Irodalmi gazdálkodó - Fekete István (1900–1970)

László Ferenc - Magyar Narancs 2016./21. szám (május 26.)

Néhány művét tán még az is ismeri, aki sohasem olvasott egyetlen sort se, pár költött alakja pedig önálló életre kelve vált fogalommá, ám Fekete István életműve így is jócskán tartogat meglepetéseket számunkra. A többségük nem kellemes.

„Zúgó fenyveseknek havas ormán köd ül

Tárogató hangzik a kárpátok (sic!) mögül

Keservesen hangzik, bús a nóta benne

Mintha holt vitézek búcsúzója lenne

Mintha édesanyák könnye sírna benne.”

Élete első bő három évtizedében mindössze ez az egyetlen kamaszkori versecske jelent meg Fekete Istvántól: 1917-ben, a katolikus diáklap, a Zászlónk szerkesztői üzenetei között. A göllei születésű ifjú ember ekkor kaposvári diák volt, s már közelgett a hadi­érettségije, mely után rögvest be is vonultatták a somogyi város honvédezredébe. A forradalmas és ellenforradalmas időket Fekete katonaként töltötte, s amikor sokan inkább szabadultak a fegyverektől, ő inkább csatlakozott Horthy Nemzeti Hadseregéhez, melynek a húszas évek közepéig a tagja maradt, s utóbb több írásában is méltatta e kétes emlékű testületet. Közben mindazonáltal megkezdte főiskolai gazdatiszti tanulmányait is, s 1926-os diplomaszerzését követően előbb egy Majláth gróf, majd az ajkai Nirnsee-uradalom intézőjeként alapozta meg egzisztenciáját.

Harmincéves volt, amikor irodalmi működésének első, egészen szerény, jószerint igénytelen, de mégis jellemző apróságával jelentkezett a nyilvánosságban: rövid közleményt küldött be a Nimród nevű korszakos vadászújságba a gatyás ölyvek táplálkozásáról. Az elkövetkező pár évben még egy-két hasonló apróság jelent meg a vadászgató gazdatiszttől, mígnem a Nimródot szerkesztő nevezetes Afrika-vadász, Kittenberger Kálmán felneszelt Fekete István megfigyelő- és íráskészségére. Ő, majd kisvártatva az író-rendező Csathó Kálmán (többek közt a Te csak pipálj, Ladányi meg a Fűszer és csemege szerzője) is nagyobb lélegzetű írások megalkotására biztatta az ajkai intézőt, s Fekete meg is fogadta a tanácsukat. Így első lépésben átvette a vadásznovellák előző mesterének, az 1928-ban elhunyt Bársony Istvánnak az örökét, s a természetet, állatokat, növényeket és évszakokat egyaránt humanizáló-megszemélyesítő irályával a Nimród, majd más orgánumok, köztük az úri középosztály tartósan legnépszerűbb családi lapja, az Új Idők hasábjain is mind nagyobb feltűnést keltett írásaival.

A kezdetektől saját élményeiből dolgozó Fekete egy sor, később más műveiből elhíresült motívumot és alakot az olvasó elé bocsátott ezekben a hang- és helykereső években. Például azt az öreg vadőrt-erdőkerülőt, akit kezdetben Herlicska név alatt, ám 1937-ben már Matulaként emlegetett tárcáiban, novelláiban. 1937-ben érte el első látványos irodalmi sikerét is, amikor az előző évben írt ifjúsági regényével, A koppányi aga testamentumával megnyerte a Gárdonyi Géza Irodalmi Társaság pályázatát. „Azt szeretném, hogyha ezt a könyvet elolvassa valaki: vágya legyen ilyen élet után, és a felnőtt ifjú undorodjon meg minden materiális szeméttől, és találjon ideálokat, amely (sic!) nélkül ez az élet el sem képzelhető. Ezt az országot az ideálok építették, tartották és tartják még ma is.” Így írt egy barátjának e kedves-leegyszerűsítő áltörténelmi regénye kapcsán, tudtán kívül érzékletesen körvonalazva azt, ami utóbb is oly problematikussá tette ambiciózus kirándulásait az állattörténetek és az ifjúsági irodalom határvonalán túlra. A történelmi, s pláne az egykorú valóság árnyaltságát és mély ambivalenciáit ábrázolni, de még tán észlelni sem képes gazdász-író ugyanis következetesen azt a világképet próbálta „komoly” műveiben is érvényesíteni, ami a Csít, majd a nyomában sorjázó számos állatregényt, s persze a Tüskevárat és a Téli bereket olyannyira vonzóvá teszi. Barátság, szolidaritás, az anyaföld-anyatermészet kötőereje – ilyen alapokra épült például ugyancsak pályázatnyertes regénye, az 1938-ban írt és 1939-ben rögvest könyvsikerré váló Zsellérek is, amely a mából leg­inkább talán a Tüskevár fancsali és rosszízű előképe gyanánt olvasható. A megtévesztő cím mögött rejlő műben, azaz a népből kiemelkedő, s értelmiségiként faluját fölemelő Zsellér Péter nevelődési regényében ugyan Koltóynak hívják a majdani szigorú, de igazságos Kengyel tanár urat, ám a barátság meg a kamaszszerelem kiváltotta zavarodottság éppúgy a Tüskevárra emlékeztet, akárcsak az a fekete-fehérré polarizált világ, amely a regény gyerekembereit körülveszi. A tízes-húszas években játszódva azonban „értelemszerűen” a fronton harcolókhoz méltatlan hátország meg a forradalmak viselik a koromfekete színt, míg ellenben az ellenforradalmi hajnal ily emelkedett beköszöntőt kap az elbeszélőtől: „Tudtam, hogy szabad már az utam, tudtam, hogy a törvény újra törvény, az imádság újra imádság lett. Tudtam újra, hogy a börtön: börtön, a templom: templom.” „[N]e feledd el, egy szem búzában több csoda van, mint egész Budapesten” – kapja a jó tanácsot a falu által tisztelt és megsüvegelt tiszttartótól a Zsellér fiú, aki kevéssel később maga is émelyegve ismeri fel a főváros bűnösségét: „Miféle nép ez? Hát értenek ezek magyarul? Mióta Pesten volt, ez volt az első eset, hogy gondolatban szándékosan ellökte magától a várost. Úgy érezte, az a forrás, mely a forradalom rothadását hányta az országra, még nem száradt ki…” Habár a Zsellérek lapjain felbukkan a hazafias ügyek ellen ágáló rőfös, s az elbeszélő a kommün bukása után sokszor találkozik a jelenséggel, ahogy a boltosok arcán a „megvetés, düh, keserű gúny, bosszúvágy, fenyegetés, félelem összeolvadt valami rettentő torz, fogcsikorgató átokká”, azért a nyílt antiszemitizmus nem volt Fekete műfaja. Nála a hangsúly sokkal inkább a híg, a megfertőzött, a közösség magasabb érdekeit megtagadó magyarok bírálatára helyeződött, s a nemzeti gondokra a gyógyírt elsősorban a földhöz-néphez hű, osztálykülönbségekre sosem tekintő, de öntudatos, vidékről jött új értelmiség nyújthat. A népi jobboldal ideológiája melletti írói kiállást igazolta az a forgatókönyv is, melyből 1941 őszén a Dr. Kovács István című film is készült: a ’45 után népbíróság elé állított Bánky Viktor rendezésében, Páger Antallal a címszerepben. „A faluról jött ember hintse itt szét a falu tisztaságát, hitét, erejét” – hirdeti az igét az egyetemi tanárrá emelkedő főszereplő, aki egyfajta ellenpolgárosodás útját (méghozzá kizárólagos útját) mutatja meg a közönségnek, a megfertőzött magyar középosztályt megjavítandó.

A film, melynek zárójelenetében a vallás- és közoktatásügyi miniszter kezet csókol a címszereplő népies viseletű, ugyancsak faluról jött hitvesének, bizony kínos mozzanata Fekete István életművének: nem is jutott számára nevesített említés az író jelenkori kultuszát nagyban szolgáló Sánta Gábor, amúgy rengeteg adatot előhordó 2014-es Fekete-életrajzában. Rövid lejáratú kurzusmű volt ez a film („az egymásra talált boldog, új Magyarország hite”…), ahogyan kurzusdarab volt a II. bécsi döntés után gyorsan, már 1940 novemberében színre bocsátott Hajnalodik is. A főszereplő itt egy magát románnak valló, anyja révén azonban félig magyar váradi orvosdoktor, aki így igazán hiteles ítéletet mondhat a románok uralmáról: „Ti sem uralkodni, sem parancsolni, sem engedelmeskedni, csak pusztítani tudtok … mint a férgek!” S aki a magyar hadsereg bevonulásával záruló harmadik fölvonásban maga is elfogadja az igazságot, miszerint „a békét nem hozhatja meg Erdélynek más, csak mi magyarok!”

„A nap egyformán süssön mindenkire Erdélyben… aki megérdemli” – hirdette drámájában Fekete, ám a valóság sem Erdélyben, sem másutt nem alakult ily gyermekdeden, s ezt a II. világháborút már pesti lakosként végigélő író is megtapasztalhatta az ostrom napjaiban. Egyes beszámolók szerint derekasan viselkedett és üldözöttek megmentésében is része volt, s hogy ez igaz lehetett, azt az is jelzi, hogy 1945 után is megtarthatta minisztériumi állását, amelyet 1940 óta töltött be a földművelésügyi minisztérium oktatófilmes osztályán. 1947-ben két új könyve is megjelent, ám egyes állítások szerint ez idő tájt elszenvedte az ÁVO véres bosszúját is: szemét ki-, veséjét leverték volna e beszámolók szerint. Tény azonban, hogy ennek az esetnek Fekete fentebb már említett életrajzában nincs nyoma, s az írót utóbb jóval túlélő özvegy soha nem igazolta ezt a verziót, melynek igazát viszont az 1956-ban külföldre távozó, s az ezredfordulón a Vukot továbbmesélő ifjabb Fekete István hittel vallja.

1950-ben azután Fekete István az utcára került és 1952-ig alkalmi munkákból tartotta fenn magát és családját, miután íróként is csupán az Új Emberben és a Vigiliában publikálhatott. 1952-ben Kunszentmártonban vállalt állást mint halászoktató, majd kevéssel utóbb leszázalékoltatta magát. Írói foglalkoztatottsága az ötvenes évek közepétől látványosan fokozódott: 1955-ben megjelent a Kele és a Lutra, s a természetközeli élet gyermekien tiszta igazságaihoz visszataláló Fekete az 1957-es, a Kis-Balatonnál írt Tüskevárral és annak 1959-es folytatásával, a Téli berekkel a korszak egyik legnépszerűbb írójává vált. E regényeiben jó gazdaként újrahasznosította életének és műveinek megannyi korábbi alakját (Matula, Pondoray, Kengyel), motívumát (pl. a visszarúgó puska), de még a történetbeli osztálynévsort is megtalálhatjuk korábbi munkáiban.

A filmen, tévében és rádióban is egyaránt erőteljesen népszerűsített szerző mindeközben megmaradt az irodalmi élet külső peremén, írói rangjában meg-megkérdőjelezve, ami érezhetően keltett némi sértettséget a mind visszahúzódóbbá váló, szívével betegeskedő Fekete Istvánban. Élete utolsó esztendejében még egy könyvvel, a gyermekkorára visszatekintő, s szerencsés módon 1914-gyel bevégzett Ballagó időben bizonyította be, hogy igenis író: légkörteremtő erővel rendelkező, a gyermeki dolgokban tisztán látó, de a szülőfalu, a völgyek és berkek meg az ábrándos kamaszkor tájain túl elbizonytalanodó szerző. S miközben halála óta a kiadott életműve szinte a duplájára nőtt, pár egymás nyomába lépő nemzedék számára Fekete István megmaradt annak, ami már apáink-nagyapáink számára is volt: erős olvasmányemlékekkel szolgáló, jóféle ifjúsági írónak.

Részlet a Tüskevárból

– Összevág a nád, és nem látsz semmit. El is süllyedhetsz. A tó vize ugyan csak itt-ott nyelne el – többnyire méteres –, de a nádasban méteres lehet az iszap. Menjünk, Bütyök.

A csónak elindult, de egyre nehezebben ment, mert vastag hínárszőnyegre kerültek.

– Hagyd, Bütyök, erre való a csáklya. – Tutajos a hosszú rúddal áttolta a csónakot a hínármezőn. – Most evezhetsz.

– Nem lősz semmit, Tutajos?

– A barna kányát meglőném, de gémet lőjek? Minek? Enni nem jó, kitömni nem tudjuk, csak azért, hogy elpusztítsam?

– Kacsát lőj!

– Csak egyet mutass!

És Bütyök belátta, hogy nem könnyű itt valamit meglőni. A madársereg messze kitért a csónak útjából, és ami repült, toronymagasan szállt a csónak felett.