Szoborkert
IN MEMORIAM J. A.
lüktetve sajgó seb
a reggel csendje testén
fenyőket hív a gerleének
erdőóvta nyugalomban
a páfrány – lábnyomú idő
ösvényein bolyongónak
halánték – óra méri perceit
mint az övét ama másikét
aki az Óda földjét kereste
a moha – hűs
gyémánt – közönyű magányt
békét békét végre
hogy érkeznének ünnepére
végtelen menetben
a fény harsogó seregei
mert kiérdemelte láz rázta
a szó Isten – fénye
ember – dadogása
káromkodás – ima
’ a lehetnél – nem lehetsz’
neuraszténia grávisza
VIGÍLIÁS
Más éj komorul;
most más idők járnak
más bogarak, árnyak,
Arany János úr
Napra nap tolul;
szívek jégkorszaka.
Tudja ezt, Maga,
Arany János úr!
Az ember nem kevély;
mert más az est, az éj,
hát új imát tanul,
Arany János úr!
Ha új imát tanul,
azt is csak balul,
mert hogy magyarul,
Arany János úr!
TISZTELET PILINSZKYNEK
talpában tövis
és – kegyelmes Isten –
mégis járkálni próbál
BARCSAYNAK
kapuid mögött a Mester
vár öröklét – türelemmel
AMOTT
Amott az óceán skandálja
bálányi trocheusait
hullámverte szürke sziklára
ködszűrte törpe fény
tört haltetem
amott Neruda lakatlan háza
tenger és didergés –
NAGY LÁSZLÓNAK
Kegyetlen ünnep: minden szédül itt:
halhatatlan hóesésben kavargó varjak,
korog a kályha gyomra, szél nyüszít,
ajtó csikordul, talp alatt fagyott hó,
semmivé hűl,
párázva lassan
a szárnyas
elhagyott ló!