Pál és Virginia

Pálnak és Virginiának a történetét akarom elmondani. De valamitől félek. Az olvasó - tudom - végigfutja a szemével a tárcát. Ha látja, hogy az utolsó részben valami élénk és furcsa dolog van - szaggatott párbeszédekkel például -, amelyet az írónak valahogyan sikerült érdekessé tenni, akkor esetleg kedvet kap, és elolvassa az egészet is. De különben nem. Ezért szeretném igen furcsán, színes részletességgel, izgatóan megírni ezt a történetet. De nem lehet. Mert most igazában nem látok benne semmi izgatót. Annyira simának és kedvesnek találom - kivéve az utolsó akkordokat -, mint egy Mendelssohn-dalt. Ezenkívül nagyon szeretem őket: Pált és Virginiát. Jó ismerőseim, és nem vinne rá a lelkem, hogy mint valami idegen lényekkel, elkomédiáztassam velök a papiroson a történetüket. Elmondom hát csak így.

Unokatestvér volt a két gyerek. Mind a ketten szőkék és egészségesek. Örömem telt bennök, akár az egyiket láttam, akár a másikat, és kétszeres, ha együtt voltak. Kicsiny koruktól, amikor az első lépéseket tették, vastag, kövér bubák voltak - szerették egymást. Mosolyogva meresztették egymásra csodálkozó, nagy gyerekszemeiket. És csókolóztak még akkor is, ha nem mondták: "no csókold meg, Pál vagy Virginia a kis unokatestvéredet". Együtt totyogtak végig a kert gyepén, és együtt játszottak a homokdombon hosszú, sárga nyári délutánokon keresztül. Az alkony, amely ilyenkor csak vacsora után érkezik, még látta őket, amint ölelkezve mentek be a házba.

Gyönyörű volt mindez, és semmi se rontotta meg az ő szerelmüknek a harmatos szépségét, ha más nem, hogy mire lassan megnőttek, már csúnya dolgokat kezdtek beszélni róluk. Hogy nem való, és nem helyes ez meg az. A Pál apja ki is mondta nyíltan, hogy nem illik, hogy Pál az unokatestvérét, a kék szemű, nyúlánk Virginiát annyit ölelgesse, és hogy este a szőlőben, amikor a tücskök már vígan ciripelnek, együtt sétáljanak.

Ez nagyon fájt nekem, mert nem láttam még soha ilyen tiszta szerelmet, amelyik egyenesen és minden huzavona nélkül haladt volna a maga útján. Rendesen, amikor megindul a dolog, már nagyra nőtt a fiú, és dadog, meg elakad a lélegzete, amikor beszél a lánnyal, lány pedig húzódik, és csak később engedi magát megcsókolni. (Akkor se a száján.) De Pál és Virginia gyermekkoruktól szerették egymást, és nem is lehetett másról szó, mint hogy Virginia Pálé lesz. Mikor még csak egész kicsinyek voltak, már Virginia mindenkinek megmondta (ha vendég jött a házhoz vagy vidéki rokonok): - "Én a Pálé leszek, a Pál felesége."

Mint mondtam, alig vették észre, hogy tizennégy évesek lettek; észrevétlenül múltak a napok, és nem történt semmi, ami a gyerekeket - mintha ugyanazon delejesség bújna beléjük - eltávolította volna egymástól. Azt hiszem, hogy Virginia anyja okos asszony volt, nem mondta a kisleányának ezt: "Pálnak többet ne engedd, hogy megcsókoljon, mert az olyan leányra nem szépeket mondanak." Virginia anyja nem mondott semmit. (Ismerem őt: szép, lassan hervadó asszony. Néha nagyokat sóhajt.) És éppen ez volt az, amin örültem; mert hiába, csak szép az, ha fiú és leány megmaradnak egymás mellett, ami olyan ritka különben, megmaradnak minden állatias és szokásos szerelmi játék nélkül.

Virginia sohase fogta meg Pálnak a kezét, amikor a fiú átölelte a karcsú derekát, és nem tolta el a fejét, amikor hosszú csókkal sokáig szívta a száját. Nem is haragudtak meg egymásra, se igazán, se tettetésből; nem volt szükségük erre az ócska tűzre, hogy szerelmüket fölmelegítsék, amint ezt jegyeseknél és házasoknál egyaránt gyakran látjuk. Pál sose tette a szépet más leányoknak, hogy Virginia féltékeny legyen, és Virginia nem nézett más fiúk szemébe, csak azért, hogy Pál még jobban kívánja őt.

És lassan mindenki, aki ismerte őket, belátta, hogy ostobaság és gonoszság lenne a két fiatalt elválasztani egymástól, amikor annyira egymásnak valók. Az öreg háziorvos, aki legtovább makacskodott, végre ő is beadta a derekát, és nem fáradozott többé azon, hogy a tudomány miatt, amelyre egykor fölesküdött, okvetetlenkedjék. Később, ha megkérdezték, csak annyit mondott: "Kérem, a tudomány mai állása szerint nem tanácsos, de mi lehet holnap; erről nem állhatok jót." (Azután mindig hangosan szokott nevetni.)

Elérkezett végre az idő, és beadták a kérvényt. Hogy Pálnak és Virginiának, jóllehet unokatestvérek, mégis szabadjon egybeházasodni.

Teltek, múltak a napok, de a kérvény nem érkezett vissza. A szegény gyerekek egész nap együtt várták a híreket. Igazán bolondság dicsérni őket azért, de úgy volt, hogy egész nap semmire se gondoltak, csak erre. Végre is való igaz, hogy ez nem méltó foglalkozás, és lesznek, akiknek nem tetszik, hogy Pál és Virginia csak a szerelemmel törődtek. De hát nem jött az engedély.

És ők napról napra sápadtabbak lettek; sokszor reszkettek, és lázuk volt, soványodtak is: mindenki láthatta.

Már maga a Pál apja utánajárt, hogy intézzék el a kérvényt, és sok pénzt adott ki, hogy csak minden jól legyen. De nem lett jól, mert megérkezett a válasz:

"Nem lehet."

Hiába volt minden fáradság.

Minek beszélném el sorban, hogy mennyit szenvedtek Pál és Virginia. Az író ne kínozza meg az embereket, akikről ír, és azokat se, akiknek ír; mert talán így nagyobb hatást érhet el, de mégis jobb némely dolgokat elhallgatni.

Pál és Virginia nem lehettek egymáséi a törvény szerint.

Ekkor azután Virginia anyja, a szép, lassan hervadó asszony, aki néha nagyokat szokott sóhajtani, elment ahhoz az emberhez, aki az ilyen dolgokban határozni szokott - miniszter volt-e vagy püspök, már nem tudom -, és valamit elmondott neki.

Fekete selyemruhában volt a szegény, sápadt asszony. Fekete haját, amely még nem szürkült, simán hátrafésülte. Nagyon szép volt igazán. Aki látta, azt mondhatta magában, íme, egy tisztességes és szeretetre méltó polgárasszony, aki bizonyára kitűnően vezeti a háztartást, és példásan neveli a gyerekeit.

Reszketett, amíg elmondta a mondanivalóját, és tele lett a sápadt arca forró, piros vérrel. Elmondta, hogy Pál és Virginia tulajdonképpen nem unokatestvérek, mert Virginia leánya nem az ő hites urától való.

Nem volt hazugság. Virginia anyja valóban becstelen feleség volt, bár ezt senki sohase tudta.

Utolsó délután történt. Pál és Virginia kétségbeesetten, mint a sors halálraítéltjei, néztek egymásra, mikor megtudták a könyörtelen hírt. Vad vágyak sugara csillogott szép nagy gyermekszemeikben. És akkor Virginia anyja elhatározta magát. Megmondta, hogy ő milyen nagy áldozatot hoz értök. Virginia sírt, de elfogadta az áldozatot. Azt hiszem (és nincs okom haragudni emiatt Virginiára), hogy az édesanyját még meg is engedte volna kínozni, ha ettől függ a dolog.

De minden jó lett. Fölharsantak a tavasz trombitái.

Ők egymáséi lettek egy verőfényes, akácvirágszagú májusi napon.

És ez az egész.