Az utópia

Utópia

Az utópia szó eredeti, legszűkebb jelentésében olyan átfogó társadalomelméleti-államelméleti elképzelés, amely az adott korban megvalósíthatatlannak látszó, eszményi társadalmi berendezkedést rögzít. Mára többnyire jövőbeli, a tökéleteshez közeli fejlettségi szinten álló emberi társadalmat, illetve egy ilyen társadalmat leíró irodalmi művet jelent.

Etimológia

A szó eredete szerint görög. Az „utópia” kifejezés két görög szó, a „nem” (ou – ου) és „föld / hely” (toposz – τόπος) egyesítéséből származik, a jelentése 'seholsem' vagy 'sehol-hely', lényegét tekintve 'seholsincs ország'. A szót úgy alkották meg, hogy az eutopia (annyit tesz: jó hely) szóra is hasonlítson. Az eredeti kontextusban a szó mindkét jelentéstartalommal bírt.

Az utópia szót Thomas More (Morus Tamás) használta először 1516-ban megjelent De Optimo Reipublicae Statu deque Nova Insula Utopia (közismert rövidebb nevén Utópia) című könyve címében, de e mű előzményei már az ókorban megtalálhatók. A legnevezetesebb ezek közül Platón Állam című értekezése (kb. i. e. 395). A Morus utáni, de még nem modern utópiák közül az ismertebbek: Francis Bacon Új Atlantisz című értekezése (1626) és Campanella Napállam (más fordításokban Napváros, A Nap városa) című társadalomfilozófiai dialógusa (1602). Nagyon nehéz azonban meghúzni a határvonalat a teoretikus és szépirodalmi utópiák között, ráadásul e művek műfaji besorolása is szerteágazó.

Irodalmi utópiák

Formája szerint a klasszikus utópia úti beszámoló. Többnyire egy eltévedt vagy balesetet szenvedett utazó számol be valamilyen egzotikus vidéken, többnyire egy szigeten átélt élményeiről. Fontos, hogy az utópia színhelyére nem lehet szándékosan elutazni, oda csak rendkívüli körülmények miatt – baleset, hajótörés – kerül a főhős. Ezáltal szakadás van az aktuális világ és az utópia világa között, az olvasó kikerül a mindennapokból. Az utazó szemüvegén keresztül a másik világ övétől különböző társadalmi viszonyait láthatja. Furcsaságok és kalandok sorozata következik, majd az utazó megérkezéséhez hasonló csodálatos körülmények között visszatér indulási országába.

(A nagy földrajzi felfedezések korában rendszeresen jelentek meg színes beszámolók az Új Világról. Az irodalmi művek ezeknek a stílusában íródtak. A sziget motívuma másrészt a nyugat-európai politikai közbeszédben utalásul szolgált Angliára.)

Az utópia tükörként szolgál: a másik világ furcsaságai a saját világ jellemzőit új színben tüntetik föl, eltávolítják az olvasótól, relativizálják azokat. Ha a két világ – az utópia világa és az olvasó aktuális világa – közötti különbséget tekintjük, kétféle utópiatípust különböztethetünk meg: a pozitív utópiákban a fiktív világ jobb, mint a létező; a negatív utópiában (másként antiutópia vagy disztópia) rosszabb. A negatív utópia gyakran ironikus.

A furcsaságok eredete szerint szintén kétféle utópiát különböztethetünk meg. Ha valamilyen valódi, aktuálisan létező társadalmi tendencia valósul meg, teljesedik ki az elképzelt másik világban, akkor mintegy a saját jövőjét láthatja előre az olvasó. Itt időben összekapcsolódik az aktuális és az eljövendő, ezért ez az utópia politikailag orientál, cselekvési alternatívákat mutat. A tudományos előrejelzések szélsőséges esetben efféle utópiává válhatnak. A másik fajta utópiában valamilyen absztrakt elv, érték vagy szokás uralma valósul meg. Itt szakadék áll fönn az aktuális és a fiktív világ között. Mivel nem látható előre az esetleges átmenet útja, gyakorlati szempontból ennek kisebb a jelentősége.

Filozófiai utópiák

A korai államutópiák szépirodalmi formájú bölcseletek. A bibliai Paradicsom sokáig a nép utópikus gondolkodásának forrásaként szolgált. A felvilágosodás során az utópikus gondolkodás összekapcsolódott a társadalmi haladás fogalmával. Történetfilozófiai problémává válik az utópia és az aktuálisan fennálló társadalmi viszonyok közötti kapcsolat, az átmenet lehetősége, illetve lehetetlensége. A különféle kommunisztikus mozgalmak gyakran kísérelték meg egy-egy utópia megvalósítását.

A tudományos előrejelzések szélsőséges esetben utópiává válnak.

A késői reneszánsz nagy utópiáinak nevelése

Morus és Campanella utópiái

Az ember alaptermészete: a boldogságkeresés. A társadalom az általános boldogság felé törekszik, de amit elér, az mindig a maga ellentétébe csap át. Emberi reagálás: elvágyakozás a szolgai létből egy idealizált világba, az utópia megteremtés. Ami a jelenben hiány, az az utópiába belekonstruálódik. Morus és Campanella társadalmát diszharmonikus működés jellemezte. A fennálló rend helyett egy másikat teremtettek. Egy nem létező helyen: egy eldugott, lakatlan szigeten megalapítják a maguk társadalmát. A fiktív valóság, akár ’tökéletes’ is lehet, ahol a boldogság megvalósítható. Az utópiák társadalmát áthatja egyfajta tökéletesség-keresés. Ehhez elkerülhetetlen a tanulási folyamat: hogy az állampolgárok hajlamai megfelelően fejlődjenek ki, hogy erényesen éljenek, hogy csak a jót válasszák. A boldogságra nevelés szigorúan szabályozott. Campanellánál szigorú szabályok vannak a családtervezést illetően: már fogantatáskor szabályozva van, hogy jó fajta jöjjön létre. S vegyítik a különböző tulajdonságokat: a nagy képzeletű és szeszélyes férfiakat kövér, nyugodt, szelíd természetű nőkkel hozzák össze.

Morusnál a papok – akik a sok gondolkodás eredményeképpen gyengébb életösztönnel rendelkeznek – kapják a legkiválóbb asszonyokat, mert máskülönben satnyább utódokat nemzenének. A gyermekek nehéz helyzete: idő előtt elválasztják őket az anyáktól, megfosztva őket attól, hogy az egyéni bánásmód következményeképpen kialakuljon a személyiségük. Éheztetik és lehullott morzsákkal táplálják őket. A fiatalok szolgálják az idősebbeket, és azt esznek, amit az idősebbek nyújtanak nekik. Az öregeknek, felügyelőknek az a feladatuk, hogy a fiatalokat rendszabályozzák; büntetés adható már a legkisebb engedékenységért. Kisebb bűnök esetén csak megfenyítés történik, de súlyosabb bűnök elkövetésekor a közerkölcs védelmében nyilvános büntetésekre van szükség. A véletlennek kártékony hatását se a Napváros, se a Sehol szigetiek sem engedik meg: mindenben szigorú szabályok kötik a gyerekek fejlődését, életüknek szigorú törvényekkel körbebástyázott jellege van. Legyen szó étkezésről, öltözködésről, játszásról, munkáról. (Nincsen egyéni ízlés kialakítására mód; azonos ruházkodás, azonos városszerkezet, azonos ízű ételek…)

A gyerekeket mondhatni idomítják arra, hogy engedelmes tagjaivá váljanak a társadalomnak: fiatalon munkába fogják őket, B. F. Skinner módszeréhez hasonlóan, az embereket idomítják, mintha patkányok lennének: büntetik (megvonják tőlük az élelmet) és jutalmazzák (ötéves kortól fizetést kapnak, az elvégzett munkájukért). Már idejében megtanulják, hogy az egyéni igények, a saját választás, a más eszmék iránti rajongás rossz. Kiskortól kezdve belenevelik az engedelmességet, a tiszteletet, a kötelességet, hogy majd felnőve a társadalom teljes értékű, boldog tagjává váljanak. A papok feladata, hogy az üdvös és áldásos elveket a fogékony gyermeki lelkekbe már kicsi kortól elhintsék. Ha egyszer aztán belevésődtek a gyermekekbe, elkísérik őket egész életükben, és az állam fönntartásában nagy szerepet játszanak. A gyerek a köztársaság tulajdona. Arra a szakmaválasztásra kötelezték őket, amelyre a társadalomnak szüksége volt. Már kisgyermekkortól kezdve munkára (kötelességeinek teljesítésére) nevelték őket (tétlenkedés, henyélés kizárva a mindennapjaikból, nehogy alkalmuk legyen az önálló gondolkodásra). Egy olyan gyerekkor az övék, ahol még a játék is kötelező, így nem alakulhat ki az éntudat. Már ott belevésték felnövekvő fiatalság gondolkodásába, hogy a társadalom boldogsága a legfontosabb. A felnőtteket sem kezelik másképpen: akik szabályt sértenek, szigorú büntetésekkel sújtják, nehogy elfelejtsék, hogy hol a helyük a társadalomban. S így nem jönnek rá, hogy ugyanolyan szolgai világban élnek, amelyből elvágyakoztak.

Híres utópiák

Az irodalomban

Cyrano de Bergerac: Holdbéli utazás

Jonathan Swift: Gulliver utazásai (1726)

Voltaire: Candide (1759)

Samuel Butler: Meslohes (angolul Erewhon) (1872)

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Egy nevetséges ember álma (1876)

Madách Imre: Az ember tragédiája – a falanszterjelenet

Jules Verne: Sándor Mátyás - Antekirtta (1885)

Jókai Mór: Fekete gyémántok – delejország

Jókai Mór: Az arany ember – Senki szigete

Jókai Mór: A jövő század regénye

Samuel Butler: Erewhon revisited (1900)

Karinthy Frigyes: Utazás Faremidóba (1916)

Jevgenyij Zamjatyin: Mi (1921)

Aldous Huxley: Szép új világ (1932)

Karel Čapek: Harc a szalamandrákkal (1936)

Szathmáry Sándor: Kazohinia (1941)

George Orwell: 1984 (1948)

Kurt Vonnegut: Utópia 14 (1952)

Ray Bradbury: 451° Fahrenheit (1954)

Anthony Burgess: Gépnarancs (1962)

Déry Tibor: G.A. úr X.-ben (1964)

Stanisław Lem: Kiberiáda (1967)

Arthur C. Clarke: 2001: Űrodüsszeia (1968)

Robert Merle: Malevil (1972)

Ernest Callenbach: Ecotopia (1975)

Margaret Atwood: A szolgálólány meséje (1985)

Vlagyimir Vojnovics: Moszkva 2042 (1986)

Lois Lowry: Az emlékek őre (1993)

Lois Lowry: Valahol messze (1993)

Lois Lowry: A hírvivő (2004)

Ben Elton: Vakvilág (2007)

Stephenie Meyer: A burok (2008)

és lásd még: sci-fi műfaj

A filmekben

Metropolis (r.: Fritz Lang) (1927)

Alphaville (r.: Jean-Luc Godard) (1965)

451° Fahrenheit (r.: François Truffaut) (1966)

2001: Űrodüsszeia (r.: Stanley Kubrick) (1968)

THX 1138 (r.: George Lucas) (1971)

Mechanikus narancs (r.: Stanley Kubrick) (1972)

Malevil (r.: Christian de Chalonge) (1981)

1984 (r.: Michael Radford) (1984)

Brazil (r.: Terry Gilliam) (1985)

12 majom (r.: Terry Gilliam) (1995)

Gattaca (r.: Andrew Nicol) (1997)

Mátrix (1999); Mátrix – Újratöltve (2003); Mátrix – Forradalmak (2003) (r.: Andy Wachowski és Larry Wachowski)

A.I. Mesterséges értelem (r.: Steven Spielberg) (2001)

Equlibrium (r.: Kurt Wimmer) (2002)

Az ember gyermeke (r.: Alfonso Cuarón) (2006)

A burok (r.: Andrew Niccol) (2013)

Disztópia

A disztópia (negatív utópia, antiutópia, ellenutópia): valamilyen, a jelenleginél rosszabb világ/társadalom víziója. Az utópia negatív változata. Hasonlít a posztapokalipszisre, néha érintkezik vele, de lényegét tekintve elkülönítendő tőle (mert a disztópikus társadalom leginkább a túlszabályozottságon alapul, a posztapokaliptikus világ legfőbb jellemzője pedig a szabályozatlanság, az anarchia, az ököljog).

A szó eredete

A görög δυσ- (disz) prefixum (jelentése ’beteg’, ’rossz’ vagy ’abnormális’) és a ’hely’ jelentésű τόπος (toposz) szó összetételéből.

Disztópikus társadalom számos művészi alkotásban megjelenik, ezek többsége a jövőben játszódik. A különböző irodalmi művekben vagy filmalkotásokban az ilyen társadalmakat általában elembertelenedés, elnyomó, totalitárius rendszerek uralma, természeti vagy társadalmi katasztrófa jellemzi, amely a társadalom drámai hanyatlásához vezet. Gyakran ínség, szegénység, elnyomás, erőszak, járványok, szennyeződések lépnek fel. Az ábrázolásmód gyakran ironikus vagy szatirikus. Gyakori motívum, hogy a látszólag rendezett, boldog társadalomban élő főszereplő fokozatosan ismeri fel a rendszer elnyomó, az egyéniséget, önállóságot nem tűrő jellegét (pl. a Szép új világ vagy az 1984 hőse). A disztópiát bemutató alkotások gyakran valós világproblémákra hívják fel a figyelmet, legyen az társadalmi, környezeti, politikai, gazdasági, vallási, pszichológiai, etikai, tudományos vagy technológiai jellegű. Néhány szerző a fogalmat olyan, a valóságban létező társadalmi formákra is alkalmazza, jellemzően totalitárius államokra, ahol úgy érzik, a társadalom szétesőben van és az összeomlás felé közeledik.

Irodalom

Néhány a legismertebb disztópikus irodalmi alkotások közül:

Jonathan Swift: Gulliver utazásai (1726)

Madách Imre: Az ember tragédiája (1862)

Jevgenyij Ivanovics Zamjatyin Mi (1924)

Aldous Huxley Szép új világ (1932)

Babits Mihály Elza pilóta vagy a tökéletes társadalom (1933) című regénye

Karel Čapek Harc a szalamandrákkal (1936) című regény

Szathmári Sándor Kazohinia (1941) című könyve

George Orwell 1984 (1949) című regénye

Ray Bradbury Fahrenheit 451 (1953) című könyve

Stanisław Lem Éden (1959) című műve

Czakó Gábor Eufémia (1983) című regénye

Margaret Atwood A szolgálólány meséje (1985) című regénye

Lois Lowry Az emlékek őre (1993) című regénye[1]

Lauren Oliver Delirium (2011) című könyve

Suzanne Collins Az éhezők viadala (2011) című könyve

Marie Lu Legenda (2011) című regénytrilógiája

Vlagyimir Szorokin Tellúria (2014) című regénye

Ben Elton Vakvilág című regénye

William Golding A Legyek Ura (1954) című regénye

Filmművészet

Mátrix; Mátrix – Újratöltve; Mátrix – Forradalmak

Terminátor filmek jövőben játszódó jelenetei

Cyberpunk

A cyberpunk (ejtsd: szájbörpánk, elterjedt Magyarországon kiberpunk névvel is) a kortárs tömegkultúra egyik népszerű stílusa, egy sok alkotásban előforduló világkép; lényegében a közeli jövőben játszódó sci-fik altípusa. Kezdete a nyolcvanas évek első felétől, a személyi számítógépek tömeges elterjedésétől számítható. Olyan kultuszfilmek tartoznak ide, mint a Szárnyas fejvadász, Dredd bíró, Nirvána, Johnny Mnemonic vagy kicsit érintőlegesen, de a Mátrix. Emellett számos szerepjáték is készült e műfajban, a leghíresebb a Cyberpunk 2020 és a Shadowrun.

A cyberpunk életérzés

A cyberpunkot az ellenőrizhetetlenül gyors technikai (elsősorban informatikai) fejlődés, a hagyományos értékek háttérbe szorulása és a változó világ hívta életre; a századforuló modernizmusának, a nagyvárosok terjedésének egyenes következménye. A cyberpunk művekben az emberek általában óriási, túlzsúfolt metropoliszokban élnek, érzelmi életük ennek megfelelően sivár. A nemzeti érzés helyett a cégekhez tartozás kerül előtérbe: a multik dolgozói – japán mintát követve – a cég épületein belül laknak és dolgoznak, a nagyvállalatoknak saját himnusza van, a politikát a cégek egymás közötti harca jellemzi. A technika az élet minden területére betör: tipikus szereplők a számítógépes bűnöző és az informatikus szakember; az ember-gép kommunikáció már nem billentyűzettel és képernyővel, hanem a virtuális valóság segítségével, a központi idegrendszerre csatlakoztatott berendezésekkel történik; az élő szövetek / szervek lecserélhetők gépi megfelelőikre (például műkar, infraszem, implantátumok).

A szó eredete

Az elnevezést először Bruce Bethke amerikai író használta, amikor ezt a címet adta egy novellájának a 80-as évek elején. Az egész altípus nevét adó novella magyarul Kiberpunk címmel 2008-ban jelent meg a Galaktika 215. számában, Ajkay Örkény fordításában.

A szóösszetétel első tagja, a cyber utal a világ egyre jelentősebb és gyökeresebb átalakulására, az emberiesség helyett a gépiesség felülkerekedésére (mind technológiai, mind szociális, sőt egyéni, pszichés szinten). Az emberek egyre kevesebbszer kapnak lehetőséget szabad döntésre, egyre inkább "a világ gépezetének" részévé válnak.

A punk szó részben a kiüresedett hagyományos értékek elleni lázadást, mint eszmét jelöli (lásd bővebben itt), másrészt pedig az így gondolkodó emberek (jellemzően a perifériára szorultak, az utcán élők és kocsmatöltelékek) gyűjtőneve.

Angliában az underground és alternatív művészetet art-punknak is szokták hívni; a "Holló"-hoz hasonló filmek kapcsán pedig gótikus punkról beszélnek.

A cyberpunk körébe sorolható alkotások (néhány cyberpunk stílusú könyv és film. A lista nem teljes! )

Könyvek

Alfred Bester: Tigris! Tigris!

Bruce Bethke: Cyberpunk

Philip K. Dick: Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?

William Gibson: Izzó króm (novelláskötet)

William Gibson: Neurománc

William Gibson: Számláló nullára

William Gibson: Mona Lisa Overdrive

William Gibson: Virtuálfény

William Gibson: Idoru

William Gibson: A holnap tegnapja

Neal Stephenson: Snow Crash

Kyle Sternhagen: Agyvihar

Kyle Sternhagen: Paranoia

Tristan de Luca: Inferno – Az Armageddon elmarad

Gáspár András: Kiálts farkast!

Gáspár András: Két életem, egy halálom

László Zoltán: Hiperballada

Jeff Noon: Vurt

Filmek

Az alábbi listában a művek körülbelüli időrendben szerepelnek.

Metropolis (1927) rendezte: Fritz Lang (Habár a film évtizedekkel a cyberpunk megjelenése előtt készült, mégis korát messze megelőzve vetíti előre a stílus minden elemét.)

THX1138 (1971) rendezte: George Lucas

Menekülés New Yorkból (1981) rendezte: John Carpenter

Szárnyas fejvadász (1982) Philip K. Dick történetéből; rendezte: Ridley Scott

Tron, avagy a számítógép lázadása (1982) rendezte: Steven Lisberger

Videodrome (1983) rendezte: David Cronenberg

A menekülő ember – The running man 1987 – Stephen King; rendezte: Paul Michael Glaser

Robotzsaru (1987) rendezte: Paul Verhoeven

Akira (1988) – anime/animációs film; rendezte: Katsuhiro Ôtomo

Cyborg – A robotnő (1989) rendezte: Albert Pyun

Meteo (1989) rendezte: Monory Mész András

Total Recall – Az emlékmás (1990) Philip K. Dick könyvéből; rendezte: Paul Verhoeven

Robotzsaru 2. (1990) rendezte: Irvin Kershner