Hans Christian Andersen: A piros cipők

Volt egyszer egy kis leány, olyan kecses, olyan csinos, de nyáron át mindig mezítláb kellett járnia, mert szegény volt, s télen át nagy facipőkben, úgyhogy a bokája egészen kiveresedett, igazán szörnyűség volt ránézni.

A falu közepén lakott az öreg vargáné; kis székén ült és ócska piros posztódarabkákból egy pár kis cipőt varrt, már amilyet tudott; bizony, otromba kis cipő volt, de az öregasszony a legjobb szándékkal varrta meg s a kis leánynak szánta. A kis leányt pedig Karennek hívták.

A kis leány éppen aznap kapta meg a piros cipőket, s akkor húzta föl őket először, amikor az édesanyját temették; gyászolni persze nem nagyon lehetett bennük, de más cipője nem volt, így hát fölhúzta meztelen lábacskájára a piros cipőt, s úgy ment a szegényes koporsó után.

Nagy, ódon batár jött velük szembe, s benne egy magas, öreg dáma ült; megakadt szeme a kis leányon, aztán megesett rajta a szíve, és így szólt a lelkészhez:

— Jó emberek, adják nekem a kis leányt, és én jól fogok vele bánni.

És Karen azt hitte, hogy mindent a piros cipőinek köszönhet, de az öreg dáma azt mondotta, hogy a cipők szörnyűségesek, és tűzre is vetették őket, de Karent csinos, tiszta ruhába öltöztették, olvasásra és varrásra fogták, s az emberek azt mondták róla, hogy csinos, de a tükör ezt mondotta:

— Sokkal több vagy, mint csinos — szép vagy.

Egyszer csak a királyné keresztülutazott az országon, s vele volt a kis leánya is, a királykisasszony; a nép mind a kastély elé tódult, Karen is ott volt, a királykisasszony pedig hófehér ruhában az ablakban állott, és úgy mutogatta magát, nem volt se uszálya, se aranykoronája, de pompás, piros szattyáncipőt viselt, hát bizony az másféle cipő volt, mint amilyet az öreg vargáné varrt a kis Karennek. Nincs is szebb dolog a világon, mint a piros cipő.

Karen egyre nőtt, s már közel volt a bérmálás napja; új ruhát kapott, és új cipőt is akartak neki rendelni. A gazdag városi cipész vett mértéket kicsiny lábáról, odahaza, a saját lakószobájában, ahol nagy üvegszekrények állottak s bennök gyönyörű cipők és fényes csizmák. Be szépek is voltak, de az öreg dáma már alig látott, így hát nem is telt öröme a szép holmikban. S a cipők között volt egy pár piros cipő is, szakasztott mása annak, amelyet a királykisasszony viselt! Ejnye, be szép volt! Mondta is a cipész, hogy egy grófkisasszonynak készült, de nem illett a lábára.

— Lakkcipő, ugy-e? — kérdezte az öreg dáma. — Merthogy úgy fénylik.

— Igen, fénylik! — mondotta Karen; illett a lábára, és meg is kapta; de az öreg dáma nem tudta, hogy piros cipők, mert sohasem engedte volna meg Karennek, hogy piros cipőben menjen a bérmálásra; már pedig most így történt.

Az emberek mind a Karen lábát nézték, s amikor végigment a templomon a kórus ajtajáig, úgy rémlett neki, hogy az öreg faragott képek a sírköveken s a lelkészek és lelkésznek kemény galléros, hosszú, fekete ruhás arcképei mind az ő piros cipőjére tapadnak a tekintetükkel, és ő maga is csak a piros cipőjére gondolt, amikor a lelkész a fejére tette kezét s a szent keresztségről és az új szövetségről beszélt, s hogy Karen most már úgy viselkedjék, mint felnőtt keresztény hajadonhoz illik; az orgona olyan ünnepélyesen szólt, a gyermekek hangja olyan üdén csengett, de Karen csakis a piros cipőkre gondolt.

Délután az öreg dáma megtudta az emberektől, hogy Karennek piros a cipője, azt mondta, hogy ez utálatos dolog, hogy nem illik, s Karen, ha ezentúl templomba megy, fekete cipőt húzzon, még ha ócska is az a fekete cipő.

Rákövetkező vasárnap Úrvacsora volt, Karen kezébe vette a fekete cipőt, azután a pirosat, azután megint csak a piros cipőt nézte, és végre föl is húzta.

Gyönyörűen sütött a nap; Karen és az öreg dáma a gyalogösvényen mentek a rozson át; porzott az út egy kissé.

A templom ajtajában egy kiszolgált, öreg katona állott, mankóra támaszkodva; furcsa, hosszú szakállú volt, inkább vörös, mint fehér; bizony, vörös volt a szakálla. Földig hajolt s megkérdezte az öreg dámától, hogy megtörölheti-e a cipőjét. Karen is kinyújtotta kicsiny lábát.

— Ejnye, be szép tánccipők! — mondotta a katona. — Tapadjatok, ha táncoltok! — és kezével a cipő talpára koppantott.

És az öreg dáma alamizsnát adott neki, s azután belépett Karennel a templomba.

Az emberek mind Karen piros cipőjét nézték, és a képek is mind, s amikor Karen letérdelt az oltár elé s szájához emelte az aranykelyhet, csakis a piros cipőkre gondolt, s úgy rémlett neki, mintha ott úszkálnának szeme előtt az aranykelyhekben: és elfelejtette, hogy a többiekkel együtt kellene énekelnie a zsolozsmát s elmondani a Miatyánkat.

Az emberek mind kimentek a templomból, és az öreg dáma kocsijába szállott. Karen is emelte már a lábát, hogy fölszálljon, amikor a vén katona, aki ott állt szorosan mellettük, így szólott:

— Ejnye, de szép tánccipők! — és Karen akarva, nem akarva, egy pár tánclépést tett a templom előtt, de alighogy belefogott, a lábai ellenállhatatlanul tovább táncoltak; mintha csak a cipők megbabonázták volna, Karen a templom sarkáig táncolt, nem tudta abbahagyni, a kocsisnak kellett, hogy utána szaladjon, megfogja és beemelje a kocsiba, de a lábak még akkor is tovább táncoltak, úgyhogy Karen össze-vissza taposta a jó, öreg hölgyet. Végre lehúzták róla a cipőt s lábai akkor megnyugodtak.

Odahaza a cipőket a szekrénybe zárták, de Karen még azután is egyre csak a cipőket nézegette.

Aztán az öreg dáma ágynak esett, s úgy beszélték, hogy nem is kel föl többé; ápolásra, gondozásra volt szüksége, s ez első sorban is Karennek lett volna a kötelessége; csakhogy a városban nagy bál volt, ahova Karent is meghívták; ránézett az öreg asszonyra, akin már úgysem lehetett segíteni, ránézett a piros cipőkre, s azt gondolta magában, hogy nem követ el bűnt azzal; fölhúzta a piros cipőket, s ez még csak hagyján volt, de aztán elment a bálba, és ott elkezdett táncolni.

Csakhogy, amikor jobbra akart fordulni, a cipők balra lejtettek, s amikor fölfelé igyekezett a padlón, a cipők lefelé iramodtak, le a lépcsőn, végig az utcán, ki a város kapuján. És Karen táncolt, muszájból táncolt, ki egyenesen a sötét erdőbe.

Valami fénylett a fák között s Karen azt hitte, hogy a hold, mert egy fénylő arcot látott, de csak a vörös szakállú vén katona volt; ott ült és bólogatott, és így szólt:

— Nini, milyen szép tánccipők!

Erre Karen megijedt s le akarta rántani lábáról a piros cipőt, de az nem engedett, letépte a harisnyáit, de a cipő odanőtt a lábához, és Karen táncolt, és muszáj volt táncolnia erdő-mezőn keresztül, napfényben és záporban, éjjel-nappal, és legszörnyűbb volt a dolog éjjel.

Kitáncolt a nyílt temetőbe, de a halottak nem táncoltak ottan, volt azoknak okosabb dolguk, semhogy ugrándozzanak; le akart ülni egy szegény sírra, ahol a keserű páfrány nő, de nyugta, maradása nem volt sehol, és amikor a temető nyitott kapuja felé táncolt, egy angyalt pillantott meg, akinek földig érő hosszú szárnyai voltak a vállán, s a kezében széles, villogó kardot tartott.

— Csak táncolj! — mondotta az angyal; táncolj a piros cipőben, amíg hideg és halavány nem leszel, s amíg a bőröd úgy össze nem zsugorodik, mint a csontvázaké! Táncolj egyik ajtóról a másikra, kopogtass ott, ahol kevély és gőgös gyermekek laknak, hogy hallják a kopogásodat és féljenek tőled! Táncolj, táncolj...!

— Irgalom! — kiáltotta Karen. De amit az angyal felelt, már nem is hallotta, mert a cipők kivitték őt a temető kapuján át a mezőre árkon-bokron keresztül, s neki egyre táncolnia kellett.

Valamelyik reggel egy kapu elé ért, amelyet nagyon is jól ösmert; belül zsoltárt énekeltek, aztán kihoztak egy virágokkal díszített koporsót; ebből Karen megtudta, hogy az öreg dáma meghalt, és úgy rémlett neki, hogy most már mindenki elhagyta őt, és az Úr angyala kárhozatra vetette.

És tovább táncolt, mert táncolnia kellett, még a koromfekete éjszakában is. A cipők tüskén-bokron keresztül ragadták magukkal, úgy, hogy véresre sebezte magát, s a pusztán keresztül egy kis, magányos ház elé táncolt. Tudta, hogy ott lakik a hóhér; ujjával megkopogtatta az ablakot és beszólt:

— Gyere ki! Gyere ki! Én be nem mehetek, mert táncolnom kell.

És a hóhér így felelt:

— Te nyilván nem tudod, hogy én ki vagyok. Gonosz embereknek le szoktam ütni a fejüket, és hallom is már, hogy cseng a bárdom.

— Ne üsd le a fejemet — mondotta Karen —, mert akkor nem vezekelhetem le a bűnömet. De vágd le a két lábamat, a piros cipőkkel együtt.

És ekkor meggyónta nagy bűnét a hóhérnak, és a hóhér levágta két lábát piros cipőstül; de a cipők tovább táncoltak a levágott kis lábakkal keresztül a mezőn, be az erdő mélyébe.

A hóhér pedig falábat és mankót faragott Karennek, megtanította arra a zsoltárra, melyet a bűnösök szoktak énekelni, Karen megcsókolta a kezet, mely lesújtott rá a bárddal, s azután nekivágott a pusztának.

— Most már megszenvedtem a piros cipőkért! — mondotta. — Bemegyek a templomba, hogy az emberek láthassanak!

És gyors léptekkel egyenest a templomajtó felé tartott, de mikor odaért, előtte táncoltak a piros cipők, mire Karen megijedt és visszafordult.

Egész héten át nagyon szomorú volt. Sok keserves könnyet hullatott, de mikor beköszöntött a vasárnap, így szólott:

— No most már eleget tűrtem és szenvedtem! Azt hiszem, hogy most már én is vagyok olyan jó, mint a legtöbb, aki a templomban ül és fölfújja magát.

És aztán nagy bátran elindult, de megint csak a templomajtóig jutott, amikor újra megpillantotta a piros cipőket, amelyek előtte táncoltak, megint elrémült, visszafordult és most már szíve mélyéből bánni kezdte a bűnét.

Elment a lelkész házához, könyörgött, hogy fogadják meg cselédnek, hogy szorgalmas lesz és megtesz mindent, ami csak telik tőle, nem nézi, hogy mi lesz a bére, csak hogy legyen hova lehajtania a fejét, s hogy jó emberek között élhessen. A lelkésznének megesett rajta a szíve, és fölfogadta. És Karen magába tért, és nagyon szorgalmasan dolgozott. Csöndesen ült és figyelmesen hallgatott, ha a lelkész esténkint fönszóval olvasta a Bibliát. A kis gyermekek mind nagyon megbecsülték, de ha fényről meg pompáról beszéltek neki, meg hogy ki lehetne olyan szép, mint egy királynő, Karen csak a fejét csóválta.

Vasárnap mindnyájan templomba mentek, s Karentől is megkérdezték, nem tart-e velük, de ő könnyes szemmel, szomorúan nézett a mankóira, a többiek aztán elmentek meghallgatni az Úr igéjét, Karen pedig bevonult egyedül kicsi kamrájába, amely épen csak akkora volt, hogy egy ágy meg egy szék elfért benne; ott leült, kezében a zsoltároskönyv, s mialatt ájtatos lélekkel lapozgatott benne, a szél elhozta hozzá a templomból az orgonaszót; Karen fölemelte könnyes arcát és így fohászkodott:

— Oh Istenem, segíts rajtam!

És a nap mintha egyszerre fényesebben sütött volna, Karen előtt fölsugárzott az Úr angyala, fehér ruhában, ugyanaz, akit akkor éjszaka a temető kapujában látott, de most nem éles kard volt a kezében, hanem gyönyörű, zöldellő ág, tele rózsával, csak megérintette vele a szoba mennyezetét, amire az följebb emelkedett, s ahol megérintette, aranyos csillag tündökölt rajta; aztán megérintette a falakat, és ezek kitágultak, s Karen megpillantotta a búgó orgonát, látta a lelkészek és lelkésznék régi képeit, a község tagjai ott ültek a díszes padokban és zsoltároskönyvükből énekeltek, mert maga a templom jött el a szegény szolgáló kicsinyke kamrájába, vagy Karen is eljutott a templomba; ott ült a padban a lelkészek családjával, és amikor azok befejezték a zsoltárt és fölpillantottak, bólintottak a fejükkel és így szóltak:

— Jól tetted, Karen, hogy eljöttél.

— Az Isten irgalma volt — felelte Karen.

Az orgona búgott, s a gyermekek kórusa olyan lágyan és elragadóan hangzott. És a tiszta napfény olyan melegen áradt be egyenesen arra a helyre, ahol Karen ült; és szíve úgy megtelt napfénnyel, békével és boldogsággal, hogy megszakadt örömében; lelke napsugáron szárnyalt föl Istenhez, és ott nem volt senki, aki a piros cipők után kérdezősködött volna.