Közzététel dátuma: May 25, 2019 9:39:0 PM
1
Egy Tolna megyei faluban, Madocsán született Dénes Imre. Apja és anyja, akiknek egyetlen gyermeke volt, s akik egyébként második unokatestvérek voltak, valami szokatlan és a falubeliek szemében majdnem nevetséges gyengédséggel becézték a fiút. Arra tanították, hogy legyen büszke, mert ő különb, mint a többi gyerek. Úgy járatták, mint valami kis grófot. Két pár lakkos csizmája is volt a kölyöknek. Emiatt és hasonló dolgok miatt a faluban sokan haragudtak az apjára, aki egyébként nagyon szerény, derék ember volt, s akin soha, senki se vette volna észre, hogy gőgös és büszke. Bizony eltitkolta őkegyelme, de a fiát már úgy nevelte, hogy az mutassa ki szíve szerint, helyesebben az apja szíve szerint.
Nagy volt hát az öröm mindenfelé, amikor Dénes András bajba jutott. Jótállt a sógoráért, a sógor pedig egy éjjel megfázott, és hat hét alatt meghalt hektikában. Andrásnak fizetni kellett. Sokat, háromezer koronát.
Nagyon el volt keseredve emiatt. Búsan üldögélt a tornácon, és törte a fejét naphosszat, hogy hogyan mentse meg kis földjét a betáblázástól. Néha már úgy érezte, hogy mindjárt veszi a baltát, leüti az asszonyt, gyereket, és felköti saját magát. Mérhetetlen düh emésztette, látta az embereken, hogy örülnek a kárán, és egyébként is elviselhetetlen szégyennek tartotta, hogy teher legyen az ő földjén, aki addig mindig a falu jó gazdái közé számított.
Semmi reménye se volt rá, hogy hamarosan kifizethesse azt az ezerötszáz forintot.
Végre is elhatározta, hogy Amerikába megy az Imre fiával. Ott maradnak, míg együtt össze nem keresik a pénzt, hogy újra nyugodtan, büszkén a szemébe nézhessenek mindenkinek.
Egy hideg márciusi estén csendesen elintézte a család a dolgot. Az asszony otthon marad, napszámosokkal végezteti a szőlőmunkát, a földeket pedig árendába adják. És Dénes András a fiával egy szép áprilisi reggelen elindult a nagy útra, Fiume felé. Angolul egy szót sem tudtak ugyan, de volt már helyük. A faluból többen dolgoztak kinn. Mind Carnegie-nél, az acélkirálynál. Oda igyekeztek ők is.
Jókedvűen tűrték az utazás fáradalmait. András komorsága pár nap alatt egészen megszűnt. Nem látta a falubelieket, megszűnt a legnagyobb baja: a keserves, tehetetlen düh. Még tréfázott is a fiával:
- Ne búsulj, Imre. Hazagyüvünk, kifizetünk mindent, mégis csak te leszel az első legény a faluban. A leggazdagabb lányt fogod feleségül kapni! - Tréfás hangon mondta, de komolyan gondolta nagyon is.
Imre, mint mindig, ha a házasságról beszéltek, mélyen elpirult, és szabadkozott: - Ugyan! Ne beszéljen, apám!
Vallásos és szemérmes fiú volt. Nem tudott káromkodni, és nem ízlett neki a bor. Vasárnap délutánonként a kocsmában csak nézte a táncot, de soha nem állt be a táncolók közé. Pedig nagyon hítták a lányok és nem egyszer. Tetszett nekik az Imre. A fiú azonban konokul egy helyben maradt.
- Nem táncolok én!
És magában megvetette és lenézte ezeket a lányokat, akik nem röstellik még hívni is, amikor láthatják, hogy úgyse akar. Úgy érezte, hogy nem méltó hozzá az efféle fehérnép. Ha néha, téli éjszakákon, amikor valami különös érzés felébresztette álmából, és a melegre fűtött szoba tikkasztó, párás levegőjében kellemes és gyötrő fulladást érzett, egészen másféle nőkre gondolt. Finom, aranyszőke, fehér bőrű teremtésekre, olyanfélékre, mint a szomszéd falubeli báró felesége és annak a húga, akik minden héten áthajtattak a falun, mikor bevásárolni mentek a városba.
Egyébként az egész utazás alatt nem sokat beszélgettek. Reggel megmosdottak, megreggeliztek. Egy helyben ültek naphosszat, feltett kalappal, a fedélzet valamelyik padján, és nézték a tengert. Az apa olykor beszélgetésbe elegyedett a honfitársakkal, akik szép számmal voltak a harmadik osztályon, de Imre alig szólt egy hangot is. A fásultságnak és megelégedettségnek valami különös érzése töltötte el, úgyhogy nem kívánt se beszélni, se semmit csinálni.
2
Végre megérkeztek. Az óriási kikötő, az ezernyi hajó, a felhőkarcolók, mint egy szédítő forgatag táncoltak el a szemeik előtt, anélkül hogy valami mélyebb benyomást tettek volna rájuk. Valóban, ha meggondoljuk: az újonnan látott dolgok csak arra az emberre élnek és hatnak igazán, akinek ideje és kedve van rá, hogy a régi benyomásaival összehasonlítsa, összeméricskélje az újakat. A szegény magyar parasztoknak nem volt érkezésük erre, az ezernyi gond és aggódás megfosztotta őket ettől az élvezettől. Megjegyzéseket és örömkiáltásokat nem lehetett hallani. Csupa komor, szorongó ember kászolódott, gomolygott a hidakon, a lépcsőkön, a csarnokokban, az irodákban és a bizottságok előtt, a különböző ügynökök vezetése alatt.
Három nap múlva már volt munkájuk. Pittsburgba helyezték el őket. Az apa nappal dolgozott egy építkezésnél, a fiú éjszaka az acélgyárban. Így kevesebbe került a burdosházban a lakás, ugyanabban az ágyban alhattak mind a ketten. Türelemmel, panasz nélkül húzták az igát. Hamarosan kiderült azonban, hogy a fizetés nem olyan nagy, amilyent az amerikaiak a hazaírt dicsekedő leveleikben emlegettek. Tehát megállapították, hogy egy esztendő alatt a legnagyobb takarékosság mellett sem tehetik félre a háromezer koronát. Az öreg Dénes azonban kimondta a szót: - Ameddig az egész pénz együtt nem lesz, útiköltséggel, mindennel, nem megyünk haza.
A keresetből nem küldtek el semmit. (Az asszonynak maradt otthon a megélhetésre száz forint.) Az öreg személyesen akarta elvinni a bankba az adósságát, hogy odavághassa az asztalra a százasokat:
- Itt van a mocskos pénzük! Most már aztán szabadítsák föl a földemet.
Munka közben naponta tízszer elképzelte magának ezt a jelenetet. Vele ébredt föl, és vele aludt el.
Dolgoztak. A napok örökös egyformaságban teltek. Az apa este hétkor érkezett haza a munkából. Együtt ebédeltek Imrével a burdosházban. Imre, aki alig egy óra előtt ébredt álmából - a burdosnénak kellett költenie jó ideig, míg megszokta a nappali alvást - mindjárt délután útnak indult. A villanyfényes, csörömpölő forgatagban gyalog ment munkába. Este kilenctől reggel hatig dolgozott. Fél kettőkor a többi munkásokkal együtt a gyár étkezőtermében ebédelt. Reggelre újra gyalog ment haza. Kétszer háromnegyed órát kellett baktatnia, hogy a tramwayutazás díját is megtakarítsák. Az apja már felöltözve fogadta. Együtt reggeliztek. Így éltek egyik napról a másikra.
A napirendben csak az ünnepnapok okoztak változást.
Ünnepnap előtt éjjel együtt aludtak az ágyban, nyolckor keltek, sétáltak egyet a városban, és tíz órakor templomba mentek, hogy misét és magyar prédikációt hallgassanak. Utána lassan hazaballagtak ebédelni. Úgyszólván az egyetlen alkalom volt, amikor a régi, megszokott magyar tempóban mozoghattak. A burdosné, egy csinos asszony, aki tizenhat magyar, olasz és spanyol lakójára főzött, ilyenkor kitett magáért, és töltött káposztával, túrós rétessel kedveskedett a többséget alkotó honfitársainak. Nem méltatlanul részesítették őt nagy tiszteletben, bár tudták róla, hogy két lakójával is - egy magyar éjjeli és egy olasz nappali munkással - van viszonya.
Ebéd után az apa pipázva heverészett az ágyon, míg Imrének levelet kellett haza írni. Minden vasárnap írtak, de csak negyedik vasárnaponként adták postára a négy levelet egy borítékban. Olykor maga az öreg Dénes ült az íráshoz.
Már jó háromnegyed év múlt el utazásuk óta, mikor éppen vasárnap reggel a következő dolog történt. Az apa lassan, szertartásosan, az önérzetes ember tiszteletével önmaga iránt, szappanozta az arcát, amikor Imre szorongó hangon megszólalt:
- Édesapám, tanítson meg engemet is borotválkozni.
- Mire te?
- Hát borotválkozni!
- Hiszen nincs még neked szakállad.
- De iszen van már.
- No jó - mondta András -, megtanítlak. - És oktatni kezdte a mívelet sokféle fortélyára. Imre hamar megértette a csíziót, és mindjárt meg is borotválkozott. Mindössze egy kis vágást csinált az állán.
3
A borotválkozás oka egy missz volt.
Talán három vagy négy hét előtt tűnt föl Imrének ez a missz a templomban. A szép lány igen világosan adta értésére a fiúnak, hogy tetszik neki. Nézte őt. Soká és kedvesen nézte. Imre eleinte nem mert visszanézni. Újra és újra belekezdett, kalapja alatt imára kulcsolt kezekkel, a Miatyánkba, de mindannyiszor megakadt. A katekizmusórákra gondolt, ahol a tisztelendő úr világosan hangoztatta, hogy az imádság közben való figyelmetlenség bár bocsánatos bűn, de aki rájön efféle hibájára, és mégse javítja ki, ezzel már halálos bűnbe esik. Hiába, oda kellett néznie az arany vörös hajára, fehér arcára, sötétkék szemeire és kicsiny, finom szájára. Angyali, édes teremtés volt. Határozottan hasonlított a szomszéd falubeli bárónéra és még inkább annak a húgára.
Nézték egymást egész mise alatt. A missz olykor elmosolyodott, és ilyenkor a tekintetével hamisan a plafonra rebbent. Máskor meg lassan elfordította a fejét, de ezalatt a szemeit állandóan a fiúra szegezte. Olyan érzést okozott az Imrének, mintha a lány az arcával simogatni akarta volna őt. A prédikáció után következett a legszebb, mikor mindenki kifelé indult. Az édes missz ilyenkor minden erejével azon volt, hogy a tömegben, a tolongásban Imre közelébe férkőzzék. Szemmel láthatólag küzdött, befúrta magát az emberek közé, átbújt közöttük. Azután egészen mellésimult, sőt úgy intézte a dolgot, hogy a kezével hozzáérhessen a kezéhez, mintha a mellette tolongók odaszorították volna. És közben is folyton nézte a fiút.
Dénes Imre pedig mint a rák, olyan vörös volt. De a lányka ezzel nem elégedett meg. Oldalt fordult, és a szép meleg csípőit is, amelyeket a szűk, vékony posztószoknya igéző szemérmetlenséggel emelt ki, odaszorította a fiú derekához. Imre azt hitte, eláll a lélegzete, és mindjárt összeesik. S ez a játék minden vasárnap elejétől végig újra és újra megismétlődött. Ilyenformán, bár nem szívesen, észre kellett vennie az öreg Dénesnek is.
- Ugyancsak tetszel a kisasszonynak! - mondta mosolyogva és kissé megvetően a ledér fehérnép irányában.
Imre mentegetőzve, ravaszul válaszolt:
- Majd lever a szoknyájával a lábamról.
És így tartott ez hónapokig. A missz mindig ugyanazon a helyen állt. Dénesék hasonlóképpen. Prédikáció után az utcán jobbra ment. Déneséknek viszont bal felé vezetett az útjuk. Ilyenformán a missz hiába ment lassan, hiába nézegetett vissza, hiába állt meg, nem követték. Imre nem is mert rá gondolni, hogy megszólítsa a lányt. Nem tudott semmit angolul. Csupa magyar munkás között dolgozott. De egyébként magyarul se tudta volna kisütni, hogy hogyan is kellene a beszélgetést elkezdeni.
Egy vasárnap azonban elmaradt az édes missz. Imre, bár erősen szégyellte, mégse tudta titkolni nyugtalanságát és bánatát. Úgy üldögélt egész délután az ágyon, mint valami ázott veréb. Az öreg rá is szólt:
- De nagyon odáig vagy, talán bizony nem volt máma a templomba a lelkem?
Imre nem felelt, de elöntötte az arcát a vér. Mindjárt el is fordította a fejét, hogy árnyékban legyen, és azután csak nézett tovább búsan maga elé.
Annál nagyobb volt az öröme, amikor a legközelebbi vasárnapon újra ott látta a templomban az aranyhajú leánykát. Ez alkalommal olyasvalami történt, ami még eddig soha. A missz megfogta a fiú kezét a sokadalomban, hevesen megszorította, és míg csak az ajtón ki nem értek, el se bocsátotta. Dénes Imre már-már azon a ponton volt, hogy a lány mellett marad, elkíséri, ahová megy, ha nem is beszélhet vele. De azután az apjára gondolt, meg hogy talán a missz kinevetné őt, hogy nem tud angolul... talán ezután emiatt nem is szeretné őt többé! Így legalább bizonyos, hogy szereti, vonzódik hozzá. És nem követte.
Telt-múlt az idő, és gyűlt a pénz. Már írták a levelet haza, hogy nemsokára indulni fognak, legkésőbb három hónap múlva. Imre rettenetes fájdalmat érzett, mikor le kellett írnia ezt a hírt. És a következő vasárnapon a reménytelenség, a kétségbeesés még gyávábbá tette, mint valaha volt. Mi lesz, mi lesz, ez járt a fejében szüntelenül. Ha munkába indult, ha dolgozott, ha evett, ha fáradtan hazafelé bandukolt, és akkor is, ha aludt. Álmában úgyszólván napról napra a misszel karonfogva, úri ruhában sétálva látta magát. A szájában rövid szárú pipa, a lábán széles talpú cipő, fején nagy szélű posztókalap. Hallotta a saját hangját, amint angolul beszél, s a missz hallgatja, megérti őt, és nevetve, évődve, kedveskedve válaszol.
Ezeknek az álmoknak a hatása alatt elhatározta, hogy megtanul pár szót angolul, és akárhogy is, de beszélgetést kezd a leánnyal. Egy munkatársától megkérdezte, mit jelent az angolul, hogy "Nagyon szeretném önt személyesen megismerni".
A hallott mondatot azután ezerszer is elismételte magának:
- I would be very glad to make your aquaintance!
A fáradság azonban hiábavaló volt, mert a missz a következő vasárnap ismét nem jelent meg a templomban. A másik legközelebbi vasárnapra pedig szépen elszállt az Imre bátorsága. Majdnem ölelkeztek ugyan egymással a tolongásban, és mégse volt képes kinyitni a száját. Kétségbeesésében végképp lemondott a megszólítás tervéről. Már csak azt remélte, hogy elutazásuk előtt valami csoda fog történni. Talán a missz egy vasárnapon el fogja hozni az apját, és templomból kijövet megállítják majd, és megkérdezik tőle, akar-e itt maradni és a misszt feleségül venni... Így képzelte a dolgot. És ebben annyira megnyugodott, hogy nem is törte a fejét többé rajta. Semmi más megoldás nem látszott neki lehetségesnek, tehát biztosra vette ezt.
4
November közepe volt.
Egy vasárnap este, mikor az öreg Dénes megolvasta a pénzüket, így szólt:
- No Imre, karácsonyra otthon leszünk.
A fiú közönyösen fogadta a hírt. Semmi fájdalmat sem érzett. Ha van Isten, és valóban szeret a missz, gondolta magában, akkor addig történni fog valami. Még az indulás előtt egy órával is ott járkált Imre a házuk előtt az utcán, és várta, hogy jön majd egy autó, megáll a kapu előtt, kiszáll belőle a missz, hogy férjül kérje, itt tartsa Amerikában, és magával vigye az ő szüleihez.
A hajón szótlan és közömbös volt, de nem látszott szomorúnak. Az utolsó három-négy hét emésztő, tehetetlen reménykedése, várakozása után megnyugvás volt a végső elszakadás is. Otthon azonban már az első percekben föltűnt az anyának a fiú nemtörődömsége, közönye.
- Ejnye, hát nem is örülsz, hogy újra látod az anyádat? - mondta, amint leültek enni.
- Dehogynem örülök - mondta Imre fásultan.
- Más annak a baja - szólt az apa mosolyogva, de erre Imre fölkelt az asztaltól, és estig nem került elő.
Az öreg Dénes úszott az örömben. Kifizette a tartozását a banknál, és disznót vásárolt. Azt mondta, hogy újévig nem dolgozik. Kackiásan, hegyesre pedert bajusszal, ünneplőben járkált az utcán. Barátságosan beszélgetett a falubeliekkel, tódított nagyokat, mesélt Amerikáról, sőt még a fia szerelmi ügyét is felhasználta, hogy büszkélkedjék vele. Nem haragudott már senkire, egészen elfeledte, hogy milyen elkeseredett dühvel hagyta itt a falut, a kárörvendő szomszédokat, a komisz, irigy, bitang népséget. Újra a régi, elégedett, magában bízó ember volt.
Csak a fia rontotta meg otthon a békességet. A szent karácsony estén is baj volt vele. A böjt délutánján figyelmeztette Imrét édesanyja, hogy reggel nem mosdott, és kérte, hogy pótolja a mulasztást, borotválkozzék meg, és öltözzön ünneplőbe, mert éjféli misére fognak menni. E pillanatban Imre elvörösödött a dühtől, és torkaszakadtából üvöltötte:
- Mit törődik maga azzal, hogy én megborotválkozzak, meg hogy ünneplőbe öltözzek, ahhoz semmi köze magának, a kutya úristenit, hogy az embert nem hagyják soha békiben.
- Hiszen jól van, jól van - csitította az anya riadtan a fiút -, nem tudtam, hogy édes szülédnek szólni se szabad. Azelőtt nem voltál soha ilyen!
Imre rá se hallgatott. Fogta a tükröt, földhöz csapta, a borotvát is, hogy ezer apró darabra tört, majd fölszedte a tükör rámáját, s úgy vágta a sarokba, hogy pozdorjává ment szét. Azzal kiment a szobából.
Mikor az apja este kérdőre vonta, nem felelt. Ült, ült egy helyben, mint egy kuka, de hiába kínálták, nem nyúlt az ételhez. Az éjféli misén úgy állt ott a templomban, mint egy faszent, ki nem nyitotta a száját, pedig máskor az elsők között volt az éneklésben. Csak másnap reggel morogta oda az anyjának:
- Minek hányta föl nekem, hogy maga miatt nem akarok ünneplőt húzni. Ha hallott valamit, azért nem muszáj mindjárt macerálni az embert.
- Mit mondtál, fiam? - szólt Dénesné, mert egy szót se értett az egészből.
- Már én újra el nem mondom!
- No hát ha nem mondod, bánom is én, de nagy úrnak képzeled magad, hogy Amerikában jártál, de rosszul vagy.
Imre a következő napokat a szobában töltötte. Egy helyben üldögélt, föltett kalappal, mint a hajón. Akármit beszéltek neki, nem felelt. Akkor se mozdult, mikor ebédelni hívták. Az anyja kitalálta, mit kell vele csinálni. Az ennivalót behozta, és letette melléje a székre. A fiú csakugyan, mikor nem látta senki, evett mindenből egy keveset. A szülei sokat tanakodtak, hogy mi leli, végre megállapodtak, hogy valami fejbaja lehet. De nem mertek hozzá doktort hívatni, féltek, hogy a szégyen kitudódik a faluban. Reménykedtek, hogy egy nap újra rendbe jön minden, és Imre a régi, jámbor, jó fiú lesz, aki volt.
Csakugyan két hét múlva mutatkozott a javulás. Imre egy reggel megszólalt, bátortalanul, rekedten, mint akinek berozsdásodott a hangja. Azt mondta, hogy nem kell behozni a reggelit, majd kimegy, és megeszi a tornácon. Azután elment a templomba, majd sétált egyet, de az embereket messzire kerülte. Mégis innentől fogva napról napra bátrabb és jókedvűbb lett, úgyhogy egy hét alatt mintha egészen a régi emberré változott volna.
- Nem haragszik rám, édesanyám? - mondta egy napon az anyjának, és megölelte.
- Dehogy haragszom, édes Imre fiam.
Erre a szóra azonban keservesen sírva fakadt Imre. Majd egy fél óráig zokogott. Nem lehetett elállítani. Sokszor úgy tetszett, hogy no mindjárt vége lesz a sírásnak. De azután, mikor már szárazra törölte a szemét, újra és újra kitört belőle valami hazug és mély keserűség. Dénesné nem tudta, mit szóljon, végre ő is elkezdett sírni, és úgy sírtak kettesben. Mikor az egyik elhagyta, a másik belekezdett, egymást hajszolták bele a bánatba.
5
Január huszonegyedikén vásár volt a harmadik községben, Hartán. Az anyának kellett egy és más, átmentek a fiúval. Imre egészen jókedvű volt. Élvezettel hajtott, sőt, valami nála szokatlan és hozzá nem illő hetykeséggel még félre is vágta a pörge kalapját. Este, mikor a téli alkonyatban hazafelé kocsiztak, csendes megelégedéssel és magában mosolyogva biztatta a lovakat. Úgy félút felé aztán megszólalt:
- Most mondok magának valamit, édesanyám.
- No mondd!
- Mondom!
- Hát mondd.
- De el ne mondja senkinek.
- Nem mondom én.
- De esküdjön meg a Szentháromságra.
Az anyának meg kellett esküdnie az atyára, a fiúra és szentlélekre. Erre azután kibökte:
- Hát azt a misszt, tudja, aki Amerikában volt, máma láttam Hartán.
- Hol láttad?
- Egy udvarban láttam.
- Egy udvarban?
- A disznóólban.
- A disznóólban? Tán etette a disznókat!?
- Nem etette, be volt zárva.
- Be volt zárva a disznóólba?
- Igen, odajött hozzám, és azt mondta, hogy eljött miattam Amerikábul.
- Igazán mondod?
- Isten-Jézus úgyse! Panaszkodott, hogy be van zárva. Mondta, hogy miattam köll neki ezt elszenvedni, mert szeret engem.
- Tudom, fiam, mondta apád, az a kisasszony biztosan nagyon szeretett téged.
- Szeretni szeretett, és azért is jött el.
- És ott láttad?
- Ott a disznóólban.
- Osztán milyen volt?
- Éppen, mint azelőtt.
- És milyen ruhában volt?
- Mint ahogy a templomba szokott járni. De el ne mondja senkinek.
- Nem, nem.
- No hát ez volt!
Imre megcsapkodta a lovakat, és boldog, csendes elégedettséggel hajtott. Dénesné azonban hideg rettegést, félelmet és nagy nyugtalanságot érzett.
6
Két hétre rá disznóölés volt Déneséknél. Az apa régi szokása szerint maga vetkőzött neki, hogy leölje a disznót, mert értette a módját. Éppen lefogta a disznót, hogy leszúrja, amikor kiugrott a házból az Imre, és odaszólt: - Várjon csak, édesapám.
- Minek te!
- Hát csak azért, hogy ne bántsa!
- Mit, ne bántsam?
- Ne ölje le.
- Ne öljem le?
- Hagyja élve!
- Hát aztán mi legyen vele?
- Hát csak éljen tovább.
- Ejnye, ki a fene látott ilyet, honnan veszünk zsírt, szalonnát, sonkát télire?
- Van a mészárosnál.
- Gyerek, megharagítsz, hát nem az is öli a disznót.
- Igen, de éppen eztet ne bántsa.
- Ne bántsam éppen eztet, hát ez is nem olyan disznó, mint a többi? Mindet leölik!
- De hát csak ne bántsa.
- De bizony leölöm én, ha nem tudod nézni, menj be.
- De édesapám...
Az öreg nem teketóriázott sokat, leteperte az állatot, és beleszúrt. A fiú pedig, mintha kergették volna, szaladt el, hátra az istállóba.
- No ember - szólt később Dénesné -, azt mondom, jobb lett volna megtenni a kívánságát, meglátod, megint úgy lesz, mint volt.
Csakugyan újra megváltozott az Imre. Az apjával többet nem beszélt, nem szenvedhette. Ha az bejött a szobába, ő kiment. Mintha valami nagy haragosa lett volna, úgy viselkedett vele. A disznótoros húsból, kolbászból pedig egy falatot se akart enni. Sőt, más húshoz se nyúlt ettől kezdve. Ha pedig azt látta, hogy az apja gyümölcsből, főzelékből jóízűen eszik, már az se kellett neki. Például a káposztát, az öreg Dénes kedvenc ételét is állandóan visszautasította. Egész nap semmit se csinált, ide-oda járkált, elcsavargott az utcákon, újra hazajött, meg újra elment. Gyakran órákig nézegette magát a tükörben.
- Jézus Máriám, mi lesz ebből a gyerekből - sírdogált kinn a konyhában Dénesné, és András gazda is kezdte nagyon vakarni a fejét. A férfiak szokása szerint a feleségét okolta.
- Megmondtam én neked azt régen, hogy nem jó az, hogy olyan szentesnek nevelted. Én ilyen koromban ittam, mulattam, táncoltam, cicáztam a lányokkal. Ez meg már húszéves, és még nem is volt szeretője. Megmondtam én azt neked!
De mire kitavaszodott, újra rendbe kezdett jönni az Imre. Kedve jött a munkához. Néha egész nap dolgozott a földeken. Az apjával azonban még mindig nem beszélt. Csak úgy üzengetett neki az anyja által:
- Mondja meg neki, hogy holnap kimegyek szántani.
A tavaszi szántás nagy részét egyedül végezte. Ha kifáradtan hazatért a munka után, mozdulatlan arca megelevenedett, és majdnem egészen földerült, és bár nem beszélt sokat, de a hallgatásában hiányzott az a konok elkeseredettség és önvádló komorság, ami azelőtt megvolt.
7
Májusban, mint minden évben, búcsúra készültek. Dénesné a fiával és a szomszédasszonyuk, Fialáné a leányával, Jolánnal. Háromórai utat kellett megtenniök, hogy elérjenek Paksra, a búcsú helyére. Imre hajtott. Mellé ültették a fehér arcú, kedves beszédű, bársonyszemű Jolánt, aki csak nemrég került nagylány sorba. A két anya a hátsó ülésen foglalt helyet. Imrének hamarosan nagyon megtetszett a lány. A fehérsége a misszre emlékeztette. Már régen ismerte, de soha nem nézte meg. Most örült, hogy együtt lehet vele, csak az bántotta, hogy nem tud beszélgetésbe kezdeni. A lány azonban kisegítette.
- Szép lovak ezek - mondta.
- Elég szépek.
- Maga kefélte ki ilyen fényesre?
- Ki más kefélte volna.
Így felelgetett röviden, málészájú módon az Imre, de belülről jó meleget érzett, és mikor a kocsi egymás felé rázta őket, és a lány a karcsú derekával odasimult hozzá, hát ő is bátortalanul feléje húzódott. Dénesné látta ezt, és örült neki, hogy majd válaszolhat az apa szemrehányásaira, és estére elújságolhatja, hogy mégiscsak legény a talpán az Imre is.
Annál nagyobb volt a szomorúsága este, amikor hazafelé mentek. Imre ekkor már nem szólt a lányhoz. Jolán egypárszor beszélgetést próbált kezdeni, de a fiú meg se mukkant. Végre sértődötten elhallgatott. Az anyák is csendben voltak. Fialáné arra gondolt, hogy a gazdag Dénesné nem akarja, hogy a fia szegényebb lányt vegyen el, bizonyosan szólt neki napközben. Csaknem ellenséges hangulatban szálltak le a ház előtt Fialáék. Hidegen köszöntek. Dénesné otthon mindjárt kérdőre vonta a fiút.
- Hát mért nem szóltál a Jolánhoz visszafelé.
- Hát csak nem szóltam!
- Mi lelt, összevesztetek?
- Nem vesztünk mink!
- Hát mi?
- Hát az, hogy...
- Mondd már!
- Hát a búcsún a pap...
- Mi volt vele?
- No hát, az félrehívott...
- Félrehívott, minek?
- Félrehívott, hogy ne lássa senki.
- Azután?
- Azután levette a süvegjét.
- És?
- Akkor kiesett a haja.
- A haja?
- Az a szőke haja. Mert a pap az amerikai missz volt.
- Ugyan miket beszélsz?
- Az volt.
- És mit mondott?
- Azt mondta, hogy minek beszéltem a Jolánnal, ha őtet szeretem.
- És te mit mondtál?
- Azt mondtam, hogy ne haragudjon, mert én bizony csak őtet szeretem, de nagyon.
- Azt mondtad?
- Azt. Erre meg csak azt mondta, hogy nem hiszi, mert ha őtet szeretném, akkor nem beszéltem volna a Jolánnal, hanem most nem bánja, még ez egyszer vár, és próbát tesz velem, és azután, ha minden jó lesz, akkor megesküdhetünk, eljön ide, és a feleségem lesz.
- Azt mondta?
- Azt. De meg ne mondja, édesanyám, senkinek, mert akkor, akkor... megfujtom!
- Dehogy mondom.
Imre a vacsoránál hatalmas étvággyal evett, és többször hangosan fölnevetett, Apja, anyja ijedten nézték a csillogó szemeit, és megrettenve hallgatták furcsa nevetését.
Éjjel semmit se aludt. Ide-oda járkált a szobában. Az anyja benézett egyszer. Látta, hogy a fiú kidugja a fejét az ablakon, és úgy les ki a koromsötétben az utcára.
Reggel megborotválkozott, ünneplőbe öltözött, és leült az ablak mellé. Egész nap nem beszélt, és nem evett semmit. Este pedig nem akart levetkőzni. Hagyták. Mikor az anyja hajnalban benézett, akkor is úgy ült ott a széken, mint este.
8
Így ment ez egy hétig. Akkor erőszakkal próbálták etetni. De nem lehetett. Elkékült a dühtől, fölemelte az öklét, és kicsapta a kanalat az anyja kezéből. Dénesné jajgatva szaladt ki a szobából, az öreg pedig befogott, és elment doktorért Hartára. Az orvos már rövid vizsgálat után kijelentette, hogy bizony a fiú megháborodott az elméjében. Lett erre nagy sírás-rívás. Az öreg András úgy jajgatott, mint a megvert gyerek. Csak akkor hallgatott el, amikor a doktor biztatni kezdte, hogy lehet, lehet, talán még meggyógyul a fiú. Azt tanácsolta, adják kórházba, ha lehet még belőle egészséges embert csinálni, ott csinálnak belőle. Erre azután rászánták magukat, és még aznap be is vitték a városba.
9
Azóta - immár két év óta - minden hónapban meglátogatják Imrét a szülei. De nem változik a gyerek semmit se. Egész nap egy helyben ül, nem beszél senkivel egy hangot se, hallgat, bámul, néz a levegőbe a szép kék szemeivel, mint egy tulok, és olykor-olykor nagyokat mosolyog magában. Min mulat, miért mosolyog, mit hall, ezt nem árulja el semmiképp, hiába faggatják.
Csak egyetlenegyszer beszélt. Az egyik fiatal doktornak megsúgta, hogy üzeneteket kap Amerikából drót nélküli telefon útján. A szép missz telefonoz neki egész nap.
(Drót nélküli telefon! A tudósok és kutatók mindeddig hiába fáradoztak rajta, hogy megalkossák ezt az apparátust. A boldogtalan szerelem számára azonban már évezredek óta megkonstruálta, fölszereli és díjtalanul rendelkezésre bocsátja - az őrület).
1918
folyóiratban: Esztendő, 1918. augusztus 1.