Látom a szemükön azt a jellegzetes, idegösszeomlás közeli csillogást. Tudják, miről beszélek. Az a pillanat, amikor az ember elhatározza, hogy önálló lesz. Hogy ő lesz a saját maga ura, a szabad alkotás mártírja. Aztán beüt a valóság, és az ember szembesül a magyar kisipar legszentebb, legfélelmetesebb katedrálisával: a könyvelőséggel.
Mert ugye a könyvelés lelke a rendíthetetlen fegyelem. Ez nem holmi hobbi, ez vallás.
Én ezt a hitet a Nagymező utcában tanultam meg, egy békebeli épületben, ahol a lépcsőház faláról még Kádár idejéből ott maradt a füstszínű vakolat. Ott ült Horváth úr. Hatvanhat éves volt, harmincnyolc év könyvelési múlttal, és pont úgy nézett ki, mint egy megtestesült nagybácsi, aki épp most mentett meg egy részvénytársaságot, de a biztonság kedvéért ráült a pecsétnyomójára is. Mert a pecsét, az szent dolog volt nála. 1996 február elseje óta – kérem szépen, jegyezzék fel ezt a dátumot, mert ez olyan szent, mint a naptár piros betűje – ő vezette az én kis Ildáre Betéti Társaságom könyvitelét.
A mappákat persze a feleségem, Judit hordta fel ebbe a szentélybe. Töretlen hűséggel cígölte a papírokat évről évre. Egyszer azonban ráfázott. Történt ugyanis, hogy a havi dossziét negyedórás csúszásban vitte Etelkához, Horváth úr szótlan szoborhoz hasonlatos főbeosztottjához. Judit tudta, hogy a negyedórás késés a Nagymező utcai időszámítás szerint nagyjából a hágai bíróság által ítélendő háborús bűntett. Próbáltzkodott egy csellel a korlát mellett, de hiába. Horváth úr pöffeszkedve elállta az utat, gőzölgő teával kínálta, majd mély, atyai monológba kezdett: – Látja, kedves Juditka – mondta, miközben kavargatta a cukrot –, a jó könyvelő pontosan olyan, mint az úri szabó. Hozott anyagból dolgozik. Amit maguk idehoznak a táskában, abból varrjuk mi a céges gúnyát!
Értik? Hozott anyagból! Judit ott állt némán, de a lelkemben már füstölt a műhely. Mert az én feleségem a szakmáját tekintve valódi, finom úri szabó volt – nem holmi szocialista elvtársi iparos –, de az ő műhelyében még a teremtett világon egyszer sem fordult elő, hogy olyan ruhát varrt volna, aminek a szövetszálait a megrendelő maga cígölte volna be becsülettel az ajtón!
De nem ez volt az első eset. Történt egyszer, hogy Horváth úr a tihanyi villája kertjébe akácfa deszka ágyásszegélyt rendelt tőlünk. A szegély elkészült, Judit meg beszállította Veszprémbe. A könyvelői iroda parkolójában ott terpeszkedett Horváth úr hófehér ingéhez illő, csillogó fekete Audi A6-osa. Most állítsuk meg a gyaloghintót, hölgyeim és uraim! Mert ugye bárki azt hinné, hogy a márkás Pinuccsi öltönyt meg a Csiccsenóni inget egy úriember összekoszolná fűrészporos akácfa darabokkal? Dehogy! Judit pakolta át mind a húszat a német luxusgőzös csomagtartójába, miközben Horváth úr karba tett kézzel, teljes terjedelmében felügyelte a műveletet. És végül megtörtént a katasztrófa: egy árva gyaluforgács ráragadt a fekete szövetre! Horváth úr méltatlankodott egyet, mint akinek a legdrágább perzsaszőnyegére léptek rá saras csizmával. Judit lesütötte a szemét, elbaktatott. Otthon kérdezem is: – Na, Judit, fizetett legalább? – Nem – mondta Judit halkan. – Nem baj – mondtam én a mesterek jámbor türelmével –, a jó munkakapcsolat többet ér. A gyerekek úgyis csak túlórában kérték azt a száztízezer aranytallért, hogy megcsinálják!
Így hát, amikor évekkel később én álltam ott Horváth úr előtt a fűrészporos köpenyemben, már pontosan tudtam, mi vár rám. Horváth úr kávét szürcsölt a hatalmas asztala mögül, és úgy nézett le rám, mint aki most mentette meg a bolygót. – Hát te vagy az, Rádli koma? – mondta olyan hangon, mint a templomi orgona legmélyebb sípja. – Az Ildáre Bt. dossziéi? Biztos helyen őrizzük. De hát az élet drága, az apró munkának is megvan az ára. Százezer forint, édes fiam. Készpénzben. Különben a papírok itt maradnak a kályha mellett. – De hát, Horváth úr! – kiáltottam, és a hangom olyan volt, mint a gyalugép, amikor bekapja a görcsös csomót. – 2024 óta egyetlen egy adóbevallást sem adott le! Se ÁFA, se mérleg! És a cégnek az égvilágon semmi bevétele nem volt, ránk sózott a NAV kétszázcsillió aranytallérnyi bírságot! Ön meg a Cégkapuból is kitörölte a leveleket! Horváth úr meg sem mozdult. Csak pödörte a bajuszát, mert az úriember az olyan, hogy pödri. Mellette meg ott ült Etelka, az a szótlan kis teremtés, és halkan odasúgta: – Na na, Rádli úr, ne izgassa fel magát, mert megüti a guta. A NAV az nem a jóisten, a NAV pontosan tudja, mit csinál. Ha meg nincs bevétel, hát minek a bevallás? A csend is egyfajta könyvelés, nem igaz? – Ez nem munka! – csaptam az asztalra, de olyan halkan, hogy még a tolltartó sem rezdült meg. – Ez tiszta zsarolás! Harminc éve ismerjük egymást! Horváth úr erre teli torokból nevetett, mint egy pesti kávéházi polgár, aki épp most nyert az ügetőn. – Kedves Rádli fiam – tette a vállamra a súlyos, aranygyűrűs kezét –, hát mit akarsz? A papír elveszik, a bírság megmarad. Mi csak vigyázunk a rendre. De a rendnek ára van. Százezer csillogó aranytallér, és a tied a múltad. Olyan ez, kérem szépen, mint a tavaszi zivatar: egyszer csak leszakad az ég, és az ember ázik, mint a pinty.
Hát így álltunk ott a Nagymező utcában. Én megfordultam, mert éreztem, hogy a bakonyi hegyek fűrészporos szaga már nagyon hiányzik, és kimentem. Horváth úr pedig a fotel mélyén épp most ütött még egyet a sors főkönyvi nagykönyvébe, egy csésze langyos kávé mellett.
Rádli Róbert