K É P E S · K R Ó N I K A – Tündérkert fejedelmének szobra Kolozsvárt
A felvételeket készítette: Segyevy Dániel – Budapest-Kolozsvár, 2013. október 22-24.
Tündérkert fejedelme
„Tudod, kik a pápisták? Szolgák! S tudod, kik a reformáltak? Akik megértették az igazságot. (…) Mi volt az a hitújítás? Nem is volt újítás… jött a tiszta értelem, mint a tavaszi áradás, mintha a felhők elmennek, a napfényesség. (…) átsuhogott az ige a lelkeken, s az embereknek megnyílt a szeme… ennyi volt az egész…”
Így magyarázza Bethlen Gábor feleségének, Károlyi Zsuzsannának a katolikus és a református hit/vallás közötti különbséget Móricz Zsigmond Erdély-trilógiájának második, A nagy fejedelem című részében, amelynek alcíme: A Tündérkert virágba borul. A református író a református fejedelem szájába adja, hogy a latin nyelvű misénél, gyónásnál meg a többi cifraságánál mégiscsak értelmesebb dolog, hogy „a szép fehér istenházában a szép fekete magyar ruhás pap beszélt csupa olyat, amit mindenki megértett: Isten a mi atyánk, akinek szeme előtt mindnyájan egyenlők vagyunk…”
Bethlen Gábort négyszáz éve, 1613. október 23-án választotta erdélyi fejedelemmé a kolozsvári országgyűlés, s a kerek évforduló napján avatták fel első egész alakos szobrát a kolozsvári alsóvárosi református templom kertjében. Talán már a múlté, hogy személye és tevékenysége kortársait és a későbbi nemzedékeket is erőteljesen megosztotta. Erdélyben és a református szellemiségű egyházi és világi szervezetekben a magyar történelem egyik legnagyobb alakját tisztelték és tisztelik benne; a katolikus és Habsburg-párti hagyományvilágba ágyazott szervezetek és történészek, politikusok szemében viszont a legutóbbi időkig is ő volt a jellemtelen („holdnál változékonyabb”) s a török hódítók elleni nemzeti összefogás esélyeit rontó török helytartó, aki machiavellista módon csak a saját hatalmi érdekeit követte. Ahogy a huszadik század első felének nagy történésze, Szekfű Gyula írta róla, „a magyarság története őbenne differenciálódott először”, vele és általa vált külön a magyarság keleti ága, amely „tudatosan azon periferikus erőket támogatta, amelyek Közép-Európa ellen irányulnak, akkor és azóta századokon át”. Ám a katolikus és Habsburg-párti Szekfű mégiscsak méltányolta, hogy Bethlen személyében Magyarország a 17. század európai államrendszerének nagy tehetségű és nagy sikerű fejedelmet adott, s Erdély – mint magyar életforma s új magyar állam – Bethlen igazi alkotása.
Miért volt nemegyszer a végletekig ellentétes Bethlen megítélése? Mert nem ismerték észjárását és nem, illetve félreértették – sokszor tényleg ellentmondásos – tettei, váratlan „húzásai” valódi indítékait és céljait. Mintha Reményik Sándor erdélyi magyar költő jutott volna legközelebb Bethlen titkának megfejtéséhez. Az álorcás magyar című versében (1929) írja, hogy a túlerőben levő keleti (török) és a nyugati (német) ellenség közé szorult, vérző és gyengülő magyarság „bölcs, praktikás magyart” kívánt, s Bethlen lett „az új, az álorcás magyar, / Ki váltogatott, száz álarc alatt / Híven hordozta s változatlanul / Örök-egy arcát, faját, Istenét.” A keleti és a nyugati nagyhatalom között kellett „véres bujócska-játékot” folytatni, ide-oda, előre-hátra lépni, s „Az ördögökkel kellett cimborálni / Látszatból néha, – mindig Istenért!” De mi lett ennek a bethleni „bujócska-játéknak” az eredménye Reményik szerint? „Messze maradtak Mátyás csúcsai, / De Erdély épült az álarc alatt”.
Mindezt jórészt egyedül, rendkívüli életerejére és országépítő zsenijére támaszkodva érte el. Ahogy Makkai Sándor erdélyi református író és püspök írta róla: „Valóban egymaga harcolt és viaskodott a magyarság egységéért anyagi és lelki erejének a végsőkig való megfeszítésével, s tragikumává lett, hogy a magyarság maga volt az, amelynek az egység nem kellett.” Ezért adta a Bethlen Gábor lelki arcát kutató és talán legmélyebben megértő és megmagyarázó esszéjének (1929) az Egyedül címet, nem is alaptalanul. Hiszen nem voltak igazi társai, barátai, csak hű s jó emberei, ahogy maga írta: kreatúrái. És mégsem volt egyedül a nagy fejedelem, mert életében isteni megbízást, küldetést látott, öntudatos reformátusként a lelke mélyéig meg volt győződve afelől, őt választotta Isten nemzete megvédelmezőjéül és megtartójául. Sokat elárul hitéről, ahogy halála előtt írt végrendeletében az imádandó Szentháromság egy Istent magasztalta: „mert ez az, akinek ama jó lelkiismeretek kezében adásának, a szent keresztségnek sacramentumában nevemet felvette, kereszténségemet jól indította, szent ismeretére juttatott, igaz hittel, élő reménységgel megajándékozván, méltóságos úri állapotra, abból fejedelemségre felemelt, és aki minden dolgaimban véghetetlen kegyelméből igazgatott… sok ellenségim ellen szép győzelmekkel megáldott, nyomorú hazámat marokni nemzetemmel megtartotta és oltalmazta.”
Bethlen egész életében folyamatos párbeszédben volt Istennel, naponta imádkozott és olvasta a Szentírást – állítólag huszonhatszor végigolvasta –, s halála előtti utolsó perceiben e két sort vetette papírra: „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? Nincsen senki, bizonyára nincsen!” Istenhite, abból fakadó rendületlen küldetéstudata és győzhetetlen életereje az, ami leginkább segít megérteni, miért ért el Bethlen Gábor tizenhat évi fejedelemsége alatt olyan virágkort Erdély, amilyent keveset találunk a magyar történelem elmúlt ezeregyszáz esztendőjében.
Faggyas Sándor
Forrás: Reformátusok Lapja LVII. évf. 45. sz. - 2013-11-10