Hans Christian Andersen: Egy anya története

Egy anya ott ült a kis gyermeke mellett; nagyon szomorkodott, nagyon aggódott, hogy meghal a gyermek. Hiszen olyan sápadt volt, két kis szeme le volt csukva, alig-alig lélegzett, és néha olyan nehezen, mintha sóhajtott volna; és az anya egyre szorongóbb szívvel nézte a kis ártatlant.

Egyszerre csak kopogtak az ajtón, s beállított egy szegény öreg ember, jól bebónyálva egy nagy lópokrócba, mert az meleget ád, s az öregnek kellett a meleg, mert odakünn hideg tél volt, jég és hó takart mindent, s a szél úgy fújt, hogy csak úgy metszette az ember arcát.

S mivelhogy az öreg ember szörnyen didergett, s a kis gyermek egy pillanatra elszenderült, az anya fölkelt s egy kis bögrében sört tett a kályhára, hogy megmelegítse az öreg ember számára; az öreg ember leült, ringatta a gyermeket, az anya szorosan melléje ült a székre, a beteg gyermeket nézte, aki oly nehezen lélegzett és kis kezét emelgette.

— Ugye te is azt hiszed, hogy megmarad, — mondotta az anya, — a jó Isten nem veszi el tőlem.

És az öreg ember, aki maga a Halál volt, olyan furcsán bólintott, hogy az igent is, nemet is jelenthetett. Az anya lehajtotta fejét, és könnyei leperegtek az arcán; a feje olyan nehéz lett, hiszen három éjjel, három nap nem hunyta le már a szemét, és most elaludt, de csak egy pillanatra, mert rögtön fölriadt s egész testében didergett.

— Mi ez? — kérdezte és nézett körül mindenfelé; de az öreg ember már eltűnt, és eltűnt a gyermek is, az öreg magával vitte; a sarokban pedig csak ketyegett, ketyegett a régi óra, a nagy ólomsúly már épen leért a padlóig, és bumm, az óra is megállott.

A szegény anya kirohant a házból s a gyermeke nevét kiáltozta.

Künn a hóban egy asszony ült, hosszú, fekete kántusban és az így szólt hozzá:

— A Halál volt benn a szobádban, láttam, amint elsietett a gyermekeddel; gyorsabban jár, mint a szélvész, és amit egyszer elvitt, oda többé nem hozza vissza.

— Csak azt mondd meg, hogy merre ment! — szólt az anya. — Mutasd meg az utat, és én rátalálok.

— Tudom, hogy merre ment — szólt a fekete ruhás asszony —, de nem mondom meg addig, míg el nem énekeled mindazokat a dalokat, amelyeket a gyermekednek énekeltél; szeretem őket, hallottam is már valamennyit, én az Éj vagyok, és láttam könnyeidet, mialatt énekeltél.

— Elénekelem mind, mind — mondta az anya —, de ne tartóztass föl, hadd érjem őket utol, hogy megtalálhassam a gyermekemet.

De az Éj ott ült némán és mozdulatlanul, az anya kezét tördelte, de aztán énekelt és zokogott; sok volt a dal, de még több volt a könny; aztán így szólt az Éj:

— Fordulj be jobbra a sötét fenyvesbe, arra láttam menni a Halált kis gyermekeddel.

Mélyen bent az erdőben keresztbe futottak az utak, s az anya nem tudta, merre tartson; egy csipkebokor állt ott lombtalanul, virágtalanul, hiszen hideg téli idő volt, s jégcsapok lógtak az ágain.

— Nem láttad errefelé a Halált az én kis gyermekemmel?

— De bizony láttam — felelte a csipkebokor —, csakhogy nem mondom meg, hogy merre ment, amíg föl nem melengetsz a kebleden; megöl a fagy, csupa merő jég leszek.

Az anya a csipkebokrot keblére szorította, olyan szorosan, hogy az igazán fölmelegedhetett; a tövisek behatoltak a húsába, s a vére nagy csöppekben hullott, de a csipkebokor friss, zöld leveleket hajtott és kivirult a hideg, téli éjszakában, oly forró volt a bánatos anyaszív; és a csipkebokor megmondta neki, hogy merre menjen.

Egy nagy tóhoz ért, amelyen nem volt se hajó, se ladik. A víz nem volt annyira befagyva, hogy megbírhatta volna, de nem is zajlott s nem volt olyan sekély, hogy átgázolhatott volna rajta, pedig át kellett jutnia a tavon, ha meg akarta találni a gyermekét; lefeküdt, hogy kiigya a tó vizét, pedig hát arra halandó ember nem képes; de a bánatos anya abban reménykedett, hogy talán mégis csoda fog történni.

— Nem, ez úgyis lehetetlen! — mondotta a tó —, inkább lássuk, nem tudnánk-e megegyezni mi ketten. Én szenvedélyesen gyűjtöm a gyöngyöket, és két szemed a legtisztább gyöngy, amelyet valaha láttam; ha belém sírod őket, akkor átviszlek a nagy melegházba, ahol a Halál lakik, és fákat meg virágokat ápol; és mindegyik egy-egy emberélet.

— Oh, mit nem adnék azért, hogy a gyermekemhez jussak! — mondotta a kisírt szemű anya, és még jobban sírt, és két szeme a tó mélyébe hullott, ahol két drágagyönggyé változott, a tó pedig úgy emelte, mintha csak egy hinta lett volna, s egyetlen lendülettel átrepítette a másik partra, ahol egy mérföldnyi terjedelmű, furcsa alkotmány állott; nem lehetett tudni, hogy hegy volt-e erdőkkel meg barlangokkal, vagy hogy úgy építették-e föl, de a szegény anya nem is láthatta, mert hiszen a két szemét elhullatta.

— Hol találom meg a Halált, aki elvitte az én kis gyermekemet? — mondotta.

— Ide még nem jött vissza — mondotta a sírok vénasszonya, aki a Halál nagy melegágyát őrizte. — De hogyan találtál ide, és kinek a segítségével?

— A jó Isten segítségével! — mondotta. — Ő irgalmas, és te is az leszel. Hol találhatom meg az én kis gyermekemet?

— Én bizony nem ismerem! Te pedig világtalan vagy. Sok virág és sok fa elfonnyadt ma éjjel, nemsokára megjön a Halál, és átülteti őket. Hiszen tudod, minden embernek megvan a maga életfája vagy virága, a maga természete szerint; éppen olyanok, mint a többi növény, csakhogy ezeknek ver a szívük; a gyermekszív is tud verni; indulj ez úton, talán megismered a gyermeked szíve dobogását, de mit adsz, ha megmondom, hogy még mi egyebet csinálj?

— Már nincs mit adjak — mondotta a bánatos szívű anya —, de elmegyek a kedvedért a világ végére.

— Ott nekem semmi keresnivalóm — mondotta a vénasszony —, de nekem adhatod hosszú, fekete hajadat, magad is tudod, hogy szép a hajad, és nekem tetszik. Odaadom érte cserébe az én megőszült hajamat, az is jobb a semminél.

— Ha egyebet nem kívánsz, azt örömmel odaadom! — mondotta az anya. S odaadta fekete haját, cserében a vénasszony hófehér hajáért.

És így bementek mind a ketten a Halál nagy melegházába, ahol a fák és a virágok furcsa összevisszaságban nőttek. Üvegharangok alatt jácintok álltak, aztán nagy, vastag szárú pünkösdi rózsák; voltak ott vízinövények, némelyik friss volt, a másik félig fonnyadt, vízicsigák tanyáztak rajtuk és fekete rákok csimpaszkodtak a szárukba. Szépséges pálmafák álltak ottan, tölgyfák meg platánok, odább petrezselyem meg viruló kakukkfű; minden fának és minden virágnak megvolt a maga neve, mindegyik egy emberélet volt, s az illető emberek még éltek, egyik Kínában, a másik Grönlandban, szóval szanaszéjjel a világon. Voltak ott nagy fák apró cserepekben, úgy, hogy nyomorékoknak látszottak, akik szét akarják repeszteni a tartójukat, itt-ott a kövér földben mohával övezve, jól ápolva és gondozva gyönge kis virág nyiladozott. De a bánatos szívű anya a legkisebb növények fölé hajolt, hallotta bennük az emberi szív dobogását, s millió között megismerte a gyermekét.

— Ez az! — kiáltott föl, s kinyújtotta kezét egy kicsi kék krókusz után, amely egész aléltan hajlott féloldalt.

— Ne nyúlj a virághoz! — mondotta a vénasszony. — Állj ide, és ha majd megjön a Halál, akit már idevárok, ne engedd, hogy kitépje ezt a virágot, fenyegesd meg azzal, hogy te meg kitéped a többi virágot, attól megijed, mert ő felelős a jó Istennek, akinek az engedelme nélkül egy virágot sem szabad kitépni.

Egyszerre csak jéghideg szél zúgott át a melegházon, és a vak anya is érezte, hogy a Halál érkezett meg.

— Hogyan találhattál ide? — kérdezte a Halál. — S hogyan érhettél ide hamarább, mint én?

— Anya vagyok — felelte a szegény asszony.

És a Halál hosszú, csontos kezét kinyújtotta a kicsi, gyönge virág után, de az anya két keze közé fogta a virágot, szorosan és mégis óvatosan, hogy ne érintse a szirmait. Ekkor a Halál rálehelt az anya kezére, aki érezte, hogy ez a lehelet hidegebb a hideg szélnél, s az anya kezei dermedten hanyatlottak alá.

— Nem tehetsz semmit ellenem! — mondotta a Halál.

— De a jó Isten tehet! — felelte az anya.

— Én csak azt teszem, amit ő akar — mondotta a Halál. — Én az ő kertésze vagyok. Minden szál virágát és minden egyes fáját én ültetem át a paradicsom nagy kertjébe, az ismeretlen országba, de hogyan virulnak ott, s milyen ott az élet, azt nem árulhatom el neked.

— Add vissza gyermekemet! — mondotta az anya, és zokogott és könyörgött; egyszerre mind a két kezével megragadott egy-egy közelben levő szép virágot s odakiáltotta a Halálnak: kitépem minden virágodat, oly szörnyű az én kétségbeesésem.

— Ne nyúlj hozzájuk! — mondta a Halál. — Azt mondod, hogy boldogtalan vagy, s most egy másik anyát akarsz éppily boldogtalanná tenni.

— Egy másik anyát? — kérdezte a szegény asszony, s mindjárt elvonta kezét a két virágról.

— Itt van a két szemed — mondta a Halál —, kihalásztam őket a tóból, olyan erősen tündököltek; nem tudtam, hogy a te szemeid, vedd vissza őket, még fényesebbek, mint voltak; és most tekints bele a mély kútba, mely ott van melletted; megnevezem neked azt a két virágot, amelyeket ki akartál tépni, s te meglátod egész jövendőjüket, földi életük egész folyását, meglátod, hogy mit akartál elpusztítani és megsemmisíteni.

Lenézett a kútba és üdvösséges érzés volt látni, hogy az egyik virág milyen áldás volt a világra, mennyi boldogságot és örömet árasztott maga körül. És látta a másik virág életét, és az csak gond volt és nélkülözés, borzalom és nyomorúság.

— Mindkettőnek sorsa Isten rendelése! — mondta a Halál.

— Melyik a boldogtalanság, és melyik az üdvösség virága? — kérdezte az anya.

— Azt nem mondom meg neked — felelte a Halál, — de annyit elárulok, hogy az egyik a te gyermeked virága; az a te gyermeked sorsa volt, és te a gyermeked jövőjét láttad.

Az anya rémülten kiáltott fel:

— Melyikük volt az én gyermekem? Ezt mondd meg nekem. Váltsd meg az ártatlant! Váltsd meg gyermekemet mind e nyomorúságtól. Vidd el inkább magaddal! Vidd el Isten országába! Felejtsd el könnyeimet, felejtsd el imádságaimat és mindent, amit mondtam és tettem.

— Nem értelek! — szólt a Halál. Visszaadjam-e gyermekedet, vagy menjek vele oda, ahonnan nincs visszatérés?

Az anya összekulcsolta kezét, térdre hullott s így fohászkodott a jó Istenhez:

— Ne hallgass rám, ha a Te akaratod ellen imádkozom, amely mindig a legjobb. Ne hallgass meg engem! Ne hallgass meg engem!

És mellére hajtotta fejét.

A Halál pedig bement a gyermekkel a nem ismert tartományba.