Morgenröte

Alle waren betroffen über diese schwierige Frage. Im großen Bogen flog der Buchfink über die weite Wiese und kehrte zu seinem Ast im Schatten des Baumes zurück. Die Heckenrose entfaltete gerade ihre Knospe und schob behutsam ein Blatt ums andere heraus. Sie sprach: „Das Leben ist eine Entwicklung.“

Weniger tief veranlagt war der Schmetterling. Er flog von einer Blume zur anderen, naschte da und dort und sagte: „Das Leben ist lauter Freude und Sonnenschein.“ Drunten im Gras mühte sich eine Ameise mit einem Strohhalm, zehnmal länger als sie selbst, und sagte: „Das Leben ist nichts anderes als Mühsal und Arbeit.“ Geschäftig kam eine Biene von den honighaltigen Blumen auf der Wiese zurück und meinte dazu: „Nein, das Leben ist ein Wechsel von Arbeit und Vergnügen.“ Wo so weise Reden geführt wurden, steckte auch der Maulwurf seinen Kopf aus der Erde und brummte: „Das Leben? Es ist ein Kampf im Dunkeln.“ Nun hätte es fast einen Streit gegeben, wenn nicht ein feiner Regen eingesetzt hätte, der sagte: „Das Leben besteht aus Tränen, nichts als Tränen.“ Dann zog er weiter zum Meer.

Dort brandeten die Wogen und warfen sich mit aller Gewalt gegen die Felsen und stöhnten: „Das Leben ist ein stets vergebliches Ringen nach Freiheit.“ Hoch über ihnen zog majestätisch der Adler seine Kreise. Er frohlockte: „Das Leben, das Leben ist ein Streben nach oben.“ Nicht weit vom Ufer entfernt stand eine Weide. Sie hatte der Sturm schon zur Seite gebogen. Sie sagte: „Das Leben ist ein Sich-Neigen unter eine höhere Macht.“

Dann kam die Nacht. Mit lautlosen Flügeln glitt der Uhu über die Wiese dem Wald zu und krächzte: „Das Leben heißt: die Gelegenheit nützen, wenn andere schlafen.“ Und schließlich wurde es still in Wald und Wiese.

Nach einer Weile kam ein junger Mann des Wegs. Er setzte sich müde ins Gras, streckte dann alle Viere von sich und meinte, erschöpft vom vielen Tanzen und Trinken: „Das Leben ist das ständige Suchen nach Glück und eine lange Kette von Enttäuschungen.“

Auf einmal stand die Morgenröte in ihrer vollen Pracht auf und sprach:

„Wie ich, die Morgenröte, der Beginn des neuen Tages bin,

so ist das Leben der Anbruch der Ewigkeit!“

o o o o o o o

Egy szép nyári nap délidőben nagy csend volt az erődszélen. A madarak fejüket szárnyaik alá rejtették és pihentek. Egyszer csak a pinty kidugta fejecskéjét és kérdezte: „Tulajdonképpen mi az élet?”

Mindenki megdöbbent e nehéz kérdésen. A pinty repült egy nagy kört a széles mezőn és visszatért a fa árnyékába az ágára. A vadrózsa éppen bimbóját bontotta és egyik szirmát a másik után óvatosan kihajtotta. Azt mondta: „Az élet fejlődés.”

Nem oly mélyen a pillangó, aki egyik virágról a másikra repült, majd ide és oda, azt mondta: „Az élet csupa öröm és napsütés.” Alant a fűben egy hangya bajlódott egy fűszállal, ami tízszer hosszabb volt mint ő maga, így szólt: „Az élet nem más mint vesződség és munka.” Egy dolgos méh jött vissza a mézzel teli virágoktól a mezőről és így vélekedett: „Nem, az élet munka és szórakozás váltakozása.” Ily bölcs beszéd hallatára a vakond is kidugta a fejét a földből és mormogta: „Az élet? Harc a sötétségben.” Éppen veszekedés kerekedett volna, ha nem jön egy csöndes eső, aki azt mondta: „Az élet könny, semmi más, mint könny.” Majd továbbment a tengerhez.

Ott a hullámok tajtékoztak és teljes erejükkel a szikláknak vetették magukat, és nyögték: „Az élet állandó hasztalan küzdelem a szabadságért.” Magasan fölöttük rótta fenséges köreit a sas, és ujjongva mondta: „Az élet, az élet felfelétörekvés.” Nem messze a parttól távolabb állt egy fűzfa, amit az erős szél már meghajlított. Azt mondta: „Az élet leborulás egy nagyobb hatalom előtt.”

Majd jött az éjszaka. Hangtalan szárnyakkal siklott a bagoly a mező fölött az erdőben, és huhogta: „Az élet azt jelenti, az alkalmat kihasználni, amikor más alszik.” És végül csend lett az erdőben és a mezőn.

Kis idő múlva egy fiatalember jött az úton. Fáradtan leült a fűbe, majd egészen elterült és a sok tánctól és italtól így vélekedett: „Az élet állandó boldogságkeresés és csalódások hosszú lánca.”

Egyszer csak a hajnalpír az ő teljes pompájában felszökött és mondta:

„Amint én, a hajnalpír, az új nap hasadása vagyok,

úgy az élet az örök élet kezdete.”

(© ViCh)