Szoborkert

IN MEMORIAM J. A.

lüktetve sajgó seb

a reggel csendje testén

fenyőket hív a gerleének

erdőóvta nyugalomban

a páfrány – lábnyomú idő

ösvényein bolyongónak

halánték – óra méri perceit

mint az övét ama másikét

aki az Óda földjét kereste

a moha – hűs

gyémánt – közönyű magányt

békét békét végre

hogy érkeznének ünnepére

végtelen menetben

a fény harsogó seregei

mert kiérdemelte láz rázta

a szó Isten – fénye

ember – dadogása

káromkodás – ima

’ a lehetnél – nem lehetsz’

neuraszténia grávisza

VIGÍLIÁS

Más éj komorul;

most más idők járnak

más bogarak, árnyak,

Arany János úr

Napra nap tolul;

szívek jégkorszaka.

Tudja ezt, Maga,

Arany János úr!

Az ember nem kevély;

mert más az est, az éj,

hát új imát tanul,

Arany János úr!

Ha új imát tanul,

azt is csak balul,

mert hogy magyarul,

Arany János úr!

TISZTELET PILINSZKYNEK

talpában tövis

és – kegyelmes Isten –

mégis járkálni próbál

BARCSAYNAK

kapuid mögött a Mester

vár öröklét – türelemmel

AMOTT

Amott az óceán skandálja

bálányi trocheusait

hullámverte szürke sziklára

ködszűrte törpe fény

tört haltetem

amott Neruda lakatlan háza

tenger és didergés –

NAGY LÁSZLÓNAK

Kegyetlen ünnep: minden szédül itt:

halhatatlan hóesésben kavargó varjak,

korog a kályha gyomra, szél nyüszít,

ajtó csikordul, talp alatt fagyott hó,

semmivé hűl,

párázva lassan

a szárnyas

elhagyott ló!