Minden a Nagymező utcában történt, abban a régi, békebeli épületben, ahol a lépcsőház faláról még Kádár idejéből ott maradt a füstszínű vakolat, hogy Horváth úr ült a bőrbevonatú fotelban. Ó, hál’ istennek, olyan volt ő ott a maga hatvanhat évével és a harminnyolcéves könyvelési múltjával, mint egy igazi, megtestesült nagybácsi vagy egy részvénytársasági vezérigazgató, aki már mindent látott az életben, de azért a biztonság kedvéért ráült a pecsétnyomójára is. Mert a pecsét, az szent dolog volt a Horváth úrnál. 1996 február elseje óta – kérem szépen, jegyezzék fel ezt a dátumot, mert ez olyan szent, mint a naptár piros betűje – ő vezette az én kis Ildáre Betéti Társaságom könyvitelét.
Ezeket a számlákkal, blokkokkal és bevételezési bizonylatokkal teli mappákat pedig a feleségem, Judit hordta fel a Nagymező utcai szentélybe. Több-kevesebb szorgalommal, de töretlen hűséggel cígölte a papírokat évről évre, hónapról hónapra. Egyszer azonban ő is ráfázott. Történt ugyanis, hogy a havi dossziét már egy kicsit késve, jócskán negyedórás csúszásban vitte Etelkához, Horváth úr legképzettebb, szótlan szoborhoz hasonlatos könyvelőjéhez. Judit éppen végzett a papírok átadásával, s igyekezett volna észrevétlenül kislisszolni a homályos folyosóra, de a lépcsőházban már baljósan remegtek a vakolathullató lépcsőfokok. A Könyvelők Könyvelője, maga Horváth úr jött felfelé.
Judit tudta, hogy a negyedórás késés a Nagymező utcai időszámítás szerint már halálos bűnnek számít, ezért megpróbált bevetni egy gyors kerülő hadműveletet a korlát mellett. Hiába. A taktika csődöt mondott. Horváth úr a maga nehézkes, tiszteletre méltó pöffeszkedésével azonnal elállta a kiutat, szegény Juditot marasztalta, atyailag, kedvesen mosolygott rá, gőzölgő teával, kávéval kínálta, mígnem belekezdett a maga elkerülhetetlen monológjába.
A példázat lényege nem volt más, mint a nagymester örök érvényű bölcsessége: – Látja, kedves Juditka – mondta Horváth úr, miközben lassú mozdulatokkal kavargatta a cukrot –, a jó könyvelő pontosan olyan, mint az úri szabó. Hozott anyagból dolgozik. Amit maguk idehoznak a táskában, abból varrjuk mi a céges gúnyát!
Judit csak hallgatott. Szólni nem mert, lesütötte a szemét, némán bólintott a fejedelmi intelmekre, aztán tépázottan, megszégyenülten kifordult az utcára. Hazafelé menet a járdán hosszan, keserűen emésztette a Nagymező utcai leckét. Gondolkodott, tépelődött a szavakon, hiszen ő maga a szakmáját, a hivatalát tekintve valódi úri szabó volt – igaz, finom, úri szabó, nem pedig holmi szocialista elvtársi iparos –, de az ő műhelyében még a teremtett világon egyetlen egyszer sem fordult elő, hogy olyan ruhát varrt volna meg, aminek a szövetszálait vagy a szövet báláját a megrendelő maga cígölte volna becsülettel az ajtón!
No de nem ez volt az egyetlen eset, mikor a Nagymező utca és a mi kis családi iparunk útja metszette egymást. Történt egyszer, réges-régen, talán éppen tíz éve, hogy Horváth úr Juditon keresztül a tihanyi, híres „Patikamérleg” nevű villájának kertjébe akácfa deszka ágyásszegélyt rendelt nálunk. A szegély időben elkészült, ahogy a nagykönyvben meg van írva, Judit meg beszállította Veszprémbe. A könyvelői iroda parkolójában ott terpeszkedett Horváth úr státuszához, hófehér ingéhez és sötét öltönyéhez illő, csillogó fekete Audi A6-osa.
Azt meg hát állítsuk meg a gyaloghintót, ha bárki is azt gondolná, hogy a színházi előadás kedvéért felvett, márkás Pinuccsi öltönyt meg a Csiccsenóni ingét egy úriember összekoszolná azokkal a fűrészporos akácfa darabokkal! Judit pakolta hát át az összeset, mind a húsz darabot a német luxusgőzös csomagtartójába. Figyelt nagyon, szinte a lélegzetét is visszafojtotta, nehogy a nylonfóliáról egyetlen árva szösszenet is a kárpitra kerüljön. Horváth úr pedig figyelte ezt becsülettel, teljes terjedelmében, karba tett kézzel. De a feszültség mégis megszületett: egy árva gyaluforgács valahogy mégis ráragadt a fekete szövetre. Horváth úr méltatlankodott egyet, mint akinek a legdrágább szőnyegére léptek rá saras csizmával, Judit lesütötte a szemét, nem szólt semmit, aztán csendben elbaktatott.
Otthon kérdeztem is mindjárt tőle: – Na, Judit, minden rendben volt? Tetszett Horváth úrnak az ágyásszegély? – Nem volt panasz – mondta Judit halkan. – És rendezte? – tudakoltam. – Nem – felelte Judit. – Nem baj – mondtam én a mesterek örök, jámbor türelmével –, a jó munkakapcsolat miatt ennyi belefér. A gyerekek úgyis csak túlórában kérték azt a száztízezer aranytallért, hogy megcsinálják. Anyag van bőven a telepen, a jó kapcsolat meg amúgy is többet ér a garasoskodásnál!
Így hát, amikor évekkel később én álltam ott Horváth úr előtt, már pontosan tudtam, mi vár rám. Ott álltam, mint egy jámbor fafaragó, aki épp most jött ki a műhelyből, a fűrészporos köpenyében, és csak néztem a nagyságos urat. Horváth úr épp egy kávét szürcsölt, vagy talán csak fújta a gőzét, miközben a teret jócskán betöltő, jóságosnak hazudott mosolyával nézett le rám a hatalmas asztala mögül, mint aki most mentette meg a világot.
– Hát te vagy az, Rádli koma? – mondta olyan hangon, mint amikor a templomi orgonában megrezdül a legmélyebb síp. – Az Ildáre Bt. dossziéi? Hát hogyne lennének meg! Biztos helyen őrizzük őket. Olyan helyen, kérem, ahol semmi bajuk nem eshet. De hát az élet drága, az élet nem habos torta, az apró munkának is megvan az ára. Százezer forint, édes fiam. Készpénzben. Különben a papírok itt maradnak nálunk, a kályha mellett, vagy a dohos pincében. Ezt még nem döntöttem el.
– De hát, Horváth úr! – mondtam, és a hangom olyan rekedt volt, mint a gyalugép, amikor bekapja a görcsös csomót a tölgyfában. – 2024 óta egyetlen egy adóbevallást sem adott le! Se ÁFA, se mérleg! És a cégnek az égvilágon semmi bevétele nem volt ebben az évben, egyetlen vas sincs a kasszában! Erre ránk sózott a NAV kétszázcsillió aranytallérnyi bírságot! És ami a legszebb, Horváth úr… Ön még a Cégkapuból is kitörölte a leveleket! Úgy eltüntette őket, mintha itt sem lettünk volna!
Horváth úr meg sem mozdult. Csak a bajuszát pödrölte, mert az úriember az olyan, hogy a bajuszát mindig pödri, ha baj van. Mellette meg ott ült Etelka, az a szótlan, fekete ruhás kis teremtés, az a hivatalnoklány, akinek a szeméből sütött, hogy ő már épp elég papírt tépett szét ahhoz, hogy tudja: az ember csak egy apró poros porszem a kormos ablaküvegen.
– Na na, Rádli úr, ne izgassa fel annyira magát, mert a végén még megütheti itt a fene nagy guta – mondta Etelka halkan, mint aki a halotti beszédet olvassa a temetőben. – A NAV az nem a jóisten, a NAV az pontosan tudja, mit csinál. Ha meg nincs bevétel, hát akkor minek a bevallás? A csend is egyfajta könyvelés, nem igaz?
– Ez kérem nem munka! – csaptam az asztalra, de olyan halkan, hogy még a tolltartó sem rezdült meg. – Ez tiszta zsarolás! Hát harminc éve ismerjük egymást, Horváth úr! 1996 óta maga leltározta a deszkákat meg az apró bognárfejű szegeket a telepemen!
Horváth úr erre elnevette magát. Olyan gyönyörűen, teli torokból nevetett, mint egy igazi pesti kávéházi polgár, aki épp most nyert az ügetőn.
– Kedves Rádli fiam – mondta, és a vállamra tette a súlyos, aranygyűrűs kezét –, hát mit akarsz? A világ már csak ilyen. A papír elveszik, a bírság megmarad. Mi csak vigyázunk a rendre. De a rendnek ára van. Százezer csillogó aranytallér, és a tied a múltad. Ha meg nincs pénz, hát akkor marad a NAV, meg a fellebbezés, meg a gyönyörű kis cégkapus törölgetés. Olyan ez, kérem szépen, mint a szép tavaszi zivatar: egyszer csak leszakad az ég, és az ember ázik, mint a pinty.
Hát így álltunk ott a Nagymező utcában. Én megfordultam, mert éreztem, hogy a fűrészpor szaga már nagyon hiányzik, és kimentem a lépcsőházba. Odakint sütött a bakonyi hegyek felől a nap, az autók zúgtak, ha kedvük volt, dudáltak egyet.
Horváth úr pedig a fotel mélyén épp most üt még egyet a sors főkönyvi nagykönyvébe egy csésze langyos kávé mellett.