Emlékszilánkok Bethlen Gáborról

Makkai Sándor

E G Y E D Ü L

Bethlen Gábor lelki arca

A nagyenyedi Bethlen-kollégium dísztermében, a szószék fölött magasan, egyedül áll a fejedelem képe. Barabás Miklósnak idealizált, de lélekkel és lelki igazsággal teljes alkotása.

Ahogy kisgyerekkoromban először megláttam ezt a képet, soha többé nem hagyott nyugodni. A homlok sápadt fennsége, a szemek sötét, mély ragyogása, az arc királyi nyugodtsága teljes ellentétben állanak Bethlen Gábor valamennyi ismert arcképével. Gyermeki gondolatom az volt, hogy a történetkönyvekben látható Bethlen-arcok mind ennek a festménynek a torzképei. Mert egy pillanatig sem kételkedtem afelől, hogy a Barabás portréja az igazi, az egyetlen hűséges Bethlen-kép. Ezt a belső meggyőződést, éppen mivel a gyermekkor kritikátlan fogékonyságában keletkezett, soha többé nem tudta belőlem kiírtani semmilyen későbbi meggondolás.

Rézmetszet -  Bethlen Gábor emlékezete

Az az ellentét, ami Bethlen Gábor külső megjelenését illetőleg így nyugtalanított képeinek szemlélete közben, lassan szenvedélyes érdeklődést ébresztett bennem személyisége, lelki arca és egész története iránt. Élő és életembe beleszövődő emberek sem tudtak soha annyira érdekelni, mint ő. Valósággal személyes ügyemmé vált a fejedelem igazi mivoltának a magam számára való tisztázása. Ezért is olvastam el róla és tőle mindent, ami csak a kezembe akadt, s amit csak meg tudtam szerezni. Ezért töltöttem ifjú koromban majdnem minden szabadidőmet azokon a helyeken, ahol Bethlen Gábor született, felnőtt, élt, munkálkodott megfordult és meghalt. Kezdettől fogva olyan élő és ható személyiségnek láttam őt, aki - mindazon felül, ami belőle és róla az idővel együtt elmúlt - az emberi életerőnek, a magyar sorsnak és a lelkiembernek egyik leggazdagabb, leghatékonyabb, legmaradandóbb hordozója és példája. A vele való foglalkozás közben aztán különösen társult a Barabás-kép és a többi Bethlen-képek felőli meggyőződésem egy másik meggyőződéssel. Azzal, hogy a történetírásban kialakított különféle Bethlen-magyarázatok, többé-kevésbbé, jó vagy rossz értelemben szintén torzképei egy igazi Bethlen jellemzésnek, amelynek valahol meg kell lennie.

Minél többet olvastam róla, annál bizonyosabbá vált előttem, hogy ő nincs benne teljesen és torzítás nélkül a rá vonatkozó adatokban, de még ezen adatok különféle feldolgozásaiban sem. Már életében, valamint történelmi megítélésében is félreértések, ellentmondások, ellentétes magyarázó kísérletek tárgya volt. Az egykorú emlékek és jellemzések is legnagyobb részükben egyéni, sokszor tájékozatlan, elfogult és hozzá fölemelkedni nem tudó látásmód szülöttei. Legyőzhetetlen meggyőződéssé vált bennem, hogy igazi Bethlen-magyarázat mindmáig nem létezik.

KÖNYVAJÁNLÓ

(1929)

A karácsonyi könyvpiacra jelent meg s az egész erdélyi magyarságnak szánt karácsonyi ajándéknak kell vennünk ezt a könyvet. Ajándék, amelyet szerzője jókedvében írt s jókedvében ajándékozta meg azzal népét. A könyv minden sorain érzik, hogy szerzője szeretettel csügg a tárgyául szolgáló nagy személyiség lelken s azt, amit róla mond azt nem a résszerű adatokból teszi össze, hanem amikor a részeket rajzolja, az egészet látja. Nem tudós alkotás, mert nem problémákkal vívódik, hanem művészi alkotás, mert az egész hatásából nyert belső alkotó mozzanatokat eleveníti meg, hogy Bethlen magányos nagy alakja, belső éltető lényéből nyerje meg külső élete sok értelmetlennek és megmagyarázhatatlannak vélt vonása igazi magyarázatát. Megjelenik előttünk Bethlen ifjúsága, mint a szolgálat útja; férfi kora, mint a súlyos ellenmondások között egyedülálló lélek tragikus küzdelmeinek útja s mindenekfölött egy megteljesedett, gazdag élet, amint országos erővé és állami hatalommá szélesedik ki. Makkai Sándor, az erdélyi református püspök valóban méltóan, áldozott a Nagy Fejedelem jubileuma alkalmából. Ennek az ízléses kiállítású, mély és gazdag tartalmú magyar könyvnek nem szabad egyetlen intelligens református ember asztaláról sem hiányoznia, mert ez a könyv nemcsak tanít, nemcsak elmélyít, hanem épít, vigasztal és biztat.

Reményik Sándor

AZ ÁLORCÁS MAGYAR

Bethlen Gábor halála háromszázadik évfordulójára Makkai Sándornak

A magyar erő roppant ormain

Jártatta hideg, szomorú szemét: Mohács mögött, ország-halál mögött Csillogtak messze Mátyás csúcsai...

Rajtuk jártatta szomorú szemét,

Róluk álmodott szörnyű éberen:

El nem ragadták álma paripái,

Önuralom zablázta zordonul.

Tudta: ütközni nyílt hely nincs sehol,

Sem döntő diadalra rónaság,

Sziklák közt folyt véres bujócska-játék,

Erdélyi farsang, komor karnevál.

Az új mulatság új magyart kívánt.

Nem ledübörgő felvonó-hidat,

Nem egy ellenség ellen egyenest,

Fedetlenül kirontó Zrínyiket.

Az új mulatság más magyart kívánt:

Kardos magyart, de álorcásat is,

Sok ellenség közt zúzott csontjait

Bölcsen forgató, "praktikás" magyart.

Ő lett az új, az álorcás magyar,

Ki váltogatott, száz álarc alatt

Híven hordozta s változatlanul

Örök-egy arcát, faját, Istenét.

Sziklák közt folyt véres bujócska-játék:

Előre két lépés, meg vissza három,

Kettő kelet, kettő nyugat felé...

Csillogtak messze Mátyás csúcsai.

Előre két lépés, meg vissza három,

Kettő kelet, kettő nyugat felé:

Az ördögökkel kellett cimborálni

Látszatból néha, - mindíg Istenért!

Ő lett az új, álorcás magyar,

A kérdező: Ki látott engemet?

Az alkudozva is félelmes úr,

A hajlongva is töretlen gerinc.

Messze maradtak Mátyás csúcsai,

De Erdély épült az álarc alatt

S a magyar mérleg egyensúlya lőn

Világ-súlyok vak zuhanása közt.

Nagyvárad 1929. október 7.

Bethlen Gábor