező feladatai. Az előző fejezetet azzal fejeztem be, hogy szükség van egy olyan elméleti és jogalkotó testületre, amelyik a az arányos és igazságos hierarchiával kapcsolatos általános feladatokat mind elméletileg, mind gyakorlatilag felügyeli. Úgy gondolom, hogy ezt a munkát célszerű összekapcsolni egy másik munkával. Talán a hatalmi jogokért felelős testület az amelyik legközelebb áll, legalkalmasabb e problémakör vizsgálatára, megoldására. A két problémakör egy igen széles és egy szűkebb szorosan összefügg.

Néhány feladat az előzőkből:

Az állami termelések, szolgáltatások, vonatkozásban a következő megoldás lehet. Kutatási szinten, minden hasznos termelésben a legmagasabb színvonalú termék, szolgáltatás kifejlesztésére kell törekedni. A gyakorlati elterjesztés szintjén pedig egy nagyon pontos, szakszerű tervet, sorrendet kell elkészíteni. Vegyis sok tényező miatt a közeljövő feladata, hogy a kutatási szinten már kifejlesztett sok termék, szolgáltatás közül éppen X és Y terméket, szolgáltatást vezessék be, terjesszék el viszonylag gyorsan. Majd ezután jöhet Z és K termék. Majd ezután jöhet L és M termék, és így tovább. Nevezzük ezt a megoldást röviden: a legmagasabb színvonalú termékek, szolgáltatások biztosítása „állami kutatással” és tervezett, szelektált bevezetéssel.

Az előző elméleti rendszertényezőkből ide tehető az ott megfogalmazott általános feladatok.

A lakosság feladata, alapos mérlegelés után részt venni, (adott esetben kezdeményezni) a sztrájkban, tüntetésben, állampolgári engedetlenségben, megmozdulásokban. A mérlegelés legfontosabb szempontja, hogy megfogalmazott követeléssel egyetértek ill. azzal mennyien, értenek egyet.

A fejlődés érdekében jelenlegi államkapitalista átlagos hierarchiát legalább 25%-kal, de inkább 33%-kal kell csökkenteni. Az arányosnak mondott társadalmi hierarchia (emberek közötti különbség) az a jelenleginek a háromnegyede, kétharmada. Az elit vezetés, leggazdagabb réteg vonatkozásában ennél nagyobb aránycsökkenések szükségesek.

Az emberek és rétegek közötti vagyoni hatalmi különbségek vizsgálata, különbségek hatásainak vizsgálata. A különbségekből adódó rétegek, csoportok vizsgálata.

A hatalmi és vagyoni hierarchia elméleti vizsgálata és a következtetések gyakorlati megvalósítása. A hierarchiát alakító tényezők megismerése és az optimális hierarchia kiszámolása. Az optimális hierarchia gyakorlati megvalósítása. Az igazságos és arányos (optimális) hatalmi vagyoni hierarchia felügyelete az intézkedések és törvények vizsgálata, hogy a fejlődés ebben az irányban haladjon.

További feladata még az lehetne, hogy figyelné a társadalom történéseit, és adott jogkörén keresztül reagálna arra, ha olyan jelenségek, netán intézkedések, törvények jönnek létre, amelyek növelnék a vagyoni, hatalmi hierarchia igazságtalanságát, aránytalanságát. Továbbá, figyelné, hogy lehet csökkenteni az igazságtalan, aránytalan hierarchiát és erre vonatkozó javaslatokat dolgozna ki.

Az optimális társadalmi hatalom (beosztásból, helyzetből, foglakozásból eredő) biztosítása a jogban, ill. a jog eszközeivel.

A hatalmi, politikai jogok főleg az alapvető jogok helyes, pontos megfogalmazása és annak gyakorlati megvalósulásának biztosítása.

Ezek a feladatok egy vagy több független, tudományos, demokratikus testületet, testületrészt (vezetésrészt) igényelnek.

Amikor azt mondom, hogy több testületrészt igényelnek, akkor arról van szó, hogy ezek feladatok feloszthatók és esetleg más rendszertényezők más testületek alá besorolhatók.

A történelmi és százalékos értékelés.

A történelmi értékeléshasonló lehet, mint a szociális jogok esetében. A brezsnyevi szocializmus megítélése azonban eltérő. A brezsnyevi szocializmusban a szociális jogok, a szociális rendszer fejlettebb volt, mint az államkapitalizmusban, viszont a népréteg kevesebb hatalmi joggal rendelkezett. Őszintén szólva nem tudom hogy milyen megfogalmazású volt a brezsnyevi szocializmus alkotmánya, de a valóságos demokratikus (jogdemokrácia) szint még az államkapitalista szintnél is alacsonyabb volt. A brezsnyevi szocializmus hatalmi és vagyoni hierarchiájának három hibája volt. Egyrészt a vagyoni hierarchia, az igazságtalansága mellett, olyan alacsony volt hogy az már veszélyeztette a vagyoni versenyhelyzet kialakulását. Egyébként a versenyhelyzetet az gátolja leginkább, ha különbségek alacsonyak és emellett igazságtalanok. Másrészt a hatalmi és a vagyoni hierarchia nem volt összhangban. Az összes értékelt rendszer közül ebben a rendszerben volt a legnagyobb eltérés a vagyoni és a hatalmi hierarchia között. Harmadrészt a hatalmi hierarchia túl magas és igazságtalan volt.

A jelenlegi államkapitalizmusban ugyan a hatalmi és vagyoni hierarchia nagyjából összhangban van, de mindkettő túl nagy és igazságtalan. A nagy különbségek növelik a versenyhelyzetet az igazságtalanság, viszont csökkenti. A versenyből szabályozatlan harc lesz.

Az hogy az államkapitalizmusban sincs minden rendben, bizonyítja például e felhozott példa. Ha csak az igazságos és arányos hatalmi érvényesülést nézzük, akkor ez agyrészt nincs tisztán megfogalmazva, másrészt a valóságban is messze van még ez a rendszer is ettől. Érdemes még azon elgondolkodni, hogy a történelem során a hatalmi és vagyoni hierarchia mennyivel lett igazságosabb és arányosabb? Ha abszolút módón nézzük, akkor a jelenlegi hatalmi vagyoni hierarchia nagyobb minden előzőnél. Ha relatívan vizsgáljuk, akkor több tényező módosítja ezt a helyzetet. Pl., az hogy rabszolgatartó rendszerben jóval kisebb volt a vagyoni hatalmi tömeg azt jelentette, hogy vezetésnek nem lehetett akkora vagyona hatalma, mint jelenleg. A rabszolgatartó rendszer logikájából arra lehet következtetni, hogy egy ókori fáraó a mai eszközökkel hatszor nagyobb piramist, (saját síremléket) építtetett volna. Egy ókori császár a mai eszközökkel, a mai katonai fölénnyel, nemcsak Európát, hanem az egész világot leigázta volna. Valami olyasmi történt volna, amire a nácik törekedtek. Ha a hatalmi vagyoni tömeg növekedését is számításba vesszük, akkor relatívan valamennyire csekélyen igazságosabb és arányosabb lett hatalmi és vagyoni hierarchia. Ugyanakkor az előbb elmondottak nemcsak jelenlegi rendszer érdeme. A hatalmi vagyoni tömeg növekedése a diktatúra gátjait is növelte. Azt gondolom, hogy történelmi távlatokban mindent egybevéve egy enyhe fejlődést regisztrálhatunk az igazságos és arányos hatalmi vagyoni hierarchia tekintetében. Enyhe fejlődést, mert a jelenlegi hierarchia messze van a lehetséges optimálistól.

Ugyanakkor maga az arányos és igazságos hierarchia értékelése nem e rendszertényező keretén belül valósul meg. Az igazságos és hatalmi hierarchia akár a vagyoni oldala, akár a hatalmi oldala szétszórt tényező. Ez azt jelenti, hogy minden rendszertényező tartalmaz olyan feladatokat, amelyek befolyásolják a hierarchiát. A vagyoni hierarchiát inkább (kissé erősebben) a gazdasággal kapcsolatos tényezők, és mellékesen (kissé enyhébben) a többi tényező határozza meg. A hatalmi hierarchiát inkább (kissé erősebben) a döntéshozó mechanizmus tényezői és mellékesen (kissé enyhébben) a többi tényező. Ez rendszertényező, pedig csak egy tényezője döntéshozó mechanizmus tényezőinek.

A százalékos értékelés viszonylagos alacsonysága, a feladatok szétszórtsága miatt van.

Százalékos értékelés. Rabszolgatartó rendszer 0,6%, feudalizmus 1%, klasszikus kapitalizmus 1,6%, jelenlegi államkapitalizmus 2%, brezsnyevi szocializmus 1,8%. Jelenlegi kínai szocializmus 1,9%? A tényleges demokráciában amennyiben a felsorolt feladatok döntően teljesítve lesznek akkor e rendszertényező 3% jelenthet a rendszer szempontjából.

Ezzel befejeződik a rendszertényezők egy nagyobb csoportja (a döntéshozó mechanizmushoz kapcsolódó rendszertényezők) és következik egy újabb nagy csoport a tudatformáló rendszertényezők.

Reakciók a 2010 - 2011 évi magyarországi eseményekre. F politikai erő (vezetés) értékelése. A demokráciaszint le lett rontva. Egy év teljesítménye nem elég az értékeléshez, viszont a jó-tanácsoknak utólag nincs értelme.

Elméleti rendszertényező.

És egyben levél is, bár kétlem, hogy valaki figyelmesen végigolvasta volna.

Kétségkívül e fejezet kilóg ebből a tanulmányrészből. Talán annyi a kapcsolódás hogy F politikai erő, különbség-növelő politikája és antidemokratikus politikája (mely áttételesen a hatalmi különbségeket növeli) a problémakör gyakorlati oldalát is megmutatja. F politikai erő - aki egyébként nem rosszabb az átlagnál, az előző kurzusnál összességében jobb - mégsem lép a jó vezetések sorába, (hazánk nem emelkedik fel), mert a lényeges dolgokat nem érti, a lelke mélyén mégsem tiszteli eléggé a népet, nem tud kilépni a vezetés szükségszerű negatívumaiból.

Az elemzés előtt tisztázni kell néhány alapvetést, pontosabban a következőket.

Rendszerváltás, diplomatikusabban: rendszerváltozat tovább-fejlesztés.

A fiatalembereknek nem attól kell félni, hogy visszajön az általuk kommunista diktatúrának nevezett rendszer, vagy a fasizmus, mert ennek nincs realitása. (Bár ha jelentős világválság van, akkor kiszámíthatatlanná válnak a történések.) Sokkal inkább attól kell félni, hogy a fennálló tendencia mellett tovább torzul és még inkább lejtmenetbe fordul a jelen rendszer, és akkor gyerekeik, unokáik egy cudar világban fognak élni. És akkor még egy jelentős (eddigieknél jelentősebb) világválság (válság-láncreakció, pénzügyi, gazdasági, háborús, természeti, egészségügyi) is benne van a pakliban. Utoljára 1915 és 45 között zajlott és melléktermékként következményként megjelentek a diktatúrák.

Az eddiginél magasabb szintű demokrácia nem anarchia, a demokrácia a magas fokú döntéshozási szervezettség, és egységes, magas önkéntességi fok melletti végrehajtás.

A demokrácia nemhogy csökkenti a tehetséges, nagy tudású, népérdekű vezetések szükségességét, arányos megbecsült hatalmát, de erősíti azt.

Jelenleg és 1915 előtt is anarchiába (szervezetlenségbe) fordult a rendszer. Mi mindent is jelent az anarchia. Önző individualista, becstelen társadalmat. Világrend hiányában az országok is ütik-vágják egymást. A vagyoni, hatalmi tömeghez és a technikai fejlettséghez képesti szervezetlenség: a szervezetlenség. Szervezetlenség: a társadalomtudományos törvényszerűségek, az optimális arányok, egyensúlyok a demokrácia szervezettsége helyett a különböző emberek, ill. vezetések (politikai erők, globális gazdaságerő) érdek alapú. szubjektív „igazságai” érvényesülnek.

Nagytőke-korlátozás, diplomatikusabban: globális gazdaságerő optimalizálás.

Optimalizálás jelen helyzetben, esetben azt jelenti, hogy a sokoldalú eltúlzott dominanciát, sokoldalúan csökkenteni szükséges. A megadóztatás csak egy mód, a sok közül.

Globális gazdaságerő: egy átfogó fogalom, nemcsak az ipari, kereskedelmi nagyvállalkozások általában nemzetközi nagyvállalkozások vannak benne, hanem a pénzügyi nagyvállalkozások, a bankszektor, a hitel-nagyvállalkozások, a pénzpiaci nagyvállalkozások is benne vannak. Többek között a nagy médiák tulajdonosai is nagytőkések, ezért kérdés, amikor a média, hatalom felügyeletéről van szó, akkor az a nép felügyelete, vagy a globális gazdaságerő felügyelete? Azért globális egyszerűen, mert nemzetközi nagyvállalkozásokról van szó. Egyszerűbben viszont a dúsgazdag, és ezért gazdasági, pénzügyi és közvetett politikai hatalommal bíró emberekről van szó.

A globális gazdaságerő és érdekszövetségesei vagy viszonylag nyíltan támadnak (hatalmas erővel rendelkeznek), vagy kedvesen hátbaveregetve (rejtetten) kizsákmányolnak.

A közvetlen pénz és fogyasztás elvonáson kívül az eltúlzott dominanciából, egyensúlytalanságból (globális gazdaságerő kontra kisvállalkozások, állam, civil szféra) eredő rossz működés: kvázi kizsákmányolás. A túlhitelezés, a hitel-kamat, a spekuláció (a pénzügyi válságok sora), és a monopolhelyzet, mint kvázi kizsákmányolás, szintén elsősorban a globális gazdaságerőhöz kötődik.

Mindezek tükrében azt kell mondani, hogy az optimalizálás, (korlátozás), a konfrontáció (a nyílt támadások kiváltása) hosszabb távon egy fél fokkal jobb megoldás, mint a meghunyászkodás (beletörődés a kizsákmányolásba).

A globális gazdaságerő vonatkozásban a legjobb politika lehetett volna az óvatos távolságtartó, hitelfelvétel minimalizáló politika. Lehetett volna, mert erről már lekéstünk. És azért a globális gazdaságerő és érdekszövetségesei ezt (a távolságtartó politikát) sem nagyon engedik, furakodnak, nyomást gyakorolnak, szankcionálnak.

A spekulációra alapuló pénzpiac (beleértve a devizapiacot is) logikáját is általában félreértik, vagy inkább félremagyarázzák, mert azok alapja a döntő többség által kiismerhetetlen (csak a kevés irányító által ismert) ugrálás, hullámzás. Az irányítók csak ürügyet keresnek az ugrálásra, hullámzásra és ürügyet persze mindig lehet találni, akkor is, ha viszonylag rendben mennek a dolgok. A másik tényezője a túlhitelezés, avagy az eladósítás. A túlhitelezés magas hitelkamatot, a hitelfelvevőnek veszteséget okoz, az eladósodás, pedig zsarolható, kizsákmányolható helyzetbe hozza az „alantas adóst”. És persze az egész pénzpiaci, pénzügyi rendszert (a játékszabályokat) ők formálták ilyenre (mert másmilyen is lehetne), és persze nem véletlenül. A 2008-as pénzügyi-gazdasági világválság egy nagyon komoly intő jel lehetett volna, de úgy látszik ebből sem tanult a világ-elit.

A világ-elit, főleg a globális gazdaságerő és a liberál-szocialista politikai erő „logikája” jelenleg is a következő. Mi a viszonylag legkevésbé rossz, rövid távon. Elfelejtik, hogy csak rövid távról van szó. Több alternatíva közül, nem a legkevésbé rosszat választják ki. A legkevésbé rosszat átfordítják, viszonylag legjobbra. Majd elfelejtik, hogy ez csak viszonylag jó. Így sikerül nekik a hosszú távon legrosszabbat, a legjobbnak beállítani.

Adósságcsapdából kimászás, diplomatikusabban: államháztartási egyensúly.

Demokrácia, diplomatikusan is demokrácia. Viszont nem mindegy, mit takar e szó.

Emberek közötti különbség, diplomatikusabban: jövedelemi különbségek. Jövedelem-olló.

Ezen kívül még szó lesz az államról és a politikai törésvonalakról.

„Diplomatikus” ez esetben azt jelenti, hogy az említett leegyszerűsített, ugyanakkor zavarosabb „diplomatikus” kifejezéseket manapság jobban elfogadják. És persze nem a kisembernek, a népnek vannak ellenérzései az olyan viszonylag egyszerű, érthető, átfogó kifejezésekkel, mint pl. rendszerváltás, vagy nagytőke, stb.. De ha csak a szavakon múlik legyünk rugalmasak.

Azt is látni kell előzetesen, hogy egy adott vezetést csak kettő év után lehet reálisan értékelni, és ez még nem telt el.

De ennél is fontosabb: igen nehéz egy olyan osztályban, iskolában értékelni, ahol a legjobb tanulók, az a kevés is csak 3,5-ös osztályzatot érdemelnek. Szinte az egész iskolában (a világon) nincs olyan tanuló (politikai vezetés) aki négyest érdemelne. Az egész iskolában a tanulók az elégtelen (1), a gyenge elégtelen (1,5) a gyenge (2) a közepes-gyenge (2,5), közepes (3) osztályzatot érdemelnek döntő többségben. Az osztályzat sok tantárgyból áll össze (ez egy összesített osztályzat), ki ebben gyengébb, ki abban gyengébb, van aki szinte mindenben. Egyszerűbben, mindenki másképpen rossz, gyenge, de rossz, gyenge, vagyis nem jó.

Ráadásul a konkrétan értékelt osztályban (Magyarország) az előző liberál-szocialista vezetés, mint tanuló csillagos egyest, elégtelent, 1-est érdemel. Még mindig azt érdemel, mert semmi jele a javulásnak. A mostani F politikai erő, és egyben vezetés szerintem a jelen egy év alatt és korábbi teljesítménye alapján közepes-gyenge (2,5) osztályzatot érdemel. Ráadásul ebben az osztályban a tanulók többsége (nagyobb, ismertebb politikai erők) 1-es 1,5-ös, ritkábban 2-es, 2,5-ös osztályzatot érdemelnek. Ráadásul, ha az értékelő bármilyen kritikát mond pl. az F tanulóra, rögtön lovat ad (szinte felértékeli) a még rosszabb tanulók alá.

Én, mint kisember, és mint a vezetést szükségszerűen értékelő tanító bácsi (azért mégis nekünk kell kiválasztani) mégis ezt mondom az F politikai erőnek: elismerve, hogy a többi tanulók sem jobbak nálad én mégis egy közepes-gyenge (2,5) minőségű politikai erőnek (vezetésnek) értékellek. Mert a hibákra nem mondhatom azt, hogy azok nem hibák. Mert, akkor a hibák kijavítása elmarad.

Korunkban (ebben az iskolában) az egyik leggyakoribb érvelés: eddig is ilyen volt, mások is ezt teszik. Igen, eddig is rossz volt, mások is rosszul csinálják, de ez nem mentség arra, hogy te is rosszul csinálod. Az eddigiek és mások is gyenge osztályzatot érdemelnek a pártatlan és a hibákat elszenvedő kisembertől.

Konkrétabban tisztelt F politikai erőnek adok három hatalmas jó-pontot, kettő közepes jó-pontot, és sok közepes rosszpontot, és sok kisebb rosszpontot.

Az első hatalmas jó-pontot azért adom, mert bár rendkívül zavarosan kommunikálva és ténykedve, de kapizsgálja F politikai erő, hogy a jelen rendszer (szerintem államkapitalizmus, stagnáló, már hanyatlásba hajló szakasza) nem tökéletes, változtatásra van szükség. Diplomatikusan: rendszerváltozat tovább-fejlesztésre van szükség. (Megjegyzem: a rendszerváltozat-váltás lehetősége nem azonos a rendszerváltással.) Az előző liberál-szocialista politikai erő pedig azért kap egy hatalmas rosszpontot, mert az ő kiindulása még mindig az, és az is volt, hogy a jelen rendszer szinte tökéletes. És ha a kiindulás rossz, akkor minden rossz.

A második hatalmas jó-pontot azért adom, mert bár rendkívül zavarosan, gyakran helytelenül kommunikálva és ténykedve, de mégis kapizsgálja F politikai erő, hogy a nagytőkét korlátozni szükséges. Diplomatikusan: a globális gazdaságerőt optimalizálni szükséges. A liberál-szocialista politikai erő pedig azért kapott és kap egy hatalmas rosszpontot, mert a globális gazdaságerőt istenítette, isteníti, nem kívánja optimalizálni.

A harmadik hatalmas jó-pontot azért adom, mert F politikai erő felismerte, hogy a legfontosabb jelen hazai feladata: kimászni az adósságcsapdából. Diplomatikusabban: helyre kell állítani az államháztartási egyensúlyt.

Az előző liberál-szocilista politikai erőnek pedig azért adok kettő hatalmas rosszpontot, mert eladósította az országot. Bár az utolsó évében már kapizsgált valamit, de már akkor is és jelenleg is a lelke mélyén hitel-párti maradt.

Kettő közepes jó-pontot azért adok, mert bár zavarosan és helytelenül kommunikálva és ténykedve, de F politikai erő kapizsgálja, hogy a munkával, a termeléssel, a foglalkoztatottsággal is kellene kezdeni valamit. Továbbá kapizsgálja, hogy a kis és középvállalkozásokat kell fejleszteni A liberál-szocialista politikai erő ezt is elhanyagolta.

Térjünk rá a közepes és kisebb rosszpontok sokaságára.

Több, közepes és kisebb rosszpontot azért adok, mert mint mondtam, a fentieket kapizsgálja, (van némi kinyilatkoztatás és van kivehető törekvés), de a kommunikáció és a ténykedés zavaros, és gyakran, talán többnyire helytelen.

Legalább hét közepes rosszpontot érdemel a kedves tanuló az alábbiak miatt.

Kettő közepes rosszpontot adok, mert a jövedelem olló (az emberek közötti életszínvonalbeli különbség) előreláthatólag tovább nyílik (romlik). Konkrétabban a legalsó 2 millió, és az alsó-közép réteg kb. 2 millió száma nő, helyzete romlik, legalábbis az eddigi ténykedések alapján. Gondolok itt pl. az adórendszerre. Ez pedig egy nagyon súlyos probléma.

Úgy tűnik F politikai erő elgondolása: támogatom a közép-felső réteget és majd ez a réteg mindenkit, kihúz a slamasztikából. És mi van, ha ez nem jön be? Nem lenne egyszerűbb közvetlenül a szegény, és az alsó-közép rétegnek esélyt adni?

Igaz, hogy a liberál-szocialista vezetés alatt is romlott e rétegek helyzete, ezért ők is megérdemlik a 2 közepes rosszpontot.

Most azért kitérnék arra, hogy mondani sok mindent lehet és mondanak is, de nincs valós statisztikai adatolás, ami ténylegesen kimutatná, pl. hogy e rétegek száma nő, helyzete romlik. És nincs olyan független testület, aki a törvényi előírás miatt csak az igaz statisztikai adatot mondhatja, és akinek a kinyilatkoztatása megkérdőjelezhetetlen. Ha lenne ilyen, akkor nem lehetne mellébeszélni, mert akkor kijönne: kérem, ez a végeredmény. És kijönne hogy az állammal, a korrupcióval, a demokráciaszinttel és egyebekkel kapcsolatban mi a végeredmény.

Legalább kettő rosszpontot adok, neked kedves F politikai erő, mert rendkívül zavarosak az állammal kapcsolatos nézeteid. Nem lehet tudni bővíteni, erősíteni, vagy gyengíteni akarod. Mindenesetre az eddigi ténykedéseid helytelenül a gyengítés irányába hatnak. Úgy tűnik F politikai erő is belesett korunk közgazdasági tévedésébe, miszerint az állam nem végez valóságos termelést, szolgáltatást. Miszerint az állami szolgáltatások, (igazságszolgáltatás, rend, irányítás, biztonság, egészség, tudás, környezetvédelem, kultúra, tömegközlekedés, stb.) nem emelik igazán az életszínvonalat. A lakás, a bútor, a kaja (bár a mezőgazdaságot az állam támogatja), a személyautó, a ruha, a plüssmaci, a szórakozás, stb., a magángazdaság sokkal inkább emeli az életszínvonalat.

Az innováció, a gépesítés, az infrastruktúra kiépítése pedig olyan megosztott feladat, melyben a magángazdaságnak és az államnak is megvan a maga jelentős szerepe, legalábbis optimális helyzetben.

És ami ennél is fontosabb, eddig szinte semmi érdemleges nem történt, ami egy hatékonyabban működő államot eredményezne. Gondolok itt pl. az államon belüli teljesítménybérezésre, az államon belüli részleges versenyhelyzet kialakításra, az állami vezetők kiválasztó és leváltó rendszerére, az állami vezetők jutalmazási és büntetési rendszerére, és hasonlókra. Ill. mindezek megújítására, létrehozására.

Másfelől a globális gazdaságerő érdekeit ez is sérti, mármint az erős, viszonylag nagyobb, hatékonyan működő, tisztességes állam. A globális gazdaságerő érdeke, a neki kiszolgáltatott (vele nem konkuráló) állam és nép, nagyjából olyan, mint a 2003-2009-es Magyarország. És hogyan hálája meg a stréberséget, azt is láthattuk, szintén Magyarország példáján.

Itt pedig azt a problémát vetném fel, hogy tulajdonképpen ez a téma és többi itt felvetett téma is, külön könyvet igényelne. Ezért engem, mint értékelő kisembert ne tessék a felületesség vádjával illetni. Egyfelől, mint kisember „hol szorít leginkább a cipő” szemszögéből értékelek. Másfelől, engem, mint kisembert senki nem kér meg arra, hogy csináljak egy jó cipőket gyártó üzemet. Kérjenek meg és meglátjuk mi lesz.

Visszatérve, a hatékony állam kialakításhoz sok minden szükséges, de leginkább az, hogy az állami vállalatok, intézmények, hivatalok, szervek, stb., munkája egy objektív mérőrendszerben legyen mérve, mivel itt nincs mérhető profit. És természetesen e mérés egyik eleme az állampolgárok elégedettsége. Objektív mérés lényege: mennyi reálpénzből, mennyi embernek, milyen minőségben szolgáltat, ezt összehasonlítva más hasonló hazai és külföldi állami szolgáltatókkal. Az állam egységekre (egység-egységekre bontása) való bontása, a részleges versenyhelyzet ill. az objektív mérés miatt is szükséges. De a központi keretirányítás, ellenőrzés szükséges.

De ugyanennyire fontos, a megoldás másik oldala, hogy jól működő állami vállalatok, intézmények, hivatalok, szervek, stb. vezetői kapjanak (minden szempontból) megbecsülést, viszont a rosszul működők vezetői repüljenek. Akármennyire is banális és hihetetlen ezen egyszerű megoldás megoldatlansága (a rossz vezetők nem repülnek) miatt működik gyengén általában minden állam, és Magyarországon már évszázadok óta, a mindenkori állam, bármilyen történelmi (társadalmi, politikai-gazdasági) rendszerben is működött az. Bármennyire is banális, de ez a lényegi különbség, az állam és jól működő magángazdaság között, mivel az utóbbiban a rossz vezetők repülnek. A rosszul dolgozó állami vezetők nem repülnek, mert kiválasztott utódok, mert ismerősök, elvtársak, hatalmi érdekszövetségesek. Amennyiben létrejönne egy olyan, a betartást is garantáló törvény, mely előírná az objektív mérőrendszert, és ennek alapján, a vezetők, vezetés jutalmazását, ill. büntetését, eltávolítását, az állam sokkal hatékonyabban működne.

Ami pedig a jelenlegi rendszerszerű korrupció-felszámolást illeti, az is kétséges. Mert az, hogy esetileg lebuktatják a volt vezetéshez közel álló embereket, nem sokat jelent. Legfeljebb akkor beszélhetünk a korrupció-csökkenésről, ha majd F politikai erőhöz közel álló emberek is szép számmal buknak le. Mert azért azt senki nem gondolhatja, hogy több tízezer ember között nincsenek becstelenek. És azért a nép a nagyvonalúságot és az őszinteséget is értékeli, vagyis kicsinyes, végeredményben pontatlan lejáratás is visszafele sülhet el.

Viszont a liberál-szocialista politikai erő ugyanilyen gyenge volt ezekben a dolgokban (államot gyengítették, a hatékonysági intézkedéseik csapnivalók voltak, stb.), tehát ők sem érdemeltek és érdemelnek jobb osztályzatot. Mint mondtam, semmi jele, hogy javultak volna. Ők most nincsenek hatalomban, de azért pl. programokkal, elemzésekkel előállhatnának.

Közepes rosszpont azért is jár, mert F politikai erő is, mint az elődei is elhanyagolják az innovációt.

És végezetül legalább három közepes rosszpontot adok F politikai erőnek azért, mert a demokrácia vonatkozásában, mind kommunikációban, mind ténykedésekben, a tévedések halmazában evickél. Az már rágalmazás lenne, ha azt mondanám, hogy a hatalomvágya motiválja e tévedésekre, vagyis e tévedések nem is annyira tévedések, de nem akarok rágalmazni. Ezért inkább jóindulatúan azt mondom, hogy ismerethiányból erednek a tévedések, tehát igazi tévedések. Az a helyzet, kedves tanuló, hogy az amúgy is rossz helyzetet, az alacsony demokráciaszintet tovább rontottad. E tekintetben viszont egyharmad fokkal, még a liberál-szocialista politikai erő is jobb nálad. Ő csak kettő közepes rosszpontot érdemel, te pedig hármat, ami demokráciaszintet illeti.

Ugyanakkor én F politikai erő demokrácia felfogását és ebbéli ténykedéseit nem azért vonom kétségbe, mint mások. A jelenlegi rendszerre, mely természetesen nemzetközi rendszer, jellemzően, a politikai erők mindent zavarosan, fordítottan, manipuláltan értékelnek. Demokráciacsökkentés ürügyén támadják F politikai erőt olyan ténykedéseiért, melyek valójában a globális gazdaságerő optimalizálásról szólnak. Mint pl., a magánnyugdíj-pénztárak ügye, a multik megadóztatása. És részben, idetartozik (nem kifejezett demokráciacsökkentés, bár vannak benne bizonyos elemek), az állami vezetők bérének, korlátozása és a médiatörvény is. Én is azt állítom, hogy baj van F politikai erő demokrácia-felfogásával, csak egészen más ügyek kapcsán.

Erre demokrácia-problémára még visszatérek.

Elmélkedés az összesített osztályzatról és fontossági sorrendről, és F politikai erő jövőjéről.

F politikai erőnek adtam három hatalmas jó-pontot, kettő közepes jó-pontot és sok közepes és kisebb rosszpontot, az őszesített osztályzata közepes-gyenge (2,5).

A liberál-szocialista politikai erőnek csak rossz pontot adtam, az összesített osztályzata csillagos egyes, elégtelen.

Ennél izgalmasabb kérdés, hogy bizonyos kapizsgálások (felismerések, törekvések) miért hatalmas jó-pontok, és olyan fontos tényezők, mint emberek közötti különbségek, állam, demokrácia miért csak közepes rosszpontok?

Annál is inkább, mert ha megkérdeznének engem, hogy mondjak három fontos rendszertényezőt, a legfontosabbakat, akkor ezeket mondanám: emberek közötti vagyoni, hatalmi különbségek igazságossága, arányossága. Az állam optimális szerepe nagysága. A lehető legmagasabb demokráciaszint.

Pontosabban így fogalmazok: jelen helyzetben, aktuálisan a világ és Magyarország számára, a legfontosabb, mindennek a kiindulópontja az, hogy felismerjék a jelen rendszerén változtatni kell, diplomatikusan: rendszerváltozat továbbfejlesztésre van szükség. És a második legfontosabb, ennek a változtatásnak a sarokköve, hogy a nagytőke korlátozva, szabályozva legyen, diplomatikusan: a globális gazdaságerő optimalizálva legyen.

Jelen helyzetben aktuálisan Magyarország számára a legfontosabb, hogy kimásszon az adósságcsapdából, diplomatikusan: az államháztartást egyensúlyba hozza.

Ezért ezek a törekvések hatalmas jó-pontok.

Jelen helyzetben aktuálisan az emberek közötti különbségek problémája, az állam szerepe nagysága, a demokrácia kérdése, kevésbé súlyos problémák. Kihangsúlyozom: jelen helyzetben, aktuálisan. Mert hosszabb távon általánosságban ezek a problémák időzített bombák. Azt nem tudom, hogy mekkora társadalmi robbanás lesz ha F politikai erő tovább rontja a legalsó rétegek helyzetét, ha nem csinál semmi érdemlegest az állammal és ha tovább csökkenti a demokráciaszintet, de az biztos, hogy valamekkora lesz. És az még biztosabb, ha e problémák tovább súlyosbodnak, akkor F politikai erő eltűnik a „voltak még rossz vezetések” kategóriájába. Viszont ha F politikai erő javít a legalsó rétegek helyzetén, ha hatékonyabbá és korrupciómentessé teszi az államot, ha emeli demokráciaszintet, és ráadásul kimászik az adósságcsapdából, akkor a történelmileg jegyzett jó vezetések közé fog bekerülni. Főleg akkor, ha emellett világosan, következetesen, de diplomatikus kifejti és érvényesíti a rendszerváltozat-továbbfejlesztés és a globális gazdaság-erő optimalizálás álláspontját. Tehát, vagy dicsőülés, vagy bukás.

És most rátérnék a demokrácia problémára részletesebben.

A szavazástechnika egyben a demokrácia alapvető matematikai törvényei.

Az eddiginél magasabb szintű demokrácia nem anarchia, a demokrácia a magas fokú döntéshozási szervezettség, és egységes, magas önkéntességi fok melletti végrehajtás.

A demokrácia nemhogy csökkenti a tehetséges, nagy tudású, népérdekű vezetések szükségességét, arányos megbecsült hatalmát, de erősíti azt.

A jó, pontos szavazás: amely során kialakult döntés, leginkább tükrözi az adott közösség (lehet ez egy nemzet is) érdekét, igényét ízlését, világnézetét, véleményét, amely legkevésbé sérti a kisebbség érdekét. Mert ez a döntés valószínűleg jobban szolgálja a közösség fejlődését, tehát valószínűleg jobb, mintha közösség egy szűk csoportja döntene.

Vélemény ez esetben: vélemény, érdek, igény, ízlés, világnézet.

A szavazás alaptörvénye: minél többen, szavaznak, és a szavazatban minél inkább csak saját véleményük és csak közérdek jelenik meg (külső érdek nem jelenik meg és az önzés is korlátozott) annál pontosabb, jobb lesz a döntés. Átlagosan valószínűen annál jobb, pontosabb lesz.

A második alaptörvény: minél inkább reprezentatív a szavazás, a közösség minden csoportjának véleménye arányosan jelenik meg a szavazat, végeredményében annál pontosabb, jobb lesz a szavazás.

Figyelem, itt nem arról van szó, hogy mindenki szavazhat, de aztán egyes csoportok véleménye mégis elveszik. Gyakorlatilag van szó, hogy a szavazás szempontjából biztosan elvesző csoportok véleményét is különböző technikákkal bele kell szőni a szavazás végeredményébe. Erre még visszatérek.

Ha a vezetés (a „képviselők”) szavaznak, a reprezentáció törvénye arról szól, hogy annál pontosabb jobb lesz a szavazás, ha a társadalom minden csoportjának vezetései („képviselői”) szavazhatnak, pontosabban, ha szavazatuk arányosan beszámíthat a végeredménybe. Egyszerűbben, minél szélesebb, érdekében, világnézetében eltérő vezetés szavaz annál pontosabb, jobb lesz a szavazás. Másképpen: akkor lesz pontos, jó a vezetői szavazás, ha sok olyan vezető szavaz, aki a társadalom különböző csoportjaiból arányosan kerül ki, és olyan önálló véleményével szavaz, amely önálló véleményében szükségszerűen benne van ama csoport érdeke, melyből kikerül, mely őt támogatja, melynek a „képviselője”. Leegyszerűsítve: az önállóan induló vezetők demokratikusabb vezetést hozhatnak létre, mint a pártok által választott vezetők.

Ugyanakkor az első törvény szerint, a vezetők („képviselők”) szavazása, választása általános fontos kérdésekben átlagosan valószínűen pontatlanabb rosszabb, mint a népszavazás, népválasztás.

És még egy alaptörvény, a szavazás pontosabb, mint a nem szavazás útján adott véleményadás. Mert gyakori ez az érvelés: de hiszen mi kikértük a szakértők, az emberek, stb. véleményét. Igen kikérték, csak ez felettébb, hiányos pontatlan véleményadás, ill. az összesítése is teljesen szubjektív.

Ha az eldöntendő kérdés több alternatívában (3-4-5 alternatívában) jelenik meg, az pontosabb döntést jelent, mintha kettő (igen-nem) alternatívában jelenik meg. Hat alternatíva felett viszont a bonyolultság zavarosság miatt csökken a pontosság.

Pl. az eldöntendő kérdés megjelenése: akarja e ön B változatot, akarja e ön C változatot, akarja e ön D változatot, egyiket sem akarja. Ez tehát 4 alternatíva, szemben pl. ezzel : akarja e ön, B változatot. Értelemszerűen ebben benne van, hogy nem akarja ön B változatot, ez tehát kettő változat.

Az hogy pl. a 4 alternatíva jobb, mint a 2, sok mindenre kiterjed. Pl. arra, hogy a 4 párt szavazható megjelenése, jobb, mint a 2 párt, vagy 1 párt szavazható megjelenése.

De itt már jelentkezik a másik probléma: meg kell szüntetni az 1 alternatívás, pontosabban az alternatíva nélküli választásokat. Mert jelenleg vannak olyan szavazások, választások melyekben nincs benne az elutasítás lehetősége. Mert egy változat van, de azt gyakorlatilag nem lehet elutasítani.

Pontosabb a szavazás, ha szavazók számára nemcsak az igen, nem válasz áll rendelkezésre, hanem pl. egy ötös skálán, pontozhatnak.

Most itt a szavazással eldöntendő sportágak jutnak eszembe. Nem véletlenül pontoz a zsűri, mert így pontosabb végeredmény alakul ki. Szavazástechnikailag át lehet váltani, pl. a két véleményű szavazást (igen, nem) pl. az öt véleményű szavazásra (ötös skálán való pontozás). Vagy egyszerűbben létre lehet hozni: félértékű és negyedértékű szavazatokat.

Az érintettség törvényei. Az erősebben érintettek kapjanak nagyobb szavazati arányt, ha igényről, ízlésről, világnézetről, a saját életük rendezéséről van szó. Az erősebben érintettek kapjanak kisebb szavazati arányt, ha az ő megítélésükről van szó. Tehát a szavazás tárgya határozza meg, hogy a szavazás tárgya általi erősebb gyengébb érintettség mennyiben változtatja a szavazási arányt.

A szavazási arányok törvényei. Ki mekkora szavazati aránnyal rendelkezhet.

A többszörös szavazati arány két úton hozható létre. Az egyik: egyes egyének kapnak magasabb szavazati arányt (többszörös szavazati jogot), ez inkább a jövő útja. A másik, ha szavazókat olyan szavazó egységekre bontják, melyben az egyes szavazóegységekben levő tagok szavazati aránya magasabb mint a népszavazás 1 szavazati aránya.

Jelenleg pl. a társadalmi csoportok vezetőinek (pl. parlamenti képviselőknek) gyakorlatilag nem 1 a szavazati arányuk, hanem pl. 10 000. Nem egy (1) szavazattal rendelkeznek hanem pl. 10 000-rel. Pontosan nem lehet tudni, az biztos, hogy nagyon sokkal, nagyságrendileg (pl. 6 millió/300= 20 000).

Kik rendelkezhetnek magasabb szavazati aránnyal:

A társadalom egyes csoportjainak demokratikusan választott vezetői („képviselők”).

Társadalmi szempontból kiváló emberek.

Az adott szavazásra bocsátott kérdés szakismerői.

Az érintettség törvényei szerint, is változhat a szavazati arány.

A reprezentáció biztosítása is változtat a szavazati arányokon.

Ugyanakkor ez összefügg az alábbival.

A szinte biztosan kisebbségi véleményben maradó, kisebbségi csoportok nagyobb szavazati aránya.

Ez utóbbira egy-két példa.

Az unióban a tagországok szavazati aránya nem egészen a lakosság arányával azonos. A kisebb országoknak magasabb szavazati aránya van.

A másik példa legyen egy 1000 tagú közösség melyből 100 ember más nemzetiségű.

A harmadik példa legyen pl. egy 300 tagú parlament, amelyben a kormánypártok 200 mandátummal az ellenzék összesen 100 mandátummal rendelkezik. A probléma az, hogy ez a 100 tagú ellenzék mindig kisebbségben marad, kvázi mintha nem is lenne. Az egyik megoldás, ha az ellenzéki pártok szavazati arányát ebben az esetben felemelik pl. 50%-kal. (Vannak erre pontosabb matematikai képletek, ebbe most nem mennék bele.) Így ők pl. nem 100, de 150 mandátummal rendelkeznek. Igaz ez még mindig kisebbséget jelent, de adott vitatott kérdésben ez már megváltoztathatja a szavazást, főleg ha nem lenne frakciófegyelem. Ha nem lennének frakciók, ill. frakciófegyelem sokkal több lenne az olyan kérdés, melyben a döntés több oldalra billenhet el. Mi értelme az olyan vitának, mikor úgy is csak az egyik fél győzhet?

Visszatérve, a kérdés jellege is eldönti, hogy a különböző szavazóegységeket (kik mekkora szavazati arány-növekedést kapnak) hogy állítják össze. A különböző szavazóegységek optimális összeállítása a demokrácia-tudomány egy külön szakága, melyre itt nem térek ki. Természetesen a legjelentősebb szavazóegység a nép.

A szavazási kérdés fontosságának problémája. Egyben a kétharmados döntések problémája.

Azzal kezdem, hogy a döntések alkalmával mindig lesznek olyan döntések melyekben kettő, vagy több közel egyenlő alternatíva áll szemben egymással. Ezek a dilemmák. Ugyanakkor ez esetekbe is csak egy alternatívát kell, lehet választani, ami azt jelenti, hogy hiába áll ez egyik alternatíva 51%-on a másik 49%-on mégis az 51%-ost kell elfogadni. Főleg ha sürgős a döntés. Ugyanakkor a dilemma nem válogat, ugyanúgy létrejöhet fontos kérdésekben, mint kevésbé fontos kérdésekben. Ugyanakkor a döntéseket nem lehet korlátlanul halogatni, tehát a döntés előbb-utóbb sürgős lesz. Ugyanakkor az is jogos felvetés, hogy a fontos döntések ne legyenek elkapkodva, ill. legyen bennük nagyobb egyetértés, főleg ha még nem sürgősek. Ez csak azt jelenti, hogy az aktuálisan nem sürgős, fontos döntéseket, egy ideig el lehet halasztani, hátha összejön egy nagyobb egyetértés. De csak egy ideig. Ez azt jelenti, hogy az un. kétharmados döntéseket, melyek fontos döntések, ha nem sürgősek pl. 3-5 évre el lehet halasztani (hátha összejön a nagyobb egyetértés), de nem tovább. Ezután akkor is dönteni kell, ha csak 51%-os az egyetértés. Vagyis a jelenlegi kétharmados törvénykezési szabály rossz. De akkor mit lehet tenni a fontos kérdések vonatkozásban? Azt, hogyha fontos kérdésben nem jön össze a kétharmados egyetértés, és az már nem halogatható (3-5éven túl, vagy másik ciklusban sem) akkor népszavazással kell eldönteni a kérdést, legalábbis a népszavazás eredményét is be kell számítani a döntésbe.

A kétharmados győzelem problémája.

Kezdjük az otthon maradók (nem szavazók) problémájával. Bár lennének, olyan technikák melyekkel meg lehetne ismerni, a nem szavazók indokait, de jelenleg nincs ilyen felmérés. Azért logikusan ki lehet következtetni.

Kétségtelenül vannak olyan emberek, akik azért nem mennek el, mert azt mondják, minek menjek el úgyis az általam akart párt győz, kvázi az otthon maradásukkal egyetértenek a népszavazás eredményével, csakhogy ezek igen kevesen vannak. Azok is kevesen vannak, akik két jó párt közül nem tudnak választani. Akik leginkább elmennek, azok, akik határozottan egyetértenek valamely párt politikájával. Elvileg azok is elmennének, akik valamely pártot utálják, (nehogy ők nyerjenek, ezért a másikra szavazok), de csak akkor, ha van válaszható alternatíva. Vagyis a másik pártot szignifikánsan kevésbé utálják.

Ezért az otthon maradók döntően a következőkből állnak össze: akik az egész politikából kiábrándultak, akik az összes pártot, beleértve a győztes pártot utálják, bojkottálják. Ők teszik ki az otthon maradók kb. 60%-át. És akiket más okból nem érdekel a szavazás, nem tartják fontosnak, nincs ilyen irányú ismeretük, akik talán azt sem tudják, hogy választás van. Ők teszik ki az otthon maradók 20%-át. Erre a kettő rétegre semmiképpen nem lehet azt mondani, hogy a győztes párttal szimpatizálnának. Az otthon maradók 60%-a kifejezetten utálja a győztes pártot, és ebből még az sem von le, hogy a többi pártot is utálja.

A győztes párt szempontjából jóindulatúan állapítsuk meg a törvényt: az otthon maradók (nem szavazók) háromnegyede (75%) nem ért egyet a győztes párt programjával, politikájával, nem ismeri el azt jó vezetésnek, nem választja azt „képviselőnek”.

Nézzük meg azt az esetet, amikor a szavazó állampolgárok 54%-a megy el szavazni, és abból 37%, tehát több mint kétharmada szavaz a győztes pártra. Ekkor az összes szavazópolgár 37+11,5= 48,5%-a szavaz valójában a győztes pártra. Ez nem kétharmad, sőt 50% alatt van.

A kétharmados győzelem felmagasztalása egyfelől ezért hiba. Másfelől azért hiba, mert a kétharmados törvénykezés, amely a kétharmados győzelemmel összefügg, rossz. Harmadsorban azért hiba, mert ez önmagában alig emeli a demokráciaszintet, ugyanis ez csak egy népválasztás, a lehetséges többi népi döntés közül. Negyedsorban azért hiba, mert a parlament sem az itt leirt törvények szerint működik tehát egy alacsony demokráciájú testület kétharmadáról van szó.

Folytassuk a kétharmados döntéssel. Elismerve, hogy a kétharmados népi döntés valamivel értékesebb, mint pl. a minimális többség, és valamivel emeli a demokráciaszintet, de ez nem sok. Mert ez csak egy népi döntés pl. négy év alatt, és kettő népi döntés kétszer több mint az egy, az öt népi döntés pedig ötször több mint az egy. Vagyis négy év alatt lehet pl. egy népválasztás és négy népszavazás és akkor már négyszer magasabb demokráciaszintről, beszélhetünk. Ha pedig egyetlen népszavazás sincs, csak egy népválasztás, akkor bizony elég alacsony a demokráciaszint, még akkor is ha a népválasztásnál kétharmados döntés volt.

Másfelől ez egy dolog, hogy valakit megválasztanak, de az egy másik dolog, hogy utána mit csinál. Mert azért nem ritka, hogy miután megválasztották a vezetést, mindenféle rosszaságot tesz, lásd pl. az előző liberál-szocialista vezetést. Ők is arra hivatkoztak, na de minket megválasztottak.

Másodsorban minden vezetés arra hivatkozik: na de kérem mi népérdekű döntéseket hozunk. Ez egyértelműen akkor derül ki, ha azt a döntést a nép is jóváhagyja, tehát megint eljutottunk a népszavazások fontosságáig. Nem vitás kialakulhat olyan helyzet, amikor a szélesebb körű galád vezetés (ellenzék és egyebek) megakadályozza, a kiváló szűk vezetést, hogy népérdekű döntéseket hozzon. De ha így gondolja a szűk vezetés, akkor viszont a népre kell támaszkodnia. Mert ha úgy gondolkodik a szűk vezetés, hogy mindenki rossz senkibe se bízhatunk, a szélesebb körű vezetésbe és a népbe sem, akkor az már a diktatúra előszobája. Egyébként a demokrácia a valószínűség-számításból ered, mert minden előfordulhat az is, hogy mindenki rossz csak egy szűk vezetés a jó, csak ő tudja mi a jó a népnek, csak ez kevésbé valószínű, mint az ellenkezője.

Tehát fontos, hogy legyenek népszavazások, érdekes módón ezt F politikai erő az elmúlt ciklusban tudta is, hiszen ő szervezett népszavazást, de úgy látszik, közben elfelejtette.

Kitérés az alkotmánymódosításra.

Tehát fontosak a népszavazások, de az egyszerűen hatalmas pofon lenne a demokráciának, egyben az új alkotmánynak, egyben F politikai erőnek, ha az új alkotmányt nem népszavazás szentesítené.

Én egyébként nem értek egyet a folyó alkotmánymódosítás módjával és a jelekből ítélve a tartalmával sem. Nyilvánvalóan én az alkotmányban is bővíteném a közvetlen demokráciát, pl. a lehetséges népszavazások körét, a népszavazások lehetségességét és szükségességét. Természetesen e bővítés első eleme, hogy alkotmányos, alkotmányozási kérdésekben is lehet népszavazást tartani. Eleve az alkotmánymódosítás is csak a demokrácia, a közvetlen demokrácia irányába haladhatna. És előírnám az időszakonkénti lehetséges ill. kötelező alkotmánymódosítást, tehát a jelen zavaros alkotmánymódosítási helyzettel is kezdenék valamit.

És amit még feltétlenül világosan tartalmazni kellene az alkotmánynak: A Magyar Köztársaságban az állam további alapvető feladatai kötelességei a következők: és itt jönne egy felsorolás.

Ennek keretén belül: A Magyar Köztársaság államának, államháztartási hiánya nem haladhatja meg az X értéket, az államadósság az Y értéket.

Egy másik pont a sok közül: A Magyar Köztársaságban az emberek közötti jövedelmi, vagyoni, életszínvonalbeli különbség nem haladhatja meg X statisztikai adatok alapján az Y értékeket.

Az nagyot emelne a demokráciaszinten, ha az alkotmánymódosításba bevonnák a népet. Persze, hát bevonjuk, megkérdezzük – hallom a választ - de ez csak látszat. Lesz mire hivatkozni. Ha majd Gipsz Jakab kiáll a nyilvánosság elé és azt mondja: képzeljék el az alkotmány x cikkelyét az én javaslatomra módosították, akkor talán elhiszem az őszinte szándékot. De a minimum az, mint mondtam, hogy az új alkotmányt, népszavazás hagyja jóvá.

De térjünk rá a független vezetőtestületek problémájára.

Maguk a független testületek (MNB, ÁSZ, ALKOTMÁNYBIRÓSÁG, KÖLTSÉGVETÉSI TANÁCS, ÜGYÉSZSÉG, MÉDIAFEÜGYELET, STB.) is azért emelik a demokráciaszintet, mert szélesedik a vezetés, nemcsak létszámba, de világnézetben, szaktudásban is.

Mielőtt továbbmegyek, van itt egy nagy hiányosság: HIÁNYZIK A STATISZTIKAI ADATOKAT FELÜGYELŐ FÜGGETLEN TESTÜLET. F politikai erő kapna tőlem és sokaktól egy jó-pontot, ha ezt létrehozná, ill. ekkor megkophatna az a vád, hogy csak csökkenti, korlátozza a független testületeket.

Visszatérve, tehát sokminőségű, sokarcú lesz a döntéshozás, több szempont, több nézet jelenik meg. Másképpen a valószínűség-számításból kiindulva egy ember, egy testület lehet jó és rossz is, minél több ember és testület van bizonyos határokig, annál valószínűbb, hogy a jók és rosszak paritásba kerülnek, tehát annál kevésbé valószínűbb, hogy rossz döntés szülessen. Igaz jó sem, közepes döntések születnek, de nem rosszak. Valójában a magasabb szintű demokráciának, ennél sokkal több előnye van, de ezekre itt nem térek ki.

Azt sem árt tisztázni, hogy mitől legyen független a testület. Egyfelől a szűk elit vezetéstől. Másfelől az önérdektől, beleértve a hanyag munkát is. De semmiképpen ne legyen független a népérdektől.

A független testületek másik jelentősége, hogy a vezetésbe mindinkább domináljon az elfogulatlan hatalmi érdektől, harctól független elfogulatlan szaktudás, társadalomtudomány. Igen, de ki állapítsa meg, ki az elfogulatlan nagy tudású ember? És itt megint visszaérkeztünk a demokrácia problémájához, a demokratikus döntés tudja ezt átlagosan valószínűleg helyesen megállapítani.

A szűk elit vezetés, kinevez egy testületet jó nagy saját hatáskörrel jó hosszú időre és azt mondja: itt a függetlenség, mert nagy a hatásköre és nem válthatják le. Először is minél szűkebb vezetés jelöli ki annál valószínűbb, hogy e szűk vezetés csókosai kerülnek kinevezésre, tehát a szűk vezetéstől nem lesz független. Minél szélesebb vezetés jelöli ki, annál vegyesebb és elfogulatlanabb, objektívebb, függetlenebb lesz a testület. Na most, ha hosszú időre nagy hatáskörrel hoznak létre egy testületet, akkor az kétségtelenül függetlenebb lehet minden vezetéstől, de nem lesz független az önérdektől, sőt. Mert mi tartja vissza az olyan testületet a hanyagul végzett munkától, az önérdektől (mi bírja rá a népérdekre), amely nem váltható le, és nagy hatáskörrel bír. Ezért a hosszú idő (a bebetonozás) a demokrácia ellensége, a könnyű leválthatóság, amennyiben az nem a szűk vezetés kezében van (szélesebb vezetés kezében van ideális esetben a nép is beleszólhat) a demokrácia barátja. Felettébb furcsa, hogy pont F politikai erő érvel a hosszú idő mellett, miközben éppen most fejezte be az előző garnitúra embereinek kitakarítását, e siránkozás mellett: hát az lehetetlen állapot, hogy ennyire bebetonozzák az értéktelen embereket.

Kicsit fogasabb probléma a hatáskör kérdése. Az sem jó, ha túl kicsi a hatásköre, de az sem jó, ha túl nagy hatásköre. Tehát pont optimálisnak kell lenni a hatáskörnek, továbbá legyen sok független testület, közel egyenlő mennyiségű (nem tartalmú) hatáskörrel, és minden független testületnek legyen egy vagy több ellenőrzője, felügyelete, amelyek szintén független testületek. A legfelső elit vezetés hatalmát, akár a független testületek vonatkozásban is, pedig korlátozni szükséges. Ne csak legfelső szűk vezetés szabja ki szabályokat, állapítsa meg a jövedelmeket, a költségvetést, határozza meg kinevezést, leváltást, stb.. És nem legyen kézi vezérlés, a vezetést szabályozó törvények legyenek precízek, és nem lehessen azokat rángatni.

(Máshol egyébként megállapítom hogy mindezek csak viszonylag jó megoldások, mert az igazi megoldás a közvetlen demokrácia, de ebbe nem megyek bele.)

Ezek tehát a demokrácia alapjai kissé dedósan, viszont F politikai erő még ezen alapokat sem ismeri, legalábbis a kommunikációjából és ténykedésből ez derül ki.

Visszatérek a kétharmados győzelem problémájára.

A legfelső vezetés hatalmát pedig korlátozni szükséges, de mi van, ha kétharmaddal győz. Akkor a szélesebb vezetés sem lesz eléggé sokszínű, soknézetű, sokarcú.

Fogalmazzuk meg a demokrácia lényegét így: minél több olyan ember kerül közös álláspontra, hoz egy döntést, aki lefedi a társadalom sokféle érdekét, ízlését, véleményét, világnézetét annál inkább felel meg az a döntés a társadalom érdekének, ízlésének, véleményének, világnézetének, azaz annál jobb lesz az a döntés. Valószínűbb jobb lesz ez a döntés, mintha csak kevés érdek, ízlés, vélemény, világnézet jelenik meg a döntésben, sok abból kimarad. Ebből az elvből vezethető az le hogy pl. a kétharmados döntés értékesebb, mint a minimális többségű döntés. Na de mi van, ha egyérdekű, egyízlésű egy világnézetű emberek (vezetők) hoznak pl. kétharmados döntést. Akkor az alapelv mégsem teljesül, vagyis ez a kétharmados szabályrendszer nem jó, mást kell kitalálni.

Vannak, ill. lehetnek jó választási és hatalommegosztási törvények, de az biztos, hogy a jelenlegi nem jó. Mert a jelenlegi gyakorlatilag erről szól: ha egy vezetés 65%-kal kerül megválasztásra akkor részleges hatalmat kap, ha pedig 67%-kal akkor pedig szinte teljhatalmat kap, legalábbis 4 évig. Ugyanakkor ez akkora hatalom, hogy mindenféle törvényekkel bebetonozhatja a hatalmát, elkerülheti a leváltást. Először is a demokrácia alapvetése, hogy akár 100%-kal is győzhet az adott vezetés, akkor sem kaphat teljhatalmat. Akkor is leválthatónak, sőt akár ciklus vége előtt is leválthatónak kell maradnia. Az emberek többsége még a 100%-os győzelem esetében sem gondolja ezt: megválasztottuk, akkor azt tehet, amit akar. Inkább ezt gondolják: ez csak egy döntés volt, egyértelműen őt választottuk, de csak egy döntés volt, márpedig 4 év alatt sok döntésre van szükség. És nem szeretnénk, ha ezek a döntések nem vennék figyelembe az érdekeink, akaratunk, a véleményünk. Szinte biztosan így gondolja az emberek többsége (de akár erről is lehetne népszavazást tartani), és akkor ez is a demokrácia alapvetése.

Az is vitatható, hogy a győzelem arányának feltétlen össze kell függenie a hatalom arányával. De fogadjuk el, hogy a győzelem aránya valamennyivel emeli a hatalom arányát, de akkor is valamilyen fokozatosságra lenne szükség.

Mert az nincs rendben, hogy 1%-os növekedés a másik oldalon pl. 20%-os növekedést jelentsen. És akkor arra is szükség lenne, hogy választók választás közben kontrolálni tudják: na most kinek mekkora hatalmat adunk. Jelenleg nem tudják kontrolálni.

És mint mondtam, a vezetés döntéseinek népérdekűségét jelenleg egy dolog képes bizonyítani: a népszavazás.

Tehát rossz, antidemokratikus a törvény, méghozzá nem valamilyen pimfli-pamfli törvény, hanem a politikai rendszert meghatározó törvény rossz, antidemokratikus.

Ha rossz a törvény, akkor azt meg kellene változtatni. De szinte sehol, más államkapitalista országokban sem változtatják meg. Az Unió sem írja elő. És itt már elérkeztünk a rendszer problémájához.

A másik oldalnak pedig azt üzenem, ha rossz, antidemokratikus a rendszertörvény (és sajnos nem ez az egyedüli rossz, antidemokratikus rendszertörvény), akkor semmi értelme a stílusra, a belátásra, az önkorlátozásra hivatkozni.

És még egy üzenet mindenkinek. Fel kellene már hagyni, már ezzel a bárgyú és hamis frázissal: a jelen rendszer maga demokrácia, a szinte tökéletes, tovább nem fejleszthető, demokrácia.

Ugyanakkor az mégis F politikai erő demokrácia felfogását és ebbéli ténykedését minősíti (bár mások sem különbek), hogy rosszul értelmezi, felértékeli a kétharmados győzelem jelentőségét, ill., hogy a kétharmados törvényekbe nem von be senkit.

Tehát F politikai erő az eddigi ténykedése alapján nem preferálja a népszavazásokat, a független testületek függetlenségét is rosszul értelmezi, a kétharmados döntéseket ill., a kétharmados győzelmet sem a demokrácia-tudomány szerint értelmezi. Ráadásul a népválasztásokat is szigorítja (e téren is csökkenti a demokráciaszintet), amennyiben csökkenti a kis pártok bejuthatóságát. És akkor olyan „apróságokra” mint tüntetések, sztrájkok korlátozása, ki sem tértem. És még a kisember is felhúzza a szemöldökét, amikor visszamenő hatályú törvényekről, vagy konkrétum nélküli gumi-törvényekről van szó. Összességében, eddigi tevékenységével, csökkentette a demokráciaszintet, méghozzá fölöslegesen. És ami fölösleges, az káros is.

Téves azon elgondolás, hogy erre a demokráciacsökkentésre azért van szükség, hogy a többi jó törekvését hatékonyabban tudja megvalósítani. Ellenkezőleg F politikai erőnek egy útja maradt. F politikai erő, akkor tud hatalomba maradni, ha emeli a demokráciaszintet.

Itt van pl. az állami vezetők havi keresetének korlátozása, vagy a magánnyugdíjak esete, vagy a globális gazdaságerő megadóztatása. Ha ezekben népszavazást tartottak volna, akár egyszerre is, e törvényeket, ill. azok alapgondolatát, simán helyben hagyta volna a nép. Ez egy demokratikus megoldás lett volna, ehelyett F politikai erő mindenféle antidemokratikus megoldással operált. Ha népszavazást tartottak volna, akkor már valódi lenne az érvelés: bizony ezek demokratikus módón lettek szabályozva. És akkor tovább nőtt volna a népszerűségük, Így viszont csökkent, és ha ezt folytatják, tovább csökken. Jelen helyzetben F politikai erő hatalom-megőrzési taktikája nem lehet más, mint a népre való támaszkodás, a tényleges, a közvetlen demokrácia bővítése.

Persze a demokráciához az is szükséges hogy az adott vezetés a lelke mélyén is demokrata legyen, vagyis a lelke mélyén is bízzon a népbe.

Jelen helyzetben F politikai erőnek egy útja van, a népre való valódi támaszkodás, merthogy a rendszer-továbbfejlesztési törekvés, a globális gazdaságerő optimalizálása, az adósságcsapdából való kimászás, a kis és középvállalkozások preferálása, mind a globális gazdaságerő húsába vág.

És ezért a globális gazdaságerő és velük érdekszövetségben álló liberál-szocialista politika erő és a szintén érdekszövetségben álló fejlett nyugati országok egyre nyíltabban és hevesebben kívánják megbuktatni. (Közbevetőleg érdemes elgondolkodni: hogyan működik a távoli, nem közvetlen érdekszövetség?)

Az egyre nyíltabb és hevesebb támadásokról szólnak ezek az évek. Az időszakos fegyverszüneteknek nem szabad nagy jelentőséget tulajdonítani. Igaz, mint mondtam a másik alternatíva, a globális gazdaságerő kizsákmányolásába való beletörődés sem jobb.

És ezek a támadások a népet, a lakosságot sem kímélik. A lesüllyedés, vagy felemelkedés kétféle alternatívája nemcsak a nemzet vezetésére, de az egész nemzetre is igaz. Ez általában igaz, de a jelen helyzetben különösen igaz.

Egyszerűbben úgy is fogalmazhatok, hogy szinte az egész világ F politikai erő ellen fordult, akinek egyetlen mentsvára maradt a hazai nép. (A hazai nép viszont csak akkor marad mellette, ha nem csökkenti, de emeli a demokráciaszintet.) De ha a világ demokratikusabb oldala F politikai erő igazi demokratizmusát tapasztalja (eddig ezt nem tehette) akkor F politikai erő mellé fog állni, a globális gazdaságerő optimalizálók is csatlakozhatnak, és így már három szövetségese lesz és bekerülhet a történelmileg jegyzett jó vezetések közé. Ezt őszintén kívánom F politikai erőnek már azért is, mert így azért az ország, a nemzet helyzete is javul, beleértve magamat és családomat.

Amit még jóindulatúan tanácsolni tudok: nem kell kapkodni és a „gyorsan rendet vágunk, és aztán jön a jó világ” gondolatot is felejtsék el. Nemcsak azért mert ez szintén a diktatórikus vezetések fejében ötlik fel. Azért is mert, a demokráciának van egy ritmusa, melyet be kell tartani. Egyenletesen következetesen, tervezetten kell előre haladni, mint a jó úton haladó, a nép házait elkerülő dózer. Ha valamihez hozzányúlnak, legyen az alkotmány, vagy bármilyen törvény, akkor már érdemes azt alaposan elvégezni. Ugyanakkor, kétségtelenül sok mindenhez hozzá kell nyúlni, (minden szinten, szinte minden hibás, pl. rengeteg rossz törvény van), de ezért sem szabad kapkodni, toldozgatni, foltozgatni. Akár, mint egy ház felújításakor, koncepcionális felújítási terv szükséges. A disznóólat nem elég kitakarítani, de abból lakható házat kell építeni.

Elismerem, hogy sok minden kimaradt ebből az elemzésből, de muszáj lényegesíteni.

Sajnos F politikai erő összesített osztályzatát az elmúlt félév alapján, és alapos átgondolás után 2,5-ről, 2-re minősítettem le, ha az ötös skálánál maradok. És a negatív tendencia alapján, sajnos valószínűsíthető hogy lesz ebből még 1,5 is. Sajnos, mert ez nem F politikai erőnek rossz, hanem az országnak és persze nekem is. Amit figyelembe vettem az nem elsősorban az, amivel foglalkozott, hanem amikkel nem foglalkozott. Ugyanakkor sok viszonylag fölösleges dologgal foglalkozott (törvénykezett, intézkedett), de ezekkel sem, hiba, hiányosság nélkül. Sőt meglehetősen sok hibával és hiányossággal.

Továbbá megfigyelhető, hogy ami F politikai erő vezetését közvetlenül személy szerint érinti azt szívén viseli F politikai erő, ami nem, azt nem. Kirajzolódik, az un. urambátyám rendszer erősödése, aki velünk van, aki közénk tartozik, aki benne van a viszonylag szűk körben, aki nyalizik, lehet akár, ostoba vagy becstelen, azt megvédjük, az előnyöket élvez, aki nem, az elmehet a levesbe. Mi fidesz fiúk összetartunk, mi elintézzük, mi hengerlünk.

Nincs önkritika, akárcsak korábban.

Továbbá a választási ígéretek nem lettek betartva, akárcsak korábban. Néhány ezekből. Az adók nem lesznek emelve, sőt. Az adóbevallás elfér egy söralátéten. A közbiztonság jelentősen javul, rendőrök kerülnek minden faluba. Sokkal többen fognak dolgozni. És még lehetne sorolni. Túl azon, hogy a választási ígéretek megszegése néha szükségszerű, néha pedig hasznos (eleve süketséget ígértek), mégis a megszegés összességében osztályzatrontó rosszpont, hiszen mi alapján választhatunk, ha nem a program alapján.

Az még elfogadható lenne, hogy az eladósodás, ill. annak fizetése miatt nem javul az életszínvonal. De az állam hatékonysága és népérdekűsége sem javult. Mivel a korrupciónak nincsenek rendszer-szintű megoldásai, csak idő kérdése, hogy burjánozzon. Az más kérdés, hogy milyen formában és mennyire kerül nyilvánosságra. A szemét, a szőnyeg alatt is szemét marad.

Az összesített demokráciaszint viszont alacsonyabbra került, és ennek semmi köze az eladósodáshoz, annál inkább F politikai erő hatalomragaszkodásához.

Néhány alapvető dologban azért jobb mint az elődje (lib-szoc vezetés), hiszen az csillagos egyest érdemelt (elsősorban a hihetetlen nagytőke ajnározási alapkoncepciójával), de ez a jóság csak a gyenge (2-es) szintet jelenti.

Összességében beigazolódik azon elméletem, hogy hatalomra jutás után felerősödnek a vezetés szükségszerű negatívumai. Ezekről e tanulmányrészben lehet olvasni.

Page updated

Google Sites

Report abuse